Élet, 1931 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1931-06-21 / 13. szám

IIWIIIIIIIIIIIIII XXII. évf. 13. sz. minT­0Tfim­ minim 1931 június 21. Mécs László egyik költeményében írja, hogy az öreg kántor ravatala mellett zokog a fele­ség, a sok apró gyerek. Egyszerre csak meg­szólal a kántor ócska zongorája, lelki hangszere lakodalmi, primiciai vidám örömöknek. Lanka­datlanul játszott ezen az öreg kántor s csak utolsó gyermekének élet-áriáját nem tudta vé­gigkísérni, mert a „halál-karmester intett s félben maradt az ének“ . . . Hasonlókép szövődött tovább a félben ma­radt ének egy másik kántor fiában, Kocsis Lászlóban. Van valami abban, hogy az elődök éneke, dallama a lélek fakadó bimbájára száll, hogy a fejlődő tehetséget melegével nyílásra csábítsa. Első költeményeiben (Rőzselángok) Sza­­bolcska hatása alatt áll. „Balla Maris“ szo­morú története „Csánki Rózsi“, „Virág Kata Lányá“-nak viszatérő tragédiája. A katarzist egy új motívum, a lelki halál, testi bűn vesze­delme idézi elő. Egyszerű ritmusai egy konvencionális poézis hagyatéka — a kántorpoézisé. Irodalmi leszál­lás alsó rétege ez, ami valamikor a protestáns iskoladrámák korában a poétai cenzúrák Gyön­gyösi-utánzó mesterkedéseit vallotta eredeti­jének. Később egy Csokonait megtermékenyítve s népiesség árkába kerülve a kántorpoézis fo­galmába vegyült el. Ez a terrénum volt az, hol ihletének dalformát és témát talált. Kántor-bú­csúztatók, karácsonyi halál, halál tanyája te­mető. Innen szeretete Csokonai V. Mihály iránt. A magyar lélek kolero-melankolikus tempe­ramentumából a melankolikus hangoltság húr­jait szólaltatta meg. Ez jellemzi első szerelmes verseit. Egykedvűvé teszi szívét, mely „késő őszkor korán szeretett“. Melankóliáját nem tudta átgyúrni a közelgő pesszimizmus, hanem Flaubert-i „mélancolie catholique“-ká vált, ami a francia író szerint a római vallás nyugodtsá­gát annyira jellemzi. Ez a mélancolie catholique megmaradt egész költészetén s megkedvelted vele a bánat Ányosát, kinek két költeményt szen­tel: „Elégia“ és „Ányos“. De hívő reménye meg­maradt, csak a költészet nem tud e magas ré­giókba felemelkedni. „A nyár az őszbe csüggedve visz tova" S reményre rímmel hiába csengetek. Ifjúkori költeményeiből hiányzik a várható szubjektivitás kitörő lírája. Harsányi Lajos Nap­király fényessége hajnali hozsannában hozzájá­rult ahhoz, hogy a földi szeretet múlandóságát belátó lelket az aranyország felé terelje, hol a lelkek: „A köztük járó napkirálynak Egy titkos himnuszt énekelnek." Himnuszt, a misztikus élet himnuszát. K.-nak küzdelmei nincsenek. A misztikus élet via pur­­gativá­jának nehéz eszközeit nem említi, mert ez a tőle szeretett derűre, fényre, csillogásra árnyé­kot borít. Nem említi, hogy az „érzékek éjsza­kájában“ mint égett el értelem, akarat, szemlé­let s mint hántotta le magáról a tökéletlenség sötét kérgét. Egyszerre szinte homályosan veszi észre ezt a változást. „Lásd, elhagyott a millióm vágy, Lelked fehérle liliomág . . . Nem kisért utca, rossz kövezet­­t csak egy van, mely mennybe vezet”. Mint a misztikusok „a szellem sötét éjszaká­jában“, ő is passzíve viselkedik a belé omló vi­lágossággal szembe. ,,S mikor már minden elhagyott, Ifjúságod rögbe fagyott, Jött kedvet csorgatni rád a Gazdag Isten amponnája.“ „Mert örülj s örvendezz szegény, Te lettél a teli edény.“ Lelkiségének emelkedett miszticizmusa pre­desztinálta arra, hogy oly­kor homályába for­duljon, melynek még a prózájából is a vallásos líraiság édességes érzése csordult ki. Ahol derű volt tettetés nélkül, felülemelkedés visszafordu­lás nélkül, szívnek áhítata önző tudás helyett. KOCSIS LÁSZLÓ LÍRÁJA IRTA GÁBRIEL ASZTRIK 253

Next