Irodalmi Ujság, 1952. január-június (3. évfolyam, 1-13. szám)
1952-04-24 / 9. szám - Somlyó György: Mao Ce Tung tanítása az irodalomról. A jenani beszéd tizedik évfordulójára (3. oldal) - Sólyom György: Kodály Zoltán (3. oldal)
952 április 24. Május első napjaiban tesz esztendeje, hogy az északkínai Jenan városban, a forradalom vezérkarának főhadiszállásán összehívták a kínai forradalmi írók és művészek értekezletét. Itt hangzott el Mao Ce Tung elvtársnak az irodalom és művészet kérdéseiről mondott történelmi jelentőségű beszéde, amely azóta ragyogó fegyverként vonult be a szocialistarealista irodalomért vívott harc nemzetközi arzenáljába. Mao Ce Tung beszéde egy konkrét helyzet konkrét körülményeit tükrözi, mondanivalóit a kínai forradalom legközelebbi valóságos feltételei határozták meg. Éppen ezért természetesen nem alkalmazható mechanikusan más helyzetekre. De a beszéd szelleme, alapelvei minden szocialista realizmus felé fejlődő irodalom és író munkájára nézve irányadóak, mint a marxizmusleninizmus irodalomelméletének széles alapon való kifejtése és továbbfejlesztése, megbecsülhetetlen elvi segítség minden haladó író munkájában. A kínai kultúrforradalom is ez idején az 1919-es „május 4-i mozgalom” áll, melynek élén Lu-Szin, a legnagyobb kínai író teremtette meg az új demokratikus kínai irodalom alapjait. Ennek a mozgalomnak húsz évében, ahogy Mao Ce Tung 1940-ben „Kína Új Demokráciája” című könyvében írta, a kulturális fejlődés „meghaladja nemcsak az előző nyolcvan év, hanem az azt megelőző ezer esztendő eredményét. Elképzelhetjük-e, mit fogunk elérni az elkövetkezendő húsz évben, ha erőfeszítésünket így folytatjuk?" Ennek az elkövetkezendő húsz évnek, a beláthatatlan új kulturális fejlődésnek konkrét perspektívái és feladatai álltak a kínai „kulturális front hadállásainak különböző rangú parancsnokai”, az írók és művészek előtt 1942 májusában, mikor Mao Ce Tung összehívta őket Jenan sziklabarlangjaiba, amelyek a legendás 14 ezer kilométeres Hosszú Menetelés befejezése, 1936 óta a forradalom vezérkarának fellegvárai voltak. Ebből a konkrét helyzetből indul ki Mao Ce Tung beszéde, mely lezárta a három héten át tartó értekezletet. A fasizmus elleni világháború s a feudalizmus és imperializmus elleni kínai forradalom bonyolult és konkrét viszonyaiba ágyazva, a valóság széles perspektívájába helyezve vetette fel Mao Ce Tung az irodalom és művészet legfontosabb kérdéseit. Mindenekelőtt az elsőt: „hogy kinek szánjuk irodalmunkat és művészetünket?" A kínai irodalom sokévezredes fejlődése során mindig a feudális oligarchia, majd később a vele szövetséges hivatalnok-burzsoázia számára íródott. Az új irodalom az egész néphez szóljon. A nép: a munkások, parasztok, katonák (vagyis a felfegyverzett munkások és parasztok) és a kispolgárság. De ez önmagában nem elegendő meghatározás. Mert azt, ami a népé, „szükségképpen a proletariátusnak kell vezetnie". S itt Mao Ce Tung élesen szembeszáll egyes írók olyan nézeteivel, aogy a kispolgári értelmiségnek a maga módján, kispolgári módra kell írni, s azzal az ugyancsak kispolgári objektivizmussal, amely parasztok és munkások ábrázolásában megnyilvánul. A kispolgári értelmiséghez szólva úgy beszéljenek az írók, hogy ne hibáikban erősítsék meg őket, hanem „rávezessék őket a velünk való szövetség útjára, arra, hogy közeledjenek a munkásokhoz, parasztokhoz és katonákhoz, hogy kivegyék részüket a valódi harcból , és a munkások, parasztok és katonák szószólói és nevelői legyenek". A népben meglévő hibákkal szemben viszont, — objektivizmus helyett — az az író feladata, hogy ezeket úgy ábrázolja, „mint a támadók, a kizsákmányolók és az elnyomók bűnének következményét". Ez világosan következik a kínai forradalomnak — mint az egész világ forradalma részének — abból a követelményéből, hogy „a világot a proletariátus és élcsapata képére kell megváltoztatni". S innen kiindulva a művészetnek és irodalomnak egyik döntő — nálunk is ma és még sokáig élő — kérdése vetődik fel, amit közönségesen a témává osztás kérdésének szoktunk nevezni. Mao Ce Tung és( a kérdést nem elemzi részleteiben, csak sarkalatos pontján érinti, ahol az egész kérdés megoldása megfordul. Kínában 1942-ben élessé tette ezt a kérdést az a helyzet, hogy a hatalmas ország különböző területein —az általános műveltség különböző színvonala mellett — óriási különbség választotta el a forradalmi hadsereg felszabadította úgynevezett „bázis-területeket” a Kuomintang területeitől, ahol a nép, a haladó erők, köztük a haladó írók és művészek még félgyarmati viszonyok, között éltek. Egyes írók meg akartak maradni a régi olvasóközönség igényeinél és hangsúlyozták annak a „nemzeti jelentőségét”, ha az elmaradt rétegekről és az elmaradt rétegek számára írnak. Határozott világossággal szólít szembe Mao Ce Tung ezzel a nézettel, rámutatva, hogy az életet és irodalmait s annak nemzeti jelentőségét a jövő szempontjából kell nézni: „Kínát nem az elmaradt vidékek, hanem a forradalmi bázisterület vezeti előre". Tehát: „Minél inkább a forradalom bázisterület tömegei számára alkotunk, annál nagyobb a mű nemzeti jelentősége, annál szívesebben fogadja majd az egész ország közönsége." Így adott erélyes választ Mao Ce Tung azoknak az íróknak, akik — s ez mind a forradalmi viszonyok közt, mind a szocializmus építésének időszakában tipikus — a nép még elmaradottabb rétegeire hivatkozva akarják igazolni a maguk elmaradottságát a nép élenjáró harcától. S utalt itt Fagyejev „Tizenkilencen“ című regényére, amely Lu Szin fordításában a kínai katonák kedvenc olvasmányává vált s amely egy távoli kis partizán-csoport történetét mondva el, vált nemzeti és nemzetközi jelentőségűvé. Amilyen széles és mély alapon felelt arra az első kérdésére, hogy kinek és milyen céllal dolgozzon a művészet — ugyanolyan szélesen és mélyen fejti fe Mao Ce Tung azt is, „hogyan valósítható ez meg", mindjárt felvetve a kérdés legbonyolultabb pontját is: „Ezért legelső feladatunk, hogy a munkások, parasztok és katonák iskolájába járjunk ■ abból a célból, hogy megérthessük kulturális feladatunk igazi jelentőségét, amely a kultúra általános kiszélesítésében, egyidejűleg színvonalának emelésében s a kettő helyes viszonyában áll." S itt határozza meg Mao Ce Tung a forradalmár kínai írók előtt álló legközvetlenebb feladatot, mely egyben minden szocialista irodalom „elsőszámú hadparancsa” lehet: a népnek, a forradalmi tömegeknek, s harcuk és művészetük minden élő formájának tanulmányozását. Mert „az ember csak akkor léphet az igazi művészi alkotás szakaszába, ha ezt a munkát elvégezte, csakis így jut el odáig, hogy egyesítse a vetést az aratással, a tanulmányozást az alkotással“. Csak ezen az alapon, a tömegek színvonalából indulva, oldódhat meg aszínvonal emelésének kérdése — a kultúra kiszélesítésével. S ebben a perspektívában oldódik meg az írók és művészek egységfrontjának kérdése is, amelynek megvalósításánál Mao Ce Tung élesen fellép mind a „jobboldali behódolás”,mind a baloldali szektánsság ellen. És csak ennek az alapvető követelménynek — a népnek, a nép harcának és a nép művészetének tanulmányozása — alapján oldhatók meg az írói és művészi alkotásnak egyes részletproblémái is, amelyeket az akkor a kínai írók közt élő konkrét nézetekkel kapcsolatban Mao Ce Tung érint, így az írói szándék és a megvalósult mű közt olykor fennálló ellentmondás. „Valódi jószándékról ott lehet szó, ahol a szerző mindig törődik a következményekkel, hasznosítja tapasztalatát, tanulmányozza a módszert, vagy azt, amit kifejezésmódnak nevezünk." Itt Mao Ce Tung az