Irodalmi Ujság, 1951. július-december (2. évfolyam, 14-26. szám)

1951-08-16 / 17. szám

1951 AUGUSZTUS 16. Irodalmi Újság TI MÓRA FERENC: DIÓ BÉL KIRÁLYFI - IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ - Haladó irodalmi hagyományaink tárása terén eddig az ifjúsági irodalomban történt a legkevesebb. Az halomtörténet mindig lefitymálta iol az ifjúsági irodalmat, s elmulasztotta földolgozni történetét. Pedig nagy íróink példája éppen azt mutatja, hogy ők igenis fontosnak tartották a fiatalságnak szánt irodalmat, s csaknem valamennyien alkottak ebben a műfajban. Petőfi, Arany néhány meséje verse mellett említsük meg, hogy Vörösmarty lefordította az Ezeregyéjszakát, Jókai, Mikszáth, Bródy Sándor, Gárdonyi, Móricz Zsigmond Móra, Kaffka és még sokan mások pedig, a kitűnő ifjúsági művek egész sorát adták fiatal olvasóik kezébe. A klasszikus ifjúsági könyvek hosszú sorából új kiadásban ismerkedhettünk meg most az egyik legszebbel, Móra Dióbél királyfi és társai című regényével. Ez a regény Törőcsikék pöttöm gyerekének — akit kurta termete miatt a mesebeli királyfiról Dióbélnek neveznek — az élettörténetét mondja el. A Törőcsik család nem közönséges familiar a nagyapa erejéről, az apa okosságáról híres, s eszes emberség dolgában Dióbél sem marad el apja, nagyapja mögött. Egyébként szegény jobbágyok, akik a Marajdoki uraság földjén robotolnak akiknek házában gyakran „hosszú az asztal, rövid a vacsora”. Dióbél bekerül a kastélyba inasnak, de közben együtt tanul a két úrfival. Nagyocska deák, mikor híre jön, hogy Pesten „szerdán volt a vasárnap", — ez a szerda 1848 március 15-e. Dióbél honvédnek áll, s harcol vitézül. Világos után nehéz viszonyok közt tanul tovább Pesten, és az egyik Malajdoki úrfi besúgása folytán börtönbe kerül. Másfél év múlva kiszabadul, s a hatóságok zaklatása elől visszavonu a szülőfaluja melletti nádasba remetéskedni, harmatkása-levesen, balosokon élni az öreg Tilinkó cigánnyal. Egy ínséges esztendőben aztán megszervezi a falu népét, lecsapolják a nádast s gazdag termőföldet, jómódú falut varázsolnak a helyére. Dióbél beköltözik a községbe tanítónak, s a maga ültette diófák alatt pihen... Idill. » Diófaél királyfi “gS mi mese. Nem mintha a mesék szokott csodás elemeit, varázslóit és boszorkányait,, ságerepgjt&tné a ,$zerzjő. A cselekmény számos fordulata, az egész elbeszélés hangja, stílusa, mégis a mesére emlékeztet. S tegyük hozzá mindjárt: Móra elbeszélő művészete ebben a művében a legjobb forrásból, a népmesékből táplálkozik. Mindenekelőtt a népmesék hőseire emlékeztet maga Dióbél, meg a két öregebb Törőcsik alakja. Mi jellemzi a népmesés hősöket? Elsősorban az, hogy a nép vágyai, törekvései öltenek testet mesés harcaikban, sárkányölő győzelmeikben, még akkor is, ha a hős — mint rendesen — királyi palástot hord. A mesebeli népi hősök tulajdonságai vannak még a Törőcsik család tagjaiban is. A nagyapa — Erős Törőcsik — nem csupán egy nagyerejű ember, hanem a nép éelmezője a napóleoni háborúban, vés lelki nagysága sem marad el testi ereje mögött: fákat szaggató haragja elcsitul a kis madárfészek láttán. Az apa — Okos Törőcsik — talpraesett okosságával érdemli ki a hős nevet: esze előtt meg kell szégyenülnie az úri talpnyalóknak, a kastélykáplánnak, az íródeáknak, meg a hopmesternek. Dióbél is a furfangos eszével leckézteti meg Máté Tótot, a mai kulákok ősét, aki mindenkitől elvárja, hogy előre köszönjön neki. (Ugyanez a megleckéztetés a tárgya Móra Kevély Kereki című közismert elbeszélésének; ebben maga Petőfi tanítja móresre a