Irodalmi Ujság, 1951. január-június (2. évfolyam, 1-13. szám)
1951-01-18 / 2. szám - Nemes László: A „rejtélyes” Tibetből - szabad Tibet lesz (8. oldal) - Alan Pryce-Jones: Keserű amerikai önvallomás az imperialista irodalom csődjéről (8. oldal)
Irodalmi Újság A „rejtélyes“ Tibetből — szabad Tibet lesz Kit nem izgattak ifjú korában rejtélyes Tibetről szóló útleírások? A a 4—S Ö00 méter magas égbenyúló hegyek között elterülő titokzatos világ, amelyet harcias nomádok és az egész országon uralkodó buddhista szerzetesek, a lámák védtek az ősi, nyugodt életet megszentségteleníteni akaró utazók kiváncsi szeme elől? Az ősi „szent“ élet a világ egyik legelmaradottabb országának pesztő kizsákmányolását takarta. elkéKizsákmányoltak kizsákmányoltjai, rabszolgák rabszolgái voltak a tibeti dolgozók. A nyugati hatalmak által félgyarmati sorban tartott régi Kína feudális urai szedtek állandó adót a tibetiektől, napjainkban pedig Anglia Indiának adta albérletbe Tibet elnyomásának „jogát“. Mindehhez járult a tibeti főpapság embertelen önkénye és rablása — végül a koldusok koldusai, a tibeti parasztok és pásztorok kíméletlenül kizsákmányolták, dolgoztatták saját asszonyaikat. A tibetiek teljes szellemi elnyomásban, tudatlanságban élnek. Minden fontos kérdésben a hatalmukkal kegyetlenül visszaélő lámákhoz fordulnak tanácsért. írni, olvasni nem tudnak. A földművelési eszközök közül csak a primitív faekét ismerik. Rossz termés esetén borzalmas éhínségek pusztítanak közöttük. ZEKET A KÖZÉPKORI, babonákkal, erőszakos halállal teli életviszonyokat írja le P. K. Kozlov, a híres orosz utazó és felfedező, Mongólia és Kám (Kelet-Tibeti című, magyarul nemrégiben megjelent könyvében. Igaz, hogy Kozlov tibeti utazását kereken 50 esztendővel ezelőtt tette meg, de a könyv semmit sem veszített időszerűségéből. Mert ahogyan a tibeti táj, éghajlat, a növény- és állatvilág életében —, amit nagy tudományos felkészültséggel és ugyanakkor élvezetesen, sokszor szinte költőien ír le — ma is minden úgy igaz, mint öt évvel ezelőtt, ugyanúgy a lakosság életkörülményeiben sem történt azóta semmi lényeges változás. A változás Tibet történelmében csak most fog bekövetkezni! Ami az elmúlt 50 évben mégis megváltozott , az legfeljebb a Tibet körüli imperialista mesterkedések, a Tibet gyarmatosításáért folytatott és még ma is zajló harc. Tibitet az imperialisták éppen olyan szabad vadászterületüknek tekintették, mint a többi ázsiai országot legfeljebb abban különbözött azoktól, hogy sokkal nehezebben volt megköztesíthető. A vadászzsákmány azonban nagyon csalogató volt. Tibet területe több mint 000.000 négyzetkilométer, körülbelül akkora, mint Franciaország és Németország együttvéve. Lakosainak száma alig közelíti meg a az öt milliót. A tibetiek főleg állattenyésztéssel, délen földműveléssel foglalkoznak. Jelentéktelen háziiparon kívül iparuk egyáltalán nincsen. A föld mélyén azonban arany, ezüst, réz, ólom és sok más természeti kincs vár feltárásra. Nem mellékes szempont Tibet fekvése sem: északon és keleten belenyivük Kína szívébe, nyugaton és délen Kasmírral, Indiával, Nepállal és Butánnal határos.Tibet a VIIi. század óta Kína ves része. Ti-Szong Deceit, Tibet szerakkori uralkodója és Bun Pu Heu Tig Hvang Te kínai uralkodó szerződést kötöttek, amely kimondotta, hogy egyesítik országaikat Tibet és Kína közös jóléte érdekében. Kublai Kán kínai császár 1275-ben Tibet