Irodalmi Ujság, 1953. július-december (4. évfolyam, 14-26. szám)

1953-08-15 / 17. szám - Máriássy Félix: A Sztanyiszlavszkij rendszer alkalmazásának első eredményei a magyar filmben (2. oldal) - Sebők Éva: Klasszikus lengyel elbeszélők • könyvkritika • Klasszikus lengyel elbeszélők • A cím és a tárgy ugyanaz (2. oldal) - Feleki László: Megnyílik a Népstadion (2. oldal)

2 Irodalmi Újság A MAGYAR FILMMŰVÉSZEK népünk múltbeli és mai életének realista ábrázolásában évről év­re nagyobb sikereket érnek el. Ez a fejlődés­­ azonban nem volt egyenletes, zökkenőmentes, az új eredmények állandó harc közben születtek. Harc folyt az irodalmi értékű, a­z élet teljességét tükrö­ző forgatókönyvekért, harc a rea­lista rendezői módszerekért, harc a teljes értékű, gazdag emberáb­­rázolásért a színészi játékban. A filmművészet e három alap­vető összetevője nem fejlődött egyenletesen. Pártunk bírálata alapján vetődött fel élesen a Színház és Filmművészeti Szö­vetség II. konferenciáján film­­művészetünknek akkori két fő­hiányossága, az eszmei monda­nivaló egyoldalú, nem meggyőző vagy helytelen kifejezése és a sablonos, szürke, egyoldalú jel­lemábrázolás — a színészi játsék kérdése a filmen. E hibák elleni harc egyet jelentett a Sztanyisz­­lavszkij -ren­dszer t­a­n­u­lm­án­yoz­á­­sával és alkalmazásával a film­művészetben. Ma már szinte hihetetlennek látszik, hogy hosszú vitákat foly­tattunk arról, lehetséges és szük­séges-e a színészi átélés a fil­men, önálló alkotóként dolgo­zik-e­­ a színész vagy csak mint a rendező engedelmes eszköze, szükség van-e elmélyült, alapos próbákra, tehát a szerepek tuda­tos felépítésére, az ösztönös rög­tönzéssel szemben? Mindezekre a kérdésekre a Sztanyiszlavsz­­kij-rendszer tanulmányozása ad­ta meg a választ. Az annak ide­jén misztikus szakkifejezések homályába burkolt elméjet, egy­re inkább átmegy filmművésze­tünk gyakorlatába, filmrendezőik és színészek közös munkája nyo­mán egyéni módszerek formá­lódnak a Sztan­y­iszlavszki­j­rendszernek a filmművészetben való alkalmazásáért, az élet igazságának művészi ábrázolá­sáért. MÁR AZ ÍRÓVAL való dra­maturgiai munkában is segítsé­get nyújt Sztanyiszlavszkij, aki a darabot, az objektív valóság­­ törvényszerűségeinek megfele­lően kifejlődő, élő folyamatnak tekintette. Az eszmei mondani­való tisztázása, mint elsődleges feladat, az egyes szerepek jel­lemrajzának és cselekvési céljai­nak, akaratuk viszonyának tisz­tázásai az eszmei mondanivaló­hoz, a forgatókönyv olyan alapos és mélyreható elemzését tette szükségessé, mely sokszor felfedi a hiányosságokat, sokszor lehe­tővé teszi a forgatókönyv színe­sebb, gazdagabb, igazibb meg­formálását. Az alapos elemzés lett ettől kezdve alapja a rende­zői forgatókönyv megírásának s egyben biztosítéka annak, hogy a jelenetek feldolgozásában ne hatásvadász, formalista megol­dásokat keressen a rendező, ha­nem minden filmadta eszközt az eszmei mondanivló szolgálatába állítson. Maga az elemzés, szin­te szükségszerűen magával hoz­ta az elmélyültebb munkát a szí­nészekkel. A forgatás előtti pró­bákat először Keleti Márton al­kalmazta rendszeresen „Eriké!” című filmjénél, majd Bán