Irodalmi Ujság, 1950. november-december (1. évfolyam, 1-5. szám)
1950-11-02 / 1. szám - Zelk Zoltán: Kiáltás • vers (1. oldal) - A Nagy Október szellemében a békéért és a kultúráért (1. oldal) - Illés Béla: Irodalmunk időszerű kérdéseiről (1. oldal)
Ä Megy Október szellmében a békéért és a kakámért Most egy esztendeje, az Októberi Forradalom 32. évfordulóján mondotta Malenkov emlékezetes meghatározását arról a korszakról, amelyben élünk: „A mi korunk a nagy sztálini kor néven vonul majd be a történelembe.’ Eltelt egy év és minden haladó ember egyre inkább tudatosítja önmagában, hogy a történelem egyik legnagyobb korszakának részese, sőt alkotó része, szó eredeti, teremtő értelmében. Ez a a kor a nagy alkotások kora és minden új alkotás százszoros értékű, mert a béke megvédéséért folyó harc közepette készült. E korszaknak, mely 33 évvel ezelőtt kezdődött a Nagy Októberi Forradalommal, egyik legfőbb jellemvonása: küzdelem a békéért. S az Októberi Forradalmat azért is ünnepeljük, mert ezzel kezdődött az ember igazi felszabadulásának, a természet valóságos újrateremtésének, az emberi méltóság fönséges csúcsaira feljutott alkotásnak, a nép eddig elképzelhetetlen tömegeit nevelő és gyönyörködtető kultúrának a kora. Az Októberi Forradalom szülötte, a szovjethatalom, ma a világ minden népének békevágyát és ugyanakkor a szebb, gazdagabb, emberibb élet iránti óhaját is képviseli minden nemzetközi fórumon. A Szovjetunió és a Bolsevik Párt békepolitikája és kulturális politikája egy tőről fakadnak. „A szovjet külpolitika — mondta Visinszkij a béke ellenségeinek földjén, az Egyesült Államokban, de ugyanakkor a béke híveinek otthonában, az Amerikai- Szovjet Társaságban, tavaly novemlésének, szuverén egyéniségüknek tiszteletén alapul. A szovjet kormány ezt a politikát a Nagy Októberi Forradalom első napja óta, az új történelmi korszak kezdete óta folytatja.” A Visinszkij említette „első nap” nem képletesen értendő. Jól tudjuk, hogy a II. Szovjetkongresszus már 1917 november 8-án elfogadta a békéről szóló dekrétumot. Amilyen jellemző az ifjú forradalmi kormányra, az első munkás-paraszt hatalomra ez az új hang a világpolitikában, ugyanolyan jellemző az imperialista kormányok régi hangja: szerződésszegéssel vádolták meg a szovjet kormányt. A szovjethatalom legsúlyosabb évei következtek most, élet-halál harc. A puszta létről volt szó. Ám Lenin és Sztálin kormánya egy napra sem szűnt meg a harcoló nép kulturális felemelkedéséről és a néphez hű űvészek és írók sorsáról gondoskodni. Az első szovjet rendeletek között ott találjuk az analfabétizmus megszüntetéséről, a tudomány, irodalom és művészet alkotó munkásainak támogatásáról, színházi előadások rendezéséről szóló dekrétumokat. Milyen jellemző, hogy az előretörő Vörös Hadsereg nyomában haladt a „Krasznaja Zvezda” (Vörös Csillag) nevű agitáció gőzhajó, — nem kisebb emberrel fedélzetén, mint Gorkij — amely megszervezte a szovjet hatalmat és ' mindenütt igénybe vette a kulturális propaganda eszközeit! A béke és a kultúra ügye már a szovjethatalom létrejöttének és megerősödésének hónapjaiban, a forradalmi lelkűlét magas hőfokán valóságos új ötvözetté forrt össze. A Párttörténet tanúsága szerint „Anglia, Franciaország és Olaszország 1920 januárjában elhatározták, hogy megszünteti Szovjetoroszország blokádját”. E hír kézhezvételének úgyszólván másnapján, 1920 január 18-án Lenin ír Lunacsarszkij oktatásügyi népbiztosnak és utasítja a mai orosz nyelv szótárának elkészíttetésére. A mi mostani békemozgalmunk jelszavát a szovjethatalom már fennállásának első éveiben valóraváltotta: a béke legyőzi a háborút. Az intervenciósokat kiverték az országból „és a Csendes-óceánnál értek véget a csaták”. A két világháború között a Szovjetúnió változatlanul és megingathatatlanul a béke megőrzésének politikáját követte. Maga Sztálin elvtárs minden fontos világpolitikai fordulóponton leszögezte azt a politikát, amelyet ma a világon minden tisztességes ember „sztálini békepolitikának” nevez. 