Élet, 1913. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1913-11-16 / 46. szám
— Akkor hát ne bántsa, — szólt — csak hagyja itt. — Igenis, kérem alásan — felelte János — s emezt is visszahoztam. Letettem a visszahozott dohányt a tornáckönyöklőre s elköszönvén, elment. A főúr ottmaradt bánatával s szomorúan a búszerző dohányra nézett. Már láthatólag ma estére sem lesz alvás, vagy pedig megint valami rettentő álmai lesznek. Lassan húzta fel az ócskább kabátot, vállára vetette a gombaszedő vászontarisznyát, hogy kimegy a mezőre. Az éjjel egy kis langyos eső esett, ilyenkor ész nélkül szokott a gomba kibújni a földből, hogy táplálékul szolgáljon azoknak, akik szeretik. De mielőtt elindult volna, azt a dohányt, amit a János visszahozott, beledugta a kabátzsebbe. — Jó az Isten, jót ád — gondolta magában — hátha talál útközben valami olyan szegény embert, akinek a hangszálaival sincsen baja, sem nem lakik a toronyban s vállalja a dohányt. Egészen megörvendezett erre a gondolatra s vidáman tette be maga után a kiskapuajtót. Szép, napos idő volt s a falu széle nem messze van. S mint a nóta is mondja, eső után zöldül a mező. Hát zöldélz is és friss illata úszott a levegőben. És sok, sok fehér pötty a nagy zöld táblában, az mind gomba s az mind az éjjel bújt elő a földből. A főúr most már egészen kedvtelve halad arrafelé. De az úton egy helyen kicsit oldalt tér, egy dombforma felé, ahol emberek dolgoznak gödrökben, csak fejük meg a válluk látszik ki a földből. Városi emberek dúratják itt a népekkel a domb oldalát, régiségeket keresvén. Földanyó szótalanul tűri, hogy így hasogatják az oldalát s elszedik tőle az ezer esztendőn néma titokban magába rejtett holmikat. Vannak ott a munkások között a faluból magyarok is, szerbek is, ez utóbbiak között az öreg Vászó bácsi is, aki arról nevezetes, hogy bár nyolcvan éves, de dolog nélkül még nem látta senki, azonban dolgozni sem látta még úgy senki, hogy a kurtaszárú makrapipa ott ne lett volna a fogai között. No, ez valódi szerencse és öröm. A főúr azonnal meg is kérdezi tőle: — No, kell-e dohány, Vászó bácsi ? Hogyne kellene. Hát hogyha annyi volna belőle, mint fű a réten, nem kellene-e. Nyújtja is azonnal fölfelé a gödörből Vászó bácsi a zacskót, a főúr pedig mind belerakja a dohányt, ami a zsebében volt. No, így. Most megkönnyebbülten neki lehet látni a gombaszedésnek. Mennyi van! Milyen szépek, fehérek s üdék ! A főúr boldogan járkál a mezőn s hajlong le értük. Ez testgyakorlatnak is igen jó s még ráadásul haszonnal jár. Beletelik vagy másfél óra, míg megint visszakerül a domboldalhoz, hogy megmondja Vászónak, hogy jöjjön el estére a többi dohányért. Vászó bácsi ott van a gödörben a többi ember között, de nincsen a pipa a szájában. A főúr ijedten kérdi: — Mi az, Vászó bácsi ? Talán erős a dohány ? Vászó leveszi az egyik kezét a lapát nyeléről s megvetőleg üt egyet vele a levegőbe. — Dehogy érés, főtisztelendő úr, dehogy érés. Nincsen dohány, ami nekem érés. Hanem csak ezek a magyar testvérek gyengék. — Hát hogy-hogy? — Hát azt mondták, hogy ha nem hagyom abba azt pipázást, kidobnak a gederbül... Szegény főúr búsan vágta le a fejét s megrokkanva, szótalanul ismét távozott. A gond ismét ott ült a lovag mögött. Ha még Vászóra sem lehet rálőcsölni a dohányt, akkor itt már igazán vége mindennek. Mi lesz hát így a kinccsel ? Nem tudni, azt semmiképpen sem lehet tudni. A bojár esete a szultán kaftánjával kismiska ehhez a dologhoz képest. S ha láttok, emberek, szomorúan, tétován haladni a gombák között a napfényes zöld mezőkön egy szomorú férfiút: ez a bús bolyongó az a főúr, aki nem tudja, hogy mit csináljon a kincsdohánnyal . . . A DIVAT ÍRTA: FIGYELŐ A párisi asszonyok kandallókat építtetnek, földszintes házakról ábrándoznak és azt a bensőséggel teli, kimondhatatlanul bűbájos költészetet keresik, amely századok előtt világított az ezüstös fejű nagyapó és nagyanyó köré telepedett családi képekre. Valóban Justh Zsigmondra kell gondolnunk, erre a párisi asszonyt