Irodalmi Ujság, 1952. július-december (3. évfolyam, 14-26. szám)

1952-11-06 / 23. szám - Szerkesztőség: Lektori konferencia (4. oldal) - Máriássy Judit: Erkel. A Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon kitüntetett új magyar zenés film • filmkritika • Erkel. Rendező: Keleti Márton (4. oldal)

4 Irodalmi Újság LEKTORI KONF Október 30-án és 31-én ren­dezte a Népművelési Miniszté­rium Irodalmi Főosztálya a könyvkiadók lektorainak első konferenciáját Különösen nagy jelentősége volt ennek a ta­nácskozásnak irodalmi életünk jelenlegi helyzetében. A Szov­jetunió Kommunista Pártja XIX. kongresszusának egész irodal­munk számára is irányt mutató tanulságainak megismerése, va­lamint Révai elvtársnak az MDP Köz­ponti Előadói Iroda kultúrpolitikai munkaközössé­gében „Irodalmunk egyes kér­déseiről” elhangzott zárszava után alaposabban vizsgálniok eddigi meg kellett munkájukat és meg kellett vitatniük további feladataikat a lektoroknak is, akik az új magyar irodalomnak és könyvkiadásnak egyik igen fontos őrhelyén dolgoznak.­­Az ai tény, hogy a szocializmust építő állam könyvkiadóinak fel­adata merőben eltér a régi ka­pitalista könyvkiadók feladatai­tól és gyakorlatától, még külön is fontossá, régen időszerűvé tette új, szocialista jellegű ki­adóink lektorainak első konfe­renciáját. Az érdeklődés ennek meg­felelően olyan na­gy volt, hogy az eredetileg egy napra kitűzött tanácskozást meg kellett hos­­­szabbítani. Erdei Sándor nép­művelési miniszterhelyettes meg­nyitója után Sirmó Jenő, a Szép­irodalmi Könyvkiadó lektorátu­sának vezetője tartott beszámo­lót. A vitában huszonhatan szó­laltak fel, a kiadók vezetői, lektorai és a népművelési mi­nisztérium dolgozói mellett Sza­bó Pál, Veres Péter, Rideg Sándor, Devecseri Gábor és mások a jelenlévő írók közül is. A konferencián felvetett sok kérdés között nagy jelentősége volt a lektori hivatás és ezzel kapcsolatban a lektor és az író viszonya tisztázásának. A be­számoló is nagyon nyomatéko­san felvetette ezt a kérdést: „Ki a lektor? Röviden így vála­szolhatunk erre a kérdésre: a lektor ma az irodalom pártirá­­nyításának közvetítője. A Kami alkalmazott, akinek éberen kell őrködnie, sőt gondoskodnia ar­ról, hogy a kiadásra kerülő könyvek pártunk kultúrpolitikájának és államunk megfelelje­nek... Az, hogy a lektor az irodalom pártirányításának köz­vetítője, elsősorban azt jelenti, hogy a párt és az állam meg­bízásából és támogatásával ügyel népünk nevelésének he­lyes ideológiai tartalmára, esz­mei tisztaságára, színvonalára. Soha nem volt a lektorok mun­kája ilyen megtisztelő hivatás, soha nem nyílt számukra ilyen nagyszerű lehetőség népünk ne­velésére, mint a mi korunk­ban." Mind az előadók, mind e hoz­zászólók so­kat foglalkoztak a lektori munka alkotó jellegével, azzal a szereppel, amely a­ lek­tornak jut az egyes irodalmi művek megszületésében. Rosszul értelmezik a lektor munkáját azok, akik úgy vélik, hogy a lektornak semmi alkotó szerepe sincs a művek megszületésében és csak adminisztrálja az írói és tudományos alkotásokat, vagy aktákként kezeli a kéziratokat. De ugyanennyire veszélyes a lektori munka túlbecsülése, minden más munka fölé helye­zése is. A beszámoló hangsú­lyozta, hogy a lektori munka­alkotó tevékenység ugyan, a jó lektornak nemcsak a mű végső kivitelezésében, hanem szükség esetén még a témaválasztásban is segítenie kell az írót, — en­nek ellenére a lektor nem társ­szerző. „Egy irodalmi vagy tudo­mányos mű megszületésében nem a lektor a főszereplő, ha­nem az, aki a művet megírja” — hangsúlyozta­ Simó Jenő. — „Azok, akik