Irodalmi Ujság, 1951. július-december (2. évfolyam, 14-26. szám)

1951-08-02 / 16. szám - Lermontov: Hazám • vers • Fordította: Áprily Lajos (2. oldal) - Szerkesztőség: Arany János - Lermontovról (2. oldal) - Bóka László: „Ady védelmében” (2. oldal)

2 (Folytatás az 1-ső oldalról) szellemi téren egyaránt olyan maga­san állanak az imperialisták által megvásárolt, elvtelen sajtóbanditák és úgynevezett írók fölött, hogy összeha­sonlításról szó sem lehet. De egy szem­pontból a mi íróink, sajnos mögötte állanak az emberiség ellenségeit szol­gáló bitangoknak.­­ Olyan lassúak hogy néha egy ütközet már eldőlt, be­fejeződött, amikor ők végre megértik, hogy nekik is kötelességük lett volna részt venni ebben az ütközetben. Tiszte­let, becsület a kivételnek, de (hogy a magunk szakmájánál maradjunk) a magyar írók többsége még azt sem tartja kötelességének, hogy azokban a harcokban részt vegyen, amelyek köz­vetlenül a mi területünkön folynak le, hogy azoknak a banditáknak a lelep­lezéséből kivegye részét, akik amerikai zsoldban közvetlenül a mi függetlensé­günkre, a mi szabadságunkra, a mi életünkre törnek. Itt szolgáljon például Grősz József és cinkosainak pere, amely érdekelte az egész világot, ba­rátot és ellenséget egyaránt — kivéve a magyar írók túlnyomó többségét. Pudovkin, a világhírű Filmrendező, a moszkvai Literaturnaja Gazetában tárcát írt a Grősz-perről. A kievi Iro­dalmi Újság két tárcát is hozott Grősz Józsefről és cinkosairól. Hosszú lenne felsorolni mindazok nevét, akik a Szovjetunióban és a népi demokrá­ciák országaiban szükségesnek tartot­ták. kötelességüknek tartották, hogy foglalkozzanak Grősz József bandájá­nak gaztetteivel. De sajnos, egy ke­zünk utjain is megszámlálhatnánk azokat a magyar írókat, akik erről a kérdésről írtak. Ugyanerre a szomorú eredményre jutunk, ha föl akarjuk so­rolni azokat az magyar írókat, akik ál­landóan részt vesznek a békeharcban, akik harcolnak a szocialista építésért, a béketermésért, a betakarításért, akik részt vesznek azokban a csatákban, amelyeket népünk vív és megnyer. Megnyer, de sajnos anélkül, hogy mi, magyar írók ebben a harcban teljesí­tenénk kötelességünket. Az írókongresszus félreérthetet­len világossággal jelölte meg a ma­gyar írókra váró feladatokat. A szo­cialista építés és a békeharc hatalmas eredményeihez méltó műveket vár tő­lünk a magyar nép, a Párt és Rákosi Mátyás. Világnézeti elmélyülést és művészi elmélyülést. Népünkhöz méltó alkotásokat. Az elmélyülést azonban nem szabad összetéveszteni az elsza­kadással. Ha valaki úgy akar politi­kailag és művészileg elmélyülni, hogy elszakad a­­ néptől, a nép harcaitól, nép problémáitól, az nemcsak az idő­n szerű csatákról marad le, de az nem tud, nem tudhat olyan művet sem al­kotni, amely holnap lenne fegyver a jövőért dolgozó és jövőért harcoló nép számára. A maradandó értékű mű, mindig a ma harcaiban születik. Erre tanú a világirodalom egész története. Aki elszakad a néptől — kora harcai­tól —, az meddővé válik. Önmagát ítéli meddőségre. Az Izvesztija egy munkatársa, aki beutazta Magyaror­szágot, hogy népünk nagyszerű építő­munkájáról és lendületes békeharcáról írjon, meglátogatta Írószövetségünket. Érdekes történetet mesélt el egyik fia­tal ukrán íróról. Egy nagy drámán dol­gozott az ukrán író, birkózott a té­mával és birkózott a formával és se az egyik, se a másik fölött nem tudott úrrá lenni Munka közben érte az Uk­rán Írószövetség fölszólítása, hogy utazzon