Irodalmi Ujság, 1950. november-december (1. évfolyam, 1-5. szám)
1950-11-16 / 2. szám - Komját Irén: Minden igazi érték… (1. oldal) - Képes Géza: Őszi ének • vers (1. oldal) - Lányi Sarolta: Tosztoj Leó halálának 40. évfordulójára (1. oldal)
L ÉVFOLYAM, 2 SZÁM ARA 1 FORINT 1950 NOVEMBER 16. ME PES GÉZA: Az ég szempilláján ólmos álom, ül még, hú az ágyból a gyerekhad, — lássuk: ki a fürgébb? Indulásra készen fiatalok, vének. Kutya vakkant, indít a ló, zeng a vidám ének. Lombágyban a szellő ébred mocorogva — A termelő-szövetkezet szüretelni fog ma! Az ég szeme felnyílt, szempillája rebben — csillan a fény, duzzad a nedv a szőlőszemekben. Úszik az ökörnyál ezüstszínű szála, lángol a nap — a hegyekben felszakad a pára. ŐSZI ÉNEK Szőlőhegyen, lúian, öreg puska durran. A gyerekhad szája szélén csillogó must csurran. Fürtökkel rogyásig megrakva a puttony, gyűl a gerezd — még a beteg sem marad itt nyugton. Tömzsi kis menyecske lép a szőlőskádba, dús fürtökből levet tapos fürge, zömök lába. Az ajkak nótára s nevetésre nyílnak, fák alatt a csoport-elnök csecsemője sír csak. Odafut az anyja, kék blúzát kibontja, kék blúzából elővillan melle fehér dombja. Pityu az apjának kötésig sem ér fel, széttekintget dióbarna szép, komoly szemével. Szopik az apróság, nem búsul már ő sem, ragyog tejtől ittasan a két nagy nevető szem. Tiszta derűt, békét sugárzik a kék ég, présház falán öles betűk: „Megvédjük a Békét!” Aranyszőke mustra dunnyogó darázs száll — a vincellér felesége hajlik mint a nádszál; most felnéz — dereka sugár-egyenes már, hordók felé büszkén tekint az anyai szempár. Férje ott a mustot ereszti a kádból, körülötte kerek fejű kisfia táblából, s míg totyog és bámul, csak azt dalolássza, hogy ő lesz a néphadsereg legszebb katonája! MINDEN IGAZI ÉRTÉK. Nem Sheffieldben , Varsóban gyűlnek egybe a Világkongresszusának Béke Hívei II. küldöttei. Nem a brit „demokratikus szocializmus” süppedő talaján, hanem a lengyel népi demokrácia földjén, melyből dúsan sarjad milliók kenyere és büszkén nyújtják fel kémény nyakukat a szocialista gyárak.Angliában most a becsületes ember lesüti a szemét, lehajtja szégyentől piros arcát és az angol munkásnak ökölbe szorul a keze: a „szabad” Anglia „munkáspárti” kormánya nem tűrte el, hogy a világ békére vágyó millióinak küldöttei innét hallassák a békeharcosok „acélosan csengő, cselekvésre hívó harci kiáltását”. A lengyel nép pedig fellobogózza városait, vörös lobogókkal díszíti Varsó pályaudvarát, ahol a béke küldötteinek érkezését várja. Az Attree-kormány Washington füttyére táncol és nem kíméli Anglia maradék becsületét. A varsói kormány a népek szavára figyel és vendégszerető kapuit békehimnuszokkal nyitja meg az Angliából elüldözött küldötteknek. A marshallizált országokban nincs helye Békevilágkonresszusnak, ezekben az országokban cenzúra alá esnek a béke, a szabadság, a demokrácia jelszavai. Csak a szocializmust építő országokból lehet szabadon hirdetni ezeket a jelszavakat, melyek nem kérnek beutazási engedélyt Attleetől és Bevintő! de mégis áthatoljak a fiataloktót. A béke mozgalma hatalmas erő! Mindenütt a békéért harcolnak azok, akik tekintetüket az emberiség holnapjára tűzték, az építő munka emberei. Ha Zaharov a sztahanovista acélöntők nevében azt mondja: „Békét akarunk!” — sokszázezer, millió tonna acélra gondol, melyet a