mérték nélkül fel­nagyítják a lektor szerepét egy mű megszületésében, elvileg igyekeznek indokolni arisztokra­tikus magatartásukat, az anar­chiát és fegyelmezetlenséget." Hasonlóan árt a műnek az is, ha az író „tekintélye” meg­hátrálásra készteti a lektort, ahogyan például Déry Tibor „Felelet II.” és Gergely Sándor „Forró nyár” című regényének esetében történt. „Természetes, hogy a lektor nem tehet enged­ményeket az írók hírneve, te­kintélye miatt az irodalom népnevelő feladata rovására és nem mondhatja azt, ami a Szép­­irodalmi Könyvkiadóban nem egyszer elhangzott: „az író nem javítja ki a hibákat, bízzuk a bírálatot a kritikára". Szá­munkra irányt adó csak a nép érdekeit kifejező politika lehet, a párt politikája. Az író tekinté­lyét elsősorban az határozza meg, hogy mennyire képes —­­nálunknál jobban­­­­ ezt kife­jezni, művészi eszközökkel élet­­re kelteni, megmutatni igazát az élet tanulmányozása és ábrázo­lása útján. Nem az írói tekin­tély lebecsülésére akarjuk ne­velni a lektorokat, hanem arra kell megtanítanunk őket, hogy mit értünk mi igazi ,tekintély’ alatt.” A vitai erre a kérdésre vilá­gos választ adott. A lektor tekin­télyét nem növelhetjük meg azáltal, hogy deklarációkban egy kicsit elveszünk az író tekinté­lyéből és hozzáadjuk a lektoré­hoz. A tekintélynek mind a két oldalon növekedni kell azáltal, hogy a munka színvonala emel­­kedi­k. Nem az író „hírnevének“, hanem az illető mű tekintélyének kell meghatároznia a lektor íté­letét. Az író benyújtott kézira­tával egy állampolgár vélemé­nyét fejezi ki, a lektor ezzel szemben az egés­z dolgozó nép államának véleményét­­ képviseli, és arra hívatott, hogy megálla­pítsa: mennyiben egyezik az író álláspontja a dolgozó nép állás­pontjával. A lektorom van eső­sorban az állami felelősség és ő, mint a nép államának hivatal­nokai, akárcsak az író, semmi­féle irodalmi klikknek a képvi­selője nem lehhet. Sok SZÓ eSett ugyanis a kon­ferencián arról, hogy a polgári ideológia befolyása, a sematiz­mus elleni harc félreértése vagy félremagyarázása következtében előretörő polgári nézetek és az irodalmi életben elburjánzott klikkharco­k hogyan tükröződtek lektorátusaink munkájában. Nyo­matékosan foglalkozott ezzel az értekezlet beszámolója is: „Azok a polgári nézetek, ame­lyek az irodalmunkban hangot kaptak és zavart keltettek (a negatív hős egyoldalúan értel­mezett jogosultsága, a­ kritikai realizmus propagálása a szo­cialista realizmus helyett), a mi lekta­aink között is zavart kel­tettek és helytelen irányba te­relték munkájukat. Talán való­színűtlennek­­ tűnik, de sajnos így van, lektoraink egy része nincs tisztában a szocialista rea­lizmus fogalmával és összekeve­ri a kritikai realizmussal... A sematizmus elleni harc helyte­len értelmezése volt az egyik oka annak, hogy irodalmi éle­tünkben a művészi színvonal hangsúlyozása került előtérbe a pártosság, a mű eszmeiségének rovására. Sokan nem értették meg, hogy a sematizmus elleni harc nem elsősorban forma­, ha­nem tartalmi probléma... Az eszmeiség háttérbe szorulása, a pártosság elvének feladása a művészi színvonal ellenében tág­ra nyitotta az irodalom kapuját a kispolgári és polgári nézetek beáramlása előtt. De tágra nyi­totta ezzel összefüggésben a lektorátusok kapuját is." Simó a lektorátus hibáiról be­szélve megállapította, hogy ő, mint lektorátusvezető, az egyes megjelent hibás könyveket ért bírálatok után is csak véletlen botlásnak tekintette a sorozatos lektori h­bá­kat és in­em figyelt fel a polgári nézetek fokozódó tér­hódítására. „Nem kerestük meg a hibák forrásait és nem