irodalmi kritika és az írói önkritika legmélyebb összefüggéseire világít rá- Az irodalom fejlődésében gyakori, hogy valóban forradalmi szándékkal írott művek formájukban és tartalmukban még sóik a néptől idegen elemet hordoznak magukban. De hta a forradalmi szándék valóban mély és becsületes és az író „mindig törődik a következménnyel“, vagyis művének a tömegek közt elért valóágos hatásával, akkor a pártszerű kritika és önkritika állandó alkalmazásával le tudja küzdeni a szándéka és műve közti elentétet. Szorosan öszszefügg ez a kérdés az ideológia szerepével az irodalmi alkotásban. A kínai írók közt, — mint egyes írók közt nálunk is — terjedt az attól való félelem, hogy a marxizmus-leninizmus „sorvasztja a teremtő ihletet”. Mao Ce Tung nem tér ki a kérdés legélesebb felvetése elől, s azt mondja: „Igen... elsorvaszt mindenfajta feudális, kapitalista, kispolgári, liberális, individualista, nihilista, l'art pour l’art, patrícius, dekadens, pesszimista teremtő ihletet, mindent, ami népellenes, tömegellenes és proletárjelenes," ami nemcsak ellenséges írókban, hanem a proletár írókban és művészekben is hat még. De ugyanakkor, — mondja Mao Ce Tung — „mást tudunk létrehozni". ]z a „más”, az új ihlet, amelyből a forradalom új irodalma és művészete születik. r y Éppen Iíz év telt a ^^,5 beszéd óta. S e beszéd alapján a kínai írók és művészek nagy tömegei valóban megteremtették a kínai nép világtörténelmi győzelméhez méltó új művészetet és irodalmat. A jenani értekezlet után írók és művészek tömegei mentek a harcoló és dolgozó nép közé, munkacsoportok és brigádok alakultak a gazdag kínai népművészet tanulmányozására, amelyet Mao Ce Tung „a művészet és irodalom nyers formáinak" nevezett, együtt éltek, harcoltak és együtt nőttek nagyra a nép diadalmas győzelmével. Így jöttek létre az új kínai művészet szinte minden ágában azok a nagy alkotások, amelyek teljes mélységében tükrözni tudják azt a páratlan emberi változást, amelynek során az egész emberiségnek majdnem negyedrésze egy óriás ugrással a világ egyik legelmaradottabb félgyarmati országából a világ leghaladottabb országainak sorába lépett. A Sztálin-díjas regényírónő, Din Lin, akit Fagyejev szavai szerint „bátran nevezhetünk a kínai forradalom lányának", a legnehezebb hadjáratokban is együtt harcolt a hadsereggel , a polgárháború idején az új fronton, a földreform végrehajtásának frontján. 1946-tól kezdve Észak-Kína falvait járta s ezekből az élményekből született „Felkelt a nap a Szangam folyó felett” című regénye, amely sokrétűen és nagy szenvedéllyel ábrázolja a kínai faluban történt változást, a földesurak kisajátítását s a parasztoknak a kommunisták irányításával mind tudatosabbá váló tömegeit- Ugyanezt a tárgyat dolgozza fel Csou Li-Po szintén Sztálin-díjas „Orkán” című regényében, amely a mandzsuriai Szungcsiang tartomány egy falvát választja színtérnek, ahová a földreform végrehajtására egy városi brigád érkezik, a kommunista Szjan vezetésével. Dél-Kínában a polgárháború idején legendássá vált egy fiatal lány története, akin a földesúr erőszakot követett el, aztán lánykereskedőiknek akart eladni; a lány a szörnyű sors elől a hegyek vad sziklái közé menekült és ott, a szenvedésbe beleőszülve, várta a felszabadító hadsereg katonáit. Kínai művészek egy csoportja, köztük a Lu Színről elnevezett pekingi művészeti akadémia diákjai felkeresték e legenda szülőhelyét, nyomon követték különböző változatainak és alakulásának útját a nép közt és ennek nyomán alkották meg az új kínai művészet egyik legmegrázóbb művét, amely nagyszerűen építi egybe a hagyományos kínai opera gazdag formáit és a forradalmi tartalmai: „A fehérhajú lány" című zenedrámát, amelynek alkotóit Din Lin-nel és Csou Si-Po-val együtt ez évben a Sztálindíj legmagasabb kitüntetése