kormányzását a Sza Kja kolostor lámájára bízta és ezzel megvetette az alapját a későbbi dalai lámák által gyakorolt főpapi uralomnak. A dalai lámák mindenkor alá voltak rendelve a kína központi kormánynak. A ma is uralkodó dalai lámát beiktatása előtt az akkor Csungkingban székelő kína kormány (Csang Kai Sek kormánya, nevezte ki és HM 0-ben kínai kíséretté érkezett Tibet fővárosába, I.kasszába KÍNA SZUVERENITÁSÁT fölött a nyugati hatalmak Tibet többször elismerték. Ez azonban nem jelentett akadályt az imperialista hódítók számára , hiszen Kínát maga is fél-gyarmatuknak tekintették, „kutatóknak“ álcázott felderítők ügynökök után az angol katonaság is megjelent Tibetben és a gyarmatosítők szokásos erőszakos módszereivé olyan „kétoldalú“ szerződést kényszerítettek Tibetre, amely Anglia kizárólagos befolyását biztosította. A brit kizsákmányolók egyre szorosabb présre fogták Tibet népét. Az 1936 óta Lhásszában székelő brit politikai misszió egyrészt a brit imperialista uralom ellenőrző szerve volt a dalai láma mellet másrészt előretolt kémközpont közéi Ázsiában. Hi'47-ben a brit politikai misszió átkeresztelték indiai misszióra, nemcsak szerepe nem változott, hanem vezetője is az angol Richardso maradt. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁ — mint a bomladozó brit birodalom többi pontján — Tibetben megjelentek az amerikaiak, mindenek előtt a hírhedt kémszervezet, az OS (Office of Strategic Services) ügyriikei. Tavaly augusztusban egy Lowe Thomas nevű „rádiókommentátor“ vetésével amerikai küldöttség utazott Tibetbe. Thomas rádióközvetítés helyett a dalai lámával és Tibet többi feudális urával tárgyalt és New Yorkba visszatérve kijelentette, hogy Lhasszában két dolgot kértek az USA-tól: katonai tanácsadókat és több korszerű fegyvert. Az amerikai sajtó jelentései szerint az USA kormányköreiben „megértéssel“ fogadták ezeket a kívánságokat, sőt azt a gondolatot is felvetették, hogy a dalai láma kormányának, mint a „független“ Tibet képviselőjének, felvételi kérelmét támogassák az Egyesült Nemzetek Szervezetében. Az imperialista versenytársak mindenkor Tibet feudális uraira támaszkodtak, akiknek érdekük volt, hogy a középkori állapotok változatlanul fennmaradjanak. Az egész föld és minden termelőeszköz a feudális nemesség és buddhista főpapság tulajdonában van. A parasztok nem hagyhatják el a földet,lényegében rabszolgák. Az egész feudális elnyomó rendszer alapját a háromezer kolostor és a körülbelül il QO.OOO szerzetes vagy láma alkotja. Nemcsak a gazdasági, a szellemi hatalom is teljesen a kezükben van. Az írás-olvasás tudománya a lámák kiváltsága — közöttük is csak az előkelőké. I K. KOZLOV érdekesen írja ’e*• • azokat a babonákat, vallási szertartásokat, amelyekkel a népet teljes sötétségben tartják. Elmondja a nők teljes kiszolgáltatottságát, az élet-halál felett ítélkező hűbérurak szörnyű önkényét: a ma is dívó büntetéseket, mint szemek kiszúrását, kezek, lábak levágását, inak átmetszését és más borzalmas testcsonkításokat. Megismerjük az uralkodó osztály mérhetetlen korrupcióját is. Erre jellemzően írja Kozlov. ..A legtöbb esetben az egyszerű tibeti embernek sem a családja, sem a vagyona nincs biztonságban. Senkisem utasíthatja vissza a befolyásos hivatalnoknak ezt a parancsát, hogy adjon valamit, fogadja szép asszonyáról nevezetes házában gazdaegy tiszteletreméltó éjjeli vendég előhírnökét, annak gazdagon díszített kardját, vagy más tárgyát. Kegyetlen büntetés várja azt a tibetit, aki ellene mer szegülni a hatalmas és gőgös bejhu (hivatalnok) kívánságának ." ,,Az adószedésnél sok a visszaélés — írja Kozlov.