Irodalmi Ujság, 1950. november-december (1. évfolyam, 1-5. szám)

1950-11-16 / 2. szám - Komját Irén: Minden igazi érték… (1. oldal) - Képes Géza: Őszi ének • vers (1. oldal) - Lányi Sarolta: Tosztoj Leó halálának 40. évfordulójára (1. oldal)

L ÉVFOLYAM, 2­ SZÁM ARA 1 FORINT 1950 NOVEMBER 16. ME PES GÉZA: Az ég szempilláján ólmos álom, ül még, hú az ágyból a gyerekhad, — lássuk: ki a fürgébb? Indulásra készen fiatalok, vének. Kutya vakkant, indít a ló, zeng a vidám ének. Lomb­ágyban a szellő ébred mocorogva — A termelő-szövetkezet szüretelni fog ma! Az ég szeme felnyílt, szempillája rebben — csillan a fény, duzzad a nedv a szőlőszemekben. Úszik az ökörnyál ezüstszínű szála, lángol a nap — a hegyekben felszakad a pára. ŐSZI ÉNEK Szőlőhegyen, lúi­an, öreg puska durran. A gyerek­had szája szélén csillogó must csurran. Fürtökkel rogyásig megrakva a puttony, gyűl a gerezd — még a beteg sem marad itt nyugton. Tömzsi kis menyecske lép a szőlőskádba, dús fürtökből levet tapos fürge, zömök lába. Az ajkak nótára s nevetésre nyílnak, fák alatt a csoport-elnök csecsemője sír csak. Odafut az anyja, kék blúzát kibontja, kék blúzából elővillan melle fehér dombja. Pityu az apjának kötésig sem ér fel, széttekintget dióbarna szép, komoly szemével. Szopik az apróság, nem búsul már ő sem, ragyog tejtől ittasan a két nagy nevető szem. Tiszta derűt, békét sugárzik a kék ég, présház falán öles betűk: „Megvédjük a Békét!” Aranyszőke mustra dunnyogó darázs száll — a vincellér felesége hajlik mint a nádszál; most felnéz — dereka sugár-egyenes már, hordók felé büszkén tekint az anyai szempár. Férje ott a mustot ereszti a kádból, körülötte kerek fejű kisfia táblából, s míg totyog és bámul, csak azt dalolássza, hogy ő lesz a néphadsereg legszebb katonája! MINDEN IGAZI ÉRTÉK. Nem Sheffieldben , Varsóban gyűlnek egybe a Világkongresszusának Béke Hívei II. küldöttei. Nem a brit „demokratikus szocia­lizmus” süppedő talaján, hanem a lengyel népi demokrácia földjén, melyből dúsan sarjad milliók kenyere és büszkén nyújtják fel kémény­ nyakukat a szocialista gyárak.­­Angliában most a becsületes ember lesüti a szemét, lehajtja szé­gyentől piros arcát és az angol munkásnak ökölbe szorul a keze: a „szabad” Anglia „munkáspárti” kormánya nem tűrte el, hogy a világ békére vágyó millióinak küldöttei innét hallassák a békeharcosok „acélosan csengő, cselekvésre hívó harci kiáltását”. A lengyel nép pedig fellobogózza városait, vörös lobogókkal díszíti Varsó pályaud­varát, ahol a béke küldötteinek érkezését várja. Az Attree-kormány Washington füttyére táncol és nem kíméli Anglia maradék becsületét. A varsói kormány a népek szavára figyel és vendégszerető kapuit béke­­himnuszokkal nyitja meg az Angliá­ból elüldözött küldötteknek. A marshallizált országokban nincs helye Békevilágkonresszusnak, ezekben az országokban cenzúra alá esnek a béke, a szabadság, a demokrácia jelszavai. Csak a szo­cializmust építő országokból lehet szabadon hirdetni ezeket a jel­szavakat, melyek nem kérnek be­utazási engedélyt Attleetől és Bevintő! de mégis áthato­ljak a fiataloktó­t. A béke mozgalma hatalmas erő! Mindenütt a békéért harcolnak azok, akik tekintetüket az emberiség holnapjára tűzték, az építő munka emberei. Ha Zaharov a sztahanovista acélöntők nevében azt mondja: „Bé­két akarunk!” — sokszázezer, millió tonna acélra gondol, melyet a mag­­nitogorszki sztahánovista