Fri­gyes és a­ többi rendező is egy­re következetesebben igényt tar­tott a színészekkel való próbák­ra. A filmnél különösen fontos szerepet kaptak az úgynevezett olvasópróbáik, mert hiszen egy forgatókönyv idő és térbeli ta­goltsága nem teszi lehetővé a színháznál szokásos folyamatos próbarendszert. Ez a széttagolt­ság a film felvételei közben ne­hezebb feladatok elé állítja a színészt, mint a színházban. Csak akkor nyújthat fejlődésében egységes alakítást a színész, ha szerepét a­ rendezővel együtt elő­re, gondosan átgondolta, felépí­tette. Sztanyiszlavszkij azokat az eszközöket kereste, melyek a szí­nészt hozzásegítik ahhoz, hogy úgy viselkedjen, mint az életben. Játszani, szerinte annyit jelent, min­t átélni a „gondolat-, érzés-, akarat-, fizikai cselekvés-, be­széd teljes láncolatát”. A szí­nésznek filrnszerepeiben is nem­csak cselekednie kell, de akarnia is kell cselekedni, nemcsak tenni va­lamit, hanem abban a teljes belső meggyőződésben kell élnie, hogy másképpen tenni nem is le­het. A színésznek ehhez az al­kotómunkájához ad segítséget a filmrendező és ennek következ­ménye, hogy ma már a műte­remben nálunk is, Pudovkin sza­vaival élve, „a színész a hős” — minden technikai munkálat egy­re inkább neki van alárendelve. MINDEZEK AZ EREDMÉ­NYEK a­ Sztanyiszlavszk­ij-rend­­szer elvi elfogadásának követ­kezményei, a rendszer gyakorlati alkalmazásánál azonban még sok a tennivaló. Az elemzés csak ak­kor segít, ha helyesen elemzőnk, a színésszel való munka csak ak­kor eredményes, ha nem csak egy jelenet hatásos megoldását, hanem a­z egész műben rejlő fo­lyamatot szolgálja. Gyakori hiba még az is, hogy a kisebb szerep­lők jellemei kidolgozatlanok, a rendező vagy a színész felüle­tessége következtében, aki nem tekinti a főszerepekkel egyfor­mán fontosnak az 1—2­­ napos kis epizódszerepet. A Sztanyiszlavsz­kij-rendszer elvi elfogadása a filmszereposz­tások gyakorlatában is, egyre in­kább megmutatkozik. A régi tö­rekvés, hogy egy-egy szerephez a szereppel azonos egyéniségű színészt keressenek a rendezők, a színészek típusok szerinti „be­skatulyázásához” vezetett és egyben hozzájárult ahhoz, hogy csökkentette a színésznők alakí­tásában való örömét, ennélfogva saját kezdeményezését, képzeletének működését. alkotó Az törekvés, hogy a színészek jelle­­­­eket alakítsanak, bár nagyobb feladatot jelent számukra, mégis közelebb hozza egymáshoz a fil­met és a színészeket. A Színház­és Filmművészeti Szövetség II. konferenciáján, még arról be­széltünk, hogy a színészek lené­zik a filmet, csak mellékfoglal­kozásnak tekintik és viszont­ a filmművészek csak eszközként használják a színészt. Ma már visszanézhetünk néhány kitűnő színészi alakításra, mint Bihari József Gilice bácsija, Pécsi Sán­dor Erkelje, Makláry Zoltán Bernje, vagy Szirtes Ádám Hajdú Gyurkája. Ma már el­mondhatjuk, hogy színészeink szeretnek filmen játszani és ép­pen azok, akik leginkább elmé­lyülnek munkájukban, akik Sztanyiszl­avszki­j-rendszer elvei a alapján dolgoznak, harmonikus, közös alkotómunkát végeznek a film­rendezők­kel. A Szt­any­iszlavszki­j-rendszer megismerése és alkalmazása fi­lmren­dezők munkáját