Irodalmi Ujság, 1953. július-december (4. évfolyam, 14-26. szám)
1953-07-04 / 14. szám - Sőtér István: Majakovszkij. 60 éve született a forradalom nagy költője (1. oldal) - Bán Frigyes: Meghalt Pudovkin • nekrológ (1. oldal)
4-XIV. ÉVFOLYAM, 14. SZÁM. ARA 1 FORINT >953 JÚLIUS 4. MAJAKOVSZKIJ —, 60 éve született a forradalom nagy költője — múltjának legelőbb hagyományaitól. Viszonyára emnuithoz, mennyire jellemző „társalgása" Puskin bronzszobrával, tréfás, de mélyértelmű mondata, mellyel arra céloz, hogy együtt szerkeszthetnének folyóiratot, s „nyugodtan bíznék magára agitkát’’, stb. Amikor Majakovszkij kijelenti, hogy „Szeretnék Önnel társalogni élve”, s amikor az irodalmi lexikonban kettejük mellé harmadik társként Nyekraszovot fogadná el legszívesebben, vallomást is tesz viszonyáról az orosz költészet nagy, forradalmi hagyományaihoz, — vallomást tesz arról, hogy e hagyományt ő folytatja és tetőzi be. És ez az eszmei hagyomány nagyon i összefér Majakovszkij egész újító jelentőségével. Összefér azzal, hogy Majakovszkij a tematikáját és a költői formáit is úgyszólván egymaga teremti meg. Még poémáinak sajátos műfaját is, ezt a monumentális, hol epikus, hol drámai jellegű műfajt, mellyel így előtte még senki sem próbálkozott. Vagy a szatírának azt az építő, szocialista változatát, mellyel éppúgy a párt szándékainak szerez érvényt, mint a Forradalom hőstetteinek hatalmas arányú megörökítéseivel. Forradalmiság és költőiség soha műben még oly eggyé nem fonódtak, mint a Majakovszkijéban. Gorkij oldalán, a Szocialista Forradalom e másik nagy viharmadarai: Majakovszkij olyan művet teremt, melynek minden témáját, indulatát, formáját a forradalmi valóság sugalja. Ez a mű csaknem előzmény nélküli — s csodálatos teljességben, érettségben születik meg, a szocialista forradalomból. A korai Majakovszkij költeményeinek lázadó hangja igazán forradalminak csak október után ad helyet, és Majakovszkij hatalmas utat tesz meg ezeknek az első verseknek költői magatartásától, addig, amíg az újat, az igazit megtalálja. Igazi költővé, nagy költővé. A Majakovszkij a párt harcaiban edződik. A»mly mértékben egybekovácsolódik étele és munkája a pártéval, oly mértékben bontakozik ki költői nagysága, jelentősége ie. És micsoda iramban száguld végig a forradalmi pályán, a népért, az egész emberiségért szóló költészet távlataikba! Ami indulatosat és gyengédet, szárnyalót és bensőségeset, lelkesítőt és ostorozót, merészet és közvetlent tartalmaz Majakovszkij költészete: mindarra a Forradalom tanította meg. Petőfi költészetének koronáját, beteljesültét jelenti a forradalmi, szabadságharcos líra, Majakovszkijnál a Forradalom, a kezdet, a születés — az igazi költővé és igaz emberré születés mozzanata. Majakovszkij költészetében a forradalmi egyetemesség kap meg leginkább bennünket. Egyetemesség, mellyel minden témája, érzése, gondolata, élménye és asszociációja forradalmivá hővül. Egyetemesség, mellyel mindazok a változatos műfajok, melyekhez élete során folyamodott, forradalmi értelmet és célzatot nyernek Eposz, drámai, film, óda, plakátvers, utcai agitáció, — mindez a Forradalmat szolgálja nála — neki is ír !e olyan sort, mellyel ne a párt, a forradalom ügyét vinné előre. Reklámversei, melyekkel az állami éttermet, vagy az állami gumitröszt sárcipőjét népszerűsíti, nem kevésbbé ihletett alkotások, mint nagy költeményei. Ettől azonban éppen nem válik „egyhangúvá" a költészete! Mert Majakovszkij nem holmi tételként érvényesíti költészetében a forradalmiságot; az egyetemes, áradó, forradalmi érzés forrón tör fel valamennyi témában, akár a szerelemről, a barátságról, a költészetről ír, — vagy akár a szovjet élet jelenségeiről, s magáról Októberről, melynek