— A vagyonos adófizető mindig elutazhatik C'Samudéba és ilyenkor a magasrangú főnököt jelentéktelen ajándékkal megvesztegeti, amelynek nyugtázzák neki, hogy minden fejében tartozását megfizette. Az illető ezt adóa nyugtát felmutatja az adószedőnek. Ez alábbi pontosan tudja, hogy miről van szó, az illetőtől már semmit sem szed be, a hiányzó összeget pedig a többiekre rója ki. Ilyen módon előfordul, hogy a szegényebb tibetiek két-háromszor annyit fizetnek, mint amennyivel tartoznak." De megtudunk mást is a híres orosz utazó könyvéből. Azt, hogy a tibeti nép — mint minden nép — alapjában véve jóindulatú, okos és szabadságra vágyó. Szinte megdöbbentő erővel fejezi ezt ki naplójának egy jelenete, amely kereken 50 esztendővel ezelőtt történt: „Az expedíció. .. Mdzodze-gomba kolostor mellett haladta el. Itt a legfanatikusabb lámák a kolostor templomainak tetejére felmászva fekete zászlókat lobogtattak felénk és emberi sípcsontból készült kürtökbe fújtak, amivel értésünkre adták azt, hogy egyáltalán nem szerelik a jövevényeket. Ez a körülmény a dergei határig bennünket kísérő számos bennszülött egyikét őszinte gonddatnyilvánításra indította. Az okos Ihadói a következőket jegyezte meg:Egészen természetes, hogy a lámák ellenséget látnak bennetek, mert közeljövőben ezeknek az élősdieknek a a szerepe éppen általatok, illetőleg ilyen emberek áltat elveszti a jelentőségét, ezzel szemben az egyszerű halandók majd szabadabban lélegezhetnek.".. Mintha ez az egyszerű tibeti előre látta volna a történelem akkor már valóban közelgő, legnagyobb fordulópontját. A Nagy Októberi Forradalom új korszakot nyitott a Kelet elnyomott országaiban. Sztálin kijelentette: ..Azelőtt ,szokás volt azt gondolni, hogy a világ örök idők óta alsóbb és felsőbbrendű fajokra oszlik [UNK] feketékre és fehérekre, akik közül az előbbiek képtelenek a civilizációra, s arra vannak kárhoztatva, hogy kizsákmányolják őket, az utóbbiak pedig a civilizáció egyedüli hordozói és arra vannak hivatva, hogy az előbbieket kizsákmányolják. Most ez a legenda szét van zúzva és félre van vetve. Az Októberi Forradalom egyik legfontosabb eredménye az a tény, hogy erre a legendára halálos csapást mért s valójában megmutatta, hogy a szovjet fejlődés medrébe vont felszabadítótt nem-európai népek éppúgy előbbre tudjál vinni a valóban haladott kultúrát és a valóban haladott civilizációt, mint az európai népek." A nagy Szovjetunió mellett a Moregai Népköztársaság és a hatalmas Kínai Népköztársaság hirdeti a Sztálin nemzeti politika diadalát — a rabszolgák emberré válásának korszakalkotó tényét. C HIÁBA ÉPÍTENEK az angol és amerikai imperialisták sietvi katonai utakat és repülőtereket India tibeti határán, hiába szállítanak fegyvereket a dalai lámának, hiába „fedezik fel“, hogy Tibet nem tartozó Kínához, hanem „független“ ango amerikai gyarmat, Kína bekerítésénél egyik fontos támaszpontja —— az idő kerekét már Tibetben sem tudjál visszafordítani. A lakosság mindenül kitörő örömmel fogadja és tevékenyen támogatja a kínai felszabadít néphadsereget. Az Action című francia lap írja, hogy Tibetben felé partizán egységek alakultak minden és a dalai láma csapatainak közbelépése