brigádok termelnek, hogy turbinák, traktorok, szerszámgépek, autók és kombáj­nok készüljenek belőle. És ha Balabajev, a Sztálin-bánya híres­neves sztahánovista vájárja mondja, hogy „Békét akarunk!” — száz­ezer tonna szénre gondol, melyet brigádja a tervelőirányzaton felül termelt, hogy az uráli és kuznyecki olvasztókemencék tüzét táplálja. Ha pedig Borin, a mesteri kombájn­vezető ránk!” — mondja, hogy „Békét aka­végtelen termőföldekre gondol és több mint kétmillió p»aci gabonára, melyet kombájnjával ed­dig már kicsépelt. Az alkotó, sztahánovista munkás szájában a a béke jelszava — tett: az eszme és cselekvés egysége, a raj és az élet egysége.teremtő aka­A tudós, aki a béke biztonságát keresi, alkotó munkáját védi. Bor­zadva gondol arra, hogy kutatá­sainak eredményét, munkájának gyümölcsét tömegpusztításra lehes­sen felhasználni. ,,Milyen boldogok azok — mondotta Joliot Curie — akik a Szovjetunióban dolgoznak, abban az országban, ahol megszűnt embernek ember által való kizsák­mányolása. Az ő lelkiismeretük nyugodt, amikor laboratóriumaikban munkálkodnak. Tudják, hogy az eredmények, melyeket elérnek, fel­tétlenül az emberi életszínvonal megjavítására és a kiharcolt sza­badság védelmére fognak szol­gálni." Íme, ezért jönnek a tudó­sok hozzánk, a­ béke táborába. Nem akarják a pusztulásra megérett osztályt szolgálni, mely haláltusájá­ban pusztulást terjeszt maga körül, melynek nincs, is szüksége igazi, életépítő tudományra. J. D. Bernal professzort, a nagy angol tudóst kizárták a brit „Tudo­mányos Haladás­ Egyesületének” vezetőségéből, mert az angol-ameri­kai imperialisták meg akarják „tisztítani” a tudományos intézete­ket­­ a béke híveitől. Ugyanezért mozdították el Joliot Curie-t a fran­cia atomkutatás éléről. A halál­gyárosoknak nem olyan tudósok kellenek, mint Bernal, Joliot Curie, Prenant, Haldane, hanem olyanok, mint Julian Huxley, a „Világleltár” elméletének „feltalálója”, aki a kapitalista világ „egyensúlyát” milliók módszeres kiirtásával, jár­ványok terjesztésével akarja helyreállítani. Az imperialista kan­nibalizmusnak olyan „tudósai” van­nak, mint William Vogt, aki a döglődő kapitalista világ számára „ a menekülés útját” a tömeghalál tudományos megszervezésében lát­ja. „Az éhínség Kínában — írja — nemcsak kívánatos, hanem feltétle­nül szükséges is.” A Huxley-k és Vogt-ok „tudományos” partnerei az Achesonoknak, Atack Huroknak, Trumanoknak. A Vogt-féle elmélet, mint ezt az imperialista lapok is megírták, Truman hírhedt negyedik pontjának felel meg, az elmaradt országok olyan fokú kizsákmányo­lásáról, mely népeik tömeghalálá­hoz vezet. Van még néhány ilyen „tudós”. Vogt könyvéhez az előszót az a Baruch írta, akinek imperialista „atomellenőrzési javaslatáról” an­­­nyi vita folyt. Ez a Baruch egy évvel a világháború befejezése után kijelentette: „A béke nagy­szerű dolognak látszik a háború vadságainak idején, de csaknem gyűlöletes, amikorra háború véget­­­ ért. Ide tartozik­­ Bertrand Russel, a filozófus, aki szerint a Szovjet­unió elleni háború „a remény, az öröm és a teremtő erő újjászületését eredményezné, az emberi szellem hatalmas lépését előre, mely új eredményekhez vezetne művészet­ben, tudományban, politikában és az amerikai életmód megszervezésé­ben”. Az embergyűlöletnek, a tömeggyil­kosságnak a civilizáció elpusztításá­­­nak „filozófiája” és „tudománya” — ez a fasiszta „Amerika korsza­kának” szellemi