Élet, 1931 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1931-06-21 / 13. szám
IIWIIIIIIIIIIIIII XXII. évf. 13. sz. minT0Tfim minim 1931 június 21. Mécs László egyik költeményében írja, hogy az öreg kántor ravatala mellett zokog a feleség, a sok apró gyerek. Egyszerre csak megszólal a kántor ócska zongorája, lelki hangszere lakodalmi, primiciai vidám örömöknek. Lankadatlanul játszott ezen az öreg kántor s csak utolsó gyermekének élet-áriáját nem tudta végigkísérni, mert a „halál-karmester intett s félben maradt az ének“ . . . Hasonlókép szövődött tovább a félben maradt ének egy másik kántor fiában, Kocsis Lászlóban. Van valami abban, hogy az elődök éneke, dallama a lélek fakadó bimbájára száll, hogy a fejlődő tehetséget melegével nyílásra csábítsa. Első költeményeiben (Rőzselángok) Szabolcska hatása alatt áll. „Balla Maris“ szomorú története „Csánki Rózsi“, „Virág Kata Lányá“-nak viszatérő tragédiája. A katarzist egy új motívum, a lelki halál, testi bűn veszedelme idézi elő. Egyszerű ritmusai egy konvencionális poézis hagyatéka — a kántorpoézisé. Irodalmi leszállás alsó rétege ez, ami valamikor a protestáns iskoladrámák korában a poétai cenzúrák Gyöngyösi-utánzó mesterkedéseit vallotta eredetijének. Később egy Csokonait megtermékenyítve s népiesség árkába kerülve a kántorpoézis fogalmába vegyült el. Ez a terrénum volt az, hol ihletének dalformát és témát talált. Kántor-búcsúztatók, karácsonyi halál, halál tanyája temető. Innen szeretete Csokonai V. Mihály iránt. A magyar lélek kolero-melankolikus temperamentumából a melankolikus hangoltság húrjait szólaltatta meg. Ez jellemzi első szerelmes verseit. Egykedvűvé teszi szívét, mely „késő őszkor korán szeretett“. Melankóliáját nem tudta átgyúrni a közelgő pesszimizmus, hanem Flaubert-i „mélancolie catholique“-ká vált, ami a francia író szerint a római vallás nyugodtságát annyira jellemzi. Ez a mélancolie catholique megmaradt egész költészetén s megkedvelted vele a bánat Ányosát, kinek két költeményt szentel: „Elégia“ és „Ányos“. De hívő reménye megmaradt, csak a költészet nem tud e magas régiókba felemelkedni. „A nyár az őszbe csüggedve visz tova" S reményre rímmel hiába csengetek. Ifjúkori költeményeiből hiányzik a várható szubjektivitás kitörő lírája. Harsányi Lajos Napkirály fényessége hajnali hozsannában hozzájárult ahhoz, hogy a földi szeretet múlandóságát belátó lelket az aranyország felé terelje, hol a lelkek: „A köztük járó napkirálynak Egy titkos himnuszt énekelnek." Himnuszt, a misztikus élet himnuszát. K.-nak küzdelmei nincsenek. A misztikus élet via purgativájának nehéz eszközeit nem említi, mert ez a tőle szeretett derűre, fényre, csillogásra árnyékot borít. Nem említi, hogy az „érzékek éjszakájában“ mint égett el értelem, akarat, szemlélet s mint hántotta le magáról a tökéletlenség sötét kérgét. Egyszerre szinte homályosan veszi észre ezt a változást. „Lásd, elhagyott a millióm vágy, Lelked fehérle liliomág . . . Nem kisért utca, rossz kövezett csak egy van, mely mennybe vezet”. Mint a misztikusok „a szellem sötét éjszakájában“, ő is passzíve viselkedik a belé omló világossággal szembe. ,,S mikor már minden elhagyott, Ifjúságod rögbe fagyott, Jött kedvet csorgatni rád a Gazdag Isten amponnája.“ „Mert örülj s örvendezz szegény, Te lettél a teli edény.“ Lelkiségének emelkedett miszticizmusa predesztinálta arra, hogy olykor homályába forduljon, melynek még a prózájából is a vallásos líraiság édességes érzése csordult ki. Ahol derű volt tettetés nélkül, felülemelkedés visszafordulás nélkül, szívnek áhítata önző tudás helyett. KOCSIS LÁSZLÓ LÍRÁJA IRTA GÁBRIEL ASZTRIK 253