Irodalmi Ujság, 1952. július-december (3. évfolyam, 14-26. szám)
1952-11-06 / 23. szám - Szerkesztőség: Lektori konferencia (4. oldal) - Máriássy Judit: Erkel. A Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon kitüntetett új magyar zenés film • filmkritika • Erkel. Rendező: Keleti Márton (4. oldal)
4 Irodalmi Újság LEKTORI KONF Október 30-án és 31-én rendezte a Népművelési Minisztérium Irodalmi Főosztálya a könyvkiadók lektorainak első konferenciáját Különösen nagy jelentősége volt ennek a tanácskozásnak irodalmi életünk jelenlegi helyzetében. A Szovjetunió Kommunista Pártja XIX. kongresszusának egész irodalmunk számára is irányt mutató tanulságainak megismerése, valamint Révai elvtársnak az MDP Központi Előadói Iroda kultúrpolitikai munkaközösségében „Irodalmunk egyes kérdéseiről” elhangzott zárszava után alaposabban vizsgálniok eddigi meg kellett munkájukat és meg kellett vitatniük további feladataikat a lektoroknak is, akik az új magyar irodalomnak és könyvkiadásnak egyik igen fontos őrhelyén dolgoznak.Az ai tény, hogy a szocializmust építő állam könyvkiadóinak feladata merőben eltér a régi kapitalista könyvkiadók feladataitól és gyakorlatától, még külön is fontossá, régen időszerűvé tette új, szocialista jellegű kiadóink lektorainak első konferenciáját. Az érdeklődés ennek megfelelően olyan nagy volt, hogy az eredetileg egy napra kitűzött tanácskozást meg kellett hosszabbítani. Erdei Sándor népművelési miniszterhelyettes megnyitója után Sirmó Jenő, a Szépirodalmi Könyvkiadó lektorátusának vezetője tartott beszámolót. A vitában huszonhatan szólaltak fel, a kiadók vezetői, lektorai és a népművelési minisztérium dolgozói mellett Szabó Pál, Veres Péter, Rideg Sándor, Devecseri Gábor és mások a jelenlévő írók közül is. A konferencián felvetett sok kérdés között nagy jelentősége volt a lektori hivatás és ezzel kapcsolatban a lektor és az író viszonya tisztázásának. A beszámoló is nagyon nyomatékosan felvetette ezt a kérdést: „Ki a lektor? Röviden így válaszolhatunk erre a kérdésre: a lektor ma az irodalom pártirányításának közvetítője. A Kami alkalmazott, akinek éberen kell őrködnie, sőt gondoskodnia arról, hogy a kiadásra kerülő könyvek pártunk kultúrpolitikájának és államunk megfeleljenek... Az, hogy a lektor az irodalom pártirányításának közvetítője, elsősorban azt jelenti, hogy a párt és az állam megbízásából és támogatásával ügyel népünk nevelésének helyes ideológiai tartalmára, eszmei tisztaságára, színvonalára. Soha nem volt a lektorok munkája ilyen megtisztelő hivatás, soha nem nyílt számukra ilyen nagyszerű lehetőség népünk nevelésére, mint a mi korunkban." Mind az előadók, mind e hozzászólók sokat foglalkoztak a lektori munka alkotó jellegével, azzal a szereppel, amely a lektornak jut az egyes irodalmi művek megszületésében. Rosszul értelmezik a lektor munkáját azok, akik úgy vélik, hogy a lektornak semmi alkotó szerepe sincs a művek megszületésében és csak adminisztrálja az írói és tudományos alkotásokat, vagy aktákként kezeli a kéziratokat. De ugyanennyire veszélyes a lektori munka túlbecsülése, minden más munka fölé helyezése is. A beszámoló hangsúlyozta, hogy a lektori munkaalkotó tevékenység ugyan, a jó lektornak nemcsak a mű végső kivitelezésében, hanem szükség esetén még a témaválasztásban is segítenie kell az írót, — ennek ellenére a lektor nem társszerző. „Egy irodalmi vagy tudományos mű megszületésében nem a lektor a főszereplő, hanem az, aki a művet megírja” — hangsúlyozta Simó