harcol­tunk következetesen a pártosság elvéért és az eszmei tisztaságért a könyvkiadók lektorátusaiban. Ennek az lett az eredménye, hogy terjedtek és mind gyakrab­ban bukkantak fel ilyen nézetek lektoraink között. Terjedt az elvtelenség, kezdett polgárjogot nyerni a bohémség és a Szép­­irodalmi Könyvkiadó lektorátu­sában kl­ikek alakultak. Ez a cikke­zés persze nem az írók közötti klikkezéstől függetlenül jött létre." A lektorok egyik csoportja egyre nyíltabban képviselte azo­kat a jobboldali, polgári nézete­tek, amelyek irodalmi életünk­ben is felütötték fejüket. A má­sik csoport a helyes elvi állás­pont következetes védelme he­lyett éppen az elvi kérdések­­ben­­ kapitulált és inkább személyi síkra vitte át a harcot. így ■>­­ált ez a csoport maga is klikké. lágy érdeme vett a lektori kon­ferenciáinak az elvi bírálat »les hangja, amely a beszámoló­ban és a hozzászólások egy ré­szében is megnyilvánult. A munkájukban ideológiai-politikai hibákat elkövetett lektorok, akiket jogos bírálat ért azért is, hogy a klikkharcok mocsarába süllyedtek, részben önkritikát gyakoroltak. Ez az önb­írálat azonban csak első lépés, és sok­szor csak nagyon tétova kezdő lépés volt, a hibáik gyökereinek teljes feltárása és kijavítása fe­lé. Ez a bizonytalan önkritikai hang nyilvánult meg Szász Im­rénél, Réz Pálnál, aki a felelős­ségét részben maisokra próbálta áthárítani és Vas Istvánnál, aki tévedéseinek formális beismerése mellett inkább más munkáival szerzett érdemeire hivatkozott. De a klikkk­érdéssel kapcsolato­san alig volt önkritikai hang Gerébné egyébként helyes fel­szólalásában sem, Vanda Gábor pedig igyekezett elködösíteni a problémát. A lektori konferencia pozitívu­maként kell értékelnünk azt, hogy szinte minden felszólaló őszinte meggyőződéssel beszélt a szakmai és politikai tovább­képzés fokozott szükségéről. A lektorok megértették, hogy rá­juk is vonatkozik Révai elvtárs­nak az írók felé elhangzott fi­gyelmeztetése: „Az író elé azt a követelményt állítjuk, hogy is­merje a párt, az állam politiká­ját. Csak ha ismeri az országos politika összefüggését, tudja megírni az igazat. Ez azt jelenti, hogy tanulni kell... Ha egy író meg akarja ismerni a marxizmus-leninizmust — s ha nem ismeri meg, akkor előbb­­utóbb csődbe jut —, akkor ne csak azt tanulja meg, amit Marx, Engels, Lenin és Sztálin a filozófiáról vagy a kritikai realizmusról vagy Aiszchiloszról írtak, hanem tanulja meg, hogy mit mond te például a paraszt­­kérdésről, tanulja meg azt, hogy a párt — támaszkodva Marx, Engels, Lenin és Sztálin elmé­leti és gyakorlati munkájára — milyen határozatokat hozott a parasztkérdésről. Igen hasznos lenne ez írói munkásságuk szá­mára." A szakmai, irodalm­i tovább­képzéssel kapcsolatban felmerü­t az a követelés, hogy a lektorok tevékenyebben vegyenek részt az Írószövetség egyes szakosz­tályainak munkájában és ma­guk is aktívabb kritikusi tevé­kenységet fejtsenek ki. Az író­szövetség és a lektorátusok szo­rosabb együttműködése igen hasznos lenne a fiatal és kezdő írók nevelése szempontjából is. Az áll­andó önképzés, és a klasszikusoktól, múltunk haladó hagyományaiból való rendszeres tanulás fontosságát fejtette ki Illés Endre tartalmas hozzászó­lásában. Csak állandó tanulás­sal érhető el, hogy a klas­­szikus irodalomból is mindig az idősze­rűt, a soronlevő politikai fel­adatok megoldását elősegítőt jelentessék meg a kiadók. A hiányossága ennek a nagy témakört felölelő mtársfélnapos tanácskozásnak leginkább ab­ban nyilvánult meg, hogy arány­talanul sok szó esett a munka technikai és különböző objektív