élete. Érthető és szükségszerű, hogy minden igazi, az élet és a népek boldogsága felé forduló tudós és művész a béke­harcos táborába áll. Az igazi író, akit Sztálin „a lélek mérnökének” nevezett, az új ember, az új nem­zedék alkotásán munkálkodik. An­nak a nemzedéknek lelkét építi, mely új társadalmi renddel meg­szünteti a szegénységet,­­a kultu­­rálatlanságot és a háborút. Lehet-e csodálkozni­ azon, hogy a „lélek mérnökei” egész bizalmukkal, rajon­gó álmaikkal a békeharc szerve­zője, a Szovjetunió és nagy vezére, Sztálin felé fordulnak? „Amikor a tengeren fenyegető időjárás köze­ledik — mondotta Hja Ehrenburg — a kapitány maga áll a kormány mellé. A hajón az emberek dolgoz­nak, vagy könyvet olvasnak, de a kapitány virraszt és az éjszakába tekint. Gyakran gondolok Sztálin elvtársra, mint arra az emberre, aki magára vállalta ezt a szere­pet ... Nagyságára és hősiességére gondolok, mellyel többmillió dolgo­zóért küzd fáradhatatlanul, azokért, akik fát ültetnek, gyermekeiket rin­gatják, verseket olvasnak, ezekért harcol, ezek számára akarja a bé­két megtartani.” Sztálin­­ neve számtalanszor hang­zik fel a béke híveinek tömeggyű­­lésein, milliók éltetik Helsinkiben és Berlinben. Parisban és Milánó­ban, Bukarestben és Pekingben. Ez a név a haladó emberiség számára a szabadság, a felemelkedés, az emberi kultúra, a béke védelmének szimbóluma. Nemcsak a kommunis­ták számára az­­ Thomas Mann és Arnold Zweig nem kommunisták és Shaw sem volt az. Halála alkal­mából a New York Herald Tribune fojtott ellenszenvvel írta: „A halott Shaw széles ágyon fekszik, tágas szobában, világos falak között. Agya mellett egy asztalkán legked­vesebb könyvei hevernek. Körül, a falakon régi akvarellek és egyetlen portré: Sztálin.” A nagy író, akinek tudatos élete háromnegyed évszá­zadot ölelt fel, aki annyit látott és akinek zse­niális elméje behatolt a fejlődés­ törvényeibe, biztos volt benne, hogy az emberiség jövője az, amit a világ népei számára Sztálin neve jelent. A történelem kemény oktató: megtanította az értelmiséget, hogy az igazi művész és író nem állhat „a harcoló felek fölött”, a harc mezején kívül; megmutatta, hogy ilyen külső terület, ilyen „csendes zuga a világnak” nincsen sehol mindaddig, amíg imperialista hatal­mak az őket szolgáló „tudósok” segítségével világpusztítást készít­hetnek elő. Ezért, míg a szocializmust építő országokban munkás és tudós, paraszt és író a béke jelszavával a jólét és kultúra épületéhez rakja tégláit, az imperialisták országai­ban sztrájkoló munkások feh­ér galambokat festenek vörös gyárké­ményekre, az igazi tudósok kiáll­nak a szónoki emelvényre, az igazi írók pedig a béke katonáinak harci dalát zengik. Velünk van szent har­cunkban minden ’és mindenki, aki értéket jelent a világon. Komját Irén TOLSZTOJ LED WAU'm4«. tvauamwKA. ■f­t • r>->' - < **--* -' ’ NEGYVEN ÉVVEL EZELŐTT a gen­­tájban az egész világ sajátját bejárta a hír: Tolsztoj Leó gróf nyolcvan­két éves korában „megszökött”, vagyis elhagyta otthonát és nyoma veszet­t. Né­hány nappal később a családtagok után az újságírók hada is felfedezte az agg író menedékét „a világi hívságok elől" egy eldugott kis vasútállomás pálya­őrének lakásán. A „szökés” izgalma, a vándorút a nyirkos korszéli napokban megtörte az aggastyán erejét és no­vember huszadikán már halála hírét jelentették a lapok. Szergej Lvovics Tolsztoj mintegy tíz évvel