1925-ben, a XIV. Pártkongresszuson politikájának kijelenti: ,,Kormányunk és külpolitikájának alapja a béke eszméjeItt hangzik el először az a kifejezés, amely ma százmilliók jelszava: „Harc a békéért!” így mondotta akkor I. V. Sztálin: „Harc a békéért, harc az új háborúk ellen, leleplezése minden olyan lépésnek, amely az új háborút előkészíti... — ez a mi feladatunk.” 1934-ben, amikor a Szovjetunió belépett a Népszövetségbe, Sztálin ezt mondotta: „A mi külpolitikánk világos, a béke megvédésének és kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésének politikája az összes országokban.” Ugyanez az elhatározott politika jut kifejezésre a második világháború kitörése előtt, 1939 március 15-én mondott beszédében, majd nem sokkal a második világháború befejezése után ■ Stassen amerikai politikusnak adott emlékezetes nyilatkozatában, amelyben hangsúlyozta, hogy „osztja Leninnek a két gazdasági rendszer együttműködése lehetőségéről és kívánatos voltáról szóló véleményét”. A Szovjetunió a békepolitikához v .u kövpfl.ez^’t's akkor amikor igen jelentősen kivette részét az Egyesült Nemzetek Szervezete megalkotásában. A sanfranciscói értekezlet jegyzőkönyvéből kiderül, hogy egyedül a következetesen Szovjetunió képviselte az egyes országok szuverenitásának elvét, egyedül a szovjet delegátusok szálltak síkra a kis népek jogaiért és a fontos nemzetközi kérdésekben a nagyhatalmak közötti egyhangúság elvéért. Amíg a háború utáni években az imperialisták az ENSZ-t az új háború előkészítésének legalizálására akarják felhasználni, addig a Szovjetunió az ENSZ-nek mind az öt közgyűlésén egész sor határozati javaslatot terjesztett elő a béke megszilárdítására, a háború veszedelmének kiküszöbölésére, a háborús uszítás elfojtására, az általános lefegyverzésre és különösen az atomerő ellenőrzésére. Egy szabad nép békepolitikája nem egyszerűen a háború elhárításának politikája. Ahogyan Lenin és Sztálin legjobb magyar tanítványa, Rákosi Mátyás mondotta a mi viszonyainkra alkalmazva, hogy élni tudjon valaki hazája javára a szabadság jogaival, nemcsak jogok, nemcsak gazdasági lehetőségek kellenek, hanem kultúra és műveltség isA Szovjetunióban az irodalom ügye a proletariátus állami politikájának részévé vált A polgárháború győzelmes befejezése után Lenin egyik első dolga volt, hogy megírta a proletárkultúráról szóló híres határozati tervezetét, amelyben a szűk „proletkult” felszámolásával kapcsolatban határozat formájában is leszögezte azokat a legfőbb elvi kérdéseket, amelyek 1905- ben írt „Pártszervezet és Pártirodalom” című cikke óta minden népéhez hű, pártos és harcos író munkásságának vezércsillaga. Az irodalom és az írók szerepét Sztálin elvtárs zseniális fogalmazása így foglalta össze: „A szovjet irodalom módszere a szocialista realizmus, a szovjet írók az emberi lélek mérnökei.” A Bolsevik Párt miközben egész sor bölcs és mély párthatározattal irányt mutatott az irodalomnak, zenének, színháznak, filmművészetnek, annyira kiszélesíti a kultúra tömegalapjait, hogy a Szovjet népet a 82 százalékos írástudatlanságból a világ legműveltebb, legtöbbet olvasó népévé emelte. Nemcsak Puskin művei jelennek meg 32 millió példányban, Gorkijé 45 millió példányban, de vájjon hol év e! Victor Hugo négy és félmilliós példányszámot, Balzac kétmilliót, Shakespeare hatmilliót? A szovjet békepolitika roppant meggyőző erejének egyik fő pillére éppen az, hogy a szovjet nép a világ legműveltebb népe, amely állandó kulturális emelkedését összekapcsolja a békés alkotás nagy műveivel. Amiért az egész szovjet nép harcol, a volgai erőművek megteremtésével, és a kommunizmushoz vezető út számos más alkotásával, ugyanazért küzd az Októberi Forradalom szülötte, az új kultúra, a szovjet művészet és