Élet, 1924 (15. évfolyam, 1-24. szám)

1924-07-13 / 13. szám

EGY MAGYAR NÉPRAJZI MÚZEUM SORSA Már Lechner Ödön elpanaszolta, hogy ha az idegen végigmegy Budapest utcáin, a világ minden nemzeté­nek stílusát megtalálja, csak a magyar nemzeti vonást nem látja építészetünkben. Már­pedig a nemzeti forma­­nyelv az a gyűrű, amellyel a nemzeti kultúra eljegyzi magát a maradandósággal, hiszen az építészet, mely a technikus szállóige szerint megfagyott zene, minden művészet között a legmaradandóbb alkotásokat hozza létre. A nemzeti ősi lélek a népi (nem népies !) muzsi­kában nyilatkozik meg legközvetlenebbül s így az épí­tészet is a nemzeti melódiákat dermeszti kőbe, hogy késő ezredévek múlva is hiteles felvilágosítást nyújtson annak a népnek lelkületéről, amelynek munkássága az épületeket felrakta. A história épen elég igazolásul szolgálhat, hogy művészi kultúrnépnek csak azokat nevezhetjük, amelyek saját formanyelvüket megtalálták, kifejlesztették s hátrahagyták. Amelyik népnek erre nem volt ideje vagy öntudata, az nyomtalanul eltűnt az évezredek viharaiban. Megdönthetetlen megállapítások ezek s megdöbben­tőek is, ha a Lechner panaszára gondolunk. Magyar­­ország fővárosában, ahol kifejteni kellene minden ma­gyar gondolatnak s tetté érni minden magyar akaratnak, idegen a nemzeti vonás. S ez lehet mulasztás a múlt­tól, de a jelentős­ bűn. Azt hihetnők, hogy a mai nemzedék talán igyekszik jóvátenni e hibát s amikor lehet, nemzeti melódiákat önt köbe a sok idegen helyett. Merő tévedés. A ma­gyar Néprajzi Múzeum sorsa legalább is ezt bizonyítja.Amióta a vihar kiűzte a városligeti kegyelem­csar­nokból a Néprajzi Múzeumot, a magyar tudományosság ez egyik legnagyobb büszkeségét, állandóan felszínen van a páratlan értékű gyűjtemény megfelelő elhelyezé­sének kérdése. A magyar tudományosságnak presztízse megköveteli, hogy e világhírű múzeum, mely — hogy értékeiből csak egyet említsünk fel — a turáni rokon­népek biográfiájának csaknem minden vonatkozását felölelő tökéletes gyűjtemény, mielőbb ismét hozzá­férhető legyen a tudományos világ és a nagyközönség számára. A kultuszminisztérium tavaly pályázatot i­s írt ki a magyar Néprajzi Múzeum épülettervére. A be­érkezett pályaművek döbbenetes tanulságul szolgáltak, hogy építőművészeink jelesei is mennyire nem érzik át a nemzeti formanyelv jelentőségét s mily kevéssé igye­keznek a magyar nemzeti vonást uralkodóvá tenni s noha a pályázat tárgya, a magyar néprajzi múzeum épülete már önmagában foglalta azt a magától értetődő sinequanont, hogy jellegzetesen magyar szellemben kell megoldani. És ime, Árkay Aladár még magyaros ízű épü­letben véli elhelyezhetni a magyar néprajzi gyűjteményt, Lechner Jenő az Iparművészeti Múzeum kivihetetlen kupo­­lájú másával, Kiss Rezső pedig már a római Colosseum stí­lusával, bronzoroszlánokkal és discobolusokkal vonul fel, Györgyi Dénesnek merítő forrása pedig Szentpétervárra is elnyúlik, mert tervében Behrens követségi palotájára kell gondolnunk, noha kicsinyes elaprózással igyekszik nem szembetűnővé tenni Behrens épületének monu­mentalitását. S tévesen kereste a megoldást Kocsis Iván terve is, amely a margitszigeti tejkioszkra emlé­keztet, úgyszintén Medgyaszay István wagneriádája, amelyben csupán annyi a magyar vonás, hogy a terv­rajzon egy cifraszűrős parasztember sétál az épület előtt. A pályázók javarésze álrenaissance stílben mozog. E művészi tévedésekkel szemben örvendetes érték A NÉPRAJZI MÚZEUM ÉPÜLET-TERVE Thoroczkai Wigand Ede tervezése 253

Next