ellenére számos helyen kezükbe vettél a hatalmat és felosztották a földeket ahogyan azt a szomszédos kínai tartományokban látták. Nem kétséges Kína ez utolsó, rabságban tartott szárazföldi részének közeli felszabadítása A néphadsereg hős katonái teljesíteni fogják népüktől kapott hatalmas megbízatásukat: kitűzik a vörös zászlót a világ legmagasabb csúcsa, a Himaláj. ormára. NEMES LÁSZLÓ Tito „irodalompolitikát" csinál A Tito banda korrupt bértollnokainak berkeiben nagy a riadalom Az történt ugyanis, hogy a jugoszláv fasiszta klikk egyik legszolgaibb dicsőítője, Branko Csopics, a Könyvújdonságok című lapban — a talpnyaló burzsoá újságírás hagyományainak megfelelően — hízelgő beszámolót közölt arról, hogyan szórakoznak fényűző Dubrovnikban, a Tito banda üdülőhelyén a miniszter urak és cinkosaik. jugoszláv A cikk váratlanul nagy vihart kavart fel: Csopics ugyanis akarata ellenére felfedte a velejéig rothadt Tito-rendszer egyik mocskos vonását, megmutatta, hogyan dőzsölnek és duhajkodnak a kifosztott és kiéheztetett jugoszláv nép gyűlölt hóhérai. Jugoszlávia szemérmetlen kiárusító. A belgrádi fasiszta banda hivatalos sajtója habzó szájjal szidalmazta a „szemtelen“ Csopicsot és maga a bandavezér, Tito arra használta fel az ügyet, hogy még rövidebbre fogja „irodalmárainak“ pórázát. Zágrábban nyíltan azzal fenyegetődzöt, hogy „fizikailag fogja megsemmisíteni“ mindazokat az irodalmárokat, akik nem szolgálják hűségesen gestapó-rendszerét. A legbiztosabb módszer persze az, ha, egyáltalán nem is írnak az írók a mai jugoszláv helyzetről. Csopicsnak például Tito ezt kereken megtiltotta. Sokkal biztonságosabb és .,felsőbb“ (értsd: amerikai) érdekeknnek is megfelelőbb, ha inkább az imperialista nyugat „kultúráját“ és „művészetét“ magasztalják, banda „irodalmi“ lapjában a A Tito belgrádi gengszterek egyik firkásza, Kovacsevics — mintegy programnyilatkozatként — le is szögezte: „Mit tudunk mi Amerika viruló irodalmáról? Semmit!“ És nyomatékosan követelte, hogy minél nagyobb példányszámot biztosítsanak Jugoszláviában az amerikai négerlincselőket, szekszuális eltévelyedőket és atombanditákat dicsőítő könyveknek. Amit a könyvkiadás területén követel Kovacsevics, azt a titóista filmesek már meg is valósították. A jugoszláv mozik vásznairól a chicagói gangszterek, hollywoodi vámpírok és washingtoni háborús gyújtogatók serege vonul hadba estéről estére, hogy a jugoszláv népet a Wall Street engedelmes ágyútöltelékévé „nevelje át“. A jugoszláv dolgozóknak azonban nem kell ez a „kultúra“. A becsületes írók a legvéresebb terror ellenére sem hajlandók behódolni a Tito bandának, az amerikai filmeket játszó mozik pedig konganak az ürességtől; a nép szervezetten bojkottálja ezt a háborús propagandát. Sok helyen megrongálják a mozik berendezését, kikapcsolják az áramot, hogy lehetetlenné tegyék az amerikai filmek bemutatását. Belgrádban súlyos összegeket kell költeni a mozik ablakainak üvegezésére — a lakosság ugyanis minduntalan bezúzza a lélekromboló filmeket hirdető kirakatokat. A jugoszláv nép a kultúra frontján is felvette a harcot a gyilkos Tito banda ellen, szabadságáért és békéjéért. 