Élet, 1924 (15. évfolyam, 1-24. szám)
1924-07-13 / 13. szám
EGY MAGYAR NÉPRAJZI MÚZEUM SORSA Már Lechner Ödön elpanaszolta, hogy ha az idegen végigmegy Budapest utcáin, a világ minden nemzetének stílusát megtalálja, csak a magyar nemzeti vonást nem látja építészetünkben. Márpedig a nemzeti formanyelv az a gyűrű, amellyel a nemzeti kultúra eljegyzi magát a maradandósággal, hiszen az építészet, mely a technikus szállóige szerint megfagyott zene, minden művészet között a legmaradandóbb alkotásokat hozza létre. A nemzeti ősi lélek a népi (nem népies !) muzsikában nyilatkozik meg legközvetlenebbül s így az építészet is a nemzeti melódiákat dermeszti kőbe, hogy késő ezredévek múlva is hiteles felvilágosítást nyújtson annak a népnek lelkületéről, amelynek munkássága az épületeket felrakta. A história épen elég igazolásul szolgálhat, hogy művészi kultúrnépnek csak azokat nevezhetjük, amelyek saját formanyelvüket megtalálták, kifejlesztették s hátrahagyták. Amelyik népnek erre nem volt ideje vagy öntudata, az nyomtalanul eltűnt az évezredek viharaiban. Megdönthetetlen megállapítások ezek s megdöbbentőek is, ha a Lechner panaszára gondolunk. Magyarország fővárosában, ahol kifejteni kellene minden magyar gondolatnak s tetté érni minden magyar akaratnak, idegen a nemzeti vonás. S ez lehet mulasztás a múlttól, de a jelentős bűn. Azt hihetnők, hogy a mai nemzedék talán igyekszik jóvátenni e hibát s amikor lehet, nemzeti melódiákat önt köbe a sok idegen helyett. Merő tévedés. A magyar Néprajzi Múzeum sorsa legalább is ezt bizonyítja.Amióta a vihar kiűzte a városligeti kegyelemcsarnokból a Néprajzi Múzeumot, a magyar tudományosság ez egyik legnagyobb büszkeségét, állandóan felszínen van a páratlan értékű gyűjtemény megfelelő elhelyezésének kérdése. A magyar tudományosságnak presztízse megköveteli, hogy e világhírű múzeum, mely — hogy értékeiből csak egyet említsünk fel — a turáni rokonnépek biográfiájának csaknem minden vonatkozását felölelő tökéletes gyűjtemény, mielőbb ismét hozzáférhető legyen a tudományos világ és a nagyközönség számára. A kultuszminisztérium tavaly pályázatot is írt ki a magyar Néprajzi Múzeum épülettervére. A beérkezett pályaművek döbbenetes tanulságul szolgáltak, hogy építőművészeink jelesei is mennyire nem érzik át a nemzeti formanyelv jelentőségét s mily kevéssé igyekeznek a magyar nemzeti vonást uralkodóvá tenni s noha a pályázat tárgya, a magyar néprajzi múzeum épülete már önmagában foglalta azt a magától értetődő sinequanont, hogy jellegzetesen magyar szellemben kell megoldani. És ime, Árkay Aladár még magyaros ízű épületben véli elhelyezhetni a magyar néprajzi gyűjteményt, Lechner Jenő az Iparművészeti Múzeum kivihetetlen kupolájú másával, Kiss Rezső pedig már a római Colosseum stílusával, bronzoroszlánokkal és discobolusokkal vonul fel, Györgyi Dénesnek merítő forrása pedig Szentpétervárra is elnyúlik, mert tervében Behrens követségi palotájára kell gondolnunk, noha kicsinyes elaprózással igyekszik nem szembetűnővé tenni Behrens épületének monumentalitását. S tévesen kereste a megoldást Kocsis Iván terve is, amely a margitszigeti tejkioszkra emlékeztet, úgyszintén Medgyaszay István wagneriádája, amelyben csupán annyi a magyar vonás, hogy a tervrajzon egy cifraszűrős parasztember sétál az épület előtt. A pályázók javarésze álrenaissance stílben mozog. E művészi tévedésekkel szemben örvendetes érték A NÉPRAJZI MÚZEUM ÉPÜLET-TERVE Thoroczkai Wigand Ede tervezése 253