Élet és Tudomány, 2008. július-december (63. évfolyam, 27-52. szám)

2008-12-19 / 51-52. szám

A keleti rítusok bővebben élnek a tömjénezés lehetőségével, a nyugati rí­tusok visszafogottabbak. A Római Bi­rodalom keleti felén más volt az embe­rek gondolkodása, a vallásos szimbólu­mok iránti érzékenysége, a keresztény hitet elfogadva is megtartották sajátos mentalitásukat. A már idézett Szent Efrém élete utolsó tíz évét Edesszában töltötte. Aranyszájú Szent János Antio­­chiában ez idő tájt a híveket megfedd­­te, mert a szent szolgálat alatt beszél­gettek. „A templomot megtöltjük a tömjén füstjével, de mire jó, ha nem törődünk a lé­lek tisztaságával, a bűnök elhagyásával?” A szintén Antiochiában, a IV. század vége felé írt Apostoli szabályok rögzí­tették, hogy a szent liturgia végzése so­rán nem lehetett akármit fölajánlani, csak olajat, gyertyát és tömjént. A IV. század végén Eterna zarándoknő a je­­ruzsálemi liturgiát pontosan rögzítette naplójában, és a vasárnapi virrasztás kapcsán a következőket írta: „Miután elmondták a három zsoltárt, és elvégezték a három imádságot, íme az Anasztaszisz barlangjába tömjénezőket hoznak,­­úgy hogy az Anasztaszisz bazilikája megtelik illattal. Ekkor a püspök a korlát mögött áll, fogja az evangéliumot, az ajtóhoz jön és felolvassa ő maga az Úr feltámadását.” B­izánci rítus szerint 580 táján Konstantinápolyban húsvét éj­szakájának kezdetén a templomban a főpap körbejárva azt megfüstölte, ez-­­­zel is jelezve a szakrális cselekmények kezdetét. Rómában a pápa díszkísére­tét a gyertyavivő akolitusok és a töm­­jénezőt vivő diakónus alkotják. A frank egyházakban született gall rítus a tömjénezésre többször is alkalmat ad, például a hitvallás éneklése alatt a füs­tölőt az oltárhoz viszik, majd az oltár után a jelenlévőket is a tömjénfüst tisz­teletével illetik. A mise áldozati ado­mányainak (kenyér és bor) felajánlása után azokat megtömjénezik. A római szokás a főpap be- és kivonulását kísé­ri, a gyertyákkal és a tömjénezővel, s ezzel az iránta érzett tiszteletet fejezi ki. A gall rítusban az oltárnak és a fel­ajánlott kenyérnek, bornak is kijár ez a tisztesség. Vajon Róma város igazság­szolgáltatási eljárásának külsőségeit vették át a gyertyák és a tömjénező al­kalmazásával? A tömjénfüst ott csak a császárnak és az istenségeknek járt; a keresztények merész újítása volt a szer­tartásban résztvevők ilyen formájú megtisztelése. A nyugati liturgikus szokások a misén túl a zsolozsma vég­zésekor is igénybe vették a tömjéne­­zést. Rómában a IX. század végén az éjszakai virrasztás alatt volt füstölés; Normandiában és Angliában a Te De­­um hálaadó himnusz alatt, a virrasztás végén tömjénezték meg az oltárt. En­nek éneklésekor szóltak a harangok, tehát az imádság érzelmi csúcspontján szállt fel a tömjénfüst. Rómában az es­ti imádság során a Magnificat, Mária hálaéneke alatt is szerepet kapott a tömjén, s ez máig megmaradt szokás. A középkori liturgiamagyarázók sze­rint a tömjénező az ember szíve, a pa­rázs, a tűz benne a szeretet, a felszálló tömjénfüst pedig a szívből jövő imád­ság. Karácsony ünnepének illatát a tömjénfüst adja, de hozzá társul még a viaszgyertyák édes, és mostanság a fe­nyők üde illata. A gyertya anyagáról még a XX. század első évtizedeiben is szigorú előírások rendelkeztek, csak méhviasz­ból lehetett. A sztearin vagy faggyú anyagú gyertyák használatát előírás ti­lalmazta, úgyszintén a gáz- vagy vil­lanyvilágítást az­ oltáron. A gazdasági válság, majd a II. világháború hozta ín­ség azonban felülírta az évezredes szo­kást, a méhviasz drága volta miatt el­tűnt, kiveszett a használatból. Száz év­vel ezelőtt karácsonykor még viasz­gyertya édes illata keveredett a tömjén illatával, manapság csak az oltár körül állók érzékelik a sercegő, hirtelen lefo­lyó viasz illatát. K­arácsonyfa, fenyőfa állítása pro­testáns, evangélikus, német szo­kásból került át a katolikus gyakorlatba. A mágikus napfordulat jelképe a ter­mőág, ennek továbbfejlődött szimbólu­ma az élet fáját mintázza, végső soron Isten ajándékozó szeretetét jeleníti meg. A karácsony visszafogadja az embert a bűnbeesés előtti paradicsomba, mely­nek közepén ott állt a jó és rossz tudásá­nak fája. A fenyő örökzöldje az örökké­valóságra utal, háromszög formája a Szentháromságot, illetve az ember föl­felé törekvését, ágai a keresztfát juttat­ják eszünkbe. A tetején a csillag a betle­hemi barlang fölött megállapodott csil­lagot hívja emlékezetünkbe. Friss, üde illata a teremtett természet jóságát, szépségét árasztja szét, s belekeveredve a tömjén- és gyertyaillat szimfóniájába, az ünnep segítségével a felnőtt, sőt idős embert is visszaviszi az elfelejtett gyer­mekkor világába, amikor karácsony a fényt, az élő-éltető imádságot jelentet­te. A templomok karácsonyi levegőjé­ből nagyot szippantva kicsiny, de való­ságos csodának lehetünk tanúi: sze­münket behunyva, az illatok vezetésére bízva magunkat, visszatérhetnek szí­vünkbe a régi karácsonyok és azok a szeretteink, akikkel együtt mentünk az ünnepeken templomba. Török József Élet és Tudomány ■ 2008/51-52 ■ 1605

Next