ezelőtt érdekes részleteke­t közölt a szovjet­ sajtóban apja utolsó­ napjai­ra.. Leírta, hogyan találtak rá, fiúi kegyelettel beszél a óráiról és elmondja, hot haldokló utolsó és hogyan ment végbe Tolsztoj Leó temetése. „ .. .Csöndes, borongás idő volt, megelőző pár nap fagyi fölengedett, a csak itt-pikholt havas a táj. Jasznaja Palyána parasztjai Túlfeszített háziszőt­­tes vásznon­­ vitték a búcsú-felírást: „Drága -jó Leó Nyiko­­ájeviesünk! Mi, Jasznaja Polyána elárvult parasztjai sohasem felejtünk el, nem feledjük el jóságodat!" . .. Óriási embertömeg so­rakozott a ház körül és a fasorban. Apám kifejezett kívánságához híven el­határoztuk, hogy holttestét az erdőben temetjük el .Amikor vállainkon ki­vittük koporsóját a házból, az egész tömeg térdre ereszkedett, majd gyász­­dalt énekelve lassan elindult a menet. Este fedeti, mire a sírgödörhöz értünk. Ott valamennyien újból letérdeltek. Csak egy rendőrtiszt maradt állva. Rá­­riv­alt­ak: „Rendőrség — térdre!" — mire az kénytelen-kelletlen engedelmes­kedett Ismét fellendült a gyászdal. Tompa robajjal hullt az első fagyos göröngy a koporsóra, utána a többi, végül a parasztok, akik előzőleg meg­ásták a sírt, most elhantolták. Csalá­dunk kérte, hogy ne legyenek gyász­beszédek s csak egy öreg táncosk­épű­ parasztember mondott, ott valamit a fe­lejthetetlenről... Tolsztoj temetése volt Oroszországban az első nyilvános temetés egyházi szertartás nélkül. Ez akkoriban igen szokatlan dolog volt. Ám a papság távollé­te a gyászolók többségének hangulatát csak még ün­nepélyesebbé, m­egrendülebbé tette. Hiszen Tolsztoj maga rendelkezett így végakaratában.. * ODA TEMETTÉK EL, ahol született, szebb, legtermőbb éveit­­ töltötte: Jasz­naja Polyánán. Szerette ezt a tájat, s a falu egyszerű embereit. Jól érezte magát a parasztok között. De fi­atalkorá­ban sem hagyta nyugton már gondolat, hogy „tartozása van velük a szemben­’. Akkor még időnkint bele­vetette magát a nagyvilági élet forga­tagába­, külföldön is megfordult, de mindannyiszor felébredt­­ benne a szo­ciális lelkiismeret és visszavitte „a nép igazához”. Katonáskodása alatt, előbb a kaukázusi, majd a krimi harctéren n­agy lelkierőről, bátorságról tett tanú­ságot. Csatazajban írta a nagyszerű „Szebasztopoli elbeszéléseket”, miután önéletrajzi trilógiáját Nyekrászov már folytatásokban közölte a „Szovremen­­nik” (Kortárs) hasábjain, munkássága ekkor még nem Irodalmi volt fo­lyamatos. Az ötvenes évek végén má­sodszor is külföldre utazott. Ezúttal­­ azért, hogy ott a legnevesebb pedagó­gusokkal — Diesterwegger, Frőbelle! — t­aná­cskozhassa meg népoktatási ter­veit. Hazatérve, új alapokon kezdett tanítani: —­­a­ saját elgondolása szerint, az általa alapított iskolában, Jasznaja Polyánán ,a környékbeli haladó szellemű tanítókkal egyetértésben. Min­d közelebb érezte magához a parasztsorban rejlő népi tehetségeket. „Ki — kiről tanuljon írni: a parasztgyerek tőlünk, avagy m­­a parasztgyerekekről?" — veti fel a kérdést egy cikkében. Az 1861-es „jobbágyfelszabadító” reformmal kap­csolatban felmerült viták során Tolsztoj, mint békebíró, következetesen a pa­rasztok érdekeit képviselte a földbirto­­kosokkal szemben. Ilyen irányú elvei, s népnevelő mű­ködése révén előbb vált hírnevessé, mint elbeszélő művészetével, — a cári kormány azokba­n már emberbarát ter­veiben ,s felforgató szándékot szinta­ (Folytatása a 2. oldalon.)

Next