is szeb­a­bé, gazdagabbá tette: a film mű­vészi munkatársai közt szorosab­bá vált a közös alkotómunka, ál­landóan fejlesztik módszereiket, hogy egyre mélyebben tárják fel az élet jelenségeit, s azokat mi­nél gazdagabban, igazabban áb­rázolják műveikben. Máriássy Félix 1953 augusztus 16. A Sztanyiszla­vszkij rendszer alkalmazásának első eredményei a magyar filmben KLASSZIKUS LENGYEL ELBESZÉLŐK Az 1870—80—as évek len­gyel irodalma, a kritikai realiz­mus korszaka jelenti a lengyel irodalmi múlt fénykorát. Ez az a kor, amelyben a lengyel próza­­irodalom klasszikus magaslatra emelkedett és ez a lengyel pró­zairodalomnak az a korszaka, amelyre a mai prózairodalom, mint nagy haladó hagyományra épül. Az a világ,­ amelyről en­nek a kornak az irodalma szól, a reakcióssá váló kapitalizmus, a kibontakozó munkásmozgalom, a jobbágyfelszabadítás után is változatlan nyomorban sínylődő parasztság, a hatalmukkal vis­­­szaélő és élősködő állami alkal­mazottak sötéten árnyalt világa volt. A kritikai realizmus hangja is sötétenlátó, komor. Kiutat hol a kivándorlásban, hol a ka­pitalizmus továbbfejlesztésében, esetleg a jótékonyságban, vagy a lengyel pánok szája íze sze­rinti nemzeti függetlenségben ke­res. Ennek a­ korszaknak az iro­dalmát az írói becsületesség, az emberi igaziságérzet, az emberi lélek mély ismerete, a bajok for­rásának, szüntelen kutatása és íróinak magasrendű realista mű­vészete teszi naggyá. Ennek a kornak a keresztmet­szetét adja a „Klasszikus len­gyel elbeszélőik“­­kötete. A már régebben megjelent „Mai len­gyel elbeszélők“ kötete mellett ez megismerteti az olvasót lengyel elbeszélő­ irodalom múlt a javai és egyben történelmi táv­latot ad a mai lengyel irodalom megértéséhez. A kötet egyik nagy érdeme, hogy új, méltó megvilágításban mutatja be Sienkiewiczet a ma­gyar olvasóközönségnek. Sien­­kiewicz nevét a „Quo vadis?” tette ismertté, az elmúlt rend­szer a nagy író nevét ehhez a legkevésbbé haladó fűzte. Az új irodalmi művéhez közvéle­mény más műveket nem ismer­ve­ kezdte eltemetni Sienlkiewicz nevét a ,,Quo vadis?”-szal együtt. Ezért üdvözölhetjük olyan öröm­mel ebben a kötetben Sien­­kiewicznek azokat az elbeszé­léseit, melyek megmutatják szerző igazi lényét, művészeté­n­­ek valódi tartalmát, melyet a reakciós irodalompolitika évtize­dekig leplezett előttünk. Sien­kiewicz a falu kulturális és gazdasági felemelkedéséért harcolt írásaiban. A „Szénraj­zok“ c. elbeszélése Mikszáth han­gulatát idézi számunkra, kicsit csípősebben, borsosabban. Lelep­lezi a falu szegény és gazdag parasztjai közti ellentéteket, mesteri kerekdedséggel jellemzi a falu „nagyságait“, a bírót, ír­nokot, jegyzőt, papot és földbir­tokost, megmutatja kémikus alakjuk aljasságát, csúszómászó voltát. Megmutatja a szegény­parasztot, amint ezek markában és érdekében értetlen vergődik. Az „ígéret földjén“ e novellában viszont azokról ír, akik ebből a helyzetből menekülni akartak és kivándoroltak- Ezek „az európai társadalom elesettjei“. Helyze­tük még az itthoninál is borzal­masabb. Az olvasó emlékezetébe mélyen bevésődik Marysiánaik, a szép parasztlánynak halódó alakija és a­z öreg Wawrton resz­­keteg reménykedése. A „Muzsi­kás Jankó“ az elkallódott pa­raszti tehetség gyötrő problémá­­ját tárja fel. Erről a tárgyról szól Prus „Antek“ c. novellája is, ahol az író kimondja:­­„Mert ki ápol­gat­ja, öntözi a mezei vad­virágot, a vackort, meg a cse­resznyefát? Pedig nem titok, hogy ha ápolnák, több haszon lenne belőlük.