Irodalmi Ujság, 1953. július-december (4. évfolyam, 14-26. szám)

1953-07-04 / 14. szám - Sőtér István: Majakovszkij. 60 éve született a forradalom nagy költője (1. oldal) - Bán Frigyes: Meghalt Pudovkin • nekrológ (1. oldal)

4-X­IV. ÉVFOLYAM, 14. SZÁM. ARA 1 FORINT >953 JÚLIUS 4. MAJAKOVSZKIJ —, 60 éve született a forradalom nagy költője — múltjának legelőbb hagyományaitól. Viszo­nyára emnuithoz, mennyire jellemző „társalgása" Puskin bronzszobrával, tréfás, de mélyértelmű mondata, mellyel arra céloz, hogy együtt szer­keszthetnének folyóiratot, s „nyugodtan bíznék magára agitkát’’, stb. Amikor Majakovszkij ki­jelenti, hogy „Szeretnék Önnel társalogni élve”, s amikor az irodalmi lexikonban kettejük mellé harmadik társként Nyekraszovot fogadná el leg­szívesebben, vallomást is tesz viszonyáról az orosz költészet nagy, forradalmi hagyományai­hoz, — vallomást tesz arról, hogy e hagyományt ő folytatja és tetőzi be. És ez az eszmei hagyo­mány nagyon i­ összefér Majakovszkij egész újító jelentőségével. Összefér azzal, hogy Maja­kovszkij a tematikáját és a költői formáit is úgyszólván egymaga teremti meg. Még poémái­nak sajátos műfaját is, ezt a monumentális, hol epikus, hol drámai jellegű műfajt, mellyel így előtte még senki sem próbálkozott. Vagy a sza­tírának azt az építő, szocialista változatát, mel­­­lyel éppúgy a párt szándékainak szerez érvényt, min­t a Forradalom hőstetteinek hatalmas arányú megörökítéseivel. Forradalmiság és költőiség soha mű­ben még oly eggyé nem fonódtak, mint a Maja­kovszkijéban. Gorkij oldalán, a Szocialista For­radalom e másik nagy viharmadarai: Majakov­szkij olyan művet teremt, melynek minden témá­ját, indulatát, formáját a forradalmi valóság sugalja. Ez a mű csaknem előzmény nélküli — s csodálatos teljességben, érettségben születik meg, a szocialista forra­dalomból. A korai Maja­kovszkij költeményeinek lázadó hangja igazán forradalminak csak október után ad helyet, és Majakovszkij hatalmas utat tesz meg ezeknek a­z első verseknek költői magatartásától, addig, amíg az újat, az igazit megtalálja. Igazi köl­tővé, nagy költővé. A Majakovszkij a­ párt harcai­ban edződik. A»mly mértékben egybekovácsoló­­dik étele és munkája a pártéval, oly mértékben bontakozik ki költői nagysága, jelentősége ie. És micsoda iramban száguld végig a forradalmi pályán, a népért, az egész emberiségért szóló költészet távlataikba! Ami indulatosat és gyen­gédet, szárnyal­ót és bensőségeset, lelkesítőt és ostorozót, merészet és közvetlent tartalmaz Majakovszkij költészete: mindarra a Forradalom tanította meg. Petőfi költészetének koronáját, beteljesültét jelenti a forradalmi, szabadsághar­cos líra, Majakovszkijnál a Forradalom, a kez­det, a születés — az igazi költővé és igaz em­berré születés mozzanata. Majakovszkij költészetében a forra­dalmi egyetemesség kap meg leginkább ben­nünket. Egyetemesség, mellyel minden témája, érzése, gondolata, élménye és asszociációja­ forradalmivá hővül. Egyetemesség, mellyel mind­azok a változatos műfajok, melyekhez élete so­rán folyamodott, forradalmi értelmet és célzatot nyernek Eposz, drámai, film, óda, plakátvers, utcai agitáció, — mindez­ a Forradalmat szol­gálja nála — nek­i is ír !e olyan sort, mellyel ne a párt, a forradalom ügyét vinné előre. Rek­lámversei, melyekkel a­z állami éttermet, vagy az állami gumitröszt sárcipőjét népszerűsíti, nem kevésbbé ihletett alkotások, mint nagy köl­teményei. Ettől azonban éppen nem válik „egyhangú­vá" a költészete! Mert Majakovszkij nem holmi tételként érvényesíti költészetében a forradal­­miságot; az egyetemes, áradó, forradalmi érzés forrón tör fel valamennyi témában, akár a sze­relemről, a barátságról, a költészetről ír, — vagy akár a szovjet élet jelenségeiről, s magáról Októberről, melynek