feltételeinek megjavításáról, lektorok krónikus „időzavaráról” a — ezzel szemben alig került szó­ba például a példamutató pozi­tív kommunista hős ábrázolásá­nak és irodalminak több más sürgető követelésének elvi meg­vitatása vagy segítése a lekto­rok, mint aktív irodalompoliti­­kusok részéről. A műfordítások, népszerű tu­dományos művek és sok mais kérdés felvetése hozzájárult ah­hoz, hogy ez a­ konferencia vég­eredményben jelelntős lépés le­gyen a szocializmus, építését se­gítő pártos irodalmunk pedig sem jelent­éktelen fejődésének további fellendítése felé. 1952 november 6. Vagy 15 esztedével ezelőtt az amerikaiak filmet készítettek Bellini, a kiváló olasz zene­szerző életéről. Láttam a filmet, de bárhogy próbálom felidézni, másra, mint a sztár, Eggelith Márta ,,premier plan”-jára nem tudok visszaemlékezni- Hogy ki volt BeMini, mit alkotott, ez nem derült ki a filmből. És volt azután­­ Paganini­-film s bizo­nyára még egy sor más ha­sonló, ahol egy egy nagy mű­vész neve szerepel cégérül, hogy az agyon­koptatott, butító mesét az írógépről más korban, más köntösben tálalhassák a közönség elé. Mi máskép nézzük, máskép ábrázoljuk a múltat. A néző, aki ma elragadtatással nézi új magyar filmün­ket, az „Erkel”-t,­­ ha tizenöt év múlva vissza­emlékszik rá, a zenét hallja majd is­mét, a Bánik bán, Hu­­nyady László, a Dózsa zenéjét, s egy na­gy művész, igaz ha­zafi: Erkel Ferenc arcát látja majd maga előtt, nem Erkel szeretett nevével kereskedünk, amikor filmet készítünk harcos életéről. Ellenkező­leg. Mi a fil­met, a legszélesebb tömegekhez szóló művészetet állítjuk zenéje nép s­zérűs!­tós? nek szol­gá­l­a­t­ába. Szovjet filmek, a Glinka, Mus­­­szorgsztkij tanítottak meg ben­nünket arra, ho­gyani­i lehet és hogyan ke­­ll haladó zenei ha­gyományainkat a nép kézikin­­csévé tenni a film eszközeivel S a magyar filmművészek ki­tűnő tanítványoknak bizonyul­tak. Az „Erkel" az első magyar életrajz-film, mely mindenek­előtt a hős életművén, alkotá­sain keresztül ábrázolja annak drámáját, fejlődését. Az opera­­részletek ebben a fi­lm­ben nem betétek, nem is díszítőelemek­ként szerepelnek, hanem első­sorban azok rajzolják eléb­e Erkel emberi, művészi portré­ját, azok mutatják meg harcos kiállását, érzelmi életének gaz­­­dagodását . . . évtizede-Az­on M­­agyarország­­on ke­resztül igyekezett a feledés, el­avultság pókhálójával beszéni a magyar zenedráma megte­remtőjének, a Himnusz szerző­jének műveit és emlékét. Az Operaház minden évben Erkel­­o­perávai­ nyitotta kapuit. Év­közben aztán alig szerepelt műsorom, s ha igen, hát úgy, hogy abban nem volt köszönet. Csak Erkel eszméinek diadala hozhatta meg Erkelt muzsikájá­nak győzelmét, csa­k a dolgozó nép kultúrforradalma tehette­­­ lehetővé, hogy operái teljes szépségűikben s alkotójuk nagy­ságához méltóan milliókhoz szóljanak az Opera színpa­dá­­ról, a rádión keresztül, hang­versenyek dobogóiról s végül most a film vásznáról is. „Az új szocialista kultúra csak akkor lesz valóban népi kultúrává, ha tudatosan vissza­nyúl a klasszikus örökséghez" — mondotta Révai József a Magyar Dolgozóik Pártja II- kongresszusán. Az Erkelről szóló film másik nagy érdeme, hogy úgy állítja elénk klasszi­kus zenekül­tőnk alakját, hogy az tanítja, lelkesíti, a néphez való hűségre neveli a mai zene­szerzőit, művészeit, íróit. Mint fiatal karmestert ismerjük meg Erkelt, aki azt a célt tűzi maga elé, hogy „megszólaltatja a né­mákat", nemzeti muzsikájával­­ lazítja, bátorítja elnyomott né­pét. Keserves küzdelmeken, sú­lyos megpróbáltatásokon keresz­tül, töretlenül ,visz ettől a