megörökítésére nagy poémáiban vállalkozik. Ez az egyetemes forradalmiság különösen élesen mutatkozik meg a burzsoá külföld rajzában, a szatirikus utiképversekben, a szenvedélyes kommentárokban, melyeket pl. az amerikai élet jelenségeihez fűz. Épp az egyetemes forradalmi szemlélet miatt hatol is Majakovszkij kritikája az imperialista világ jelenségeinek gyökeréig — és képes ezeket a jelenségeket szenvedélyes erővel ábrázolni. Az imperializmusnak ez a felháborodott, forradalmi leleplezése, mely a Black and white-ben, a Felhőkarcoló keresztmetszet képei során, van a Brooklyni-híd hatalmas látomásában mutatkozik meg: Majakovszkijt a békeharc költőjévé avatja, napjaink költészetének előfutárjává és tanítómesterévé, aki az imperialista világ népeinek gyötrelmeit a testvér együttérzésével és az utait mutató kommunista felelősségével énekli meg. Majakovszkij forradalmi szenvedélyessége új táplálékot nyer az embertelen világ viszonyainak átélésében; az az új emberiség, melynek tanait e szatirikus versekben is hirdeti: a Béke emberiessége, az új korszak emberiessége, mely felé a világ népeit elindítani kívánja költeményeinek serkentő, harcos trombita-szavával. Majakovszkijjal olyan méretű forradalmi újítás valósul meg a költészetben, aminőre a világirodalom nem adott még példát. Ennek ellenére Majakovszkij nem szakad el az orosz költészet Lírájának egyik legjellegzetesebb vonása, hogy a szovjet élet mindennapi eseményeit költőien tudja nevükön nevezni, tudatosítani. Ilyen vers például az Iván Kozirevről szóló. A költemény első olvasóit — éppúgy mint bennünket is — az az érzékletesség ragadhatta meg, mellyel a vasöntő új fürdőszobájának egész valóságát felidézi Majakovszkij és általa a szovjet élet, az új élet valóságát is. Mennyire szemléletes ez a kép, a zuhanyozó „százlyukú vasseregével”, a permetező víz útjával, a „két lapocka közötti vályún” stb. Majakovszkij művészete abban is újszerű,hogyan kibontakoztatja a mindennapi szovjet élet költőiségét; — ahogyan erre (Folyatás a 2. oldalon) AAervben új alanyisággal, a líraiság egy gyökeresen új értelmével is párosul Majakovszkij költészetének forradalmi egyetemessége és újszerűsége. Költészetében eltűnt a határ a „magán” és a „közélet” lírája között. Amikor magáról 6701 — a népről is szól. Örömei, haragjai, a közösség örömei, haragjai is. Majakovszkij hőse a maga versének és nála ez azt jelenti, — hogy mindig a népről, a Forradalom és a szocializmus népéről énekel, hogy a nép — az új ember szavát, a maga szavaként mondja ki. De mindig úgy, hogy ez a szó az ő lényének, az ő létének legmélyéből fakadjon. Majakovszkij kérlelhetetlenül szigorú és igényes önmagával és a többi költővel szemben: „Holott nekem a valóságban csakis egy kell: minél több, jobb és sokszínűbb költőt akarok”. Alig van a világirodalomban nála személyesebb költő. Személyisége merész és akár kihívó is. De ebben a személyességben is a nép szólal meg, a Forradalom népe, — és a párt, melynek boldog és acélos közösségében ő a néppel egybeforrott. Majakovszkij csak úgy mondhatja ki a mindenki szavát — ha legmélyebben nyúl e szóért a saját szívébe. És ebből adódik e költészet példátlan öntudatossága, merészsége, — valamint bensősége és hitele is. Az ilyen költő tolla alatt nem érezzük túlzásnak azt a „különös kalandot” sem, melynek során a puskinói üdülőben magával a Nappal teázik. Hisz ez a költő maga is óriás, — a nép jóvoltából, mellyel egynek érzi magát. Majakovszkijnál a költői ihlet mindig is a néppel eggyé válás nagy alkalmaiból fakad föl. Ilyen alkalom volt Október, — és ilyen alkalmak a szocializmusért vívott harc eseményei is Bárki másnál fennhéjázásnak, kérkedésnek éreznék azt, ahogyan ő a Nappal cimborái, s