gazdag basap»razzsot.) Móra erősen hangsúlyozza Dióbél eszmei rokonságát a mesebeli legkisebb királyfinkkal, cselekedetei — és származása — azonban hősünk még szorosabb révénrokonságot tart az olyan tősgyökeres népi hősökkel, mint például Ludas Matyi vagy Till Eulenspiegel. Ugyanakkor még rajtuk is túlnő: azáltal, hogy Dióbél Kossuth katonája lesz, s részt vesz a szabadságharc nagy nemzeti küzdelmében. Mára a népi hős alakját a nemzeti hős jellemvonásaidat gazdagítja. Ehhez persze konkrét történelmi háttérre van szükség. Mára az erősen meseszerű ábrázolás ellenére sok helyt kitűnően, a történelmi valóságnak megfelelően mutatja be a kor társadalmi viszonyait, amikor „a jobbágy embernek a testi munkáján kívül semmije sincs", az urak mélyen megvetik az őket tápláló parasztot, de vannak már haladó szellemű nemesek is, akik legalább könnyíteni igyekszenek jobbágyi terheken, meg emberségesen akannak velük. Ilyen fölvilágosul ne meg Malajdoki Gábor, Kossuth harcostársa, aki szétosztja földjét a jobbá Először a reformkori gyök közt, s persze a császár tömlöcébe kerül. Alakjában mintha csak a börtönben megvakult Wesselényi Miklóst, a reformkor egyik vezető politikusát mintázta volna meg Móra. De megmutatja a nemesség másik arcát is, mégpedig igen élesen: doki Gábor két fia közül az Malajegyik hátat fordít a nagy nemzeti szabadságküzdelemnek, 48-ban a csaták elől külföldre utazik, a Bach-korszakban pedig előbb áruló, majd osztrák szolgálatban rendőrségi tisztviselő lesz. Bach korszak elnyomásának fojtogató viszonyait, a hazafiak ellenállását még kitűnően ábrázolja Móra, utána azonban már szembekerül a történelmi valósággal. Eddig a cselekmény a történelmi eseményekbe mélyen beágyazva játszódott le előttünk; most meg egyszerre áthelyeződik a színtér a láp életének a társadalom életéből kiszakított, szigetszerű világába . S mivel Móra mindenáron békés idillel akarja befejezni regényét, méginkább kénytelen föláldozni a történelmi valószerűséget. A kiegyezés utáni időt nem a nép javára történő mocsár!ecsapolások jellemezték, hanem az urak érdekében épített vasutak botrányos panamái. Művészi szempontból igen tanulságos, hogy a befejezés idilli megoldását Móra nem is tudja másképp, csak a kincskeresés elkoptatott motívumával alátámasztani. A nagy „békülékenység" azzal is foltot ejt a regényen, hogy Móra nem gyűlölteti meg eléggé a besúgóvá aljasodott Malajdoki úrfit, sőt Dióbéllel később megbocsáttat neki. (Az új kiadásban a szerkesztő szükségesnek látta néhány sor törléssel ezt a mozzanatot kihagyni regényből. Az ilyen csekély beavatakozás — Csiky Gergely színműveinek felújítása a példa — megengedhető Móra a fehérterror véres éveiben írta ezt a könyvét; szabad ország alkotójaként, minden bizonnyal harcosabb szegemben fejezte maga is volna be elbeszélését. A nép ügye mellett kiálló számos realista novellája a bizonyíték erre, s a néhány soros törlés éppen Móra igazi szelleméhez hozza közelebb ezt a munkát.) A Lí * •ll ellenére a Dióbél A befejezés hibái királyfi egyike ifjúsági irodalmunk legértékesebb haladó hagyományainak. Alakjai csodálatos elevenséggel, sokoldalúan, a jellemábrázolás legművészibb eszközeivel rajzolódnak emlékezetünkbe — feledhetetlenül! Nemcsak a főszereplők, hanem a mellékalakok is, különösen Ti Iinkó cigány, aki hegedűjével tesz fontos szolgálatot a szabadságharcban a hazának. Aztán Vak Csiba, az öreg koldus, aki 48 ban egyetlen furulyáját ajánlja föl a honvédségnek, mert nem akar kimaradni az általános népi adakozásból. (Ez a furulya menti meg