ki tíz napra egy kolhozba. Az író alkotómunkájának fontosságára való hivatkozással el akarta hárítani magától ezt a megbízatást. Az Írószö­vetség ragaszkodott ahhoz, hogy ki­utazzon a kolhozba Az író kelletlenül engedelmeskedett. Nem tíz napot, ha­nem három hetet töltött a kolhozban. Amikor visszajött, miután megírt két színes riportot a kolhoz munkájáról, a kolhozmunka hőseiről, ismét nekigyür­­kőzött a drámaírásnak Teljes sikerrel! Most már úr volt a téma felett is és a forma felett is. A sikert annak kö­szönhette, amit a kolhozban látott és azoknak a beszélgetéseknek, amelyeket a kolhoz élenjáró munkásaival folyta­tott Amikor a drámát befejezte, meg­írta azt is, hogy mit adott neki a kol­hoz, hogyan segítette a kolhoz ahhoz, hogy drámát írjon. Természetesen nem azért idé­zem ezt az esetet, mert íróinkat azzal akarom megnyerni népünk mindennapi életében és harcaiban való részvételre, hogy ez a részvétel segíti majd őket alkotómunkájukban is. Ez olyan ma­­gától értetődő igazság, hogy aki ezt nem tudja és nem érti meg, hogy aki ezt egy pillanatra is elfelejti, attól nem kell és nem lehet komoly alkotást várni. Íróink kötelességtudására, haza­­fiságára appellálok. Az ellenség meg akarna téveszteni, félre akarja vezetni, ismét rabszíjra akarja kötni népünket. A mi kötelességünk népünket erősíte­ni azzal, hogy hirdetjük az igazságot, a szocialista építés igazságát, a béke­harc igazságát s azt a nagy felisme­rést, hogy amiképpen emberek vívják a háborút, úgy az emberek kötelessége megakadályozni a háborút, hogy a há­ború megakadályozása tőlünk függ, a mi erőnktől, elszántságunktól, har­cunktól. Amit építünk, az nemcsak a ma számára épül, hanem a holnap és a holnapután számára is. De ez a hol­nap és holnapután csak akkor lesz a miénk, ha ma becsülettel megálljuk a helyünket. Az elmélyüléshez nem vis­­­szavonulás és nem elszigetelődés szük­séges, hanem az életben való részvé­tel, az élet nagy igazságainak, a mun­ka és a harc hőseinek alapos meg­ismerése. A szovjet írók legjobbjai, Fa­­gyejev, Tyihonov, Erenburg és még sok százan nemcsak nagy munkákat alkotnak, de­ részvevői is a nép har­cainak és éppen ezért tudnak úgy írni, úgy alkotni, hogy milliók, százmilliók olvassák őket haszonnal, örömmel és lelkesedéssel. Az a nagy magyar dráma és regény és az a nagv líra, amit a magyar nép vár írós­tól költőitől, csak ak­kor fog mesz­­születni, ha az író nem a távol­ból ábrázolja az életet, de köz­vetlen részt is vesz az élet ala­kításában és védelmében. Ki-ki úgy, ahogy tud. Tollal, szóval, tettel. Min­den becsületes eszköz jó. Csak az elvo­nulás, a ma­gába zárkózás, az elszigete­lődés, az elszakadás nem jó. Minderről azért kell ilyen hango­san szólni, mert vannak, akik az elszigetelődést és elszakadást program­má tették és büszkék arra, hogy elsza­kadtak az élettől. Egyik ismert regény­írónkat felkértük, hogy írjon cikket az Irodalmi Újság számára. A kérést az­zal az indokolással utasította el, hogy nagy regényen d­olgozik és közben nem hajlandó ilyen „piszíicsárj” ügyek­kel foglalkozni. Amikor megkíséreltük őt érvekkel meggyőzni felfogásának helytelenségéről és arra hivatkoztunk, hogy Aragon, Am­a­do, Fa­gyei­e­v is írnak regényeket anélkül, hogy ki­szakadnának népük életéből, a mi ma­gyar írónk megszakította az érvelést azzal az öntelt kijelentéssel, hogy a például felhozott írók regényei aligha olyan jelentősek, mint az ő regényei. Sok mindennel büszkélkednek