magnitogorszki sztahánovista brigádok termelnek, hogy turbinák, traktorok, szerszámgépek, autók és kombájnok készüljenek belőle. És ha Balabajev, a Sztálin-bánya híresneves sztahánovista vájárja mondja, hogy „Békét akarunk!” — százezer tonna szénre gondol, melyet brigádja a tervelőirányzaton felül termelt, hogy az uráli és kuznyecki olvasztókemencék tüzét táplálja. Ha pedig Borin, a mesteri kombájnvezető ránk!” — mondja, hogy „Békét akavégtelen termőföldekre gondol és több mint kétmillió p»aci gabonára, melyet kombájnjával eddig már kicsépelt. Az alkotó, sztahánovista munkás szájában a a béke jelszava — tett: az eszme és cselekvés egysége, a raj és az élet egysége.teremtő akaA tudós, aki a béke biztonságát keresi, alkotó munkáját védi. Borzadva gondol arra, hogy kutatásainak eredményét, munkájának gyümölcsét tömegpusztításra lehessen felhasználni. ,,Milyen boldogok azok — mondotta Joliot Curie — akik a Szovjetunióban dolgoznak, abban az országban, ahol megszűnt embernek ember által való kizsákmányolása. Az ő lelkiismeretük nyugodt, amikor laboratóriumaikban munkálkodnak. Tudják, hogy az eredmények, melyeket elérnek, feltétlenül az emberi életszínvonal megjavítására és a kiharcolt szabadság védelmére fognak szolgálni." Íme, ezért jönnek a tudósok hozzánk, a béke táborába. Nem akarják a pusztulásra megérett osztályt szolgálni, mely haláltusájában pusztulást terjeszt maga körül, melynek nincs, is szüksége igazi, életépítő tudományra. J. D. Bernal professzort, a nagy angol tudóst kizárták a brit „Tudományos Haladás Egyesületének” vezetőségéből, mert az angol-amerikai imperialisták meg akarják „tisztítani” a tudományos intézeteket a béke híveitől. Ugyanezért mozdították el Joliot Curie-t a francia atomkutatás éléről. A halálgyárosoknak nem olyan tudósok kellenek, mint Bernal, Joliot Curie, Prenant, Haldane, hanem olyanok, mint Julian Huxley, a „Világleltár” elméletének „feltalálója”, aki a kapitalista világ „egyensúlyát” milliók módszeres kiirtásával, járványok terjesztésével akarja helyreállítani. Az imperialista kannibalizmusnak olyan „tudósai” vannak, mint William Vogt, aki a döglődő kapitalista világ számára „ a menekülés útját” a tömeghalál tudományos megszervezésében látja. „Az éhínség Kínában — írja — nemcsak kívánatos, hanem feltétlenül szükséges is.” A Huxley-k és Vogt-ok „tudományos” partnerei az Achesonoknak, Atack Huroknak, Trumanoknak. A Vogt-féle elmélet, mint ezt az imperialista lapok is megírták, Truman hírhedt negyedik pontjának felel meg, az elmaradt országok olyan fokú kizsákmányolásáról, mely népeik tömeghalálához vezet. Van még néhány ilyen „tudós”. Vogt könyvéhez az előszót az a Baruch írta, akinek imperialista „atomellenőrzési javaslatáról” annyi vita folyt. Ez a Baruch egy évvel a világháború befejezése után kijelentette: „A béke nagyszerű dolognak látszik a háború vadságainak idején, de csaknem gyűlöletes, amikorra háború véget ért. Ide tartozik Bertrand Russel, a filozófus, aki szerint a Szovjetunió elleni háború „a remény, az öröm és a teremtő erő újjászületését eredményezné, az emberi szellem hatalmas lépését előre, mely új eredményekhez vezetne művészetben, tudományban, politikában és az amerikai életmód megszervezésében”. Az embergyűlöletnek, a tömeggyilkosságnak a civilizáció elpusztításának „filozófiája” és „tudománya” — ez a fasiszta „Amerika korszakának” szellemi élete. Érthető és szükségszerű, hogy minden igazi, az élet és a népek boldogsága felé forduló tudós és művész a békeharcos táborába áll. Az igazi író, akit Sztálin „a lélek mérnökének” nevezett, az új ember, az új nemzedék alkotásán munkálkodik. Annak a nemzedéknek lelkét építi, mely új társadalmi renddel megszünteti a szegénységet,a kulturálatlanságot és a háborút. Lehet-e csodálkozni azon, hogy a „lélek mérnökei” egész bizalmukkal, rajongó álmaikkal a békeharc szervezője, a Szovjetunió és nagy vezére, Sztálin felé fordulnak? „Amikor a tengeren fenyegető időjárás közeledik — mondotta Hja Ehrenburg — a kapitány maga áll a kormány mellé. A hajón az emberek dolgoznak, vagy könyvet olvasnak, de a kapitány virraszt és az éjszakába tekint. Gyakran gondolok Sztálin elvtársra, mint arra az emberre, aki magára vállalta ezt a szerepet ... Nagyságára és hősiességére gondolok, mellyel többmillió dolgozóért küzd fáradhatatlanul, azokért, akik fát ültetnek, gyermekeiket ringatják, verseket olvasnak, ezekért harcol, ezek számára akarja a békét megtartani.” Sztálin neve számtalanszor hangzik fel a béke híveinek tömeggyűlésein, milliók éltetik Helsinkiben és Berlinben. Parisban és Milánóban, Bukarestben és Pekingben. Ez a név a haladó emberiség számára a szabadság, a felemelkedés, az emberi kultúra, a béke védelmének szimbóluma. Nemcsak a kommunisták számára az Thomas Mann és Arnold Zweig nem kommunisták és Shaw sem volt az. Halála alkalmából a New York Herald Tribune fojtott ellenszenvvel írta: „A halott Shaw széles ágyon fekszik, tágas szobában, világos falak között. Agya mellett egy asztalkán legkedvesebb könyvei hevernek. Körül, a falakon régi akvarellek és egyetlen portré: Sztálin.” A nagy író, akinek tudatos élete háromnegyed évszázadot ölelt fel, aki annyit látott és akinek zseniális elméje behatolt a fejlődés törvényeibe, biztos volt benne, hogy az emberiség jövője az, amit a világ népei számára Sztálin neve jelent. A történelem kemény oktató: megtanította az értelmiséget, hogy az igazi művész és író nem állhat „a harcoló felek fölött”, a harc mezején kívül; megmutatta, hogy ilyen külső terület, ilyen „csendes zuga a világnak” nincsen sehol mindaddig, amíg imperialista hatalmak az őket szolgáló „tudósok” segítségével világpusztítást készíthetnek elő. Ezért, míg a szocializmust építő országokban munkás és tudós, paraszt és író a béke jelszavával a jólét és kultúra épületéhez rakja tégláit, az imperialisták országaiban sztrájkoló munkások fehér galambokat festenek vörös gyárkéményekre, az igazi tudósok kiállnak a szónoki emelvényre, az igazi írók pedig a béke katonáinak harci dalát zengik. Velünk van szent harcunkban minden ’és mindenki, aki értéket jelent a világon. Komját Irén TOLSZTOJ LED WAU'm4«. tvauamwKA. ■ft • r>->' - < **--* -' ’ NEGYVEN ÉVVEL EZELŐTT a gentájban az egész világ sajátját bejárta a hír: Tolsztoj Leó gróf nyolcvankét éves korában „megszökött”, vagyis elhagyta otthonát és nyoma veszett. Néhány nappal később a családtagok után az újságírók hada is felfedezte az agg író menedékét „a világi hívságok elől" egy eldugott kis vasútállomás pályaőrének lakásán. A „szökés” izgalma, a vándorút a nyirkos korszéli napokban megtörte az aggastyán erejét és november huszadikán már halála hírét jelentették a lapok. Szergej Lvovics