Dóbél életét a csatában.) Vagy Dióbél anyja, aki nagy szegénységében a macskáját akarja eladni Máté Tótnak, de a gőgös gazdagember gúnyolódó szavára a lába elé veti a kialkudott pénzt. Még a macskának is úgyszólván „jellemet" ad Móra: olyan macska ez, „aki“ megtüsszögi a hájas Máté Tótot, s mérgesen elrohan, hogy este visszakéredzkedjék a szegény jobbágykalyibába. Különösen jól ért Móra a gyerekek jellemzéséhez. Nem esik a gügyögő ifjúsági regények hibájába, de nem is kicsinyített felnőttek az 5 gyerekszereplői, hanem valóságos gyerekek, akik szeretnek játszani, kitépik pávatoIát, 6éndisznót dugnak a hopmester ágyába, de amellett már tanulgatják az igazi életet, jellemükben kiütköznek a leendő felnőtt tulajdonságai. A később árulóvá züllő ‘Malajdoki Matykóval először csak mint elkényeztetett úrficskával ismerkedünk meg, akiben van jó emberi tulajdonság is, apja kedvéért tud áldozatot vállalni, de önzése, kényelemszeretete a munka puhasága, iránt érzett megvetése (pédául szó nélkül belemegy, hogy diákoskodása idején Dióbél tartsa el) már sejteti a későbbi rendőrspiclit. Maga Dióbél egyike a magyar irodalom legjobban megrajzolt, leginkább vonzó gyerekfiguráinak. S mennyi bölcs pedagógiai tanulságot tud Móra beleszőnt regényébe, anélkül, hogy a moralizáló magyarázkodás unalmába esne! Az öreg Malajdoki Tamás szívvel-lélekkel nevelgeti a két Malajdoki-csemetét meg Diókéit, a gyakorlati példán tanítja meg őket arra, hogy „az a legnagyobb úr, aki nem szorul szolgára”. Jó „pedagógus“ Dióké apja is, meg Bibolygós Bedegi, az öreg halász. Tőlük — apró kudarcok, bájos ügyetlenségek — a természet titkait tanulgatja árán az aprócska Dióbél: azt, hogy friss víz kell a halnak, meg hogy milyen komoly művészet a dinnyeültetés. Dióbélt nagyon a szívébe zárja az olvasó és megszereti Malajdoki Petykót is, a rossz Matykó gyerek ellentétét, aki elfelejti a Kossuth üdvözlésére betanult verset, s ezért csak egy bukfenccel — legfőbb gyermeki tudományával — tudta köszönteni a nagy népvezért. Móra regényének ágyszaván minden lapja gazdag tanulságot nyújt mai irodalmunk számára a jellemfestés művészetét illetően, különösen abban, hogy milyen szeretettel és gonddal rajzolja meg valamennyi szereplőjének alakját. Fokozza a regény értékét cselekménye mindvégig fordulatos, sőt izgalmas, s amellett bőven árad. Móra leleménye számtalan ötletes fordulattal kápráztatja el az Olvasót, anélkül, hogy játékos öncélúsággal halmozná őket. S az egész mesét gazdagon bearanyozza a nagyszerű humor. Nagy tudomány A tankönyv-ügy fejlődése némikép művelődés-ügyünk általános fejlődésének tükre. A fölszabadulás után — irodalmunk koalíciós korszakában — a régi, legfeljebb néhol megfejelt, betoldott tankönyvekkel indult meg az oktatás. A tankönykiadás magánkézben, nem kis részében az egyházi kiadók kezén volt, a tankönyvírók üzleti megbízás alapján írták tankönyveiket, egységes irányításról, a nép érdekeit szem előtt tartó, következetes ellenőrzésről ekkor még szó sem volt A tankönyvekben ifjúság a polgári elegyítve kapta az átműveltség és a szocializmus felé fejlődő, megújhodó magyar tudomány eredményeit. A tankönyvek módszere sem volt egységes, az ellenséges neveléstudományi rendszerek különböző fejlődési fokozatainak mindenfajta eltévelyedése tükröződött bennük. A Párt és Rákosi Mátyás figyelmeztetései nyomán 1947/48 ban megindult a kulturális fejlődés a tankönyvkiadás terén is fordulatot hozott. Államosítottuk a tankönyvkiadást s megkezdődött a marxizmus-leninizmus következetes érvényesítésére való