Irodalmi Ujság, 1951. július-december (2. évfolyam, 14-26. szám)
1951-08-02 / 16. szám - Lermontov: Hazám • vers • Fordította: Áprily Lajos (2. oldal) - Szerkesztőség: Arany János - Lermontovról (2. oldal) - Bóka László: „Ady védelmében” (2. oldal)
2 (Folytatás az 1-ső oldalról) szellemi téren egyaránt olyan magasan állanak az imperialisták által megvásárolt, elvtelen sajtóbanditák és úgynevezett írók fölött, hogy összehasonlításról szó sem lehet. De egy szempontból a mi íróink, sajnos mögötte állanak az emberiség ellenségeit szolgáló bitangoknak. Olyan lassúak hogy néha egy ütközet már eldőlt, befejeződött, amikor ők végre megértik, hogy nekik is kötelességük lett volna részt venni ebben az ütközetben. Tisztelet, becsület a kivételnek, de (hogy a magunk szakmájánál maradjunk) a magyar írók többsége még azt sem tartja kötelességének, hogy azokban a harcokban részt vegyen, amelyek közvetlenül a mi területünkön folynak le, hogy azoknak a banditáknak a leleplezéséből kivegye részét, akik amerikai zsoldban közvetlenül a mi függetlenségünkre, a mi szabadságunkra, a mi életünkre törnek. Itt szolgáljon például Grősz József és cinkosainak pere, amely érdekelte az egész világot, barátot és ellenséget egyaránt — kivéve a magyar írók túlnyomó többségét. Pudovkin, a világhírű Filmrendező, a moszkvai Literaturnaja Gazetában tárcát írt a Grősz-perről. A kievi Irodalmi Újság két tárcát is hozott Grősz Józsefről és cinkosairól. Hosszú lenne felsorolni mindazok nevét, akik a Szovjetunióban és a népi demokráciák országaiban szükségesnek tartották. kötelességüknek tartották, hogy foglalkozzanak Grősz József bandájának gaztetteivel. De sajnos, egy kezünk utjain is megszámlálhatnánk azokat a magyar írókat, akik erről a kérdésről írtak. Ugyanerre a szomorú eredményre jutunk, ha föl akarjuk sorolni azokat az magyar írókat, akik állandóan részt vesznek a békeharcban, akik harcolnak a szocialista építésért, a béketermésért, a betakarításért, akik részt vesznek azokban a csatákban, amelyeket népünk vív és megnyer. Megnyer, de sajnos anélkül, hogy mi, magyar írók ebben a harcban teljesítenénk kötelességünket. Az írókongresszus félreérthetetlen világossággal jelölte meg a magyar írókra váró feladatokat. A szocialista építés és a békeharc hatalmas eredményeihez méltó műveket vár tőlünk a magyar nép, a Párt és Rákosi Mátyás. Világnézeti elmélyülést és művészi elmélyülést. Népünkhöz méltó alkotásokat. Az elmélyülést azonban nem szabad összetéveszteni az elszakadással. Ha valaki úgy akar politikailag és művészileg elmélyülni, hogy elszakad a néptől, a nép harcaitól, nép problémáitól, az nemcsak az időn szerű csatákról marad le, de az nem tud, nem tudhat olyan művet sem alkotni, amely holnap lenne fegyver a jövőért dolgozó és jövőért harcoló nép számára. A maradandó értékű mű, mindig a ma harcaiban születik. Erre tanú a világirodalom egész története. Aki elszakad a néptől — kora harcaitól —, az meddővé válik. Önmagát ítéli meddőségre. Az Izvesztija egy munkatársa, aki beutazta Magyarországot, hogy népünk nagyszerű építőmunkájáról és lendületes békeharcáról írjon, meglátogatta Írószövetségünket. Érdekes történetet mesélt el egyik fiatal ukrán íróról. Egy nagy drámán dolgozott az ukrán író, birkózott a témával és birkózott a formával és se az egyik, se a másik fölött nem tudott úrrá lenni Munka közben érte az Ukrán Írószövetség fölszólítása, hogy