1951 JANUAR 18, Keserű amerikai önvallomás az imperialista irodalom [ I • > W J csődjéről A nyugati, tőkés társadalom irodalma a már régen tartó krónikus válságból csődbe jutott. Ezt már maguk a kapitalista kiadók és kritikusok sem tudják tovább titkolni. A „The New York Times“ című reakciós amerikai lap december 10-i, vasárnapi irodalmi mellékletében Alan Pryd é.Jones, a londoni konzervatív „The Times“ irodalmi kritikusa cikket ír a nyugati irodalom válságáról. Az alábbiakban szószerinti idézeteket közlünk cikkéből. „Mindenkit, akinek el kell olvasnia az Angliában és Amerikában jelenleg megjelenő könyvek jelentős részét, megdöbbent, hogy ezek a könyvek milyen nagy mértékben tükröződik — egész századunkhoz hasonlóan — az öregedés szellemét. Úgy teszik, mintha az irodalom hátat fordított volna a nyár melegének és január ragyogásának egyaránt, hogy a búskomorság gyönyörét fejezze ki... Feltűnő, hogy a modern könyvek meglepően magas százaléka, mint Cyril Connoly :Nyugtalan sírja és Hemingway ,A folyón át az erdőbe’ című könyve, az öregség félelmével foglalkozik... Félelem a jövőtől, fáradtság, befelé fordulás, kiábrándultság: mindezek a tényezők a fiatalos lendület és tiszta nyíltság helyett az öregség áporodott, savanyú légkörét teremtették meg irodalmunkban. A legsúlyosabban azonban az hatott az írókra, hogy eltűntek a megírásra váró témák. Ez ellentmondásnak tetszik. Hogyan hiányozhat a téma egy olyan világban, amely mozgással van tele? És mégis így van, a témák olyanok, mint az elérhetetlen álomképek... Kétségtelen, hogy legjobb élő íróink közül számosan ,mint E. M. Forster vagy Max Beerbohm, ezért hagytuk abba az írást egy teljes emberöltővel előbb, mint ahogyan, kellett volna. Az ő világuk eltűnt és semmi sem jött a hcyébe. A regényírók szenvedtek a legtöbbet. Ahhoz, hogy jó regényt lehessen írni, tökéletesen ismerni kell a könyv anyagát. Ha ez az anyag maga is állandóan változik, a megismerése lehetetlenné válik. Olyan korban, amelyben a társadalmi kapcsolatok, körülmények, a személyes sőt a megélhetési viszonyok sem állandóak, a regény témája hol összeáll, hol meg szerte-szét szakadozik, mint a higany... A múlt nagy regényírói mindig tudták, hol állanak. .Most azonban egyetlen regényíró sem tudja pontosan, hogy hol áll. És így nagyon gyér a valószínűsége annak, hogy tiszta képet adjon a világról... . Mivel úgy látszik, hogy az írók döntő többsége nem tud témákat találni, az írói technika kibővítésével igyekeznek legyőzni az ihlet terén bekövetkezett őszbehajló állapotot. Két választásuk maradt: a hallgatás vagy a prédikálás. Igen sok író megelégszik azzal, hölgy új kiadásra kerülő régi könyveit csiszolgatja, néha egy-egy szemlét ír és — panaszkodik. Igen sok okuk van a panaszkodásra. Az életforma, amely a múltban a legrtöbb jó írást létrehozta — a délvidéki tengerek partján eltöltött idő, üldögélés a párisi kávéházakban, vagy szellemi bolyongás New York és Capri között — végleg eltűnt. A szórakozás kiment a divatból, pihenés, üdülés sem igen akad. A pénz adókat jelent. Nem csoda, hogy sok író igyekszik magának olyan könnyű életet biztosítani, amilyent csak tud — és ez olyan foglalkozás, amely nem nyújt lehetőséget jó könyvek írásához. Idő előtt megöregedve szerkesztenek és kiadnak filmtörténeteket, újságcikkeket, állandóan arra gondolva, hogy a jövő év talán könnyebb lesz és akkor hozzákezdhetnek valami nagyobb alkotáshoz. Ezek azok az írók, akik hallgatnak. Vannak köztük regényírók, mint Cristopher Isherwood, költők, mint Peter Quennell, aki megelégedett azzal az egyetlen kitűnő verseskötetével, amit 25 évvel ezelőtt adott ki, kritikusok, mint William Empson és