törekvés tankönyvirodalmunkban is. A helyes irányban megindult fejlődést hamarosan megakasztotta az ellenséges kártevés és a közoktatásügyben eluralkodó bürokratizmus. A tankönyvek eltúlzott követeléseket támasztottak a tanuló ifjúsággal szemben s ezzel elsősorban a munkás- és dolgozó paraszt származású tanulók fejlődését nehezítették meg. A szovjet tankönyv irodalom élenjáró példáját csak igen kevéssé használták fel s olykor még mindig teret adtak a burzsoá áltudomány fertőző tanainak. Mivel a megindult helyes fejlődést teljeséggel nem tudták elgáncsolni, rátértek a tankönyvszabotázs útjára, a tankönyvek elkésve, nem megfelelő példányszámban készültek el. A Magyar Dolgozók Pártja Központi március 29-én kelt Vezetőségének 1950 határozata megálljt kiáltott ennek a romboló munkának s kijelölte a köznevelés megújhodásának útját. A Párt határozata nemcsak arra adott utasítást, hogy kellő számú, hanem arra is, hogy „megfelelő színvonalú" tankönyv álljon tanárok és tanulók rendelkezésére. Tankönyvkiadásunk még ma sem gáncstalan, de a Párt határozata óta máris olyan kedvező fejlődést mutat, mint minden olyan munka, melynek irányát a Párt szabja meg. Az írók nem lehetnek közönyösek a tankönyvüggyel szemben. A köznevelés hatósugara úgy megnőtt a fölszabadulás óta, hogy ma már az iskola az irodalmi közízlés leghatalmasabb kialakítója, nem lehet tehát közömbös íróink számára, hogy milyen irodalmi köztudat alakul ki dolgozó népünk fiaiban, hogy olvasóik milyen igényekkel fordulnak az irodalom felé. Ezért tartjuk fontosnak, hogy a gimnáziumok IV. osztálya számára készült „Magyar könyv“-et, Czibor János munkáját, mely századunk irodalmával foglalkozik, 1905-től napjainkig, éppen az írók fórumán, az „Irodalmi Újság“ hasábjain vizsgáljuk meg, hiszen ezúttal igazán „rólunk szól a mese". Czibor János tankönyvének címlapján azt olvashatjuk: Kézirat. Ez azt jelenti, hogy a közoktatásügyi minisztérium egyelőre nem tekinti véglegesnek ezt a megoldást, első kísérletnek szánta, kipróbálás és megvitatás céljából tette közzé. Czibor tankönyvét így is kell kezelnünk, a bírálónak elsősorban azt kell meggondolnia, hogy műve, legújabb irodalmunk értékelő méltatása, úttörő munka s ezideig egyetlen a maga nemében. Czibor munkáját megnehezítette az, hogy tudományos igényű, modern irodalomtörténetünk, egyetemi irodalomtörténeti tankönyvünk nincs, hogy legújabb irodalmunkról csak könyve elkészülte után hangzott el egyáltalán egyetemi előadás is. Ez azt jelenti, hogy a tudomány leszűrt, megvitatott eredményeire nem támaszkodhatott, a részletkutatások értékelésének munkáját neki kellett elvégezni elszórtan megjelent tanulmányok, cikkek, könyvismertetések alapján, sőt helyenként neki rások igazán nem kellett a részletkut atankönyvírói, haa mosolyt akasztás, s Móra teljes mértékben birtokában van ennek a tudománynak. S az sem mindegy, hogy kinek a kárára nevet az olvasó. Móra mindig a pórul járt urak és elnyomók rovására csattantja ki a legszélesebb kacagást. (T.linkó cigány például remekül jóváteszi Rosszjancsó urat, a mindenütt lázadót szimatoló, gyűlöletes Bach-huszárt.) A humor mellett Móra művészetének másik, különösen nagy értéke gyönyörű stílusa. Aki szép, egyszerű, világos, népi zamatú nyelvet akar tanulni, járjon iskolába Mórához. • Mindez együtt: a népi hősök bűbájos alakja, az elbeszélés hazafias nőnem tudományos kutató munkáját elvégezni. Czibor tankönyve — minden részlethibája ellenére — komoly munka, jelentős fordulat középiskolai irodalomtörténet-tanításunk terén. A fölszabadulás