Jenő. — „Azok, akik mérték nélkül felnagyítják a lektor szerepét egy mű megszületésében, elvileg igyekeznek indokolni arisztokratikus magatartásukat, az anarchiát és fegyelmezetlenséget." Hasonlóan árt a műnek az is, ha az író „tekintélye” meghátrálásra készteti a lektort, ahogyan például Déry Tibor „Felelet II.” és Gergely Sándor „Forró nyár” című regényének esetében történt. „Természetes, hogy a lektor nem tehet engedményeket az írók hírneve, tekintélye miatt az irodalom népnevelő feladata rovására és nem mondhatja azt, ami a Szépirodalmi Könyvkiadóban nem egyszer elhangzott: „az író nem javítja ki a hibákat, bízzuk a bírálatot a kritikára". Számunkra irányt adó csak a nép érdekeit kifejező politika lehet, a párt politikája. Az író tekintélyét elsősorban az határozza meg, hogy mennyire képes —nálunknál jobban ezt kifejezni, művészi eszközökkel életre kelteni, megmutatni igazát az élet tanulmányozása és ábrázolása útján. Nem az írói tekintély lebecsülésére akarjuk nevelni a lektorokat, hanem arra kell megtanítanunk őket, hogy mit értünk mi igazi ,tekintély’ alatt.” A vitai erre a kérdésre világos választ adott. A lektor tekintélyét nem növelhetjük meg azáltal, hogy deklarációkban egy kicsit elveszünk az író tekintélyéből és hozzáadjuk a lektoréhoz. A tekintélynek mind a két oldalon növekedni kell azáltal, hogy a munka színvonala emelkedik. Nem az író „hírnevének“, hanem az illető mű tekintélyének kell meghatároznia a lektor ítéletét. Az író benyújtott kéziratával egy állampolgár véleményét fejezi ki, a lektor ezzel szemben az egész dolgozó nép államának véleményét képviseli, és arra hívatott, hogy megállapítsa: mennyiben egyezik az író álláspontja a dolgozó nép álláspontjával. A lektorom van esősorban az állami felelősség és ő, mint a nép államának hivatalnokai, akárcsak az író, semmiféle irodalmi klikknek a képviselője nem lehhet. Sok SZÓ eSett ugyanis a konferencián arról, hogy a polgári ideológia befolyása, a sematizmus elleni harc félreértése vagy félremagyarázása következtében előretörő polgári nézetek és az irodalmi életben elburjánzott klikkharcok hogyan tükröződtek lektorátusaink munkájában. Nyomatékosan foglalkozott ezzel az értekezlet beszámolója is: „Azok a polgári nézetek, amelyek az irodalmunkban hangot kaptak és zavart keltettek (a negatív hős egyoldalúan értelmezett jogosultsága, a kritikai realizmus propagálása a szocialista realizmus helyett), a mi lektaaink között is zavart keltettek és helytelen irányba terelték munkájukat. Talán valószínűtlennek tűnik, de sajnos így van, lektoraink egy része nincs tisztában a szocialista realizmus fogalmával és összekeveri a kritikai realizmussal... A sematizmus elleni harc helytelen értelmezése volt az egyik oka annak, hogy irodalmi életünkben a művészi színvonal hangsúlyozása került előtérbe a pártosság, a mű eszmeiségének rovására. Sokan nem értették meg, hogy a sematizmus elleni harc nem elsősorban forma, hanem tartalmi probléma... Az eszmeiség háttérbe szorulása, a pártosság elvének feladása a művészi színvonal ellenében tágra nyitotta az irodalom kapuját a kispolgári és polgári nézetek beáramlása előtt. De tágra nyitotta ezzel összefüggésben a lektorátusok kapuját is." Simó a lektorátus hibáiról beszélve megállapította, hogy ő, mint lektorátusvezető, az egyes megjelent hibás könyveket ért bírálatok után is csak véletlen botlásnak tekintette a sorozatos lektori hbákat és inem figyelt fel a polgári nézetek fokozódó térhódítására. „Nem kerestük meg a hibák