Élet, 1942. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1942-02-08 / 6. szám
Milyen lehet egy ilyen félbolond kis béka, amely minden ok nélkül «hun ki ugrik, hun meg be, hun meg vissza»? Olyan hitvány, sovány kis jószág, mint az a bádogból való másik, amelyiket falusi vásárokon árrulják s amellyel gyerekkoromban rácsettegtem én is a cimboráimra. Okos, üvegként csillogó szeme kidudorodik a fején, hátán zöld foltos a bőre s lábujjain átlátszó, apró gömböcskékből van a köröm. Ha porcellánból lenne, üvegszekrénybe lehetne tenni, dísznek. Ha a tenyeremre venném, nyikkanna egyet s félénken elugrana. A mosoly ott volt a számon, amíg ezeket így elképzeltem. «Kolléga urak, tudják, milyen badarságot énekelnek?» — akartam kérdezni jókedvűen a többiektől, de a legfiatalabb voltam köztük, nem zavarhattam oktalan közbeszólásommal csendes éneküket. Arra is kíváncsi lettem volna, hogy mivel szomorítja a szívüket ez az ártatlan kis jószág. Azzal, hogy beugrik a tóba meg kiugrik belőle? Bizarr, érthetetlen, különös volt az egész. Ez a kis dal maradt azontúl is a kollégiumi szobánk legkedvesebb balladája. Esténként, ha a koromtól szeplős, behavazott városból hazamenekülve összegyűltünk a langyos kályha körül, újra meg újra rázendítettünk, ugráltattuk a kis békát a tóba meg vissza, amíg meg nem untuk . . . S aztán, év végével, szétszéledtünk. Azóta sem láttam a tonzurás kollégákat, akikkel akkor együtt laktam. Évek teltek el. A kelenföldi békáról egészen elfelejtkeztem. Hogy hova lett, hol bújt meg, mire kiment végképp az emlékezetemből, nem tudom. Talán a zöldnádas ta limányosabb, csendesebb részén húzódott meg, azon a tájon, ahol a mese csodaállatai, csillagpókjai, aranyhalacskái élnek . . . Néhány héttel ezelőtt, tizennégy esztendő múltán, egy este a városnak egy másik részén ültem, ugyancsak kályha mellett, mint akkor ott az éneklő diákkompánia közepén, de ez a kályha most nem fekete bádogból való volt mint az a másik, hanem vörösbarna cserépből s nem diákszoba közepén állt, hanem egy lakás sarkában, amelynek ablakai a hóval lepett s az este kék színeivel árnyalt város háztetőire néztek. A szoba másik felén hárman ültek : két nő, az egyik szürkehajú, mintha mésszel festették volna be a hajszálait, a másik fiatalabb, barna s a kisgyerek, ők hárman, akiket legjobban szeretek a világon. A két nő a gyereket altatgatta, aki csöpp életének minden energiájával azon igyekezett, hogy az álmosságtól le ne ragadjon a szeme. Kint fekete füsttel pipáltak a háztetők. Tompán, az ablaküveg szűrőjén keresztül csengett fel az utca medréből egy villamos zöreje. A kályhaajtó fénye narancssárga négyszöggel sütött ki a szoba padlójára. Már elbeszéltünk mindent. Hálálkodtunk, hogy együtt vagyunk itt megint, hogy ha szegények vagyunk is, de valahogyan átvergődtünk idáig az élet sűrűjén. A havas városban kiverekedtem magamat s most kicsit elzsibbadt szívvel és elzsibbadt lábbal ültem a tűz mellett az opálszürke homályban, amely körém ereszkedett. A két asszony a gyereket altatgatta. Ekkor a szürkehajú asszony, hogy a gyereknek jobb kedve legyen az elalváshoz, énekelni kezdett. Cementszürke hajú fejét lehajtva, lassan, vontatottan rákezdett egy dalra, arra, amelyet tizennégy évvel ezelőtt, egy téli este, a Sashegy alatt, a kollégium szobájában hallottam utoljára : Kelenföldi tóban Van egy béka. Az is az én szívem Szomorítja: Hun kiugrik, Hun meg be, Hun meg vissza . .. Felkaptam a fejem : ez a kelenföldi béka nótája ! Honnan ismeri az anyám ezt a suta, elfeledett kis dalt? Elmondtam neki tizennégy évvel ezelőtt s azóta nem felejtette el s most előszedte, hogy altassa vele az unokáját? Ugyanaz a dal volt, ugyanúgy szólt, mint tizennégy esztendővel ezelőtt. A kelenföldi kis béka nótája ... Elérzékenyülve, mosollyal a számon hallgattam. A kelenföldi béka tizennégy év távolságából, ifjúságom közepéből ideugrott ebben az ügyetlen, egyszerű kis dalban. Most itt zöldellik, itt pislog a szöveg szavaiban, mint a lágyan hajlongó sás szálai közt. Már egészen elfeledkeztem róla s most megkönnyesedett szemmel emlékezem, hogy persze, persze, a kelenföldi, ugráló kis béka ... De honnan került ez elő, a merengésnek, a csendnek ebben a ritka szép órájában?... Lehúnyt szemem belső falán úgy jelent meg a képe, rút kis feje, porcellánsima, zöldfoltos háta, mint ahogy más ember életében a ritkán előtűnő s oly könnyen elröppenő kék madár, a boldogság ametisztszínű, apró kolibrije . . .