előtt nemcsak az élő az irodalomtörténetírás irodalomról hallgatott, hanem rendszerint még a közelmúlt irodalmával sem mert foglalkozni. Ez a tankönyv 259 oldalas szövegrészéből 83 oldalt, tehát a mű egyharmad részét szenteli a fölszabadulás utáni irodalomnak, — az élő irodalomnak ennél is többet, mert olyan nem jelentéktelen élő íróink munkásságát, mint Nagy Lajos, Nagy István Illyés Gyula, Gellért Oszkár, Gábor Andor, a fölszabadulás előtti korszakban tárgyalja. Jelentős Czibor tankönyve abból a szempontból is, hogy szakít a régi irodalomtörténeti korszakolással és érvényesíti irodalomtörténetírásunk megvitatott új korszakhatárait. 1905, 1919 és 1945, népünk egész fejlődését is jelző határköveit. Ebből a korszakolásból önként adódik az a lehetőség, amivel Czibor igen helyesen él is, irodalomtörténetünk valóságos súlypontjainak arányos megjelölése. Ady Endre (25 oldal), a Tanácsköztársaág irodalma (20 oldal), Mórizs Zsigmond (20 oldal), József Attila (30 oldal) köré csoportosulnak írók és irodalmi irányok, a Babits és Kosztolányi mellött méltatlanul háttérbe szorított Juhász Gyula méltó helyére kerül. Külön fejezet foglalkozik az emigráció irodalmával is: ezzel nemcsak irodalomtanításunknak, hanem irodalomtörténeti rá sajtónak is egy régi adósságát igyekezve törleszteni. Tankönyvének erényei közé sorolhatjuk azt is, hogy bátran szakít a pártatlanságot szenvelgő ál-tárgyilagosság „tudományos“ hagyományával, hallgat a tegnap fölfújt nagyságairól s könyvének szerkezeti arányaival is jelzi, hogy műve, pártosan, a haladás, a fejlődés dicső hagyományára és élő gyakorlatára akarja megtanítani ifjúságunkat. Felelősséggel végzett úttörő munkája megérdemli, hogy a kritika segítségére siessen; ezt a célt szolgálják alábbi megjegyzéseink. Könyve elején adós marad annak magyarázatával, hogy miért éppen 1905-öt választottuk a legújabb kor korszakhatárának, holott erre a bevezető „Történeti áttekintés" és Ady Endre költészetének tárgyalása nyújtana. Anyagának egyaránt módot tagolása nem mindig indokolt. „A magyar irodalom a Horthy-korszak idején" című fejezet nincs megszerkesztve az írók elvtelen sorrendben követik egymást. (József Attila Móra Ferenc után következik. Gellért Oszkárt megelőzi Radnóti Miklós és Gellért Andor Endre, holott mikor ők írtak, akkor Gellért Oszkár már tüntetően hallgatott), megbocsáthatatlanul hiányzik ebből a korból a forradalomhoz legkövetkezetesebben hűséges Juhász Gyula ( holott éppen Juhász Gyulával megtörte azt az elvet, hogy egy író csak egy helyütt szerepeljen, mert Ady mellett is és a Tanácsköztársaság idején is szerepelteti; inkább ő kívánkozott volna József Attila elé). Az emigráns írók közül hiányzik Illés Béla és Gergely Sándor, ők csak a fölszabadulás utáni irodalomban szerepelnek. A fölszabadulás olyan alapvető változást hozott irodalmunkban, hogy nem lett volna indokolatlan, ha kétszer is szerepelnének. Így az a látszat két, mintha Balázs Béla, Gábor Andor munkája lényegében lezárult volna emigrációs tevékenységükkel, Illés Béláé, Gergely Sándoré pedig csak a fölszabadulás után vált volna jelentőssé. Egy irodalomtörténeti munkában a mű szerkezete sokszor szuggesztívabb, mint egy-egy részletmegállapfvelő ereje, a cselekmény humorban bővelkedő ötletessége, a jellemfestés művészi hitele és árnyalatossága s a példásan szép magyar nyelv irodalmunk egyik maradandó alkotásává teszi Móra ifjúsági regényét. A Dióbél királyfi 1922-ben jelent meg először. Húsz év múlva érte meg a második kiadást, aztán többet nem beszéltek róla. Csak