utazzon ki tíz napra egy kolhozba. Az író alkotómunkájának fontosságára való hivatkozással el akarta hárítani magától ezt a megbízatást. Az Írószövetség ragaszkodott ahhoz, hogy kiutazzon a kolhozba Az író kelletlenül engedelmeskedett. Nem tíz napot, hanem három hetet töltött a kolhozban. Amikor visszajött, miután megírt két színes riportot a kolhoz munkájáról, a kolhozmunka hőseiről, ismét nekigyürkőzött a drámaírásnak Teljes sikerrel! Most már úr volt a téma felett is és a forma felett is. A sikert annak köszönhette, amit a kolhozban látott és azoknak a beszélgetéseknek, amelyeket a kolhoz élenjáró munkásaival folytatott Amikor a drámát befejezte, megírta azt is, hogy mit adott neki a kolhoz, hogyan segítette a kolhoz ahhoz, hogy drámát írjon. Természetesen nem azért idézem ezt az esetet, mert íróinkat azzal akarom megnyerni népünk mindennapi életében és harcaiban való részvételre, hogy ez a részvétel segíti majd őket alkotómunkájukban is. Ez olyan magától értetődő igazság, hogy aki ezt nem tudja és nem érti meg, hogy aki ezt egy pillanatra is elfelejti, attól nem kell és nem lehet komoly alkotást várni. Íróink kötelességtudására, hazafiságára appellálok. Az ellenség meg akarna téveszteni, félre akarja vezetni, ismét rabszíjra akarja kötni népünket. A mi kötelességünk népünket erősíteni azzal, hogy hirdetjük az igazságot, a szocialista építés igazságát, a békeharc igazságát s azt a nagy felismerést, hogy amiképpen emberek vívják a háborút, úgy az emberek kötelessége megakadályozni a háborút, hogy a háború megakadályozása tőlünk függ, a mi erőnktől, elszántságunktól, harcunktól. Amit építünk, az nemcsak a ma számára épül, hanem a holnap és a holnapután számára is. De ez a holnap és holnapután csak akkor lesz a miénk, ha ma becsülettel megálljuk a helyünket. Az elmélyüléshez nem visszavonulás és nem elszigetelődés szükséges, hanem az életben való részvétel, az élet nagy igazságainak, a munka és a harc hőseinek alapos megismerése. A szovjet írók legjobbjai, Fagyejev, Tyihonov, Erenburg és még sok százan nemcsak nagy munkákat alkotnak, de részvevői is a nép harcainak és éppen ezért tudnak úgy írni, úgy alkotni, hogy milliók, százmilliók olvassák őket haszonnal, örömmel és lelkesedéssel. Az a nagy magyar dráma és regény és az a nagv líra, amit a magyar nép vár íróstól költőitől, csak akkor fog meszszületni, ha az író nem a távolból ábrázolja az életet, de közvetlen részt is vesz az élet alakításában és védelmében. Ki-ki úgy, ahogy tud. Tollal, szóval, tettel. Minden becsületes eszköz jó. Csak az elvonulás, a magába zárkózás, az elszigetelődés, az elszakadás nem jó. Minderről azért kell ilyen hangosan szólni, mert vannak, akik az elszigetelődést és elszakadást programmá tették és büszkék arra, hogy elszakadtak az élettől. Egyik ismert regényírónkat felkértük, hogy írjon cikket az Irodalmi Újság számára. A kérést azzal az indokolással utasította el, hogy nagy regényen dolgozik és közben nem hajlandó ilyen „piszíicsárj” ügyekkel foglalkozni. Amikor megkíséreltük őt érvekkel meggyőzni felfogásának helytelenségéről és arra hivatkoztunk, hogy Aragon, Amado, Fagyeiev is írnak regényeket anélkül, hogy kiszakadnának népük életéből, a mi magyar írónk megszakította az érvelést azzal az öntelt kijelentéssel, hogy a például felhozott írók regényei aligha olyan jelentősek, mint az ő regényei. Sok mindennel büszkélkednek íróink, így — íme — azzal is, hogy nem értik meg a kort, amelyben élnek, nem értik meg feladataikat és nem teljesítik kötelességüket. Ha néha csodálkozunk és gyakran panaszkodunk, hogy a sajtó és a kritika nagyon szigorú velünk, magyar írókkal szemben, amikor ilyen íróval beszélgetünk, csodálkoznunk kell, hogy csak ennyire szigorú. Megérdemeljük, hogy keményen bírálják mulasztásainkat! A szigorú, elvtársias bírálat, mikor már belefáradunk a panaszkodásba, remélhetőleg gondolkozásra késztet minket. Blackett angol fizikus statisztikai adatokkal bizonyítja, hogy a háborúra készülő amerikai imperializmus ügynökei, propagandistái azon dolgoznak, hogy megrémítsék, és félrevezessék a népeket, akiknek öntudatától és akaratától függ az, hogy lehet-e háborút kezdeni. A mi kötelességünk életünk, munkánk és harcunk jelenségeinek művészi ábrázolásával hirdetni az igazságot, a dolgozó nép igazságát, a jelen és a jövő igazságát, az emberiség élniakarását és azt, hogy élni fogunk és békés életünket semmi sem zavarhatja meg, ha következetesen, bátran, becsületesen, semmi akadálytól vissza nem riadva, semmi fenyegetéstől meg nem rettenve harcolunk a szabadságért és a békéért. PETŐFI-MÚZEUM KISKŐRÖSÖN Július 29-én, vasárnap a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja és Kiskőrös Tanácsa együttes ünnepséget rendezett Petőfi Sándor kiskőrösi szülőháza előtt abból az alkalomból, hogy Petőfi szülőházában Petőfi-múzeum létesült. Az ünnepi beszédet a Magyar Írók Szövetsége és a Honvéd „Petőfi“ Politikai Tisztképző Intézet képviseletében Devecseri Gábor tartotta. „Ez a kis ház olyan — kezdte beszédét —, mint a magyar népmese csodálatos juhásztarisznyája. Megrázza a mesebeli legkisebb fiú a tündérerejü tarisznyát és jönnek belőle, végeláthatatlan sorokban jönnek a bátor katonák, lekaszabolni a gonosz dúlókat, álnok királyokat, népnyomoritókat. Ebből a kis házból egész hadsereg, győzelemmel eljegyzett hadsereg indult útnak 1823 Szilveszterre virradó éjjelén". Az ünnepség műsorában a soltvadkerti kultúrcsoport és Kiskőrös boldog kis óvodásai népi énekekkel és táncokkal léptek fel. Az ünnepségen részt vettek a Petőfi Intézet tisztjei és hallgatói is. Irodalmi Újság 1951 AUGUSZTUS S. LERMONTOV, HAZÁM Más szerelemmel nézek én hazámra, Mint más: szeretem, bár bírálgatom. Sem a dicsőség, melynek vér az ára, Sem a békére büszke bizalom, Sem a múlt megszentelt emlékei Nem tudnak mindig lelkesíteni. De szeretem — nem is tudom, miért — Pusztáinak nagy, hűvös hallgatását, A ringó erdők végtelen zúgását S folyóit a nagy áradásokért; Döcögni dűlő utakon szekéren, Nézni sötét est mély árnyékait, Kunyhók sorát, mely ott lapul szerényen S a bús nép rezgő mécsvilágait. Szeretem az égő fű lomha füstjét, A pusztán éjszakázok őrtüzét, Lejtőkön egy-egy nyírcsoport ezüstjét A sárga-barna tarlón szórva szét. A bágyadó fényben fürdő mezőket, A szérűt, melyet dús ősz megrakott, A szalmazsupos, barna háztetőket, A faragott rámájú ablakot. Ünnepkor a táncolva vigadókat Elhallgatnám féléjszakákon át, A dobbantókat és kurjongatókat S a mámoros parasztok víg szavát. Áprily Lajos fordítása Arany János — Száztíz éve halt meg Lermontov, a nagy orosz költő. Egész életében a cárizmus, az önkényuralom ellen harcolt. Amikor Puskint 1837-ben párbajban megölették, Lermontov így átkozta meg a gyilkosokat: „Ti, kik a trón körül falánk tömegben álltok: Szabadság, szellem és hírnév hóhérai, Kik pajzsul magatoknak törvényeket csináltok: Földi igazság nem tud rátok lesújtani. De van égi bíróság, te bűnös, büszke had. Van ott bíró, vár rátok az. Érthető, hogy az ilyen harcos szembenállásra a cárizmus száműzetéssel válaszolt. Lermontovot a Kaukázusba ..helyezték át". De ide is elkísérték az önkényuralom rendőrképói. 