forrásait és nem harcoltunk következetesen a pártosság elvéért és az eszmei tisztaságért a könyvkiadók lektorátusaiban. Ennek az lett az eredménye, hogy terjedtek és mind gyakrabban bukkantak fel ilyen nézetek lektoraink között. Terjedt az elvtelenség, kezdett polgárjogot nyerni a bohémség és a Szépirodalmi Könyvkiadó lektorátusában klikek alakultak. Ez a cikkezés persze nem az írók közötti klikkezéstől függetlenül jött létre." A lektorok egyik csoportja egyre nyíltabban képviselte azokat a jobboldali, polgári nézetetek, amelyek irodalmi életünkben is felütötték fejüket. A másik csoport a helyes elvi álláspont következetes védelme helyett éppen az elvi kérdésekben kapitulált és inkább személyi síkra vitte át a harcot. így ■>ált ez a csoport maga is klikké. lágy érdeme vett a lektori konferenciáinak az elvi bírálat »les hangja, amely a beszámolóban és a hozzászólások egy részében is megnyilvánult. A munkájukban ideológiai-politikai hibákat elkövetett lektorok, akiket jogos bírálat ért azért is, hogy a klikkharcok mocsarába süllyedtek, részben önkritikát gyakoroltak. Ez az önbírálat azonban csak első lépés, és sokszor csak nagyon tétova kezdő lépés volt, a hibáik gyökereinek teljes feltárása és kijavítása felé. Ez a bizonytalan önkritikai hang nyilvánult meg Szász Imrénél, Réz Pálnál, aki a felelősségét részben maisokra próbálta áthárítani és Vas Istvánnál, aki tévedéseinek formális beismerése mellett inkább más munkáival szerzett érdemeire hivatkozott. De a klikkkérdéssel kapcsolatosan alig volt önkritikai hang Gerébné egyébként helyes felszólalásában sem, Vanda Gábor pedig igyekezett elködösíteni a problémát. A lektori konferencia pozitívumaként kell értékelnünk azt, hogy szinte minden felszólaló őszinte meggyőződéssel beszélt a szakmai és politikai továbbképzés fokozott szükségéről. A lektorok megértették, hogy rájuk is vonatkozik Révai elvtársnak az írók felé elhangzott figyelmeztetése: „Az író elé azt a követelményt állítjuk, hogy ismerje a párt, az állam politikáját. Csak ha ismeri az országos politika összefüggését, tudja megírni az igazat. Ez azt jelenti, hogy tanulni kell... Ha egy író meg akarja ismerni a marxizmus-leninizmust — s ha nem ismeri meg, akkor előbbutóbb csődbe jut —, akkor ne csak azt tanulja meg, amit Marx, Engels, Lenin és Sztálin a filozófiáról vagy a kritikai realizmusról vagy Aiszchiloszról írtak, hanem tanulja meg, hogy mit mond te például a parasztkérdésről, tanulja meg azt, hogy a párt — támaszkodva Marx, Engels, Lenin és Sztálin elméleti és gyakorlati munkájára — milyen határozatokat hozott a parasztkérdésről. Igen hasznos lenne ez írói munkásságuk számára." A szakmai, irodalmi továbbképzéssel kapcsolatban felmerüt az a követelés, hogy a lektorok tevékenyebben vegyenek részt az Írószövetség egyes szakosztályainak munkájában és maguk is aktívabb kritikusi tevékenységet fejtsenek ki. Az írószövetség és a lektorátusok szorosabb együttműködése igen hasznos lenne a fiatal és kezdő írók nevelése szempontjából is. Az állandó önképzés, és a klasszikusoktól, múltunk haladó hagyományaiból való rendszeres tanulás fontosságát fejtette ki Illés Endre tartalmas hozzászólásában. Csak állandó tanulással érhető el, hogy a klasszikus irodalomból is mindig az időszerűt, a soronlevő politikai feladatok megoldását elősegítőt jelentessék meg a kiadók. A hiányossága ennek a nagy témakört felölelő mtársfélnapos tanácskozásnak leginkább abban nyilvánult meg, hogy aránytalanul sok szó esett a munka technikai