Élet, 1930 (21. évfolyam, 1-25. szám)

1930-11-16 / 23. szám

460 semmi más, mint a romantikusan értelmezett individualitás. Az individuum úgy teljesíti be, úgy érvényesíti a maga egyéniségét, hogy mi­nél több felé él, egyszerre ezer kézzel nyúl bele a végtelenségbe, ellentétben a klasszikus disz­pozíciój­ú lélekkel, amelynek tendenciája egy­irányú. Nagyszerűen fejezi ki ezt az expanzív gondolatot Goethe: „Willst du ins Unendliche schreiten, Geh nur zum Endlichen nach allen Seiten.“ Midőn a romantikus egyéniség e kiterjeszke­désben, e polihisztorságban (jellemző a roman­tikus korra a sok polihisztor) éli ki magát, ten­denciája az, hogy az egyéniség minél korlátla­nabbá, minél szabadabban érvényesüljön s így jön létre a romantikus szabadság gondolata. A szabadság kedvéért igyekszik szabadulni a köz­vetlen közeli, a mindennapi élet realitásától, amely megköti az egyéniség érvényesülését, a fantáziát. A romantikus individuum a fantázia útján érvényesül és ezért keres fantáziája szá­mára olyan témákat, ahol a szabadság legin­kább biztosítva van. Ezért nyúl a romantika a történetihez, a primitívhez (népies, gyerekes, primitív, vad népek) és az exotikushoz (főleg keleti népek). Láthatjuk, hogy a romantikus egyéniség nem formák, hanem tartalmak által igyekszik érvényesülni, ellentétben a klasszikus­sal és így az egész romanticizmus tartalmi tö­rekvésű lesz. Ez következik egyébként a sza­badság gondolatából is, amely maga a formát­­lanság elve, így a romantikus lelkiségből, mint idea­kom­plexumból és életformából kiindulva beszélhe­tünk romantikus politikáról, romantikus tudo­mányról, szociológiáról és művészetről egyaránt. Most már megérthetjük, hogy az utazások, a kolonizáció, sőt nem túlozunk, a hatalmas tech­nikai fellendülés ugyanannak a romantikus, ex­panzív törekvésnek a következménye, amelyből a művészi jelenségeket származtattuk. Ami a keletieskedést illeti, a romantikának azt a tendenciáját nevezzük orientalizmusnak, amely keleties tartalmak segítségével fejleszti ki az egyéniséget, vagyis, amelyik keleti tárgyak közé engedi a fantáziát. A keletieskedés megtalálható a filozófiától kezdve az irodalomig a romantikus élet egész síkján. Victor Hugó Orientales-jai, Meyerbeer Afrikai nő és Dincrah c. operái, Schumann Arabeszk-jei és keleti képei, Goethe Westöslicher Divanja és a tudományos világ keleti érdeklő­dése mind képviselői az orientalista törek­vésnek. Azonban e keleti témákat feldolgozó művek­ben nagyon kevés keleti van, annál is inkább, mert a legtöbb orientalista, művész vagy tudós, sohasem volt keleten. Viktor H. „son beau rêve d'Asie“-nak nevezi Orientales-jait, amelyekben nem is volt szüksége az igazi keletre, ő nem ke­letet akarta rajzolni, csak a fantáziáját csillog­tatni. Ürügy volt kelet Hugó számára éppenúgy, mint a többi orientalista számára. Semmi objek­tív törekvés nincs bennük, csak lírai alkalmakat keresnek. A festészetben szintén megtaláljuk a keleties­­kedő törekvést. Az orientalizmus itt szoros ösz­­szefüggésben van az akademizmus dogmatikus formalizmusával szembe törő kolorista áram­lattal. A paletta megszínesedik és szétfeszíti azokat a konvencionális gátakat, amelyeket a 18. század festészete vonz köréje. Ha megnéz­zük a festők palettáit e korban, láthatjuk, hogy a meleg színek dominálnak rajtuk. Ezek az új színek új érzések hordozói, itt is az érzelem­világ megváltozása az a kapocs, amely a ro­mantikus festészetet kelethez fűzi. Az új színek új témák felé áhítoznak, ahol a téma megadja létjogosultságukat. Ezért keresnek a festők új vidékeket, forró, napsütötte, színes tájakat, ahol megmárthatják ecsetjüket a cinóbertől a citrom­sárgáig az összes meleg színekben. Nem a téma hozta tehát az új színeket és lazább formákat, hanem az új érzésekből született színek és for­mák kerestek egy megvalósulási keretet, egy új világot, ahol a fantázia csapongását nem kor­látozta a mindennapi realitás, hanem felelőtle­nül működhetett. Az orientalista festők sem hatolnak be kelet szellemébe, nem törekszenek objektív drámai átélésre, a keleti témákban ők is csak lírai al­kalmakat látnak érzésviláguk és elsősorban szín­problémáik kifejezésére. Az ő keletjükben csak a dekoráció és a kellékek keletiek, kelet szelle­méből semmi sincs. Hogy a romantikus festők kelet utáni vágyó­dása felületes, onnan látszik, hogy mihelyt ki­­elégült, el is párolog. Akik közülük keleten jár­tak, mint Delacroix és Decamps, visszatérésük után nem kívánják még egyszer látni. Különben már keleti útjuk előtt is festettek keleti képeket, tehát nem a vidék inspirálta őket, hanem színes fantáziájuk. Éppen az csábította őket keleti té­mákhoz, hogy keletet nem látták, mint ismeret­len, irreális világ élt előttük, nem kötötte őket a valósága és így szabad utat nyitott képzele­tüknek. Kelet levegője semmivel sincs meg job­ban az utazások utáni képeken, mint az előtte levőkön, legfeljebb részletesebb dekorációval és nagyobb kelléktárral dolgoznak. Kelettel való közvetlen kapcsolatai révén Franciaországban volt legjobb talaja az orien­talista festészetnek. Az események, mint Napó­leon egyiptomi hadjárata, majd később Algír megszállása, a görög szabadságharc nagyszerű alkalmakat nyújtottak a festőknek, akik roman­tikus diszpozícióiknál fogva örömmel nyúltak az új és eredeti témák felé. Gros előfutára a 19. századi orientalizmus­nak. Megbízzák Napóleon egyiptomi hadjára­tának megfestésével és olyan vidékeket kényte­len festeni, amelyeket sohasem látott. De roman­tikus fantáziája eligazítja őt és e sorozatban

Next