íróink, így — íme — azzal is, hogy nem értik meg a kort, amelyben élnek, nem ér­tik meg feladataikat és nem teljesítik kötelességüket. Ha néha csodálkozunk és gyakran panaszkodunk, hogy a saj­tó és a kritika nagyon szigorú velünk, magyar írókkal szemben, amikor ilyen íróval beszélgetünk, csodálkoznunk kell, hogy csak ennyire szigorú. Meg­érdemeljük, hogy keményen bírálják mulasztásainkat! A szigorú, elvtársias bírálat, mikor már belefáradunk a pa­­naszkodásba, remélhetőleg gondolko­zásra késztet minket. Blackett angol fizikus statisztikai adatokkal bizonyítja, hogy a háborúra készülő amerikai imperializmus ügy­nökei, propagandistái azon dolgoznak, hogy megrémítsék, és félrevezessék a népeket, akiknek öntudatától és akara­­tától függ az, hogy lehet-e háborút kezdeni. A mi kötelességünk életünk, munkánk és harcunk jelenségeinek mű­vészi ábrázolásával hirdetni az igaz­ságot, a dolgozó nép igazságát, a je­len és a jövő igazságát, az emberiség élniakarását és azt, hogy élni fogunk és békés életünket semmi sem zavar­hatja meg, ha következetesen, bátran, becsületesen, semmi akadálytól vissza nem riadva, semmi fenyegetéstől meg nem rettenve harcolunk a szabadsá­gért és a békéért. PETŐFI-MÚZEUM KISKŐRÖSÖN Július 29-én, vasárnap a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja és Kiskőrös Tanácsa együttes ünnepséget rendezett Petőfi Sándor kiskőrösi szülő­háza előtt abból az alkalomból, hogy Petőfi szülőházában Petőfi-múzeum létesült. Az ünnepi beszédet a Magyar Írók Szövetsége és a Honvéd „Petőfi“ Politikai Tisztképző Intézet képviseleté­ben Devecseri Gábor tartotta. „Ez a kis ház olyan — kezdte beszédét —, mint a magyar népmese csodálatos juhász­­tarisznyája. Megrázza a mesebeli leg­kisebb fiú a tündérerejü tarisznyát és jönnek belőle, végeláthatatlan sorokban jönnek a bátor katonák, lekaszabolni a gonosz dúlókat, ál­nok királyokat, nép­nyomoritókat. Ebből a kis házból egész hadsereg, győzelemmel eljegyzett had­sereg indult útnak 1823 Szilveszterre virradó éjjelén". Az ünnepség műsorában a soltvad­kerti kultúrcsoport és Kiskőrös bol­dog kis óvodásai népi énekekkel és táncokkal léptek fel. Az ünnepségen részt vettek a Petőfi Intézet tisztjei és hallgatói is.­­ Irodalmi Újság 1951 AUGUSZTUS S. LERMONTOV, HAZÁM Más szerelemmel nézek én hazámra, Mint más: szeretem, bár bírálgatom. Sem a dicsőség, melynek vér az ára, Sem a békére büszke bizalom, Sem a múlt megszentelt emlékei Nem tudnak mindig lelkesíteni. De szeretem — nem is tudom, miért — Pusztáinak nagy, hűvös hallgatását, A ringó erdők végtelen zúgását S folyóit a nagy áradásokért; Döcögni dűlő utakon szekéren, Nézni sötét est mély árnyékait, Kunyhók sorát, mely ott lapul szerényen S a bús nép rezgő mécsvilágait. Szeretem az égő fű lomha füstjét, A pusztán éjszakázok őrtüzét, Lejtőkön egy-egy nyírcsoport ezüstjét A sárga-barna tarlón szórva szét. A bágyadó fényben fürdő mezőket, A szérűt, melyet dús ősz megrakott, A szalmazsupos, barna háztetőket, A faragott rámájú ablakot. Ünnepkor a táncolva vigadókat Elhallgatnám féléjszakákon át, A dobbantókat és kurjongatókat S a mámoros parasztok víg szavát. Áprily Lajos fordítása Arany János — Száztíz éve halt meg Lermontov, a nagy orosz költő. Egész életében a cárizmus, az önkényuralom ellen harcolt. Amikor Puskint 1837-ben párbajban megölették, Lermon­tov így átkozta meg a gyilkosokat: „Ti, kik a trón körül falánk tömegben álltok: Szabadság, szellem és hírnév hóhérai, Kik pajzsul magatoknak törvényeket csináltok: Földi igazság nem tud rátok lesújtani. De van égi bíróság, te bűnös, büszke had. Van ott bíró, vár rátok az. Érthető, hogy az ilyen harcos szembenállásra a cárizmus száműzetéssel válaszolt. Lermonto­­vot a Kaukázusba ..helyezték át". De ide is elkísérték az önkényuralom rendőrképói. 