megörökítésére nagy poémáiban vállalkozik. Ez az egyetemes forra­­dal­miság különösen élesen mutatkozik meg a burzsoá külföld rajzában, a szatirikus utikép­­versekben, a szenvedélyes kommentárokban, melyeket pl. az amerikai élet jelenségeihez fűz. Épp az egyetemes forradalmi szemlélet miatt hatol is Majakovszkij kritikája az imperialista világ jelenségeinek gyökeréig — és képes eze­ket a jelenségeket szenvedélyes erővel ábrázolni. Az imperializmusnak ez a felháborodott, forra­dalmi leleplezése, mely a Black and white-ben, a­ Felhőkarcoló keresztmetszet képei során, va­n a Brooklyni-híd hatalmas látomásában mutatko­zik meg: Majakovszkijt a békeharc költőjévé avatja, napjaink költészetének előfutárjává és tanítómesterévé, aki az imperialista világ né­peinek gyötrelmeit a testvér együttérzésével és az utait mutató kommunista felelősségével énekli meg. Majakovszkij forradalmi szenvedélyessége új táplálékot nyer az embertelen világ viszonyai­nak átélésében; az az új emberiség, melynek ta­nait e szatirikus versekben is hirdeti: a Béke emberiessége, az új korszak emberiessége, mely felé a világ népeit elindítani kívánja köl­teményeinek serkentő, harcos trombita-szavá­val. Majakovszkijjal olyan méretű forradalmi újí­tás valósul meg a költészetben, aminőre a világ­­irodalom nem adott még példát. Ennek ellenére Majakovszkij nem szakad el az orosz költészet Lírájának egyik legjellegzetesebb vonása, hogy a szovjet élet mindennapi eseményeit köl­tőien tudja nevükön nevezni, tudatosítani. Ilyen vers például az Iván Kozirevről szóló. A költe­mény első olvasóit — éppúgy mint bennünket is — az az érzékletesség ragadhatta meg, me­l­­lyel a vasöntő új fürdőszobájának egész való­ságát felidézi Majakovszkij és általa a szovjet élet, az új élet valóságát is. Mennyire szemlé­letes ez a kép, a zuhanyozó „százlyukú vasse­­regé­­vel”, a permetező víz útjával, a „két lapocka közötti vályún” stb. Majakovszkij művészete ab­ban is újszerű,­­hogyan kibontakoztatja a min­dennapi szovjet élet költőiségét; — ahogyan erre (Folyatás a 2. oldalon) AAervben új alanyisággal, a líraiság egy gyökeresen új értelmével is párosul Majakov­szkij költészetének forradalmi egyetemessége és újszerűsége. Költészetében eltűnt a határ a „ma­gán”­ és a „közélet” lírája között. Amikor ma­gáról 6701 — a népről is szól. Örömei, haragjai, a közösség örömei, haragjai is. Majakovszkij hőse a maga versének és nála ez azt jelenti, — hogy mindig a népről, a Forradalom és a szo­cializmus népéről énekel, hogy a nép — az új ember szavát, a maga szavaként mondja ki. De mindig úgy, hogy ez a szó az ő lényének, az ő létének legmélyéből fakadjon. Majakovszkij kérlelhetetlenül szigorú és igényes önmagával és a többi költővel­ szemben: „Holott nekem a valóságban csakis egy kell: minél tö­bb, jobb és sokszínűbb költőt akarok”. Alig van a világiro­dalomban nála személyesebb költő. Személyi­sége merész és akár kihívó is. De ebben a­ sze­mélyességben­ is a nép szólal meg, a­ Forradalom népe, — és a párt, melynek boldog és acélos közösségében ő a néppel egybeforrott. Maja­kovszkij csak úgy mondhatja ki a mindenki sza­vát — ha legmélyebben­­ nyúl e szóért a saját szívébe. És ebből adódik e költészet példátlan öntu­datossága, merészsége, — valamint bensősége és hitele is. Az ilyen költő tolla alatt nem érez­zük túlzásnak azt a „különös kalandot” sem, melynek során a puskinói üdülőben magával a Nappal teázik. Hisz ez a költő maga is óriás, — a nép jóvoltából, mellyel egynek érzi magát. Majakovszkijnál a költői ihlet mindig is a nép­pel eggyé válás nagy alkalmaiból fakad föl. Ilyen alkalom volt Október, — és ilyen alkal­mak a szocializmusért vívott harc eseményei is Bárki másnál fennhéjázá­snak, kérkedésnek éreznék azt, ahogyan ő a Nappal cimborái, s