Élet, 1942. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1942-02-08 / 6. szám
szfOMPLY MIMLY KCimÖlDI RCKA A kelenföldi békával először ezelőtt tizennégy esztendővel találkoztam. Tizennégy esztendővel ezelőtt, egy szürkepokrócos vaságy szélén ülve, zöldajtós kollégiumi szoba közepén, három lépésnyire a hasas vaskályhától, a huszonötös, narancssárga fényű villanykörte alatt, amely a fehérre meszelt, kaszárnyaillatú diákhodályt bevilágította. Kint a Sashegy látszott az ablakokon keresztül, csillagokkal a kettős, fenyőfás kapuja körül, olyan szikrázó, fehér fénnyel, mintha glória szikrázna a rettentő hideg, téli ég alatt. Már túl voltunk a vacsorán. Egy bodros hajú, fekete jogász most jött be az ajtón, sebhelyes, kék bögre volt a kezében, odament a szekrényhez, kinyitotta s feltette a bögrét a polcra. Fogfájdítóan hideg, félig savanyú menzatej volt a vacsora, arra is emlékszem. Ültünk a kályha mellett, nyolcan vagy tizen, részben az ágyakon, részint a székeken lovagolva. Azért szorultunk össze erre a kis térre valamennyien, akik a szobában laktunk, mert csak itt volt meleg, a harmadik ágyon túl már olyan zord vidék következett, mint a sarkkörökön túl, ahová nem ér el a nap fénye és melege. Villanyok szeme világított messze a város felé. Villamosok kék szikrái lobbantak fel a távolban. A tél fehér angyala járt a Titánia gyár körül s lehellte be fehér dérrel a baraklakások kátránypapír fedelét. Lehúnyt szemmel ültem az ágyon s arra gondoltam, hogy az idén nem ölnek disznót otthon a faluban, nem várhatok csomagot, menzatej marad a vacsora továbbra is, a menzatej, amelyet zöld literesüvegekben hozunk magunkkal délutánonként végiggyalogolva a hóval lepett városon. Cég, a görbehátú, öreg jégszigorló megpiszkálta a tüzet, amely utolsókat lobbant a kályharács mögött, megigazította orra nyergén a szemüvegét s nagy odaadással foltozgatta tovább a csikós zoknit, amelybe belebujtatta a kezeszárát, mint egy levetett, szakadozott hernyóbőrbe. Ócska dohányból csavart cigaretták füstjében megmosolyodott hajú diákkoponyák hajoltak előre, időtől és gondoktól kimart tonzurák fehér lettek, mint csupa leszálló fehér hold a kályhaparázs narancssárga Napja körül. Ekkor jelent meg életemben először, mint valami felettem húzódó, titokzatos zodiákus fura, komikus kis állatjegye, a kelenföldi béka. Ahogy a naptári hónapok élén a kos, az oroszlán meg a többiek feje áll a kalendárium lapjain, úgy tűnt fel életemben először ez különös, szánalmasan nevetséges kis jószág. Lehúnytam a szememet. A többiek cigarettamarta, öreg hangokon dudolászni kezdtek. Ezt énekelték : Kelenföldi tóban Van egy béka. Az is az én szívem Szomorítja: Hun kiugrik, Hun meg be, Hun meg vissza . . . Amikor meghallottam ezt az együgyű s a szöveghez méltó zenéjű, monoton zsongással eldünnyögött csacsiságot, elhúztam a számat s mosolyognom kellett. Micsoda ostoba kis állat a kelenföldi tónak ez a kis szerencsétlen békája, amelyik ezeknek a kollégiumlakó, öreg diákoknak szívét szomorítja ! Micsoda őrült kis jószág lehet ez, amelyik egyebet sem csinál, csak beleugrik a tóba, kiugrik a tóból, meg vissza bele. Hát nincs ennek okosabb tennivalója, mint ez a céltalan, oktalan ugrándozás? Háromszor-négyszer eldünnyögte a kályha mellé gyűlt diáktársaság a fehéren világító téli este közepén ezt a bárgyú, monoton kis dalt. S azalatt megjelent képzeletemben a Kelenföld egyik kis tava, amelyről említés történt, amelyben ez a megkergült kis béka él. Itt van a közelben, amerre gyalogolni szoktunk a hó tetején a zöld tejesüveggel a hónunk alatt, a kék téli ég tükröződik benne s nád meg sás van a partján. Ebbe ugrál hát bele az a kis béka, ebben nem leli a helyét a kis őrült! A békát is elképzeltem magamnak hirtelen.