1841- ben, sorozatos provokációk után, halálos kimenetelű párbajra kényszerítették. Halálának évfordulóján Arany Jánost idézzük. Nem Lermontovról emlékezett meg ebben a cikkében, hanem egy német, főúri, kozmopolita költőnek, Wittgenstein hercegnek a Kaukázusban csak exotikumot kereső „Hadsi-Jurt" című eposza bírálatakor hivatkozott Lermontovra, aki — „mint hazafi is oly boldogtalan, hogy el kell fordulnia hona véren vett dicsőségétől, mely bajonettekre támaszkodik . .. éi egy szilaj, de szabad s szabadságáért életre halálra küzdő néptörzs iránt vallani a részvétet". Arany János a Habsburg önkényuralom idején felhasználja az alkalmat, hogy hitet tegyen a cári önkény ellen küzdő orosz forradalmi demokrata költők, Puskin és Lermontov mellett. Ua egy orosz költő, egy Lermontov Mihály, nehéz kényszerűség által arra kárhoztatva, hogy ifjúi esztendeit a Kaukázus vadonjában, prometheuszi kínok között töltse, — felhasználja helyzetét, s mint költő, azon élményekből táplálkozik, melyeket a közvetlen szemlélet, a mindennapi benyomások nyújtanak —, ki venné tőle rossz néven? Sőt inkább az ily eredeti benyomások frissesége, külsőleg a díszítmény, bensőleg az érzület igaz volta, nemcsak az újdonság, a változat, hanem egyszersmind a valódiság ama bájával is ragad meg bennünket, mely költészetben a hatásnak oly nélkülözhetetlen eszköze. Nem hiába emlegeti Byron annyiszor a truth, truth (Igaz) kifejezést költeni, mégis igaz maradni: ez a nagy feladat, melynek megoldásától függ a poétai siker. Hozzá tézes, ha a költő mint hazafi is oly boldogtalan, hogy el kell fordulnia hona véren vett dicsőségétől, mely bajonettekre támaszkodik, el, hogy „ábrándos nyugalommal nézze a részeg parasztok vasárnapi tombolását, kik az egész hét nyomorát tánczban, óvásban feledik —” és egy szilaj, de szabad s szabadságáért életre-halálra küzdő néptörzs iránt vallani részvétet, mikép Lermontov: bizonyosan a mi részvétünk sem marad el a költő iránt. De, ha látom, miként rohan a cosmopolita faj a világ négy sarka felé, a tigrisek és ezerhalak honába, miként telepszik majd egy karcsú pálma legyezője alá, majd az elláthatatlan prairie-k embernyi magas füvébe, vagyis igazábban szólva, hogyan temetkezik utazási, nép s földirati könyvek tetemes foliántjai közé, hogy a költészetben valami újat, érdekest, csiklandóst (piquant), valami „nie dagewesen“-t állítson elé s az ihlet hiányát kelmeiséggel, az emberi természet igaz és hű festéseit a flamingó és kajdács színeivel, a cselekmény, alakok domborúságát lapos tájképekkel, az alkotás erejét gygási erőlködéssel pótolja: nem irigylem hódításait. A kelme csak kelme, akár manchesteri gyárban, akár a Csendes-tenger valamely szigetén fahéjból összehallva, készült. Shakespere, idegen tárgyú drámáiban, mily felületes e kelmességet, az öltöztetést illetőleg, de azért hatása örök, mert abban, ami emberi, egyéni, sőt abban is, ami népfaji benső igazsággal bir. Midőn az újabb német költészet egyik lévirányát, mely már „nem leli honját a hazában" megrovom, — mivel nem szeretném, ha a példa nálunk