és különböző objektív feltételeinek megjavításáról, lektorok krónikus „időzavaráról” a — ezzel szemben alig került szóba például a példamutató pozitív kommunista hős ábrázolásának és irodalminak több más sürgető követelésének elvi megvitatása vagy segítése a lektorok, mint aktív irodalompolitikusok részéről. A műfordítások, népszerű tudományos művek és sok mais kérdés felvetése hozzájárult ahhoz, hogy ez a konferencia végeredményben jelelntős lépés legyen a szocializmus, építését segítő pártos irodalmunk pedig sem jelentéktelen fejődésének további fellendítése felé. 1952 november 6. Vagy 15 esztedével ezelőtt az amerikaiak filmet készítettek Bellini, a kiváló olasz zeneszerző életéről. Láttam a filmet, de bárhogy próbálom felidézni, másra, mint a sztár, Eggelith Márta ,,premier plan”-jára nem tudok visszaemlékezni- Hogy ki volt BeMini, mit alkotott, ez nem derült ki a filmből. És volt azután Paganini-film s bizonyára még egy sor más hasonló, ahol egy egy nagy művész neve szerepel cégérül, hogy az agyonkoptatott, butító mesét az írógépről más korban, más köntösben tálalhassák a közönség elé. Mi máskép nézzük, máskép ábrázoljuk a múltat. A néző, aki ma elragadtatással nézi új magyar filmünket, az „Erkel”-t, ha tizenöt év múlva visszaemlékszik rá, a zenét hallja majd ismét, a Bánik bán, Hunyady László, a Dózsa zenéjét, s egy nagy művész, igaz hazafi: Erkel Ferenc arcát látja majd maga előtt, nem Erkel szeretett nevével kereskedünk, amikor filmet készítünk harcos életéről. Ellenkezőleg. Mi a filmet, a legszélesebb tömegekhez szóló művészetet állítjuk zenéje nép szérűs!tós? nek szolgálatába. Szovjet filmek, a Glinka, Musszorgsztkij tanítottak meg bennünket arra, hogyanii lehet és hogyan kell haladó zenei hagyományainkat a nép kézikincsévé tenni a film eszközeivel S a magyar filmművészek kitűnő tanítványoknak bizonyultak. Az „Erkel" az első magyar életrajz-film, mely mindenekelőtt a hős életművén, alkotásain keresztül ábrázolja annak drámáját, fejlődését. Az operarészletek ebben a filmben nem betétek, nem is díszítőelemekként szerepelnek, hanem elsősorban azok rajzolják elébe Erkel emberi, művészi portréját, azok mutatják meg harcos kiállását, érzelmi életének gazdagodását . . . évtizede-Azon Magyarországon keresztül igyekezett a feledés, elavultság pókhálójával beszéni a magyar zenedráma megteremtőjének, a Himnusz szerzőjének műveit és emlékét. Az Operaház minden évben Erkeloperávai nyitotta kapuit. Évközben aztán alig szerepelt műsorom, s ha igen, hát úgy, hogy abban nem volt köszönet. Csak Erkel eszméinek diadala hozhatta meg Erkelt muzsikájának győzelmét, csak a dolgozó nép kultúrforradalma tehette lehetővé, hogy operái teljes szépségűikben s alkotójuk nagyságához méltóan milliókhoz szóljanak az Opera színpadáról, a rádión keresztül, hangversenyek dobogóiról s végül most a film vásznáról is. „Az új szocialista kultúra csak akkor lesz valóban népi kultúrává, ha tudatosan visszanyúl a klasszikus örökséghez" — mondotta Révai József a Magyar Dolgozóik Pártja II- kongresszusán. Az Erkelről szóló film másik nagy érdeme, hogy úgy állítja elénk klasszikus zenekültőnk alakját, hogy az tanítja, lelkesíti, a néphez való hűségre neveli a mai zeneszerzőit, művészeit, íróit. Mint fiatal karmestert ismerjük meg Erkelt, aki azt a célt tűzi maga elé, hogy „megszólaltatja a némákat", nemzeti muzsikájával lazítja, bátorítja elnyomott népét. Keserves küzdelmeken, súlyos megpróbáltatásokon keresztül, töretlenül ,visz ettől a