“ Prostiak a „Bábu"-ból megismert alkotói képét szerencsésen egészíti ki a kötetben közölt két novella, Két Orzeszkowa és Konopnicka ne­a magyar olvasóközönség nem ismeri. Mindkét írónő a len­gyel irodalom nagyjai közé tar­tozik. Konopnicka nevét külö­nösen mélyen a szívébe zárta a lengyel nép, verseinek egy ré­sze példaként él Lengyelország­ban. Konopnicka nagy és sok­oldalú novellista is volt. A kö­tetben két novella képviseli. Az „Irgalmas város“, amely a sváj­ci rab­szolgavásár-árverésekről szól, ahol az elaggott szegények képezik a megalázott „áru tár­gyát", a merész és éles szatíra. A másik közölt novellája „A mi lovacskánk“, amely gyermek, fal hűtlenségen keresztül, csodá­latos könnyes-mosolygós han­gon mutatja be az anya haldok­lását, halálát, az apa és anya szerelmét, a zsibárust, aki las­san mindenüket elhordja és munkanélküliség ál­mát. Mind a a két novella nagy mű, és az író jellegzetes műve. Mégis kevés ez a két novella írójának sok­oldalú, színes, harcos és jelen­tős munkásságához képest, kü­lönösen, miután a magyar kö­zönségnek teljesen ismeretlen. Talán az egyik Sienkiewicz-elbe­­szélést el lehetett volna hagyni és­ helyébe közölni Konopnicka valamelyik novelláját, „Gdanski Mendels“-t, a „Floren­­a tynai kisasszony“-t, vagy „Füst“-öt, a gyári balesetek el­­­leni védekezés hiányának szo­morú vádiratát. Ugyancsak két novellát közöl a kötet Orzeszikowáról, aki Ko­nopnicka világos, szívbemarkoló egyszerűségű stílusával szemben a bonyolult képek és színek mes­tere. Orzeszkowa „Téli esté“-je olyan bűnöst mutat, akit a pa­rasztokkal való társadalmi igaz­ságtalanság taszított bűnbe. „Tadeusz“-a egy pici gyerek vesztén keresztül tragikusan vá­dolja a nemesi rend és az egy­ház rendszerét, mely kiszipo­lyozza az emberek erejét és örö­mét. Dygasinski és Swietochowski nevét szintén nemigen hallottuk eddig, itt előbbi egy, utóbbi két novellával szerepel. Zeromski novelláiban is azt bizonyítja­, amit a „Hontalanok“ c. művé­ben, keresi a társadalmi igazság­­talanságok orvosságát, de nem találja, hősei magányban téve­­lyegnek. Azoknak az igazságta­lanságoknak a szövevényét vi­szont, melyekből a kiutat keresi, itt is mély realizmussal mutatja be A fordítás, Mészáros Ist­ván munkája, maradéktalanu­l visszaadja a novellák szépségét, mélységét, klasszikus zamatét. Olyan választékos gondossággal keresi meg a legszebb és legíze­­sebb szavakat, a magyar nyel­vet olyan­­ alaktalanul és tisztán használja, hogy példaképül áll­hat minden fordító előtt. Az olyan fordítások, mint „Muzsi­kás Jankó”, a szokott „Muzsikus Jankó“ helyett, vagy a tájleírá­­sok gördülékeny szépsége, a for­dítást művészivé teszi. Egy-két a­prósá­got felhozok, amivel nem értek egyet. A halk, csodálkozó felkiáltás jelzésére magyarban nem találom meg­felelőnek a­z „Áááál“ jelzést, ma­gyarul ezt inkább az „óh!