is utánzókat csődítene, korán sincs eszemben állítani, hogy a költő idegen tárgyat nem kereshet. Bízvást. Csak soha ne feledje, hogy a tárgy nem mert idegen, hanem mert költőileg van felfogva, feldolgozva, lészen becsessé. Ha látjuk, hogy a költő lelkéből szűz frisseségben fakadt az érzelem, eszme; vagy, hogy képzelete megnépesült élő, mozgó, cselekvő alakokkal, melyek egyenként és összehatva emberien igazak; ama pótlék, melyet idő, hely, körülmény hő, érdekes jellemzetes rajza ad hozzá, bizonyosan növelni fogja munkája érdemét. De ha ellenkezően arról győz meg a mű olvasása, hogy a költő e másodrendű kellékre helyezi a fősúlyt, hogy például eposzban az elbeszélt történet csak, hordozója azon külső adatgyűjteménynek, melyet az író akár öntapasztalás, akár tanulmány útján szerzett: hűsége, legyen az tájképirati, vagy történelmi, nyilván kárbavész, s benne a költő helyett csak a szemes touristát, vagy adatbuvárt fogjuk találni. Wittgenstein költeménye az utóbbi osztályba esik. Valószínűleg öntapasztalásból, nagyon ismeri a Kaukázust, a kozák-orosz életet, a helyi fajokat. Nem akarván, hogy dús tapasztalása kárba menjen — miután a keret nála meg volt, beleülő képről gondoskodott. Lermontov példája sikerrel biztató. Közönséges csalódása az utánzóknak, hogy előképük hatását ennek tárgyában, formáiban, külső jellegében keresik. Ha Lermotovnak sikerült a Kaukázust költői hírbe hozni, miért ne Wittgensteinnak, ki szintúgy, még talán jobban ismer helyet, népszokást, körülményeket? Ha egyéb nem kell, mint a kozákcsecsencz élet betűhív rajza, ki tudja jobban, mint ő? Egy mesét költe hát, melyre, mint valami zsinórra, feltűzhesse tapasztalása gyöngyeit. E gyöngyökkel annyira meg is van rakva az elbeszélés, hogy csak itt-ott fehérük kifonala s mindannyiszor inkább zavaró, mint kellemes hatást gyakorol. Alig tudjuk képzeletben összekötni azzal, amit már olvastunk, alig kelti fel érdeklődésünket aziránt, amit még olvasni fogunk. Az emberek jönnek, mennek, mozognak, majd előbukkanva, majd eltűnve, még sincs valódi, összpontosított cselekvény.Fődolog a külső sceneria, az öltöztetés, a leírás. Azt is nehéz volna eldönteni, melyik a darab főhőse. Leginkább eltaláljuk a valót, ha Slepzofí —óit a kozák fővezért tekintjük az eposz hőséül, kinek magasztalására van írva az egész. Igen, ez nem egyéb, mint Sleptoffiád. Prinz von Wittgenstein, nevéről ítélve német, azon szellemileg naturalizált oroszok közé látszik tartozni, kik ellenkezőleg a Puskinok, Lermotovok mélyen borongó haza szerelmével, abban találják boldogságukat, hogy a nagy czár hódítói, civilisaták dicsősége napsugarain sütkérezzenek. Mily boldognak festi a kozákot, hogy fajiságát elvesztve, a hatalmas czár pártfogása alatt holtra ihatja magát! Mily nagy ember ez a Slepzoff, fői a csecsenczek erejét megtörte; ravaszság, lekenyerezés, erkölcsrontás által több helyi törzset arra bírt, hogy a síkra, kozák uralom alá, telepedjék! Kár, hogy a csecsencz nép, ha ugyan rejt még a Kaukázus valamely zuga behódol af Ián Törzset, nem Wittgenstein gyönyörű német Olvashatja verseit. Bizonnyal szívére venné a „Hadsi-Jurt” siralmas történetét rebel és rohanna kezet csókolni a Slepzoffoknak. S a printköltő elmondhatná, hogy egyelen költemény többet használt a czár dicsőségének, mint annyi armada, mely a Kaukázusban veszett. Azonban így sincs a költemény hatása elveszve: ha csak fele azon nem