Élet és Tudomány, 2008. július-december (63. évfolyam, 27-52. szám)
2008-12-19 / 51-52. szám
A keleti rítusok bővebben élnek a tömjénezés lehetőségével, a nyugati rítusok visszafogottabbak. A Római Birodalom keleti felén más volt az emberek gondolkodása, a vallásos szimbólumok iránti érzékenysége, a keresztény hitet elfogadva is megtartották sajátos mentalitásukat. A már idézett Szent Efrém élete utolsó tíz évét Edesszában töltötte. Aranyszájú Szent János Antiochiában ez idő tájt a híveket megfeddte, mert a szent szolgálat alatt beszélgettek. „A templomot megtöltjük a tömjén füstjével, de mire jó, ha nem törődünk a lélek tisztaságával, a bűnök elhagyásával?” A szintén Antiochiában, a IV. század vége felé írt Apostoli szabályok rögzítették, hogy a szent liturgia végzése során nem lehetett akármit fölajánlani, csak olajat, gyertyát és tömjént. A IV. század végén Eterna zarándoknő a jeruzsálemi liturgiát pontosan rögzítette naplójában, és a vasárnapi virrasztás kapcsán a következőket írta: „Miután elmondták a három zsoltárt, és elvégezték a három imádságot, íme az Anasztaszisz barlangjába tömjénezőket hoznak,úgy hogy az Anasztaszisz bazilikája megtelik illattal. Ekkor a püspök a korlát mögött áll, fogja az evangéliumot, az ajtóhoz jön és felolvassa ő maga az Úr feltámadását.” Bizánci rítus szerint 580 táján Konstantinápolyban húsvét éjszakájának kezdetén a templomban a főpap körbejárva azt megfüstölte, ez-zel is jelezve a szakrális cselekmények kezdetét. Rómában a pápa díszkíséretét a gyertyavivő akolitusok és a tömjénezőt vivő diakónus alkotják. A frank egyházakban született gall rítus a tömjénezésre többször is alkalmat ad, például a hitvallás éneklése alatt a füstölőt az oltárhoz viszik, majd az oltár után a jelenlévőket is a tömjénfüst tiszteletével illetik. A mise áldozati adományainak (kenyér és bor) felajánlása után azokat megtömjénezik. A római szokás a főpap be- és kivonulását kíséri, a gyertyákkal és a tömjénezővel, s ezzel az iránta érzett tiszteletet fejezi ki. A gall rítusban az oltárnak és a felajánlott kenyérnek, bornak is kijár ez a tisztesség. Vajon Róma város igazságszolgáltatási eljárásának külsőségeit vették át a gyertyák és a tömjénező alkalmazásával? A tömjénfüst ott csak a császárnak és az istenségeknek járt; a keresztények merész újítása volt a szertartásban résztvevők ilyen formájú megtisztelése. A nyugati liturgikus szokások a misén túl a zsolozsma végzésekor is igénybe vették a tömjénezést. Rómában a IX. század végén az éjszakai virrasztás alatt volt füstölés; Normandiában és Angliában a Te Deum hálaadó himnusz alatt, a virrasztás végén tömjénezték meg az oltárt. Ennek éneklésekor szóltak a harangok, tehát az imádság érzelmi csúcspontján szállt fel a tömjénfüst. Rómában az esti imádság során a Magnificat, Mária hálaéneke alatt is szerepet kapott a tömjén, s ez máig megmaradt szokás. A középkori liturgiamagyarázók szerint a tömjénező az ember szíve, a parázs, a tűz benne a szeretet, a felszálló tömjénfüst pedig a szívből jövő imádság. Karácsony ünnepének illatát a tömjénfüst adja, de hozzá társul még a viaszgyertyák édes, és mostanság a fenyők üde illata. A gyertya anyagáról még a XX. század első évtizedeiben is szigorú előírások rendelkeztek, csak méhviaszból lehetett. A sztearin vagy faggyú anyagú gyertyák használatát előírás tilalmazta, úgyszintén a gáz- vagy villanyvilágítást az oltáron. A gazdasági válság, majd a II. világháború hozta ínség azonban felülírta az évezredes szokást, a méhviasz drága volta miatt eltűnt, kiveszett a használatból. Száz évvel ezelőtt karácsonykor még viaszgyertya édes illata keveredett a tömjén illatával, manapság csak az oltár körül állók érzékelik a sercegő, hirtelen lefolyó viasz illatát. Karácsonyfa, fenyőfa állítása protestáns, evangélikus, német szokásból került át a katolikus gyakorlatba. A mágikus napfordulat jelképe a termőág, ennek továbbfejlődött szimbóluma az élet fáját mintázza, végső soron Isten ajándékozó szeretetét jeleníti meg. A karácsony visszafogadja az embert a bűnbeesés előtti paradicsomba, melynek közepén ott állt a jó és rossz tudásának fája. A fenyő örökzöldje az örökkévalóságra utal, háromszög formája a Szentháromságot, illetve az ember fölfelé törekvését, ágai a keresztfát juttatják eszünkbe. A tetején a csillag a betlehemi barlang fölött megállapodott csillagot hívja emlékezetünkbe. Friss, üde illata a teremtett természet jóságát, szépségét árasztja szét, s belekeveredve a tömjén- és gyertyaillat szimfóniájába, az ünnep segítségével a felnőtt, sőt idős embert is visszaviszi az elfelejtett gyermekkor világába, amikor karácsony a fényt, az élő-éltető imádságot jelentette. A templomok karácsonyi levegőjéből nagyot szippantva kicsiny, de valóságos csodának lehetünk tanúi: szemünket behunyva, az illatok vezetésére bízva magunkat, visszatérhetnek szívünkbe a régi karácsonyok és azok a szeretteink, akikkel együtt mentünk az ünnepeken templomba. Török József Élet és Tudomány ■ 2008/51-52 ■ 1605