1841- ben, sorozatos provokációk után, halálos kimen­etelű párbajra kényszerítették. Halálának évfordulóján Arany Jánost idézzük. Nem Lermontovról emlékezett meg ebben a cikkében, hanem egy német, főúri, kozmopolita költőnek, Wittgenstein hercegnek a Kaukázusban csak exotikumot kereső „Hadsi-Jurt" című eposza bírálatakor hivatkozott Lermontovra, aki — „mint hazafi is oly boldogtalan, hogy el kell fordulnia hona véren vett dicsőségétől, mely ba­jonettekre támaszkodik . .. éi egy szilaj, de szab­ad s szabadságáért életre halálra küzdő néptörzs iránt vallani a részvétet". Arany János a Habsb­urg önkényuralom idején felhasználja az alkal­mat, hogy hitet tegyen a cári önkény ellen küzdő orosz forradalmi demokrata költők, Puskin és Lermontov mellett. U­­a egy orosz költő, egy Lermon­­tov Mihály, nehéz kényszerűség által arra kárhoztatva, hogy ifjúi esz­tendeit a Kaukázus vadonjában, prome­­th­euszi kínok között töltse, — felhasz­nálja helyzetét, s mint költő, azon élmé­nyekből táplálkozik, melyeket a közvet­len szemlélet, a mindennapi benyomá­sok nyújtanak —, ki venné tőle rossz néven? Sőt inkább az ily eredeti be­nyomások frissesége, külsőleg a dí­szítmény, bensől­eg az érzület igaz volta, nemcsak az újdonság, a változat, hanem egyszersmind a valódiság ama bájával is ragad meg bennünket, mely költészetben a hatásnak oly nélkülözhe­tetlen eszköze. Nem hiába emlegeti By­ron annyiszor a truth, truth (Igaz) ki­fejezést­ költeni, mégis igaz maradni: ez a nagy feladat, melynek megoldásá­tól függ a poétai siker. Hozzá tézes, ha a költő mint hazafi is oly boldogtalan, hogy el kell fordulnia hona véren vett dicsőségétől, mely bajonettekre támasz­kodik, el, hogy „ábrándos nyugalom­mal nézze a részeg parasztok vasár­napi tombolását, kik az egész hét nyo­morát tánczban, óvásban feledik —” és egy szilaj, de szabad s szabadságáért életre-halálra küzdő néptörzs iránt vallani részvétet, mikép Lermontov: bi­zonyosan a mi részvétünk sem marad el a költő iránt. De, ha látom, miként rohan a cosmopolita­ faj a világ négy sarka felé, a tigrisek és ezerhalak ho­nába, miként telepszik majd egy karcsú pálma legyezője alá, majd az ellátha­­tatlan prairie-k embernyi magas fü­vébe, vagyis igazábban szólva, hogyan temetkezik utazási, nép­ s földirati könyvek tetemes foliántjai közé, hogy a költészetben valami újat, érdekest, csiklandóst (piquant), valami „nie da­­gewesen“-t állítson elé s az ihlet hiá­nyát kelmeiséggel, az emberi termé­szet igaz és hű festéseit a flamingó és kajdács színeivel, a cselekmény, alakok domborúságát lapos tájképekkel, az alkotás erejét gygási erőlködéssel pó­tolja: nem irigylem hódításait. A kelme csak kelme, akár manchesteri gyárban, akár a Csendes-tenger valamely szi­getén fahéjból összehallva, készült. Shakespere, idegen tárgyú drámáiban, mily felületes e kelmességet, az öltözte­tést illetőleg, de azért hatása örök, mert abban, a­mi emberi, egyéni, sőt abban is, ami népfaji benső igazsággal bir. M­időn az újabb német költészet egyik lévirányát, mely már „nem leli honját a hazában" megrovom, — mivel nem szeretném, ha a példa ná­lunk is