Tolsztoj mintegy tíz évvel ezelőtt érdekes részleteket közölt a szovjet sajtóban apja utolsó napjaira.. Leírta, hogyan találtak rá, fiúi kegyelettel beszél a óráiról és elmondja, hot haldokló utolsó és hogyan ment végbe Tolsztoj Leó temetése. „ .. .Csöndes, borongás idő volt, megelőző pár nap fagyi fölengedett, a csak itt-pikholt havas a táj. Jasznaja Palyána parasztjai Túlfeszített háziszőttes vásznon vitték a búcsú-felírást: „Drága -jó Leó Nyikoájeviesünk! Mi, Jasznaja Polyána elárvult parasztjai sohasem felejtünk el, nem feledjük el jóságodat!" . .. Óriási embertömeg sorakozott a ház körül és a fasorban. Apám kifejezett kívánságához híven elhatároztuk, hogy holttestét az erdőben temetjük el .Amikor vállainkon kivittük koporsóját a házból, az egész tömeg térdre ereszkedett, majd gyászdalt énekelve lassan elindult a menet. Este fedeti, mire a sírgödörhöz értünk. Ott valamennyien újból letérdeltek. Csak egy rendőrtiszt maradt állva. Rárivaltak: „Rendőrség — térdre!" — mire az kénytelen-kelletlen engedelmeskedett Ismét fellendült a gyászdal. Tompa robajjal hullt az első fagyos göröngy a koporsóra, utána a többi, végül a parasztok, akik előzőleg megásták a sírt, most elhantolták. Családunk kérte, hogy ne legyenek gyászbeszédek s csak egy öreg táncosképű parasztember mondott, ott valamit a felejthetetlenről... Tolsztoj temetése volt Oroszországban az első nyilvános temetés egyházi szertartás nélkül. Ez akkoriban igen szokatlan dolog volt. Ám a papság távolléte a gyászolók többségének hangulatát csak még ünnepélyesebbé, megrendülebbé tette. Hiszen Tolsztoj maga rendelkezett így végakaratában.. * ODA TEMETTÉK EL, ahol született, szebb, legtermőbb éveit töltötte: Jasznaja Polyánán. Szerette ezt a tájat, s a falu egyszerű embereit. Jól érezte magát a parasztok között. De fiatalkorában sem hagyta nyugton már gondolat, hogy „tartozása van velük a szemben’. Akkor még időnkint belevetette magát a nagyvilági élet forgatagába, külföldön is megfordult, de mindannyiszor felébredt benne a szociális lelkiismeret és visszavitte „a nép igazához”. Katonáskodása alatt, előbb a kaukázusi, majd a krimi harctéren nagy lelkierőről, bátorságról tett tanúságot. Csatazajban írta a nagyszerű „Szebasztopoli elbeszéléseket”, miután önéletrajzi trilógiáját Nyekrászov már folytatásokban közölte a „Szovremennik” (Kortárs) hasábjain, munkássága ekkor még nem Irodalmi volt folyamatos. Az ötvenes évek végén másodszor is külföldre utazott. Ezúttal azért, hogy ott a legnevesebb pedagógusokkal — Diesterwegger, Frőbelle! — tanácskozhassa meg népoktatási terveit. Hazatérve, új alapokon kezdett tanítani: —a saját elgondolása szerint, az általa alapított iskolában, Jasznaja Polyánán ,a környékbeli haladó szellemű tanítókkal egyetértésben. Mind közelebb érezte magához a parasztsorban rejlő népi tehetségeket. „Ki — kiről tanuljon írni: a parasztgyerek tőlünk, avagy ma parasztgyerekekről?" — veti fel a kérdést egy cikkében. Az 1861-es „jobbágyfelszabadító” reformmal kapcsolatban felmerült viták során Tolsztoj, mint békebíró, következetesen a parasztok érdekeit képviselte a földbirtokosokkal szemben. Ilyen irányú elvei, s népnevelő működése révén előbb vált hírnevessé, mint elbeszélő művészetével, — a cári kormány azokban már emberbarát terveiben ,s felforgató szándékot szinta (Folytatása a 2. oldalon.)