Élet, 1922 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1922-10-15 / 21. szám

azután vele szemben közömbösítsék az érdeklődés vá­gyát, fokozzák a csalódás kiábrándulását s így végső elemezésben történelmi szereplésében szomorú, korán kirokkant befejezéshez juttassák. A katholikus gondolat legutóbbi elhalaványulásának szinte tragikus oka az is volt azonban, hogy nem a lényege szerint kezelték, használták, s talán mindennél inkább az, hogy igazában nem talált a maga arányai­nak megfelelő olyan államférfiút, akin a maga egész rendszerével kifejeződhetett volna. Az idők ezt várták, ezt a nagy szintézist. Részlet­látások, helyi gondolatok, gazdasági koldus-lukak keresztény megfoltozása­i bő­ségesen voltak, de hiányzott a katholikus gondolatnak egyetemes kivetítődése, reális meggyökereződése. Az igazság tehát ott van, hogy nem a katholikus gondo­lat bukott, hanem mi voltunk még igen kicsinyek a katholikus gondolathoz. Nevezhetjük ezt a kicsinységet akár pártoskodásnak, akár gyengeségnek, akár készü­­letlenségnek, akár rövidlátásnak, az elnevezés csak sze­lídíti a valóság fájdalmasan zord hibáit. Készséggel el­ismerjük, hogy minden eszmére krízist jelent, ha gaz­dasági halálos betegségben szenvedő társadalomnak kell bizonyságot tennie a maga erejéről. Ez azonban csak az eszme mentsége, de nem azoké, akiken keresz­tül az eszme keresi a maga életmódozatait és erő­próbáit. A sok csalódás, a belső-külső leverődés érzései után várva-várjuk és áhítattal, büszkén köszöntjük az új katholikus napokat. A katholikus gondolat sok klasz­­szikus és új hősének neveit, szavait fogja elénk csillog­tatni. S mi bizonyára úgy fogjuk érezni, hogy e gon­dolat tisztult, objektív ragyogásában ismét egyek, töb­bek, testvéribbek és tudatosabbak leszünk. S talán e vi­­ágításban egy kissé élesebben látjuk meg majd azt is, hogy a gondolat, a szó, a toll, a betű, a papiros, a levegő még mindig, vagy már nem — katholikus. S e magunk meglátása amíg egyrészt azt eredményezi, hogy ismét örök ideálnak ismerjük el a katholikus gon­dolatot, másrészt megláttatja azt a távolságot, melyben tőle vagyunk s több munkára edzi fel akarásunkat, lelkesedésünket. Vajha úgy járnának ezek a nagy, fényes, lelkes napok közöttünk, mint pünkösdi termékenyítő idők ! Vajha a politika, az irodalom, a társadalom, a nyomor, a ma­gyar fájdalom megérezné, hogy harcosai, fanatikusai látták a katholikus napokat és hittek is bennük. Bárd A HATVANNÉGY ÉVES PROHÁSZKA OTTOKÁR Október 10.-én volt a lánglelkű székesfehérvári püspök hatvannegyedik születésnapja. A magyar katho­likus közélet e napon különös meleg szeretettel, büszke boldogsággal tekint fel ez évek áldott számára, ame­lyekből minden perc csak fényt, dicsőséget, egy nagy­szerűen gazdag élet kifogyhatatlan és kifáradhatatlan áradását hozta a magyar lelkiségnek. Prohászka Otto­kár neve egymagában jelenti a magyarországi katholi­­cizmus modern történelmének új fejezetét, az intelli­gencia vallásos hitéletének felébresztését, világnézetének Pál­fordulását, a katholikus kollektív tudat megizmo­sodását, nyílt terekre való bátor kilépését; ő bontotta ki először az idealizmus diadalmas gondolat-lobogóját a letarolt és deprimált magyar szellemi ugar-földeken ; övé volt a legelső bátor szív, leglelkesebb szem s az ő zsenijének sejtelmeit igazolta az idő megjövő törté­nelme. Ő maga a katholicizmusnak legnagyobb alakja és legragyogóbb diadala a világon. Nemcsak azért, mert a szó legragyogóbb mestere, hanem azért is, mert ma nincs senki, aki úgy fel tudná venni, úgy tudná asszi­milálni a század szellemi életét az egyház kultúrája számára, akiben tehát megvolna a filozófiai peren­is szintézisének olyan aktuális művészete, mint őbenne. Néha fájdalmasan esik látni és érezni, hogy szószéke nem a Notre Dame ívei, avagy nem a Szent Péter templomának kupolája alatt áll, mert nem a mi kicsiny­ségünkre van szabva lángelméjének roppant nagysága. De aztán mégis csak boldogan borítjuk csekély, de meleg magyarságunkat a nevére és hálával köszönjük meg neki, hogy miénk volt mindig s életének csodála­tos termékenységét mindig csak nekünk ajándékozta. Áldjuk ezt a hatvannégy évet ! Áldjuk azt a gondolat-, képzelet-, ihlet- és drága aszketikus­ életet. Áldjuk azt a művészetet, amelynek ma ez a hatvannégy év a leg­nagyobb és örök műremeke. Szeretnők, ha ez a fárad­hatatlan élet egy napra megpihenne. Csak annyi időre és csak azért, hogy meghallhassa, elfogadhassa imád­ságunk, szívünk koszorúját. SZÍNMŰVÉSZET Színművészetünknek, nemzeti lelkünk e legérzéke­nyebb arcának nem lehet más az arckifejezése, mint amelyet nemzeti belső és külső politikai életünk is mutat. Nélkülözés, ideges szenvedélyeskedés, mardosó kétségek és mégis elszánt életakarat tükröződik rajta. Színházaink életében a nyár régebben az erőgyűjtés évadja volt, a színész nyaralásban testét építette, vagy vendégszereplésben mellékjövedelmet és népszerűséget gyűjtött magának, aminek a vidék kultúrája is hasznát látta ; a színész és színműíró belemerült a változatos életbe és művészetéhez anyagot merített, a színház darabokról és berendezésről gondoskodott. Ma a meg­érkező téli idény üres kamrával találja a színházat, szerzőt és színészt egyaránt. Drága színházaink és pompás művészeink elhasználódnak a legalacsonyabb áron, még a szellemi termékek között is legalacsonyabb árfolyamú kótya­vetyén. A zsírjába és kulturátlanság hínárjába belemerülő földmíves vidék a vegetatív élet­működéseken felüli igényeket elvetette magától és nincs remény a megértés kapcsolatának helyreálltára. A vi­déki színészet kétségbeejtő segélyálhívásokat hallat, a vidéki színészek egyik kérése a kormánytól, hogy tekint­sék őket köztisztviselőknek. Igen szerény kívánság, tudva, hogy a köztisztviselői kenyér ma a legsoványabb egész Magyarországon. A főváros színészete új emberek, új irányok, darabok és erőlködések előteremtésével próbálja lassítani az anyagi lejtőn lefelé haladását. A Nemzeti Színház a legtehetségesebb magyar, sőt középeurópai rendezőt, Hevesi Sándort állította a színház élére a kontemplatív , művészi temperamentumú Ambrus helyébe. Hevesi vi­szont a mai társadalmi viszonyok között nem tudott 51

Next