érte. Mao Ce Tung beszéde nemcsak a kínai szocialista irodalom eddig sose látott lendületű fejlődésének alapját vetette meg. Mély és nagyszerű útmutatás az egész világ haladó irodalmának, a mi új irodalmunknak is, azon az úton, amelyen — Mao Ce Tung szavai szerint — „a nép tanítványaként” valóban „népünk tanítóivá" lehetetik Somlyó György Mao Ce Tuig tanítása az irodalomról A jenani beszéd tizedik évfordulójára Irodalmi Újság SÓLYOM GYÖRGY IKODÁLY ZOLTÁN :»ötvenezer forintos Kossuth díjat kapott a zeneművészet terén kifejtett munkásságáért Kodály Zoltán zeneszerző és zenetudós a Bartók Bélával közösen kezdeményezett nagy magyar népdalgyűjtemény I. kötetének, ennek a zenetudományunk kifejlesztése terén kimagasló jelentőségű s a társadalomtudományok egész körére kiható fontosságú műnek az elkészítéséért, valamintKállai kettős című, a magyar népzene feldolgozásában példamutatóan művészi szerzeményéért.” 1952-ben a Népköztársaság minisztertanácsa a Kossuth-díj legmagasabb fokozatával tüntette ki Kodály Zoltánt. A kitüntetésről szóló határozat két alkotásra hivatkozik, — ez a két alkotás természetes és világos, elszakíthatatlan kapcsolatot jelképez a „régi” és az „új” Kodály között. Félreérthetetlen választ ad azokra a részben suttogó, részben kimondott tendenciákra zeneéletünkben, amelyek legnagyobb zeneköltőnk" életművének két része között hajlamosak ,voltak áthidalhatatlan szakadékot látni. A két kitüntetett mű alkalmat nyújt arra, hogy rámutassunk Kodály pályájának, művészi magatartásának töretlen egységére, arra, hogy „a Bartók Bélával közösen kezdeményezett” tudományos népdalkutatói munka s a tőle elválaszthatatlan alkotóművészi tevékenység útja mennyire szükségszerűen vezetett a „Kállai kettős”-höz. 1906 és 1930 Kodály-muzsikája — 1951-éhez. Hadd kezdjem szubjektív megjegyzéssel (amelyről a gondolat felmerülése közben már felismerem, hogy nem is annyira szubjektív!): e sorok írója jelenleg Kodály Zoltán növendéke a Zeneművészeti Főiskolán. Feszélyez ez a tudat, amikor róla írok? Nem, mert közvetlen, természetes gondolattársítással hívja fel a figyelmet arra: mindnyájan tanítványai vagyunk. A mai magyar zenei életben mindenki — nyilván más-más mértékben, más-más Kodály tanítványa. Mai zeneszerző életképes magyar muzsikát, ha nyelve, dallam- és harmóniavilága nem csiszolódott — a legerőteljesebb egyéni vonások mellett is — Kodály iskoláján. Zenetudós, folklórista nem nyúlhat a magyar népzene hagyomány tudományos kérdéseihez — újabb összefüggések feltárása során sem —, ha nem támaszkodik Kodály korszakalkotó alapvetésére. Kodály növendékének lenni a főiskola padjaiban ezért jelenti egy homogén nemzetikultúrközösséghez való tartozás biztató érzését, ezért jelent, már a főiskola padjaiban, fokozott felelősséget a nép kultúrájának ügyével szemben. " , A nép kultúrája — a nép élete és sorsa: ez a kettő elválaszthatatlan egymástól Kodály művészi egyéniségében egész pályája során. A század első évtizedében, amikor fellépett, nem állott egyedül Európa zenéjében abban a tekintetben, hogy alkotása elsősorban népzenei forrásokra támaszkodott. Sztravinszkijnak, a korszak leghangosabb, legfeltűnőbb zenészegyéniségének művészetében megjelenik a népzene, mint divat és szeszély, mint a civilizálatlanság, az „ősi barbár életforma” személytelen, leplezetlenül pesszimista jelképe. És megjelenik Kodály művészetében, mint életet adó levegő, mint egy új stílust, formát, meghatározó erő, mint a nemzet aktuális létkérdéseivel való harcos közösségvállalás jelképe. S ahogy Sztravinszkij, következetesen haladva tovább a kiábrándult, cinikus burzsoá művészet útján, később külsőségekben is hátat fordít a népi forrásoknak , úgy válik ez a kiindulópont, a népzene Kodály művészetében egyre mélyebben minden alkotása