“ fel­kiáltás fejezi fel. (Amint a len­ivel „oj!“ fájdalomkiáltás he­lyett a magyar „jaj“-t mond.) A „szemét szélesen kinyitotta“ a szó szerinti fordítás, magyarban „tágranyitotta“ fejezi ki ugyanazt. Valakinek az ellen­szenvét nem kivívják, hanem ki­­hívják. De az ilyen és hasonló különbségekről nem tudom hi­bák-e, vagy — sajtóhibák. A könyvben hemzsegnek a sajtó­hibák. Egészen kis sajtóhibáktól egészen nagy sajtóhibákig. (Szenátor-szentáron, lanka-cson­­ka stb.) Különleges sajtóhiba­va­dászat nélkül is mintegy 50-et találtam. Kár, hogy egy ilyen mély művészi értékű és szép ki­állítású könyvet sajtóhiba-tömeg torz­ít el. Az előszó, Kovács Endre tanulmánya segít az olvasónak a művek és az írók alaposabb megértésében és megismerésé­­ben, fényt vet az alkotások tör­ténelmi hátterére és ebben távlatban olvasva a művek el­a mélyültebb irodalmi élményt je­lentenek. Sebők Éva­ ­ n­égy éve nyáron különös tár­t_____________sasag sür­gött-forgott a „régi Lóverseny­tér” néven ismert területen, ahol akkor még csak tekintélyes mé­retű földhányások sejttették a Népstadiont. Voltak itt sárgák, feketék, fehérek, vörösek, bar­nák, s ehhez igazodtak a külön­féle ruházatok is, a fezek, turbá­nok, humuszok, kaftánok, skót szoknyák. Csak a munka volt közös: humuszt szállítottak Népstadion játékterére. A buda­­­pesti VIT-re összegyűlt fiatalok százai határozták el, hogy egy kis társadalmi munkát végeznek a magyar sportoló ifjúság ké­szülő stadionjában. Hirdesse majd a pálya zöld gyepe, hogy öt világrész békeszerető fiatal­jainak kezemunkájáb­ól nőtt ki. Ilyen labdarúgópálya nincs még egy a világon! Ha feltételezzük is azt a képtelenséget, hogy a stadiont már a felszabadulás előtt megépítették volna, az már a végletekig elképzelhetet­len lett volna, hogy nyolcvan ország fiatalságának képviselői hordják össze a fekete földet, a stadion legfontosabb alap­anyagát.­­ Ha a szavak téglává felszabadulás előtt már több sta­diont is fel lehetett volna­ építeni azokból az izzó beszédekből, amelyeket a­ stadionról elzeng­tek. Különösen sok szóvirágot köszönhet a humor történelme egy bizonyos Karafiáth Jenőnek, aki az Országos Testnevelési Tanács néven ismert sportfőha­­tóság elnöke volt. Ilyen módon emlékezett meg a stadionról új­évi szózatában 1926 január el­sején nevezett Karafiáth: „És in már látom a Magyar Nem­­zeti Stadion örök kontúrjait ki­bontakozni a tervek nagy töm­kelegéből... Majd látom a kö­zelgő olimpiász babérkoszorúit a magyar nap barnította homlokok­ra felfonódni, és látom az ellen­ségek által elesettnek hirdetett Hungáriát betegágyából gyó­gyultan felkelni, hogy az egész világ ámulatára tegyen tanúsá­got ezer esztendő misztikus, cso­datévő erejéről.. A stadion terve valóban egyre­ misztikusabb távolba került. 1930-ban a külföldi kölcsön öt­lete is felmerült. Úgy látszik azonban, hogy a nemzet ban­kárai nem láttak „fantáziát” stadionban. Közben itt-ott újra­­ és újra felvetődött a stadion gondolata, hol a Lágymányoson, hol az Aranyhegyen jelölték ki a helyét, a telekspekulánsok nagy izgalmára. Budapesti olimpiáról természetesen szó sem lehetett. Az olimpia rende­zési jogának első feltétele: meg­felelő olimpiai stadionnal kell rendelkezni.