most, a népi demokráciában jött el az ideje, hogy Mórának ez a kis remekműve újból az olvasók kezébe kerüljön, s hogy ifjúságunk legkedvesebb könyveinek egyikévé, íróinknak tanulságává váljék. Lukácsy Sándor máj. Semmi sem indokolja, hogy a Tanácsköztársaság irodalmából hiányzik Somlyó Zoltán neve, viszont az ott szereplő Juhász Gyula vers, a Munka, tudomásunk szerint 1920-ban jelent meg, — a versnek különös érdeme éppen ez is-Érthetetlen közöny mutatkozik Czibor könyvében az irodalom formai problémái iránt. Ady, József Attila nyelvéről, verseléséről semmit sem tud meg a tanuló-ifjúság, arról, hogy a tárgyalt kor a legkülönfélébb stílusirányok csatatere volt, hallgat Czibor s ezzel tovább táplálja a sematikus irodalomfölfogást. Ha legalább a legnagyobbak egy-egy művének bármily rövid formai elemzésére is példát adott volna, nem esett volna ebbe a hibába. Adyról nem tudjuk meg, hogyan kapcsolódott elődeihez. Kaffka Margitról nem derül ki, hogy verseket is írt s hogy az 1912-es véres csütörtöknek egyik előremutató dokumentuma éppen abban az „Állomások" című regényében van, mely Czibor szerint csak a polgárság forrongó világáról szól. Juhász Gyula nem azért vesztette el állását, mert lapszerkesztő volt a forradalom többet tett Krúdy alatt, ennél sokkal forradalom alatti pozitív tevékenységéről épp úgy hallgat, mint ahogy elkeni Krúdy ellenforradalom alatti hűtlenségét. Móricz Erdély-trilógiájáról elhallgatja, hogy az a Bethleni-konszolidációt is szolgálta s Rózsa Sándoránál nem mutat rá arra, hogy Móricz ábrázolásában a nemességről teljesen negatív kép alakul ki (Szabó Ervin értékelése során Révai József mutatott rá ennek a veszedelmes voltára) s hogy Kossuth alakja eltörpül Rózsa Sándoré mellett. Babits regényeit nem elég taxatíve felsorolni: a Halálfiai-t csak megemlíteni, de nem mutatni rá súlyos ideológiai hibáira, éppen az ifjúság felé, megtévesztő eljárás. Kosztolányi nem mondott le „eleve“ a társadalmi kérdések felvetéséről: elkenjük árulását, ha hallgatunk jelent, radikális, a Népszavában megforradalmi verseiről. Karinthynak sincs lírája e tankönyvben. Az így írtok ti-ről veszélyes azt írni, hogy abban egyes kortársainak megalkuvását leplezi le. Adyét, Móriczét? — kérdi a diák. József Attila előbb irta a Dunánál-t egy évvel, mint a Hazámat. Legújabb irodalmunk képe csonka, ha az új típusú elbeszélő költeményekről szó sem esik benne Legújabb íróink közül nem hiányozhat Kuczka és F. Nagy László neve: az elsők között voltak, akik az új idők új témáival jelentkeztek, meghamisítjuk új irodalmunk fejlődésrajzát, a tankönyv történeti jellegét, ha hallgatunk róla. Az sem helyes, hogy arra a fölszabadító hatásra sem mutat rá néhány példával, amit Fölszabadulásunk azoknak a fiatal íróknak és költőknek a számára jelentett, akik pályájukat Babits csillaga alatt kezdték, akik a fölszabadulás után még az irodalmi formalizmus képviselői voltak , akiket a fordulat éve, a Párt irodalmunkért is égő szeretete fordított arccal a dolgozó nép felé. Révai József, Lukács György, Rudas László és Horváth Márton irodalomelméleti munkásságának legalább vázlatos ismertetése nélkül legújabb irodalmi fejlődésünk képe csonka-Az elvi és gyakorlati hiányosságok felsorolása melyben nem törekedtem teljességre — nem homályosíthatja el a tankönyv úttörő érdemét s remélem ösztönzi íróinkat, hogy felfigyeljenek az irodalomtörténeti oktatás ügyére s kritikájukkal, tanácsaikkal segítsék tankönyvíróinkat, kik az ő szálláscsinálóik az ifjú szívekben. KÖZÉPISKOLAI SZÁZADUNK IRODALMÁRÓL