ilyen szavakat mondat vele: „Te meg én, egyben járunk, mi ketten” De mivel ezek a szavak valójában a költő képviselte néphez szólnak, természeteseknek érezzük őket, nem keltenek bennünk mosolyt, vagy visszatetszést. Mi sem áll távolabb Majakovszkijtól, mint bármiféle „titánkodás“. Senki sem egyszerűbb és szerényebb nála, — holott mindig is a nagyság az igazi eleme. Alig írt le őrá, magára jellemzőbb kérdést, mint amellyel a Nettéről elnevezett hajót köszönti: „Nem furcsa itt a sekélyben?" Majakovszkij költői méreteihez nem illenek az öblök csendes, sekély vizei... Költészetét jellemzi az is, hogy mindig gazdagon tipikus érzelmeket és gondolatokat fejez ki. Csodálatos költeménye, melyben meghitt, bensőséges beszélgetését mondja el Lenin fényképével: nem tipikus érzést szólaltat-e meg, érzést vagy elképzelést, melyben a költővel annyi szovjet ember osztozhatott? A költemény felidézte helyzetben: egy egész nép érzései nyernek kifejezést, Lenin iránt — a lenini eszmék iránt. Látszatra a magány, a csend elmélyedésének szülöttei a költő szavai. De valójában ezt a magányt a költő az egész szovjet néppel megosztja. Valójában, ez alkonyi csend mélyén egy egész nép szívédobbanását hallhatjuk. I MEGHALT PUDOVKIN ! Úgy ért a hír, mint a derült égből lecsapó villám. Szinte el sem tudom hinni, hogy nincs többé. Két esztendeje sincs, hogy legutóbb itt járt, közöttünk élt, segített, tanácsokat adott, velünk és értünk dolgozott. Őszinte barátunk volt, a filmművészet világhírű nagymestere, alkotóművész, pedagógus, kiváló szakíró. Kiváló filmalkotásai már fiatalon világhírt szereztek a számára. Ki tudja elfelejteni „Dzsingiz kán utóda”, Gorkij gyönyörű regényéből készített „Az anya” című remekműveit, a híres és remek „Nahimov tengernagy”-ot, a „Minyin és Pozsarszkij”-t? Vagy a repülés nagy tudásáról szóló filmjét, a „Zsukovszkij”-t, és más nagy filmjeinek egész sorát. Végtelenül színes és eleven fantáziája, határtalan művészet-szeretete, műveltsége és kiváló szaktudása, képessé tették őt bármilyen nehéz feladat megoldására. Napy rendező és kitűnő dramaturg volt egyszemélyben és mint ilyen, természetesen élesszemű és szigorú kritikus is. Nem tudok róla nekrológot írni, csupán emlékeket idézek. Tiszteltem benne a nagy művészt, de legalább annyira szerettem, mint embert. Tiszteltük és szerettük mindannyian. Kétízben volt nálunk, először 1950-ben, azután egy évvel később. Csak néhány hetet töltött itt úgy az első, mint a második alkalommal, de a rövid idő alatt is sokat kaptunk, sokat tanultunk tőle. Küldetésben volt nálunk, kérésünkre eljött és magávalhozta a szovjet filmművészet kincsesházának kimeríthetetlen értékeit. Olyan lendülettel vetette bele magát a mi munkánknál felmerülő problémák megoldásába, mintha a sajátjai lennének és a megoldásoknak úgy örült, mintha azok őt magát vinnék előbbre. Tanácsokat adott, segített, buzdított, fáradhatatlan volt. Témáink érdekelték, mintha neki magának kellett volna belőlük filmet csinálni és írigylésre méltó éleslátással tudott rámutatni a legrejtettebb hibákra is. Örült a jónak, haragudott a rosszra. Szókimondó volt, olykor a gorombaságig őszinte, de a gorombasága sohasem volt sértő. Művész volt ízig-vérig, szocialista realista művész. Egyéni stílusával iskolát teremtett, technikai megoldásai határkövek voltak a filmművészet útján. Híres Dzsingiz kánját még a némafilmkorszak utolsó éveiben készítette és ezzel valósággal forradalmasította, új életre keltette a már-már halódni készülő, dermedtségbe merülő filmművészetet. Ez a film soksok évvel megelőzte a saját korát, hiszen később, utólag hangosított állapotában is megőrizte a frissességét és aktualitását. Pudovkin egyik fő erőssége, hatalmas