­­A magyar sportolóig k?0Jtő héa nyék között is ki-s kivágták a re­zet. 1934-ben például a magyar labdarúgó válogatott 2:1-re meg­verte Angliát az FTC-pálya ro­zoga lelátóin összegyűlt 37,000 néző előtt. Az angolok két dol­gon csodálkoztak. Egyrészt azon, hogyan lehet a kis Ma­gyarországnak ilyen kiváló lab­darúgósportja, másrészt azon, hogyan lehet az, hogy egy ilyen sporttal rendelkező országnak nincs megfelelő pályája. És még ami volt, az is jórészt elpusztult a második világhábo­rú alatt. Az egyre jobban magához térő magyar sport a toldozott-foldo­zott sporttelepeken bonyolította le fontos nemzetközi mérkőzé­seit. Ilyenkor virágzott a fekete­­jegykereskedelem, ai jegyüzérek húztak hasznot a magyar sport­pályák helyszűkéből. A magyar sport egyszerűen kinőtte pályáit. Az újpesti sporttelepre befér ugyan 44.000 ember, de hogyan! Az állóhelyek sorai néha úgy hullámzanak, mint a búzatáblái, s ami ebből következik, az már a mentők dolga. Egyre erősebbé vált a remény, majd a Népsta­dionban! I Ma már valóság, gyönyörű íát­ke-Világtanács budapesti ülésé­nek sok külföldi részvevője meg­csodálta a Népstadiont, sport­emberek és nem­ sportemberek egyaránt. Az indiai Dhirubhai Deja számára az sem volt je­lentéktelen élmény, hogy talál­kozott egy mérnökkel, aki a fel­szabadulás előtt kőművessegéd volt. Az emberek is alakulnak, változnak itt, nemcsak a terep. Láthattak úgynevezett „társadal­mi munkásokat” is, fiatal spor­toló lányokat, fiúkat, akik mun­kájuk után vonultak ki énekelve a Népstadionba, hogy ők is épít­senek, segítsenek. Néha túlságo­san is összetorlódtak a­ társadal­mi munkások, alig tudták őket megfelelően foglalkoztatni. Az egyes munkákat különben sport­áganként osztották ki. A nehéz munkafolyamatok a birkózókra, a súlyemelőkre, a kala­pácsvetők­­re vártak. Az asztalitenniszezők inkább a diszpécser-szolgálatból vették ki a részüket... Egy al­kalommal a Honvéd-birkózók 700 százalékon felül tel­jesítettek. Egy kis sportpropagandára felhasználták nagy munkasikerü­n­­ket a stadion állandó dolgozói között: — Látják, aki sportol, az jól bírja a munkát is! Utána a Népstadion dolgozói között fellendült az MHK... Hat vendégek érkeznek a Nép­stadionba, gyakran egy széles­­vállú, magastermetű, erősen ko­paszodó férfiú kalauzolja őket. Mosolyát jól ismerik szerte a vi­lágon. Németh Imre ő,­ikalapács­­vető olimpiai bajnokunk, a Nép­stadion igazgatója. Nem lehet rossznéven venni tőle, hogy el­sősorban az atlétikai pályára van nagy gondja. De nemcsak tanlicskázni, köve­ket hordani járnak ki az élspor­tolók. Néha minden különösebb terv nélkül jönnek. Csak úgy né­zelődnek. Néha­ Bozsik, Puskás, Zakariás sétálgat a zöld gye­pen, próbálgatják a hogy elég ruganyos-e a lábukkal, talaj. Csermák a kalapácsvető-helyet szokta nézegetni. A stadion igazgatója ebben a tekintetben is megfelelő útbaigazításokat tud adni. Akik a vendégeket kalauzolják, jól ismerik már az elragadtatás szavait. Monumentális, hatal­mas, óriási, gigantikus ... Néha meglepő dicséret is elhangzik: kecses, karcsú, gyönyörű...Való­­ban az. Felül szélesebb, mint alul. Úgy emelkedik ki a föld­ből, mint a nyíló virág. Mintha karcsú dereka lenne a­ stadion­nak.