fogadalomtól az út addig ai hitvallásig, amit az operaszínpadra álmodott Dózsával tesz az öreg Erkel: „Én, Dózsa, jobbágy hitet teszek rája — A nép, a nép, mely ezt a földet, mív éli. — S az égi áldást a rögtől várja, — E földet mindenkinél jobban szereti. — E röghöz tapad a mi árva életünk, — Egész világ e drága föld nekünk, — Anyánk, hazánk és édes mindenünk," Erkel forrón szerette népét. És ez a szeretet nemcsak politikai állásfoglalást jelentett számára. Egész munkássága, művészi fejlődése tanúságtétel, a néphez való hűség tanúságtétele. A film megmutatja Erkel kettős küzdelmét. Útkeresését, vívódását, a „Báthhory Mária” olasz hatásokat magukon viselő dallamaitól, a Bánk bán, a Dózsa valóban nemzeti, a népdalok szépségét magába olvasztó muzsikájáig. A nép ellenségei, a külföld előtt hajbókolok megrökönyödve és felháborodva hallgatják ezt az új zenét, de Pest utcái, visszhangozzák a „Hunyadi” dalát, amit a tüntető forradalmi ifjúság énekel. Világosan tanítja Erkel életműve — és a film is, — hogy a nemzeti opera születése elválaszthatatlan a magyar nép életéből, történetéből merített témától, a szövegkönyvtől. Erkel és Egressy vitája kettőjük mély barátsága arra figyelmeztet, hogy a mai, népi és szocialista opera megteremtése is közös feladata magyar zeneszerzőknek és magyar íróknak. Erkel nem Andersen és nem Moliére hőseivel tört utat a népi zenének az opera színpadán, hanem Bánk bán, Hunyadi, Dózsa története adott szárnyakat nagyszerű tehetségének. Az „Erkel“ forgatókönyvét Thurzó Gábor és Békeffi István írták. Munkájuk során ellenálltak a kísértésnek, hogy Erkel magánéletének nehézségei felé kalandozzanak s ellenálltak — ha az első jelenetekben nem is teljes sikerrel — az aktualizálás veszélyes csábításának is. A forgatókönyv szerkezete azt mutatja, hogy előbbre helyezték azt, amit Erkel mondott operáival, annál, amit ők mondatnak Erkelről- Ez így helyes. De ez az ábrázolásmód néhol hiányérzetet kelt a nézőben, így például túlságosan epizódszerű a március 15-i színházi est s még ennél is inkább a hajógyári munkásokkal valló találkozás. Az előbbinek hibáit a rendezés ellensúlyozza, az utóbbin az sem segít. Erkel kapcsolata a hajógyári kórussal avalóságban több volt és a filmen is többet érdemelt volna Komoly eredménye a forgatókönyvnek, hogy kitűnően, soha nem erőszakoltan mutatja meg az élmények és művek közti összefüggést. A legsikerültebb ilyen epizód a Himnusz, születésének humoros és mégis lazító előzménye: Erkel részvétele az iskolai vizsgán, ahol fiai a Gotterhialte gyűlölt dallamát éneklik, magából kikelt rohanása az utcáin, majd a nagy pillánat, amikor zongoráján leüti, kitapogatja a nemzet himnuszának első akkordjait. Keleti Márton, Kossuth-díjas rendezőnk hivatott karmestere volt írók, színészek, énekesek, muzsikusok nagyszerű összmunkájának. A mélyen átélt színészi alakítások, a jelenetek megkapó drámai sárga, az operai részek szépsége mind arról tanúskodik, hogy Keleti szívvel’, értékke! olyan filmet akart csinálni, amely méltó Erkel tiszta életéhez és nagyszerű műveihez. Munkájának legnagyobb dicsérete, hogy ez teljes mértékben sikerült. A fényképezés — Eiben István munkája — elkerült minden formalista, öncélúan tetszetős megoldást. A képeik világítása, az operai részek és a prózai jelenetek összihangjának megteremtése a film mondanivalóját szolgálja. Eiben régebbi munkáiban sokszor esett a a túlzott részletezés, a díszlet, fényhatások túlságos előtérbe állításának hibájába. Az „Erkel”-ben ennek nyoma sincs. A képek középpontjában mindig az ember áll ■?