Élet és Tudomány, 2002. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)

2002-08-02 / 31. szám

Poroszország „egységesítése" Schleicher tábornok rövid kancellár­sága alatt (1932. december-1933. ja­nuár) nem történt érdemi változás a birodalom és Poroszország viszonyá­ban. A kancellár birodalmi megbí­zottként továbbra is rendelkezett a porosz rendőrséggel, s Bracht biro­dalmi belügyminiszterré való kine­vezésével érzékeltette a birodalmi politika változatlanságát. Hitler 1933. január 31-ei kancellári kinevezése után az új, koalíciós for­májú birodalmi kormány egy kisebb náci csoportból és nagyobbrészt pol­gári-konzervatív erőkből állt. Mind­két csoport reprezentánsai egyetér­tettek többek között a birodalmi és alkotmányreform szükségességével, amelynek központi része volt a biro­dalom és Poroszország perszonáluni­­ójának biztosítása, így kedvező felté­tel alakult ki a Papen kancellársága idején megkezdett törekvéseik ren­dezésére. Megkönnyítette helyzetü­ket, hogy a birodalmi elnök ismét Papent nevezte ki birodalmi meg­bízottnak Poroszországba. A porosz tartományi gyűlésben azonban to­vábbra is meghiúsultak a birodalmi politikát képviselő tartományi kor­mányalakítás szabályszerű kísérletei. Ezért a birodalom erőszakkal avat­kozott be. 1933. február 6-án a birodalmi el­nök az alkotmány 48. cikkelyének 1. szakaszára hivatkozva a „porosz­­országi rendes kormányviszonyok helyreállítása érdekében” ideiglenes felhatalmazta a birodalmi megbízot­tat azon hatáskörök gyakorlására is, amelyek az állami törvényszék hatá­rozata értelmében a porosz kor­mányt illették. Ezzel az intézkedéssel zárult le a szociáldemokrata vezetésű porosz kormány felszámolása. A még aznap összeülő „hármas kollégium” (Kerrl, Adenauer, Papen) március 4- iki hatállyal kimondta a porosz tarto­mányi gyűlés feloszlatását. A Reichstagban március 21-én el­fogadtatott úgynevezett felhatalma­zási törvény segítségével pedig a nemzetiszocialisták a legrövidebb időn belül végrehajtották az egyes tartományok és községek „egysége­sítését”. A fennhatósági porosz kor­mány 1933. március 25-én harc nél­kül kapitulált. A szociáldemokrata vezetésű Po­roszországnak, Hessennek, Bajoror­szágnak, Baden és Württemberg tar­tományoknak volt egy titkos megál­lapodása arról, hogy ha Poroszország élére birodalmi megbízottat neveznek ki, a porosz kormány azonnal kivéte­les állapotot rendel el. Segédrendőr­séggé nevezi ki és felfegyverzi a szoci­áldemokraták nagy létszámú félkato­nai rendezőgárdáját, a Reichsbannert, diszkréten semlegesíti a birodalmi el­nököt, lefegyverzi a birodalmi kor­mányt és az NSDAP vezető klikkjét, majd ideiglenes kormányhatalmat te­remt az öt tartomány miniszterelnö­keiből álló direktórium vezetésével. A porosz államminisztérium már korábban tudomást szerzett a biro­dalom július 20-ára kitűzött Po­­roszország-ellenes akciójáról, még­sem tettek semmit Papen államcsí­nye ellen. Várakozó álláspontra he­lyezkedtek, s kínosan ügyeltek arra, hogy ne adjanak okot Papennak a beavatkozásra. Az alkotmányosság hívei nem tettek előkészületet a porosz kormánypozíciók megvé­désére, s teljesen átengedték a cse­lekmények irányítását ellenfeleik­nek, így Papén minden