Élet, 1910. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1910-05-08 / 19. szám
ÉLET—1910. május 8. valójában volt. Björnson soha nem térhetett ki az Ibsennel való összehasonlítás elől, nem is akart kitérni és ez a mérkőzés csak gyászos végű lehetett rá nézve. A két költő együtt kezdte pályafutását, egy iskola padjain is ültek valamikor. Éppen mikor mind a ketten ifjúságuk «Sturm és Drang» korszakát élik, jelenik meg az első norvég népmesegyűjtemény. Ez a látszólag jelentéktelen esemény adta meg az első lökést az új norvég irodalom kifejlődéséhez. A nemzeti anyag erősen foglalkoztatja a két fiatal költőt. Björnson megírja legszebb, igazi értékre nézve egész munkásságában egyedül álló parasztnovelláit. Az Arne és Synneve Solbakken szerzője egyszerre nemzeti poétává lesz. De ugyanakkor Ibsen megírja a Peer Gyntet és hol vannak ma a Björnson bármilyen tökéletes novellái az Ibsen nemzeti és mégis általános emberi, hatalmas drámai költeménye mellett. De ha Björnson megmaradt volna ott, ahova tehetsége utalta és ahol ereje bírta, nem következett volna be az, ami bekövetkezett. Nagyobb kortársának drámái őt is a színpad felé csábítják, gyors egymásutánban írja meg darabjait. Nagy külső sikereket ér el. De ma? Problémái máris kezdenek elavulni, csinált színpadiassága, érzésbeli lapossága már régen nyilvánvaló. Björnsonból hiányzik a nagyság eredetisége. Talentuma csak csöndes idillek alkotásáig ért föl. Mihelyt nagyobb fába vágta fejszéjét, csak ügyes író volt, aki azonban úgy tanult meg könyvekből mindent. Hogy ezt ő maga is be nem látta, hogy nem tudott megmaradni saját területén, ahol olyan szép feladatok vártak még reá, annak fő oka természetének sokoldalúságában rejlett. Mindenbe belefogott, minden akart lenni egyszerre. És hogy agitátornak, szónoknak, eszmék terjesztőjének, publicistának, pártvezérnek legelsőrangú volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Norvégiában évtizedek óta nem történhetett semmi jelentős dolog, amiben Björnsonnak vezető szerepe ne lett volna. És mint az európai közvélemény egyik erős szavú irányítója, mindig becsülettel állotta meg a helyét. Sokszor tévedett, igen sokszor harcolt hamis eszmékért, öreges makacssággal ragaszkodott éppen tévedéseihez, de mindig a becsületes férfi őszinte meggyőződésével harcolt, soha nem volt benne semmi kétszínűség. Életének, működésének tragikuma ott van, hogy költő volt és mégsem volt a magábanézés embere. Impulzusait kívülről kapta és azok feldolgozásával legelsősorban csak az emberekre akart hatni. Nagy sürgés-forgásban, lárma közepette érezte legjobban magát, a magábaszállásra nem volt talentuma. És csak természetes, hogy még jobban kitűnt mélységbeli szegénysége, mikor folytonosan mellette volt a legnagyobb önmagukat boncolók egyike, Ibsen. Björnson legnagyobb értéke hazafiságában van. Lehettek bármi hibái, mint norvég ember tökéletes volt mindig. Szerette hazáját és érette küzdötte végig egész életét. És ezért igaz gyász Norvégia gyásza és ezért érdemli meg azt a halott Björnstjerne Björnson. Censor. SZVORÉNYI JÓZSEF: Eger város közönsége és ifjúsága az elmúlt héten ünnepelte Szvorényi József emlékezetét. A cisztercita-rend e büszkesége ott küzdött a magyar nyelv úttörőinek sorában akkor, amidőn e küzdelem során csak keserűség fakadt. A legnemesebb úttörők egyike; tiszta, aggkorában is üdén hamvas jellem, minden mozdulatában finom gyöngédség. Reá emlékezvén, úgy látjuk, mint a testet öltött ékesszólást. Soha fölösleges szó, semmi pazar dísz, a vérévé vált gond minden mondata. Sokan öregek és öregedők tanultak.Ékesszólástanár, s néhányan ismertük őt magát is, galamb-ősz fejét; a régi egri gimnázium ódon folyosóin tovasuhanó törékeny alakját, azt a halavány, szinte áttetsző arcot, melyet megvilágított a lélek eleven tüze. Ékesszólástana ma sem avult el, — az újabbak az ő nyomdokain haladnak előre, — de talán hiányzik már az a mélységes szeretet és meggyőződés, mely Szvorényit hevítette; magyar nyelvünknek az a rajongó szeretete, mely emlékünkben elválaszthatatlan tőle. — Az egri cisztercita főgimnázium önképzőköre az ő hagyományain nőtt föl s emlékének áldozván, a magyarság kultuszát ápolja. a. j. UJ I K ÖNYVEI^. ADY-PETÖFI. Az üzleti élelmesség fogásaihoz már rég idő óta hozzászoktunk. Nem, is igen lep meg bennünket ezen a téren semmi, de mégis csak szóvá kell tennünk az ízléstelen reklámnak és kiadói élelmességnek azt a különös díszpéldányát, amely ezen a héten tolakodott szemünk elé. Egy budapesti könyvkiadócég összeszedte Petőfinek azokat a verseit, amelyeket «forradalmiaknak» szoktak nevezni, kinyomatta őket külön kötetben. Íratott hozzá 4 (négy) oldalas előszót Ady Endrével és hirdeti ezt a kiadványát a következő szövegű rikító piros betűkkel nyomott plakátokon : «Ady-Petőfi! Ady Endre új könyve a forradalmár Petőfiről. (Petőfi Sándor forradalmi verseivel.)» Méltóztassanak jól megérteni a dolgot. Legnagyobb betűkkel nyomtatva: Ady-Petőfi! Valamivel kisebb betűkből: Ady új könyve — és egész kicsivel, csak úgy mellékesen, zárjelbe odatéve: (Petőfi forradalmi verseivel). Ady Endrének ebből a legújabb könyvéből — még egyszer ismételjük — négy (!) oldalat írt Ady, egy négy oldalas, nagyon gyönge kis előszót arról, hogy ez a forradalmi Petőfi az «igazi» Petőfi, hogy ő a «mienk, forradalmároké» és hogy a jelen gyűjteményből kihagyandónak vélte azokat a nem őszinte «hazafias» verseit, amelyekből mások akarják összeállítani az igazi — pardonra meghamisított — Petőfi képét. Elmondja Ady mindezt négy hosszú oldalon. Azután következik jó százegynéhány oldalon Petőfi Sándor. És azt ne méltóztassanak hinni valahogy, hogy a versek kommentálva vannak, hogy a végén talán