— Erkel, vagy Bánik, Hunyady, vagy Egressy — így mindig a lényeget látjuk, élően, hitelesen Pécsi Sándor játssza Erkel Ferencet. Pályafutásának kiemelkedő állomása ez az alakítás. Nemcsak Erkel karmesteri mozdulatait, hangját, zongorajátékát érezzük „valódinak” Pécsi többet nyújt ennél. ” Erkellel gondolkodik, Erkel szemével néz, az ő szívével érez. Színészeink mindmáig vitatják, lehetséges-e teljes átélés filmen? Pécsi játéka a legmeggyőzőbben bizonyítja, hogy nemcsak lehet, de valóban nagyot, teljeset csak így adhat művész. Szörényi Éva Erkelné szerepében levetkőzte régebbi filmjeiben még meglévő érzelgősségét. Se nem ördög, se nem anngiyal, a férjét szerető, de őt sohasem értő polgárasszonyt játszik- Gábor Miklósinak nem sikerült eggyé válnia a fiatal Egressy Bénivel, annál megrendítőbb ott, ahol messzebb kellett távolodnia önmagától: bujdosó, nyomorék Egressy utolsó jelenetében. Uray Tivadar Albrecht főherceg szerepében ostoba és mégis veszélyes, finom arisztoikratai és kegyeltent hóhér. Kitűnő. ■ #: Kenessey Jenő ál-A zene irtotta össze, legalaposabb gonddal válogatva a ki Erkel gazdag terméséből a legszebb műveiket. A bevezető, úgynevezett „címzeme" megkapó hatásából tanulhatnak filmzeneszerzőink. Legjobb énekeseink szólaltatják meg Erkel operáit. Büszkék lehetünk rá, hogy olyan kiváló operaművészeink vannak, mint Gyurkovics Mária, Székely Mihály, Osváth Júlia, Udvardy, Mellis, Fodor, Röster, Simándy, Plánkay, Gyurkovics La Grange áriája, Fodor bordala, Osváth Melinda-áriája után a néző sajnálja, hogy nem színházban van, hogy nem kérhet ismétlést- Gyönyörűek a díszletek s általában a képek kompozíciója. Ugyanakkor ez a film is felveti az operaénekeseik színészi munkájának kérdését. Székely Mihály megrázó Tiborc volt. Legtöbb énekesünk azonban csak a zenei feladatot látja, nem nyújt teljes illúziót. Különösen érvényes ez a kórusra Egyarcú, egyszerre mozgó tömeg énekel itt — nagyon szépen — de abból, amire a szovjet operaszínjpadók tanítanak, magánénekeseinkről igen keveset, a kórusnál semmit sem látunk. A film sajátos eszközeinél fogva felnagyítja ezt a hibát, a legfeltűnőbben az egyébként monumentális Dózsa-képben, ahol nem is operaelőadást kérne látnunk, hanem azt, amit Erkel elképzel. A parasztok mégis részvétlenül, csak éneklő tömegként állnak előttünk- Ez, éppúgy, mint az operarészek közé iktatott, sokszor zavarnak.külső felvételek il/ ill . nemzetiközi A Karlovy vary-i filmfesztiválon az „Erkel” a legjobb zenés film díját kapta. Ez a kitüntetés nemcsak a film alkotóművészeinek szól, szól Erkel Ferencnek is. Az ő életében magyar művésznek lenni, haladó embernek, hazafinak lenni egyet jelentett a világhírről való lemondással. A mai magyar művész alkotását, filmjeinket, könyveinket, képeinket és muzsikánkat szovjet, kínai, német, cseh, román, albán, koreai, bolgár dolgozók milliói, az egész világ békét szerető emberei köszöntik örömmel, szeretettel. Erkel Ferenc népének szerezte gyönyörű operáit, de nem hallhatták meg, csak a kevesek. A szabad Magyarország művészetének új alkotása, az „Erkel” tanyai kultúrházakba, falusi mozikba, s a határokon túl, messzi városokba viszi el az ő hangját S a nép, mely már nem néma, amely beszél és énekel, megtanulja, szívébe zárja az ő dalát: „Hágám, hazám, te mindenem Én mindenem neked köszönhetem..." Máriássy Judit ERKEL >4 Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon kitüntetett új magyar zenés film