ilyen szavakat mondat vele: „Te meg én, egy­ben járunk, mi ketten” De mivel ezek a szavak­ valójában a költő képviselte néphez szólnak, természeteseknek érezzük őket, nem keltenek bennünk mosolyt, vagy visszatetszést. Mi sem áll távolabb Majakovszkijtól, mint bármiféle „titánkodás“. Senki sem egyszerűbb és szeré­nyebb nála, — holott mindig is a nagyság az igazi eleme. Alig írt le őrá, magára jellemzőbb kérdést, mint amellyel a Nettéről elnevezett hajót köszönti: „Nem furcsa itt a sekélyben?" Maja­kovszkij költői méreteihez nem illenek az öblök csendes, sekély vizei... Költészetét jellemzi az is, hogy mindig gazdagon tipikus érzelmeket és gondolatokat fejez ki. Csodálatos költeménye, melyben meghitt, bensőséges beszélgetését mondja el Lenin fényképével: nem tipikus ér­zést szólaltat-e meg, érzést vagy elképzelést, melyben a költővel annyi szovjet ember osztoz­hatott? A költemény felidézte helyzetben: egy egész nép érzései nyernek kifejezést, Lenin iránt — a lenini eszmék iránt. Látszatra a ma­gány, a csend elmélyedésének szülöttei a költő szavai. De valójában ezt a magányt a költő­­ az egész szovjet néppel megosztja. Valójá­ban, ez alkonyi csend mélyén egy egész nép szívé­­dobbanását hallhatjuk. I MEGHALT PUDOVKIN ! Úgy ért a hír, mint a derült égből lecsapó villám. Szinte el sem tudom hinni, hogy nincs többé. Két esztendeje sincs, hogy legutóbb itt járt, közöttünk élt, segített, taná­csokat adott, velünk és értünk dolgozott. Őszinte barátunk volt, a filmművészet világ­hírű nagymestere, alkotó­­művész, pedagógus, kiváló szakíró. Kiváló filmalkotásai már fiatalon világhírt szereztek a számára. Ki tudja elfelejteni „Dzsingiz kán utóda”, Gorkij gyönyörű regényéből készített „Az anya” című re­mekműveit, a híres és remek „Nahimov tengernagy”-ot, a „Minyin és Pozsarszkij”-t? Vagy a repülés nagy tudásá­ról szóló filmjét, a „Zsukov­­szkij”-t, és más nagy filmjei­nek egész sorát. Végtelenül színes és eleven fantáziája, határtalan művészet-szeretete, műveltsége és kiváló szak­tudása, képessé tették őt bár­milyen nehéz feladat megol­dására. Napy rendező és ki­­tűnő dramaturg volt egysze­­mélyben és mint ilyen, termé­szetesen élesszemű és szigorú kritikus is. Nem tudok róla nekrológot írni, csupán emlékeket idézek. Tiszteltem benne a nagy mű­vészt, de legalább annyira szerettem, mint embert. Tisz­teltük és szerettük mindan­­­nyian. Kétízben volt nálunk, először 1950-ben, azután egy évvel később. Csak néhány hetet töltött itt úgy az első, mint a második alkalommal, de a rövid idő alatt is sokat kaptunk, sokat tanultunk tőle. Küldetésben volt nálunk, ké­résünkre eljött és magával­­hozta a szovjet filmművészet kincsesházának kimeríthetet­len értékeit. Olyan lendülettel vetette bele magát a mi mun­kánknál felmerülő problémák megoldásába, mintha a sa­játjai lennének és a megoldá­soknak úgy örült, mintha azok őt magát vinnék előbb­re. Tanácsokat adott, segített, buzdított, fáradhatatlan volt. Témáink érdekelték, mintha neki magának kellett volna belőlük filmet csinálni és írigylésre méltó éleslátással tudott rámutatni a legrejtet­tebb hibákra is. Örült a jó­nak, haragudott a rosszra. Szókimondó volt, olykor a go­rombaságig őszinte, de a go­rombasága sohasem volt sértő. Művész volt ízig-vérig, szocialista realista­ művész. Egyéni stílusával iskolát te­remtett, technikai megoldásai határkövek voltak a filmmű­vészet útján. Híres Dzsingiz kánját még a némafilmkor­szak utolsó éveiben készítet­te és ezzel valósággal forra­dalmasította, új életre kel­tette a már-már halódni ké­szülő, dermedtségbe merülő filmművészetet. Ez a film sok­sok évvel megelőzte a saját korát, hiszen később, utólag hangosított állapotában is megőrizte a frissességét és aktualitását. Pudovkin egyik fő erőssége, hatalmas