Élet és Tudomány, 2008. július-december (63. évfolyam, 27-52. szám)
2008-12-19 / 51-52. szám
még nem tömjént használtak, noha az illatáldozat gondolata már létezett; illatos fákat, gyantában gazdag fadarabokat égettek. Később a fát tömjén helyettesítette. Olyan értékes volt a tömjén, hogy ajándéktárgynak számított. A rómaiaknál a nem véres áldozati tárgyak-anyagok legfontosabbika, használata nélkül egyetlen rítus sem volt teljes. Egyedül vagy nyilvánosan hivatalosan mutatták be a tömjénáldozatot, napi gyakorisággal. A buddhizmus legősibb rétege nem ismerte a vallás külső jeleit, következésképpen a tömjénfüstöt sem. A VII. századtól azonban egyre gyakoribb náluk is az illatáldozat. Az iszlám kultuszban nincs hivatalosan helye a tömjénnek, a népi vallásosság azonban nem utasítja el, babonás rítusok, házasság ceremóniája esetében. A tömjén használatának kezdetét a zsidóknál nem tudni pontosan. A Bibliában, pontosabban a Kivonulás könyvében kapja Mózes a parancsot felülről: „Csinálj egy oltárt, hogy azon illatozzék a tömjén. ... Áron égessen rajta jó illatú fűszereket. Reggelenként égesse el, amikor a mécseseket rendbe teszi, s amikor Áron este meggyújtja a mécseseket, újra égesse el” (30,l;7-8). Más ókori vallások gyakorlatához hasonlóan a tömjént a zsidóknál is vagy magában, vagy más áldozatokkal ajánlották fel. Az első esetben sem csak magában alkalmazták, mert három más illatszert, szagos füveket és tiszta sót kellett hozzákeverni és porrá törni. Ez szentnek számított, és a vele való visszaélést halállal büntették. „Hasonló keveréket ne állítsatok elő. Aki ugyanilyet csinál, hogy illatát élvezze, azt ki kell irtani népéből” (Kivonulás könyve 30,37—38). Csak papok készíthették el, és az őrzés is az ő feladatuk volt. Az engesztelés napjának ünnepén a főpap belépett a szentek szentjébe a füstölővel, és bemutatta az illatáldozatot, ami az ő életének volt biztosítéka. „Tegyen a füstölőbe parazsat, amelyet az Úr előtt álló oltárról vett, és vegyen illatos tömjént két tele marokkal. Az egészet vigye a függöny mögé, és tegye a tömjént az Úr előtt a parázsra, így a tömjén felhőjével beborítja a kiengesztelődés tábláját, amely a bizonyság ládáján van, s akkor nem hal meg” (Leviták könyve 16,12—13). A napi, reggeli és esti áldozatot délelőtt 9 órakor és délután 3 órakor mutatták be az illatáldozat oltárán a szentélyben. Először Áronnak volt fenntartva ez a rituális cselekmény, majd papok örökölték tőle e szakrális feladatot. A rítust minden részletében szabályozták, bármi eltérést szigorúan büntettek. A végzőjét sorsvetéssel választották ki; a nem égő áldozatok esetében tiszta tömjént használtak. Például az ételáldozat (liszt és olaj) esetében tömjénnel hintették meg az áldozati adományt. Az első termésből adott áldozat esetében is alkalmazták a tömjént. Használata azonban az engesztelő, bűnért való áldozat esetében tilos volt. A kitett kenyerek kapcsán tömjént is áldoztak. A tömjén használatára vonatkozó szabályok és tilalmak a bálványimádást voltak hivatottak megelőzni. Mind az Ó-, mind az Újszövetségben a tömjénfüst az imádság jelképe. Máté evangéliumában a csillag nyomán Betlehembe érkezett bölcsek a gyermeknek ajándékba az arany és a mirha mellé tömjént adtak. Ennek a tömjénnek az imádságon túl imádás értelme van, mert „leborultak és hódoltak neki” (2,11). Malakiás próféta könyvében szerepel ugyan „jóillatú áldozat” (1,11), ám az imádság képi megjelenítéseként értelmezték az első századokban a keresztények, és nem használtak tömjént a IV. század végéig. A II. században a művelt görög hitvédő keresztények, Jusztinosz és Arisztidész, elhárítván az ateizmus vádját, egyfonnán azzal érvelnek a megszokott vallási rítusok (véres vagy illatáldozat) hiánya mellett, hogy a világmindenség alkotójának nincs szüksége rájuk. Tertullianus a II. és a III. század fordulóján elutasítókig szól az arábiai fák „könnyéről”; a Vallomásairól híres Szent Ágoston az V. század elején a zsoltárokat magyarázva Észak-Afrikában kijelenti: „Nem megyünk Arábiába tömjént keresni.” A keresztények azért viseltettek a tömjén iránt ellenszenvvel (és minden más, a pogányoknál megtalálható rítus iránt is) az ószövetségi előzmények ellenére, mert őket az üldözés idején kikényszerített hittagadásra emlékeztette. A római hatóságok ugyanis mindenkitől megkövetelték a tömjénáldozatot a császárok szobrai vagy a pogány szentélyek előtt. A keresztények közül a legbátrabbakat ki tudták szűrni, mert a hitvallók nem voltak hajlandók ezt az áldozatot bemutatni, inkább vértanúkká lettek. Tertullianus megmagyarázza, miként járjon el a keresztény ember a polgári életben: „Ha valami kellemetlen szag üli meg környezetünket, Arábiából való füstölőszert égethetünk, de nem olyan szertartással, nem olyan formában és eszközökkel, mint ahogyan azt a bálványok előtt teszik.” A változás olyan mértékben következett be, amilyen mértékben a tömjénhez fűződő nem keresztény nézetek, hiedelmek visszaszorultak. A nyilvános kultuszban és a magánáhítatban egyaránt szerephez jutott a parázson elégő tömjén felszálló füstje. A szír Szent Efrém (meghalt 373-ban) végrendeletében meghagyta a híveknek, hogy temetésén ne égessenek tömjént és illatszereket, mert ő nem méltó ilyen tiszteletadásra, hanem a szentélyben az Úr tiszteletére ajánlják fel azokat. 1604 ■ Élet és Tudomány ■ 2008/51-52