­­ Már a mi anyitót vár a TMnd?aki­fővárosi pályákon tanulják a díszbemutató gyakorlatait, népi táncait. A VIT sportversenyein sikerrel szerepelt magyar atlé­ták­ a magyar—norvég atlétikai versenyre készülnek, amely megnyitó napjának egyik jelen­­­tős sporteseménye lesz. A Buda­pesti Honvéd labdarúgóit már­ a Moszkvai Szpartak foglalkoztat­ja. Megtartották a világítási fő­próbát is. Ragyogott a­z egész Népstadion, de azoknak a­z arca is, akik látták. Esti sportesemé­nyeket is lehet itt rendezni. Aki szereti a­ szemléltető statisztiká­kat, az elmerenghet azon, hogy az ülő- és állóhelyek egy sorban 50 kilométerre nyúlnak. Egyelőre 78.000 néző fér be a stadionba, s csak 25.000 az állóhely. Itt láthatók az ország legnagyobb órái. Több mint öt és fél méter egy-egy óra számlapja. Ekkora órákat még nem csináltak Ma­gyarországon. A villamos ered­ményhirdető táblákon 7000 égő alakítja­ ki a betűket és számo­kat. A hallható eredményközlés 25 hangszóró segítségével törté­nik. Az öltöző- és irodahelyisé­geket egy 14 emeletes épület fo­gadja majd be a stadion keleti oldalán. Megírtuk már, hogy milyen lesz majd, amikor a­ Földalatti Gyors­vasút Népstadion-állomásáról tízezrével tódulnak az emberek a pálya felé. A „fantasztikum­írás” egyik fele megvalósult — a Népstadion felépült. A Nép­stadion-állomás is alakul már, készen vannak a sporttárgyú szobrok, s a művészek már el­végezték a feladatukat „Az If­júság Útjá”-nak nevezett osz­lopsoros felvonulási út szobor­­csoportjainak megalkotásában is. A helsinki diadal éve hatvan­kettőre emelte a magyar olim­piai bajnokságok számát. Hat­van­két olimpiai bajnokságot kel­lett nyernie a magyar sportnak ahhoz, hogy stadionhoz jusson é­s reménye lehessen arra, hogy olimpiát rendezhessen. De nyer­hetett volna akár százat is, a stadion „örök kontúrjai” ezer esztendők misztikumában enyésztek volna­ el, ha nem dol­gozó népünk ragadja kezébe a hatalmat. Most megvalósult Népstadion, mint az ötéves terv a egy része. És megnyílik az al­kotmány ünnepén. I ^an­e, aki azt hiszi, hogy a^adf^ megnyitása csak egyszerű „sportesemény”, a testi mutatvá­nyok ünnepe és semmi köze sincs a szellemi élethez? Aki így gondolkozik, az sohasem látott labdarúgómérkőzést, amelyen az ötlet és a­ gyorsaság, az erő és­ a tervszerűség, a­­ ruganyosság­ és a ravaszság, az erő és a­z el­­határozóképesség, test és szellem közös erőfeszítése dönti el győzelem sorsát. Sohasem látott a magasugró- vagy távolugróver­­senyt, amelynek részvevői szellem erejével állítják szolgá­ai latukba a fizikai törvényeket. Sohasem hatotta át a vérpezs­dítő izgalom mérkőzések versenyek alatt, sohasem vagy vir­rasztóit a rádiónál olimpiai eredményeket várva. A győze­lem, a dicsőség élményét adja­ a sport, s az új Népstadionnal jö­vendő magyar győzelmek, di­csőségek színhelyét­­ építették meg. Egy baja van csak az óriási Népstadionnak: kicsi... Nem fér bele például az a­ közel egymil­lió ember, aki jegyet igényelt a megnyitóra ... Feleki László MEGNYÍLIK A NÉPSTADION

Next