irodalom. És ugyanaz a békepolitika, amelyet a szovjet diplomácia, a szovjet kormány konkrét békejavaslatokkal fejez ki az ENSZ közgyűlésén, nemcsak „hivatalos kormánypolitika”, hanem az egész nép közös, nagy ügye. Egy kultúrájában azelőtt elképzelhetetlen, szocialista magaslatokig emelkedett nép, több mint 115 és félmillió szovjet ember, azaz a Szovjetunió egész felnőtt lakossága, a stockholmi felhívás aláírói, a minap a moszkvai M. Összszövetségi Békeértekezleten „kifejezte a szovjet nép ha futhatatlan akaratát a békéért vívott harcban”. E nép békeharcának élén olyan írók is állnak, mint Fagyejev, Tyihonov, Flrenburg, A nélkek harcát és tegyük hozzá büszkén: a mienket is olyan költemények lelkesítik, mint Kulesov belorusz költő verse, amely szép írói szintézisbe foglalja a múlt diadalmas csatáit, a jelen harcát, problémáit és a jövő győzelmeit: „A bombával kár dicsekedni és mondhatom, még korai, valóban nem is oly nagy dolog atomokat robbantani. Sokkal különb az, amit országunk Tizenhét őszén végbevitt. Mi az egész régi világnak romboltuk szét atomjait.” MEGVÉDJÜK A BÉKÉT! Kincz Gyula rajza) Zeik Zoltán: KIÁLTÁS A béke nem gyávák odvas menedéke, de a szabadság televénye, amit fölszánt munkánk,ekéje, váljék termővé ezer évre! Ezért írjuk most földre, égre, hegyekre, tengerek vizére, hűségre, szándékra, reményre, a mindenség mennyezetére — Zuhogjon hát lángolva, égve sugárzó négy betűdnek fénye: BÉKE! ILLÉS BÉLA: Irodalmunk időszerű kérdéseiről Néhány héttel ezelőtt egy irodalmi vitán élesen bírálta a magyar írókat egyik budapesti nagyüzem könyvtárosa. Azt állította, hogy a magyar írók elárulták a nép ügyét. A kérdésre, hogy mire alapítja ezt az állítását, így válaszolt: ez köztudomású! Néhány nappal ezelőtt az Írószövetség egyik vitaestjén egy fiatal újságíró élesen megtámadta azt a felszólalót, aki megállapította: a Szovjetunióban az íróknak csak öt-hatesztendős késéssel sikerült (a kritika és az olvasóközönség segítségével) művészien ábrázolni a munkához való viszonyt, a munkásosztály munkához való viszonyának szocialista szellemben való átalakulását. A tényeket a bíráló nem vonta kétségbe, de úgy találta, hogy e tértv megállapítása demoralizálóan hat a magyar íróra és a magyar olvasóra. Arra a kérdésre, hogy miért, így válaszolt: ez magától értetődik! A szovjet irodalomnak három — irodalmi jellegű — forrása van. Az első: a népmese és a népdal; a második: a nagy orosz kritikai realizmus, illetve valamennyi, a Szovjetunióban élő nép irodalmának haladó hagyományai; a harmadik: a forradalom győzelme előtti szabadságharcok utolsó, szakaszában kifejlődött proletárköltészet. Az új magyar irodalomnak négy forrása van. Az első három nagyjában, egészében azonos a szovjet irodalom forrásaival, de természetesen ezek a magyar életből és történelemből fakadó források A magyar népi demokratikus irodalom negyedik forrása: a nagy szovjet irodalom. A Szovjet irodalom két oldalról is segítségére jött a fiatal magyar szocialista irodalomnak. Először: meghódította az irodalom számára a magyar olvasófőzögilm- Olyan vaTkä,gadget teremtett, amilyenről a régi Magyarországon álmodni sem lehetett. Természetesen ennek az új olvasóközönségnek egészen más a szociális összetétele, mint amilyen azoké volt, akik a régi Magyarországon olvasóknak számítottak. A régi Magyarországon a lakosságnak egy szűk rétege olvasott csak. Ma pedig száz és százezer munkás és paraszt az irodalom barátja és állandó olvasója. A statisztika azt bizonyítja, hogy az új magyar olvasóközönség a szovjet irodalmon nevelődött és nevelődik tovább. Nem kisebb jelentőségű a szovjet könyveknek másik szerepe: az ifjú magyar irodalom a szovjet íróktól tanulta meg a szocialista kérdések bátor, harcos, pártos felvetését és a kifejezésnek azt az egyszerűségét, amelyik a szovjet írók művészetének szerves része és ami előfeltétele annak, hogy