jellemábrázoló ké­pessége volt. Figuráiból a va­lóság meggyőző ereje áradt, mindenkor élő húsvér embe­rek voltak. Másik nagy erős­sége ábrázolásának helyes pártosságában szenve­és a tömegek mesteri mozga­tásában mutatkozott meg. Ennek a titkáról — mint an­­­nyi másról is — sokat mesélt nekünk. Felfedte a saját „mű­helytitkait" és ajándékba adta azokat. Szerettük őt, de ő is szere­tett minket. Szerette a ma­gyar filmeket, szerette a ma­gyar színházművészetet és nagyrabecsülte a magyar szí­nészeket. Egyszer azt mond­ta: „Magyarország csak terü­letében kicsi, kultúrájában, művészetében, a nagy orszá­gok között is előkelő helyet foglal el.” Ő is úgy volt vala­hogy, hogy nemcsak szeretett, hanem tisztelt is bennünket. Közös érzések voltak ezek. Soha nem felejtem el, hogyan beszélt Munkácsy Mihály festészetéről, képkompozíciói­ról, színtechnikájáról, de leg­főképpen festményeinek té­máiról és zseniális ábrázoló készségéről. Hogyan elemezte a „Siralomház”, az „Ecce homo”, a „Zálogházban" vagy a „Sztrájk” alakjait, részleteit, megrázó erőit. Mi­lyen tökéletesen megértette Munkácsyt és rajta keresztül a magyar nép akkori gond­jait, bajait, panaszait, keserű elnyomottságát. Valami fur­csa áhitat ült az arcán, tűz égett a szemében, egy nagy művész alázata a másik nagy művész iránt. Szerette ezt az egész orszá­got. Egyszer a Balatonnál jártam vele. Hosszan nézte az opál minden színében tün­döklő víztükröt, szótlanul fi­gyelte a parti fodrok csendes loccsanásait, a hangtalanul suhanó karcsú, fehérszárnyú vitorlásokat. — Szép ez az ország — mondta csendesen, csakúgy magának — nagyon szép... Egyszer gyengélkedett, nyári influenza vette elő, az orvos ágyba parancsolta. Mérges volt. Ilyen „ostobasá­gokért” nagyon tudott hara­gudni. Nem is maradt tétlen, mert azt egyszerűen nem bírta. Mikor meglátogattam, szorgalmasan dolgozott. Ta­nulmányt, cikket írt az ágy­ban. Megkérdeztem, nincs-e szüksége valamire? — Köszönöm nincs — mondta kedves mosollyal —, papírom, ceruzám van, né­hány gondolatom is akad, mire lehet még szükségem? A következő pillanatban már lecsúszott a papír, el­gurult a ceruza és ő beszélt, érvelt, magyarázott. Úgy fel­boncolt egy témát, úgy kiele­mezte a hibáit, olyan lendü­lettel szőtte a figurák közé a mesét, mintha nem is lett volna 38.5 láza, a feje sem fájt volna és általában, éle­tében sem hallotta volna azt a szót: betegség. Kiváló előadó volt. Lebilin­cselő modorban, szuggesztív erővel beszélt. Ilyenkor el­fogta a hév, elöntötte a belső forróság, kabátját hol hátra­lökte a válláról, hol vissza­rántotta, fel-alá járt, előadá­sát széles gesztusokkal kísér­te, arca kipirosodott és elő­adása nyomán hol taps, hol nevetés tört ki. Szenvedélye­sen csinált mindent, teljes erejével, minden tudásával a célért küzdött. Ez jellemezte őt mindenben, csak így tu­dott dolgozni. Lobogott, lán­golt. Mérhetetlen energia volt benne. És most utolsót lobbant. A láng elaludt. Milyen vihar fújta el, nem tudom. Csak megtudtam, hogy nincs töb­bé. Fájó szívvel idézem az emlékét. De nemcsak én, mindannyian. Pudovkin meghalt, de még egyszer üzent. Látni fogjuk utolsó szép alkotását, az „Aratás”-t. Ez a filmje a ma emberéről szól a ma emberé­hez. Galina Nyikolájeva híres regényét vitte filmre. Egyesek már látták, nekem még nem volt rá alkalmam, de tudom, hogy gyönyörű, tudom, hogy nagy film, ha nem mondták volna, hogy az, akkor is tud­nám, mert Pudovkin csinálta. Vele együtt fogom megnézni, mert ott lesz. A film minden kis kockájában, a szereplők játékában, hangjában. Látni és hallani fogom Pudovkint, ahogy rendez, magyaráz, ég, lobog, amint művészit, szépet, maradandót alkot. És nem fogom elfelejteni, emlékezni fogok rá, szeretettel és tisz­telettel. Nemcsak én — mind­annyian! Bán Frigyes

Next