Élet és Tudomány, 2008. július-december (63. évfolyam, 27-52. szám)

2008-12-19 / 51-52. szám

még nem tömjént használtak, noha az illatáldozat gondolata már létezett; illa­tos fákat, gyantában gazdag fadarabo­kat égettek. Később a fát töm­jén he­lyettesítette. Olyan értékes volt a töm­jén, hogy ajándéktárgynak számított. A rómaiaknál a nem véres áldozati tár­­gyak-anyagok legfontosabbika, hasz­nálata nélkül egyetlen rítus sem volt teljes. Egyedül vagy nyilvánosan­ hiva­­talosan mutatták be a tömjénáldozatot, napi gyakorisággal. A buddhizmus leg­ősibb rétege nem ismerte a vallás külső jeleit, következésképpen a tömjénfüstöt sem. A VII. századtól azonban egyre gyakoribb náluk is az illatáldozat. Az iszlám kultuszban nincs hivatalosan he­lye a tömjénnek, a népi vallásosság azonban nem utasítja el, babonás rítu­sok, házasság ceremóniája esetében. A tömjén használatának kezdetét a zsidóknál nem tudni pontosan. A Bib­liában, pontosabban a Kivonulás könyvében kapja Mózes a parancsot fe­lülről: „Csinálj egy oltárt, hogy azon illa­tozzék a tömjén. ... Áron égessen rajta jó illatú fűszereket. Reggelenként égesse el, amikor a mécseseket rendbe teszi, s amikor Áron este meggyújtja a mécseseket, újra égesse el” (30,l;7-8). Más ókori vallások gyakorlatához hasonlóan a tömjént a zsidóknál is vagy magában, vagy más áldozatokkal ajánlották fel. Az első esetben sem csak magában alkalmaz­ták, mert három más illatszert, szagos füveket és tiszta sót kellett hozzákever­ni és porrá törni. Ez szentnek számí­tott, és a vele való visszaélést halállal büntették. „Hasonló keveréket ne állítsa­tok elő. Aki ugyanilyet csinál, hogy illatát élvezze, azt ki kell irtani népéből” (Kivo­nulás könyve 30,37—38). Csak papok készíthették el, és az őrzés is az ő fel­adatuk volt. Az engesztelés napjának ünnepén a főpap belépett a szentek szentjébe a füstölővel, és bemutatta az illatáldozatot, ami az ő életének volt biztosítéka. „Tegyen a füstölőbe parazsat, amelyet az Úr előtt álló oltárról vett, és ve­gyen illatos tömjént két tele marokkal. Az egészet vigye­ a függöny mögé, és tegye a tömjént az Úr előtt a parázsra, így a töm­jén felhőjével beborítja a kiengesztelődés tábláját, amely a bizonyság ládáján van, s akkor nem hal meg” (Leviták könyve 16,12—13). A napi, reggeli és esti áldoza­tot délelőtt 9 órakor és délután 3 órakor mutatták be az illatáldozat oltárán a szentélyben. Először Áronnak volt fenntartva ez a rituális cselekmény, majd papok örökölték tőle e szakrális feladatot. A rítust minden részletében szabályozták, bármi eltérést szigorúan büntettek. A végzőjét sorsvetéssel vá­lasztották ki; a nem égő áldozatok esetében tiszta tömjént használtak. Pél­dául az ételáldozat (liszt és olaj) esetében tömjénnel hintették meg az áldozati adományt. Az első termésből adott ál­dozat esetében is alkalmazták a töm­jént. Használata azonban az engeszte­lő, bűnért való áldozat esetében tilos volt. A kitett kenyerek kapcsán töm­jént is áldoztak. A tömjén használatára vonatkozó szabályok és tilalmak a bál­ványimádást voltak hivatottak meg­előzni. Mind az Ó-, mind az Újszövet­ségben a tömjénfüst az imádság jelképe. M­áté evangéliumában a csillag nyomán Betlehembe érkezett bölcsek a gyermeknek ajándékba az arany és a mirha mellé tömjént ad­tak. Ennek a tömjénnek az imádsá­gon túl imádás értelme van, mert „leborultak és hódoltak neki” (2,11). Malakiás próféta könyvében szerepel ugyan „jóillatú áldozat” (1,11), ám az imádság képi megjelenítéseként értel­mezték az első századokban a kereszté­nyek, és nem használtak tömjént a IV. század végéig. A II. században a művelt görög hitvé­dő keresztények, Jusztinosz és Ariszti­­dész, elhárítván az ateizmus vádját, egy­­fonnán azzal érvelnek a megszokott vallási rítusok (véres vagy illatáldozat) hiánya mellett, hogy a világmindenség alkotójának nincs szüksége rájuk. Ter­­tullianus a II. és a III. század fordulóján elutasítókig szól az arábiai fák „könnyé­ről”; a Vallomásairól híres Szent Ágos­ton az V. század elején a zsoltárokat ma­gyarázva Észak-Afrikában kijelenti: „Nem megyünk Arábiába tömjént keresni.” A keresztények azért viseltettek a töm­jén iránt ellenszenvvel (és minden más, a pogányoknál megtalálható rítus iránt is) az ószövetségi előzmények ellenére, mert őket az üldözés idején kikényszerí­­tett hittagadásra emlékeztette. A római hatóságok ugyanis mindenkitől meg­követelték a tömjénáldozatot a császá­rok szobrai vagy a pogány szentélyek előtt. A keresztények közül a legbátrab­bakat ki tudták szűrni, mert a hitvallók nem voltak hajlandók ezt az áldozatot bemutatni, inkább vértanúkká lettek. Tertullianus megmagyarázza, miként járjon el a keresztény ember a polgári életben: „Ha valami kellemetlen szag üli meg környezetünket, Arábiából való füstölő­­szert égethetünk, de nem olyan szertartással, nem olyan formában és eszközökkel, mint ahogyan azt a bálványok előtt teszik.” A változás olyan mértékben kö­vetkezett be, amilyen mérték­ben a tömjénhez fűződő nem keresz­tény nézetek, hiedelmek visszaszo­rultak. A nyilvános kultuszban és a magánáhítatban egyaránt szerephez jutott a parázson elégő tömjén fel­szálló füstje. A szír Szent Efrém (meghalt 373-ban) végrendeletében meghagyta a híveknek, hogy teme­tésén ne égessenek tömjént és illat­szereket, mert ő nem méltó ilyen tiszteletadásra, hanem a szentélyben az Úr tiszteletére ajánlják fel azokat. 1604 ■ Élet és Tudomány ■ 2008/51-52

Next