gerincévé, központi mondanivalójává. Jelen van akkor is, amikor nem közvetlen népdalidézetfeldolgozás a mű anyaga. Jelen van a melódia ívében, a kifejezés természetességében, amikor Ady, sőt Kölcsey vagy Berzsenyi szavával tekintetben — nem alkothat ébreszti Kodály a nemzet lelkiismeretét, építi nemzeti kultúránk évszázados folytonosságát. Ott zokog, panaszkodik, vádol és bizakodik a Psalmus Hungaricus lángoló énekében, amelyben a magyar nép talán először jajdul fel a művészet messzehangzó szavával a Horthy-fasizmus embertelen nyomása alatt. Igen, a néptől eltanult melódiák s a nép melódiáitól tanult egyéni, önálló hang itt sokkal többet jelent, mint nyersanyagot egy új művészi stílus kialakításához. A nép hangját jelenti, a nép válaszát életének, a valóságnak legsúlyosabb kérdéseire: realista művészetet. A Jézus és a kufárok, a Székely keserves, a Karádi nóták vagy a Huszt azért hoznak létre egy Európában szinte egyedülálló nemzeti kóruskultúrát, a Háry János és a Székelyfonó azért teremtik meg a népi daljáték új, és mégis hagyományos-hiteles színpadi műfaját, mert ezekre a kérdésekre, a nép és a nemzet létkérdéseire keresik vagy adják meg a választ. Egyetlen, négysornyi magyar népdalból (amelyben már Ady is nagyjelentőségű szimbólumot látott) Kodály zenéjében énnekkari és zenekari formájában is az elnyomott magyar nép életének megrázó jelképe válik: Felszállott a páva... Az Első Magyar Zenei Hét kiemelkedő eseménye volt Kodály Kállai kettősének bemutatása. Egységes fogadtatás és visszhang avatta azzá új közönségünk szűnni nem akaró tapsaitól, példaképeink, tanítóink, a szovjet küldöttség tagjainak lelkes elismeréséig. A művet az Állami Népi Együttes mutatta be, az az Állami Népi Együttes, amely új értelemmel, új tartalommal megtelt népi zenekultúránk hordozója, a népzenei hagyományhoz való megváltozott, szocialista viszonyunk megtestesítője. Kodály Zoltán az elnyomatás évtizedeiben a panasz, a keserűség és a vádoló, harcos tiltakozás szavát szólaltatta meg a népi muzsika hangján. És ime, ő találja meg elsőnek s a legerőteljesebben azt a hangot is, amelyet oly kemény küzdelemben és oly sok különböző úton keres minden haladó magyar zeneszerző felszabadulásunk óta: új életünk örömének, gazdagságának megszólaltatását a magyar népdal eszközein és hagyományán keresztül. A Kállai kettős fordulat a magyar népdal művészi feldolgozásának történetében, mégpedig az a szükségszerű fordulat, amelynek a magyar nép életének, érzésvilágának gyökeres megváltozásával be kellett következnie. A magyar népdal, amely a Pávában és a Székely keservesben alkalmas volt a tagadás tragikus erejű megszólaltatására, a Kállai kettősben a felszabadult, boldog magyar nép hangjának, életigenlésének egyiklegelső, magávalragadó megszólaltatójává válik. Szükségszerű fordulat a magyar népdalfeldolgozás történetében és éppen ezért egyenesvonalú folytatása Kodály eddigi művészi útjának. Töretlen, egyenes folytatása abban a tekintetben, hogy forrása is átlét az élet, a valóság, a magyar nép életének megújult, boldog valósága. A nagy népdalgyűjtemény és a Kállai kettős: a tudomány és a művészi alkotás nem két különálló ága Kodály Zoltán munkásságának. Egyazon művészi és emberi magatartás két megnyilvánulása különböző területeken. A népzenetudomány Kodsálynál nem a múltat konzerváló, megmerevítő dallam-múzeum, hanem a nemzeti kultúra megújulásának, haladásának állandó forrása, a dolgozó tömegekkel való termékeny közösség biztosítása. És ebből a forrásból fakad a Kodály-muzsika szüntelenül megújuló mondanivalója: a nemzet életének hű tükre, amely szenvedélyes, harcos magatartással reagál ennek az életnek minden fordulatára. Mint a Kállaikettős tanúsítja; felszabadulásunk, felemelkedésünk nagy élményére is. Zádor István rajza 3