fo­gadal­omtól az út addig ai hit­vallásig, amit az operaszín­­pa­dra álmodott Dózsával tesz az öreg Erkel: „Én, Dózsa, jobbágy hitet teszek rája — A nép, a nép, mely ezt a földet, mív éli. — S az égi áldást a rögtől várja, — E földet min­denkinél jobban szereti. — E röghöz tapad a mi árva éle­tünk, — Egész világ e drága föld nekünk, — Anyánk, hazánk és édes mindenünk,­­" Erkel forrón szerette népét. És ez a szeretet nemcsak politi­kai állásfoglalást jelentett szá­mára. Egész munkássága, mű­vészi fejlődése tanúságtétel,­­ a néphez való hűség tanúságté­­tele. A film megmutatja Erkel kettős küzdelmét. Útkeresését, vívódását, a „Báthhory Mária” olasz hatásokat magukon viselő dallamaitól, a Bánk bán, a Dózsa valóban nemzeti, a népdalok szépségét magába olvasztó mu­zsikájáig. A nép ellenségei, a külföld előtt hajbókolok meg­rökönyödve és felháborodva hallgatják ezt az új zenét, de Pest utcái, visszhangozzák a „Hunyadi” dalát, amit a tüntető forradalmi ifjúság énekel. Világosan tanítja Erkel élet­műve — és a film is, — hogy a nemzeti opera születése elvá­laszthatatlan a magyar nép éle­téből, történetéből merített té­mától, a szövegkönyvtől. Erkel és Egressy vitája kettőjük mély barátsága arra figyelmeztet, hogy a mai, népi és szocialista opera megteremtése is közös feladata magyar zeneszerzők­nek és magyar íróknak. Erkel nem Andersen és nem Moliére hőseivel tört utat a népi zené­nek az opera színpadán, hanem Bánk bán, Hunyadi, Dózsa története adott szárnyakat nagy­szerű tehetségének. Az „Erkel“ forgatókönyvét Thurzó Gábor és Békeffi István írták. Munkájuk során ellenáll­tak a kísértésnek, hogy Erkel­ magánéletének nehézségei felé kalandozzanak s ellenálltak — ha az első jelenetekben nem is teljes sikerrel — az aktualizá­­lás veszélyes csábításának is. A forgatókönyv szerkezete a­zt mutatja, hogy előbbre helyez­ték azt, amit Erkel mondott operáival, annál, amit ők mon­datnak Erkelről- Ez így helyes. De ez az ábrázolásmód néhol hiányérzetet kelt a nézőben, így például túlságosan epizódszerű a március 15-i színházi est s még ennél is inkább a hajó­gyári munkásokkal valló talál­kozás. Az előbbinek hibáit a rendezés ellensúlyozza, az utób­bin az sem segít. Erkel kapcso­lata a hajógyári kórussal a­­valóságban több volt és a fil­men is többet érdemelt volna Komoly eredménye a forgató­könyvnek, hogy kitűnően, soha nem erőszakoltan mutatja meg a­z élmények és művek közti összefüggést. A legsikerültebb ilyen epizód a Himnusz, szüle­tésének humoros és mégis la­zító előzménye: Erkel részvé­tele az iskolai vizsgán, ahol fiai a Gotterhialte gyűlölt dal­lamát éneklik, magából kikelt rohanása az utcáin, majd a nagy pillánat, amikor zongorá­ján leüti, kitapogatja a nemzet himnuszának első akkordjait. Keleti Márton, Kossuth-díjas rendezőnk hivatott karmestere volt írók, színészek, énekesek, muzsikusok nagyszerű összmun­kájának. A mélyen átélt színé­szi alakítások, a jelenetek meg­kapó drámai sárga, az operai ré­szek szépsége mind arról tanús­kodik,­ hogy Keleti szívvel­’, ért­ék­ke! olyan filmet akart csinálni, amely méltó Erkel tiszta életé­hez és nagyszerű műveihez. Munkájának legnagyobb dicsé­rete, hogy ez teljes mértékben sikerült. A fényképezés — Eiben István munkája — elkerült minden formalista, öncélúan tetszetős megoldást. A képeik világítása, az operai részek és a prózai jelenetek összihangjá­nak megteremtése a film mon­danivalóját szolgálja. Eiben ré­gebbi munkáiban sokszor esett a a túlzott részletezés, a díszlet, fényhatások túlságos elő­térbe állításának hibájába. Az „Erkel”-ben ennek nyoma sincs. A képek középpontjában min­dig az ember áll ■?