tudom hány milliónak, mely anyanyelvén olvassa, fog osztozni a költő bámulatában, mellyel az orosz bajonettek fényének áldozik, már ez is mily roppant erkölcsi nyeremény az európai polgárisodás ügyére nézve! Pedig a cosmopolita szomszéd nagyon is hajlandó efféle bámulatra. Bíró, ki az arany csengésére nem ad, S ki tudja mit művelt a gaz! Akkor mind hasztalan kegyelmet kémetek, A bűnös ott megkapja bérét, És le nem mossa majd fekete véretek A költő tiszta szíve vérét.” „ADY VÉDELMÉBEN" /Az Irodalmi Újság legutóbbi száma „Ady védelmében" cllen foglalást hozott egy Jókairól írott cikkemmel és azzal vádolt meg, hogy Jókait mentegetve, Adyt félremagyaráztam, durván elferdítettem, tudatlanul könnyelműen jártam el s hogy cikkem Adyra vonatkozó tétele „ellentmond a marxista értékelésnek". Ha a kritika hangja nem is, a lap ideológiai ébersége örömmel töltött el. Még a közelmúltban is a kritika egyetlen formája a szerkesztő piros ceruzája volt, mely könyötelenül kihúzott minden kényes, vagy vitatható sort műveinkből, holott igazában csak a nyilvánosság előtt kimondott jóhiszemű vélemény és a javító szándékú, nyílt kritika vezethet a nézetek kívánatos tisztázódásához. Ezt tanultuk a szovjet irodai élet példájából, ezt példázta s példázza számunkra Rudas Lászlói, Révai József, Horváth Márton kritikai ébersége, erre talál a Párt. Ha cikkem Adyra vonatkozó mondata azt a hatást keltette, hogy meg kell védeni Adyt, akkor a mondat helytelen. Én Ady forradalmiságát Révai Józseftől tanultam helyesen értékelni, vele vallom, hogy mikor egy „demokrata, tudatos, erős, magyar polgári Magyarország"-ért indított harcot. Jelismerte a magyar bwzsoázia képtelenségét arra, hogy a saját forradalmát megvívja, hogy fegyverbarátságot keresett a parasztsággal és a munkásosztállyal. Erre a kifogásolt mondatnak félreérthetetlenül utalnia kellett volna. — hiszen cikkemet nem csak olyanok olvassák, akik ismerik az Ady fillógiát s éppen bennük, nem lett volna szabad egy mákszemnyi bizonytalanságot hagyni afelől, hogy Ady és kora radikális polgári demokrata poltikusai között döntő különbség volt. Ady elmaradottságunk miatt tartotta szükségesnek, hogy a vérbetiport 48-as forradalomra egy polgári forradalom következzék, de az ő látóhatára nem zárult le a polgári forradalomnál. Az én mondatomból csak a kor korlátaira nyílt kilátás s nem mutattam meg azt Adyban, ami ezeken túlmutatott benne. Ez akkor is helytelen, ha jóhiszeműen, Ady félremagyarázásának szándéka nélkül tettem s ha Adyról tett egyéb nyilatkozataim félreérthetetlenül azt bizonyítják, hogy Révai egyedül helyes felfogását követem Ady értékelése terén. Jókai mentegetésének vádját nem fogadhatom el. Én azt is megírtam Jókaima., hogy „alkotásai a hetvenes évektől kezdve egyre kevésbbé álltak a haladás szolgálatában". Azt írtam, hogy felcserélte ,,Petőfi barátságának veszedelmes emlékét Tisza Kálmán jövedelmező barátságával". A kifogásolt mondat sem mentegeti Jókait, csak arra mutat rá, hogy amit regénye „hibáinak", majd „fogyatékosságainak" neveztem, azokban része van osztálykötöttségének és kora hibáinak is. Maradt ez Irodalmi Újság kritikája után is megvitatandó probléma az Ady-kérdésben. remélem lesz módom egyszer, a kérdéshez illő terjedelemben és megfelelő tudományos apparátussal, hozzászólni. Ez azonban már nem az én ügyem, hanem haladó hagyományaink helyes értékelésének nagy ügye. Bóka László