incidens nélkül érte el célját. A szociálde­mokrata vezetők fontosabbnak tar­tották az 1932. július 31-ei Reichs­­tag-választásokra való készülődést, az „erők koncentrálását”, mert at­tól az SPD több mint egymilliós taglétszámának és követőinek je­lentős fellendülését remélték, így a jogsértés idején is túlsúlyban ma­radtak a jogi megfontolások. A KPD akcióegység-javaslata ké­sőn érkezett, s nem tudta leküzdeni a két nagy munkáspárt egymás irán­ti fenntartásait. A szociáldemokra­ták nem bíztak a kommunistákban; az volt a véleményük róluk, hogy a szociáldemokraták befolyásának meggyengítésére törekednek, hogy kiszorítsák őket a hatalomból. El­utasították a kommunisták ajánla­tait, amelyeket „vad jelszavaknak” neveztek. Rundstedt tábornok, Berlin és Brandenburg katonai parancsnoka július 21-én adott interjújában meg­elégedéssel állapította meg: „jóllehet a délután folyamán nagy mennyiségben foglaltattam le sztrájkra felhívó kommu­nista röplapot, de — lekötelező módon — a szociáldemokrata párt nem csatlakozott e sztrájkjelszavakhoz, hanem ellenke­zőleg, nyugalomra és megfontoltságra in­tett”. Németh István Qely.elv Szerkeszti: Grétsy László Idézni csak pontosan, szépen... Hadd idézzem Petőfi Sándort!. „Nyári naple­mentekor megpihentem a tekergőző Tisza partján, valahol ott, ahol a Túr folyócska tor­kollik belé...”Szinte hallom, ahogy hallgató­im felszisszennek. Hiszen ez nem idézet! Csak tartalmában emlékeztet a vers első há­rom sorára. Jó. Mondok mást. Petőfi így kezdi a Nemzeti dalt: „Talpra magyar, hív a haza...” Újabb szisszenés! A költő nem azt írta, hogy hív, hanem hogy hí. Nincs jogom változtatni a szövegen. Semmilyen vers szö­vegén! A zongorista sem üthet le más han­gokat, mint amelyeket a zeneszerző a kottá­ba jegyzett. Remélem, hogy az Olvasás évében többet olvasunk, mint korábban. Nem akármit, ha­nem tudományos, ismeretterjesztő és szép­­irodalmi műveket. Érthető, hogy ha egy-egy gondolat, strófa, szép sor megtetszik nekünk, élményünket másokkal is meg akarjuk oszta­ni. Magánéletünkben, kötetlen beszélgetés­ben még csak-csak megbocsátható, ha pon­tatlanul idézünk, ám ha mikrofon vagy kame­ra elé ülünk, ha írunk, fordítunk, nem hagy­hatjuk el azt a mozdulatsort, amellyel leemel­jük a polcról az idézendő költő, író könyvét, és a szövegrészt figyelmesen másoljuk át a saját szövegünkbe. A rendőrségi és a bírósági idézést komo­lyan kell vennünk. Miért ne lehetne, sőt kelle­ne komolyan vennünk az irodalmi idézést is? Figyelmetlenségünkért ez utóbbi esetben nem büntetnek meg. De képzeljük csak el! Cikkünkben hibásan idézünk egy Ady-vers­­sort. Valaki válaszcikket ír a miénkre, és tő­lünk veszi át az Ady-idézetet. És ő is változ­tat rajta. Azután egy újabb hozzászóló... Vé­gül az lesz az eredmény, mint Karinthy Fri­gyes műfordítás-paródiájában. A Jöttem a Gangesz partjairól­ kezdetű Ady-versszak a tökéletlen átültetések végén így hangzik: „A Herz-féle szalámiban sokkal sűrűbb a só, mint más hasonló termékekben. Hidd el, nyá­jas olvasót" Most látom csak, ahogy felütöm a Karinthy­­kötetet: kihagytam egy ó-t. „Hidd el, ó, nyájas olvasóé így lett volna pontos... Gyárfás Endre Élet és Tudomány ■ 2002/31­­ 971

Next