jellemábrázoló képessége volt. Figuráiból a valóság meggyőző ereje áradt, mindenkor élő húsvér emberek voltak. Másik nagy erőssége ábrázolásának helyes pártosságában szenveés a tömegek mesteri mozgatásában mutatkozott meg. Ennek a titkáról — mint annyi másról is — sokat mesélt nekünk. Felfedte a saját „műhelytitkait" és ajándékba adta azokat. Szerettük őt, de ő is szeretett minket. Szerette a magyar filmeket, szerette a magyar színházművészetet és nagyrabecsülte a magyar színészeket. Egyszer azt mondta: „Magyarország csak területében kicsi, kultúrájában, művészetében, a nagy országok között is előkelő helyet foglal el.” Ő is úgy volt valahogy, hogy nemcsak szeretett, hanem tisztelt is bennünket. Közös érzések voltak ezek. Soha nem felejtem el, hogyan beszélt Munkácsy Mihály festészetéről, képkompozícióiról, színtechnikájáról, de legfőképpen festményeinek témáiról és zseniális ábrázoló készségéről. Hogyan elemezte a „Siralomház”, az „Ecce homo”, a „Zálogházban" vagy a „Sztrájk” alakjait, részleteit, megrázó erőit. Milyen tökéletesen megértette Munkácsyt és rajta keresztül a magyar nép akkori gondjait, bajait, panaszait, keserű elnyomottságát. Valami furcsa áhitat ült az arcán, tűz égett a szemében, egy nagy művész alázata a másik nagy művész iránt. Szerette ezt az egész országot. Egyszer a Balatonnál jártam vele. Hosszan nézte az opál minden színében tündöklő víztükröt, szótlanul figyelte a parti fodrok csendes loccsanásait, a hangtalanul suhanó karcsú, fehérszárnyú vitorlásokat. — Szép ez az ország — mondta csendesen, csakúgy magának — nagyon szép... Egyszer gyengélkedett, nyári influenza vette elő, az orvos ágyba parancsolta. Mérges volt. Ilyen „ostobaságokért” nagyon tudott haragudni. Nem is maradt tétlen, mert azt egyszerűen nem bírta. Mikor meglátogattam, szorgalmasan dolgozott. Tanulmányt, cikket írt az ágyban. Megkérdeztem, nincs-e szüksége valamire? — Köszönöm nincs — mondta kedves mosollyal —, papírom, ceruzám van, néhány gondolatom is akad, mire lehet még szükségem? A következő pillanatban már lecsúszott a papír, elgurult a ceruza és ő beszélt, érvelt, magyarázott. Úgy felboncolt egy témát, úgy kielemezte a hibáit, olyan lendülettel szőtte a figurák közé a mesét, mintha nem is lett volna 38.5 láza, a feje sem fájt volna és általában, életében sem hallotta volna azt a szót: betegség. Kiváló előadó volt. Lebilincselő modorban, szuggesztív erővel beszélt. Ilyenkor elfogta a hév, elöntötte a belső forróság, kabátját hol hátralökte a válláról, hol visszarántotta, fel-alá járt, előadását széles gesztusokkal kísérte, arca kipirosodott és előadása nyomán hol taps, hol nevetés tört ki. Szenvedélyesen csinált mindent, teljes erejével, minden tudásával a célért küzdött. Ez jellemezte őt mindenben, csak így tudott dolgozni. Lobogott, lángolt. Mérhetetlen energia volt benne. És most utolsót lobbant. A láng elaludt. Milyen vihar fújta el, nem tudom. Csak megtudtam, hogy nincs többé. Fájó szívvel idézem az emlékét. De nemcsak én, mindannyian. Pudovkin meghalt, de még egyszer üzent. Látni fogjuk utolsó szép alkotását, az „Aratás”-t. Ez a filmje a ma emberéről szól a ma emberéhez. Galina Nyikolájeva híres regényét vitte filmre. Egyesek már látták, nekem még nem volt rá alkalmam, de tudom, hogy gyönyörű, tudom, hogy nagy film, ha nem mondták volna, hogy az, akkor is tudnám, mert Pudovkin csinálta. Vele együtt fogom megnézni, mert ott lesz. A film minden kis kockájában, a szereplők játékában, hangjában. Látni és hallani fogom Pudovkint, ahogy rendez, magyaráz, ég, lobog, amint művészit, szépet, maradandót alkot. És nem fogom elfelejteni, emlékezni fogok rá, szeretettel és tisztelettel. Nemcsak én — mindannyian! Bán Frigyes