utánzókat csődítene, korán sincs eszemben állítani, hogy a költő idegen tárgyat nem kereshet. Bízvást. Csak soha ne feledje, hogy a tárgy nem mert idegen, hanem mert köl­tőileg van fel­fogva, feldolgozva, lészen becsessé. Ha látjuk, hogy a költő lelkéből szűz fris­seségben fakadt az érzelem, eszme; vagy, hogy képzelete megnépesült élő, mozgó, cselekvő alakokkal, melyek egyenként és összehatva emberien iga­zak; ama pótlék, melyet idő, hely, kö­rülmény hő, érdekes jellemzetes rajza ad hozzá, bizonyosan növelni fogja munkája érdemét. De ha ellenkezően arról győz meg a mű olvasása, hogy a költő e másodrendű kellékre helyezi a fősúlyt, hogy például eposzban az elbeszélt történet csak, hordozója azon külső adatgyűjteménynek, melyet az író akár öntapasztalás, akár tanulmány útján szerzett: hűsége, legyen az táj­­k­épirati, vagy történelmi, nyilván kár­­bavész, s benne a költő helyett csak a szemes touristát, vagy adatbuvárt fog­juk találni. Wittgenstein költeménye az utóbbi osztályba esik. Valószínűleg öntapasz­­talásból, na­gyon ismeri a Kaukázust, a kozák-orosz életet, a helyi fajokat. Nem akarván, hogy dús tapasztalása kárba menjen — miután a keret nála meg volt, beleülő képről gondoskodott. Ler­montov példája sikerrel biztató. Közön­séges csalódása az utánzóknak, hogy előképük hatását ennek tárgyában, for­máiban, külső jellegében keresik. Ha Lermotovnak sikerült a Kaukázust költői hírbe hozni, miért ne Wittgen­­stein­nak, ki szintúgy, még talán job­ban ismer helyet, népszokást, körülmé­nyeket? Ha egyéb nem kell, mint a kozákcsecsencz élet betűhív rajza, ki tudja jobban, mint ő? Egy mesét költe hát, melyre, mint valami zsinórra, fel­­­­tűzhesse tapasztalása gyöngyeit. E gyöngyökkel annyira meg is van rakva az elbeszélés, hogy csak itt-ott fehérük ki­fonala s mindannyiszor inkább za­varó, mint kellemes hatást gyakorol. Alig tudjuk képzeletben összekötni az­zal, amit már olvastunk, alig kelti fel érdeklődésünket aziránt, amit még olvasni fogunk. Az emberek jönnek, mennek, mozognak, majd előbukkanva, majd eltűnve, még sincs valódi, össz­pontosított cselekvény.­Fődolog a külső sceneria, az öltöztetés, a leírás. A­zt is nehéz volna eldönteni, me­­lyik a darab főhőse. Leginkább eltaláljuk a valót, ha Slep­­zofí —­óit a kozák fővezért tekintjük az eposz hőséül, kinek magasztalására van írva az egész. Igen, ez nem egyéb, mint Sleptoffiád. Prinz von Wittgenstein, nevéről ítélve német, azon szellemileg naturali­­zált oroszok közé látszik tartozni, kik ellenkezőleg a Puskinok, Lermotovok mélyen borongó haza szerelmével, ab­ban találják boldogságukat, hogy a nagy czár hódítói, civilisaták­ dicsősége napsugarain sütkérezzenek. Mily bol­dognak festi a kozákot, hogy fajiságát elvesztve, a hatalmas czár pártfogása alatt holtra ihatja magát! Mily nagy ember ez a Slepzoff, fői a csecsenczek erejét megtörte; ravaszság, lekenyere­zés, erkölcsrontás ál­tal több helyi tör­zset arra bírt, hogy a síkra, kozák ura­­lom alá, telepedjék! Kár, hogy a csecsencz nép, ha ugyan rejt még­ a Kaukázus valamely zuga behódol af Ián Törzset, nem Wittgenstein gyönyörű német Olvashatja verseit. Bizonnyal szívére venné a „Hadsi-Jurt” siralmas történetét rebel­ és rohanna kezet csókolni a Slepzoffoknak. S a printköltő elmondhatná, hogy egyelen költemény többet használt a czár dicsőségének, mint annyi armada, mely a Kaukázusban veszett. Azonban így sincs a költemény hatása elvesz­ve: ha csak fele azon nem