— Erkel, vagy Bánik, Hunyady, vagy Eg­ressy — így mindig a lénye­get látjuk, élően, hitelesen­ Pécsi Sándor játssza Erkel Ferencet. Pályafutásának ki­emelkedő állomása ez az alakí­tás. Nemcsak Erkel karmesteri mozdulatait, hangját, zongora­­játékát érezzük „valódinak” Pécsi többet nyújt ennél. ” Er­kellel gondolkodik, Erkel sze­mével néz, az ő szívével érez. Színészeink mindmáig vitatják, lehetséges-e teljes átélés fil­men? Pécsi játéka a leg­meg­­győzőb­ben bizonyítja, hogy nemcsak lehet, de valóban na­gyot, teljeset csak így adhat művész. Szörényi Éva Erkelné szerepében levetkőzte régebbi filmjeiben még meglévő érzel­gősségét. Se nem ördög, se nem anngiyal, a férjét szerető, de őt sohasem értő polgárasszonyt játszik- Gábor Miklósinak nem sikerült eggyé válnia a fiatal Egressy Bénivel, annál megren­­dítőbb ott, ahol messzebb kel­lett távolodnia önmagától: bujdosó, nyomorék Egressy utol­­­só jelenetében. Uray Tivadar Albrecht főherceg szerepében ostoba és mégis veszélyes, fi­nom arisztoikratai és kegyeltent hóhér. Kitűnő. ■ #: Kenessey Jenő ál-A zene i­rtotta össze, legalaposabb­­ gonddal válogatva a ki Erkel gazdag terméséből a legszebb műveiket. A bevezető, úgynevezett „címzeme" meg­kapó hatásából tanulhatnak filmzeneszerzői­n­k. Legjobb éne­­keseink szólaltatják meg Erkel operáit. Büszkék lehetünk rá, hogy olyan kiváló operaművé­szeink vannak, mint Gyurko­­vics Mária, Székely Mihály, Osváth Júlia, Udvardy, Mellis, Fodor, Röster, Simándy, P­lánkay, Gyurkovics La Grange áriája, Fodor bordala, Osváth Melinda-áriája után a néző saj­nálja, hogy nem színházban van, hogy nem kérhet ismét­lést- Gyönyörűek a díszletek s általában a képek­ kompozíció­ja. Ugyanakkor ez a film is felveti az operaénekeseik színé­szi munkájának kérdését. Szé­kely Mihály megrázó Tiborc volt. Legtöbb énekesünk azon­ban csak a zenei feladatot látja, nem nyújt teljes illúziót. Külö­nösen érvényes ez a kórusra Egyarcú, egyszerre mozgó tö­meg énekel itt — nagyon szé­pen — de abból, amire a szov­jet operaszí­njp­a­dók tanítanak, magánénekeseinkről igen keve­set, a kórusnál semmit sem lá­tunk. A film sajátos eszközeinél fogva felnagyítja ezt a hibát, a legfeltűnőbben az egyébként monumentális Dózsa-képben, ahol nem is operaelőadást kérne látnunk, hanem azt, amit Erkel elképzel. A parasztok mégis részvétl­enül, csak éneklő tö­megként állnak előttünk- Ez, éppúgy, mint az operarészek közé iktatott, sokszor zavarnak.külső felvételek i­l/ i­ll . nemzetiközi A Karlovy vary-i filmfeszti­válon az „Erkel” a legjobb ze­nés film díját kapta. Ez a ki­tüntetés nemcsak a film alkotó­művészeinek szól, szól­ Erkel Ferencnek is. Az ő életében magyar művésznek lenni, ha­ladó embernek, hazafinak lenni egyet jelentett a világhírről való lemondással­. A mai ma­gyar művész alkotását, film­jeinket, könyveinket, képeinket és muzsikánkat szovjet, kínai, német, cseh, román, albán, ko­reai, bolgár dolgozók milliói, az egész világ békét szerető emberei köszöntik örömmel­, sze­retettel. Erkel Ferenc népének szerezte gyönyörű operáit, de nem hallhatták meg, csa­k a ke­vesek. A szabad Magyarország művészetének új alkotása, az „Erkel” tanyai kultúrházakba, falusi mozikba, s a határokon túl­, messzi városokba viszi el az ő hangját­ S a nép, mely már nem néma, amely beszél és énekel, megtanulja, szívébe zárja az ő dalát: „Hágám, hazám, te mindenem Én mindenem neked köszönhetem..." Máriássy Judit ERKEL >4 Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon kitüntetett új magyar zenés film

Next