mások... Talán egyetlen más korban sem kényszerültek volna a körülmények nyomása alatt ilyen tehetségek arra, hogy eltérjenek nyilvánvaló hivatásuktól. É s egyetlen más korban — még a viktoriánus korban sem — ellensúlyozta volna ezeknek az íróknak a hallgatását olyan sok prédikálás, mint napjainkban. Mindenfelől lelkesítő jelszavak hangja hallatszik. Csatlakozz az egyházhoz! Dobd le a bombát!... A megírandó témák általános hiányának jelei közül, nyilvánvalóan ez a legsúlyosabb. Mert csak egy teljesen szétzüllött társadalomban foglalhatja el a fenyegetés a képzelő erő helyét. .. Ezek az írók hatalmat akarnak, azt akarják, hogy meghallgassák őket. Néhányan el is érték ezt a célt, olyan írók, mint Graham Greene, Evelyn Waugh, Arthur Koestler. Ezek legalább találtak valamit amiről írhatnak... A fiatalok számára különösen sötétek a kilátások Ámíg az öregek összerakosgatják az őszi faleveleket, a fiatalok számára nem jut bátorítás, segítség. Azok a központok, ahol idősebb írókkal és egymással is,találkozhattak, a kis folyóiratok, amelyekben kipróbálhatták saját kísérleteiket, és mindenekelőtt annak a lehetősége, hogy szemlélődve új tapasztalatokat gyűjthessenek , egyre ritkábbá válnak. Ugyanakkor az irodalmi életben nem sok olyasmi van, amire reagálhatnának. Általában a legjobb költők vagy középkorúak, vagy azon is túl vannak ... Az irodalomban jelentkező öregedés egyik jele a fiatalok túl csendes viselkedése is. Már nem nyomtatják ki verseiket kaligrafikus rajzokkal, mint néha a múltban, nem olvassák fel költerményeiket a megalinokon keresztül. Ellenkezőleg, igyekeznek halkszavúak, pontosak, engedelmesek lenni — ez az öregedés jellemző hangja... Az angol és amerikai irodalom sok őszi jelének egyike az is, hogy nincs hatásos szatíra, éles kritika ... A felébredő életnek egészséges jele lenne az, ha a kritikusok megint azt írnák, amit gondolnak, nem pedig amiről úgy vélik, hogy azt kell írniok... Ha mindez nem változik meg, félő, hogy mindazt, ami friss az irodalomban, betemeti a hulló falevelek vastag szőnyege.“ Alan Pryce-Jones cikke kétségbeesett őszinteséggel tárja fel a nyugati kapitalista irodalom reménytelen Zsákutcáját. A kapitalista irodalmár azonban csak egy bizonyos halálig mondhatja az igazságot — azontúl egyszerűen meghamisítja. Tudatosan elhallgatja, hogy az a néhány író, akikről cikkében úgy emlékezik meg, mint akik legalább „valamit írnak” — nem mások, mint a legaljasabb provokátorok, rendőrspiclik, háborús uszítók, a népellenes, gyilkos imperialisták lépénzelt dicsőítői. A téma, amit ezek az irrodalmi banditák „megtaláltak“, nem más, mint a legszennyesebb rágalmazás, szaáizmus, gyilkosságra való bujtogatás. És meghamisítja az igazságot Pryce- Jones akkor is, amikor az angol és amerikai irodalom csődjéről beszél, holott csak az imperialisták irodalma jutott csődbe. Az igazi irodalom nyugaton sincs halálra ítélve. A nép írói, a béke őszinte hívei tudják, hol van helyük a világban és, hogy miről kell írniuk. Howard Fast, Albert Maitz és a többiek erőteljes hangját éppen a Pryce-Jones-féle kritikusok, a kapitalista könyvkiadók és az imperialisták börtönei próbálják elhallgallatni. De a terror ellenére is él és éppen napjainkban indul.új virágzásnak Amerikában is az igazi irodalom, a jövő irodalma, amelyet az igazi kultúrára szomjas tömegek ott is várnak, követelnek és lelkesen követnek. A dollár ihletett írói