tudom hány milliónak, mely anyanyelvén olvassa, fog osztozni a költő bámulatában, mel­lyel az orosz bajonettek fényének áldozi­k, már ez is mily roppant er­kölcsi nyeremény az európai polgáriso­­dás ügyére nézve! Pedig a cosmopolita szomszéd nagyon is hajlandó efféle bámulatra. Bíró, ki az arany csengésére nem ad, S ki tudja mit művelt a gaz! Akkor mind hasztalan kegyelmet kémetek, A bűnös ott megkapja bérét, És le nem mossa majd fekete véretek A költő tiszta szíve vérét.” „ADY VÉDELMÉBEN" /Az Irodalmi Újság legutóbbi száma „Ady védelmében" cllen foglal­­ást hozott egy Jókairól írott cikkemmel és azzal vádolt meg, hogy Jókait mentegetve, Adyt félremagyaráztam, durván elferdítettem, tudatlanul­ kön­­­nyelműen jártam el s hogy cikkem Adyra vonatkozó tétele „ellentmond a marxista értékelésnek". Ha a kritika hangja nem is, a lap ideológiai éber­sége örömmel töltött el. Még a közelmúltban is a kritika egyetlen formája a szerkesztő piros ceruzája volt, mely könyö­telenül kihúzott minden kényes, vagy vitatható sort műveinkből, holott igazában csak a nyilvánosság előtt kimondott jóhiszemű vélemény és a javító szándékú, nyílt kritika vezethet a nézetek kívánatos tisztázódásához. Ezt tanultuk a szovjet iroda­­i élet pél­dájából, ezt példázta s példázza számunkra Rudas Lászlói, Révai József, Horváth Márton kritikai ébersége, erre talál a Párt. Ha cikkem Adyra vonatkozó mondata azt a hatást keltette, hogy meg kell védeni Adyt, akkor a mondat helytelen. Én Ady forradalmiságát Révai Józseftől tanultam helyesen értékelni, vele vallom, hogy mikor egy „demo­krata, tudatos, erős, magyar polgári Magyarország"-ért indított harcot. Jel­­ismerte a magyar bwzsoázia képtelenségét arra, hogy a saját forradalmát megvívja, hogy fegyverbarátságot keresett a parasztsággal és a munkásosz­tállyal. Erre a kifogásolt mondatnak félreérthetetlenül utalnia kellett volna. — hiszen cikkemet nem csak olyanok olvassák, akik ismerik az Ady fi­lló­­giát s éppen bennük, nem lett volna szabad egy mákszemnyi bizonytalansá­got hagyni afelől, hogy Ady és kora radikális polgári demokrata po­ltikusai között döntő különbség volt. Ady elmaradottságunk miatt tartotta szükséges­nek, hogy a vérbetiport 48-as forradalomra egy polgári forradalom követ­kezzék, de az ő látóhatára nem zárult le a polgári forradalomnál. Az én mondatomból csak a kor korlátaira nyílt kilátás s nem mutattam m­­eg azt Adyban, ami ezeken túlmutatott benne. Ez akkor is helytelen, ha jóhisze­műen, Ady félremagyarázásának szándéka nélkül tettem s ha Adyról tett egyéb nyilatkozataim félreérthetetlenül azt bizonyítják, hogy Révai egyedül helyes felfogását követem Ady értékelése terén. Jókai mentegetésének vádját nem fogadhatom el. Én azt is megírtam Jókaima., hogy „alkotásai a hetvenes évektől kezdve egyre kevésbbé álltak a haladás szolgálatában". Azt írtam, hogy felcserélte ,,Petőfi barátságának veszedelmes emlékét Tisza Kálmán jövedelmező barátságával". A kifogásolt mondat sem mentegeti Jókait, csak arra mutat rá, hogy amit regénye „hi­báinak", majd „fogyatékosságainak" neveztem, azokban része van osztály­­kötöttségének és kora hibáinak is. Maradt ez Irodalmi Újság kritikája után is megvitatandó probléma az­­ Ady-kérdésben. remélem lesz módom egyszer, a kérdéshez illő terjedelem­ben és megfelelő tudományos apparátussal, hozzászólni. Ez azonban már nem az én ügyem, hanem haladó hagyományaink helyes értékelésének nagy ügye. Bóka László

Next