irodalmunk ne csak a népről szóljon, ne csak a népért harcoljon, hanem valóban a néphez szóljon, annak legszélesebb rétegeihez. A harc, amelyet a szovjet könyv, a szovjet irodalom Magyarszágon folytatott a nyugati dekadens íróknak az imperializmus „eszmevilágát“ terjesztő könyvei ellen és a Horthy-fasizmus talajából fakadó és annak „világszemléletét” tükröző irodalommal szemben, történelmileg tekintve, igen gyorsan zajlott le. De ez az ütközet mégis hosszabbra nyúlt, mint az a politikai és gazdasági téren folytatott harc, melynek eredményeképpen a munkásosztály végleg kezébe vette a hatalmat és az urak országából a nép hazáját építette fel és ma gyors tempóban építi a szocializmust. A kulturális téren folyó harc még nem dőlt el a fordulat évében. De a fordulat éve megteremtette a haladó magyar irodalom számára a győzelem közvetlen előfeltételeit. Rákosi Mátyás 1948 november 27-én az MDP Központi Vezetőségének ülésén, többek között, ezeket mondotta: „Nem tudtunk még eredményesen harcolni az irodalom, színház, képzőművészet, zene terén megnyilvánuló burzsoá „nyugati” befolyással szemben. Pedig a reakció, amilyen mértékben kiszorul a hatalomból, úgy igyekszik befolyását a dolgozó tömegek gondolkozására az irodalmon, vallási miszticizmuson, az újabban felburjánzó vallási szektákon át biztosítani. Pártunk ideológiai színvonalának emelésénél eddig nem fektettünk elég súlyt a kapitalista ideológiai maradványok elleni küzdelemre, a nacionalista maradványok kiküszöbölésére és a proletár internacionalizmus szellemének fokozására.” A burzsoá nyugati befolyás Rákosi félreérthetetlen állásfoglalásáig szemérmetlenül folytatta mérgező munkáját. Köztudomású, hogy a magyar polgári írók egy része, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy Hitler elveszti a háborút, átorientálódott. Hitler új Európája helyett a „nagy, nyugati demokráciák“ propagandistájává lett és így bizonyos fokig ellentétbe került a Hitler-fasizmussal. A felszabadulás után ezek az írók (elsősorban Züchy Lajosra gondolok) mint antifasiszták ágáltak. Jó időbe telt, amíg megértettük; az ő antifasiszmusuk abban áll, hogy nem Hitler bukott imperializmát szolgálják, hanem az új háborút előkészítő amerikai imperializmust. Amikor ezek az írók eltűntek és így ez az akadály elhárult az új magyar irodalom útjából, akkor az okozott zavart, hogy a munkásmozgalomban is szót kapott a nyugati dekadens írók néhány magyarországi képviselője. A nemkívánatos elemeknek, a kétszínűeknek irodalmi életünkbe való beszivárgása majdnem elkerülhetetlen következménye volt a koalíciós rendszer irodalompolitikájának. A felszabadulást követő koalíciós korszak először tömörítette országos méretben a haladó írókat harcra a fasizmus ideológiai maradványainak leküzdésére és a dolgozó tömegek befolyásolására, a demokratikus rend megszilárdítása és kimélyítése, az újjáépítés megkezdése irányában. Minden más irodalompolitika abban a korban káros lett volna. Egy „baloldali kurzus“, melyet különösképpen a jobboldali szociáldemokrácia irodalomteoretikusai (kik közül egyikmásik közvetlenül nyugatról kapott utasítást) propagált, nyilvánvalóan kárára lett volna a demokráciának, elidegenített volna tőle sok útitársat (aki akkor, ha talán csak rövid időre is, hasznos munkát végzett) — és nem egy olyan írót, aki a munka folyamán útitársból szövetségessé lett. De az imperializmus ügynökei által propagált „baloldali kurzus" ellen — a baloldali szektariánusok ellen — harcolva, itt-ott rés támadt, amelyet rögtön felhasználtak az imperializmusnak másszínű kalózlobogója alatt harcoló irodalmi ügynökei. A két fronton folytatott harc — a „baloldali kurzus” banditái és a „nagy irodalom”, a „magas színvonal” jelszavai alatt üzérkedő irodalomügynökök elleni harc közben éberségünket sikerült kijátszania egyik-másik ellenséges szándékú irodalmárnak. Ezek eleinte majdnem nyíl-