Élet és Tudomány, 1998. január-június (53. évfolyam, 1-26. szám)
1998-06-12 / 24. szám
MÚLT SZÁZADI REJTÉLYEK SIMONYI ÓBESTER TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA 1832. augusztus 23-án az aradi várban meghalt egy fogoly. Vajon Simonyi József báró - aki kortársaitól a „legvitézebb huszár" kitüntető címet kapta, és akinek szédületes karrierje a börtönben ért véget - szadista volt, vagy csak igazi katona? Simonyi (eredeti nevén Simon) József 1770. április 8-án született Nagykállóban, egy magát nemesinek állító családban. Diákéveiben mint nagy verekedő és vakmerő csínytevő keltett feltűnést. Hatodikos gimnazistaként, alig 17 évesen beállt huszárnak. Apja azonban hamarosan kiváltotta a harcias kamaszt, és (büntetésből?) elszegődtette mészárosinasnak Kecskemétre. A makacs ifjú azonban fél év múlva, 1787 végén újra felcsapott huszárnak. Huszáros kezdet Simonyi katonaéletének kezdete egybeesett az utolsó török háború kitörésével. Néhány hónapos kiképzés után a hadszíntérre vezényelték az ezredét, a Wurmser-huszárokat is. Az „öregek” eleinte elzavarták a pelyhedző bajszú fiút az összecsapások közeléből. A tűzkeresztségen 1788. november 11-én esett át, amikor mindjárt egy tekintélyt parancsoló, karddal vágott sebhelyet is szerzett magának az arcára. Miután átvészelte a töröknél is veszélyesebb téli táborozást, az éhezést, az esőt és a fagyot, 1790-ben vicekáplárként fejezte be első hadjáratát. Ebben az évben meghalt az apja, Simonyi pedig csekélyke örökségét huszáros gyorsasággal verte el cifra ruhákra és könnyű lányokra. Rövid békeidő után 1792-ben megkezdődött a francia háborúk csaknem negyedszázadig tartó korszaka. A jóvágású huszár emberöltőnyi időt töltött a harctereken — szinte egész férfikorát. Hamar felhívta magára a figyelmet felderítő járőrként végrehajtott bravúrjaival. Például tizenhat huszárjával megtámadott és szétugrasztott egy hatvanfős francia őrjáratot, szabályos párviadalban levágva parancsnokukat. Amikor 1819-ben egy nagyváradi tanárral megíratta életrajzát, Háry János módjára mesélt ezekről az évekről: „Váratlan tetteinek az ellenség helységeiben oly rémülést szülő híre futamodott, hogy már neve említésére is minden ember rettegett... Csak a szürke lóvá Simonyi káplártól félnek, és vele rémülve ijesztgetik egymást. ” Vitézségét felettesei is méltányolták: „káplár létére a brigadérosok asztalánál ebédelt’’. Az 1795-ös rajnai hadműveletek végén őrmesterré léptették elő. A következő év Észak-Itáliában találta: augusztus elején a Garda-tó melletti, menekülésnek is beillő visszavonulás közben szakaszával visszaszerezte az ellenségtől a tartalék tüzérség harminc ágyúját. Hőstette tiszti előléptetést eredményezett: egy ulánusezred hadnagyává nevezték ki. 1799-től újra a Rajna vidékén harcolt. A Habsburgok hadserege egyik vereséget a másik után szenvedte el, a lovasság leginkább a visszavonulás biztosítása során tüntethette ki magát. Simonyi „diadalai” is csak a veszteségeket enyhítették: fél század ulánusával megmentette a fogságba eséstől két ezred ágyúit és lőporos szekereit, néhány nap múlva pedig utóvédként az előrenyomuló ellenség mögé kerülve okozott zavart, lehetővé téve ezzel, hogy az övéi rendezetten visszavonuljanak. Báró Vitézvári A vakmerő fiatal hadnagy ezekben az években tett szert egy befolyásos támogatóra új parancsnokának, a német nevű, de magát jó magyarnak valló Wartensleben grófnak, a Blankenstein-huszárok ezredesének személyében. Az ő pártfogásának köszönhetően 1802-ben elnyert egy magas katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet. 1804-ben megkapta a bárói címet, ugyanakkor előléptették alkapitánnyá, majd 1805-ben kapitánnyá. Rangemelkedésével az eredeti Simon nevet a „nemesibb” Simonyira változtatta, bárói címéhez pedig a Vitézvári előnevet kapta. 1809-ben Aspernnél a fővezér, Károly főherceg szeme láttára tüntette ki magát; a csata után ő nevezte ki Simonyit őrnaggyá a Hessen- Homburg huszárezredbe. Wagramnál már új beosztásban harcolt: a vereség után ő biztosította a visszavonulást a Thaya folyó hídjánál. Jókai Mór A legvitézebb huszár című regényében így beszélte el a jelenetet: „Az égő híd közepén még egyszer megállt Simonyi az utána tóduló ellenséggel szembeszállva, s mint az őskor emlegetett Horatius Coclese, a kétfelől lobogó lángok közt harcolva, feltartóztatá azt addig, míg háta mögött lángba borult az egész híd; akkor az égő gerendákon keresztül ő volt az utolsó, aki átnyargalt a túlsó partra. ” Simonyi óbester 742 ■ Élet és Tudomány ■ 1998/24