Irodalmi Ujság, 1953. július-december (4. évfolyam, 14-26. szám)

1953-11-21 / 24. szám - Waldapfel József: Csokonai (4. oldal) - Szerkesztőség: Kiállítás nyílik a Rákóczi-kor irodalmáról • tárlat • Nemzeti Múzeum (4. oldal)

4 1953 november 21. Irodalmi Újság November 27-én voltak éve, hogy Csokonai Vitéz Mihály, a XVIII. század legnagyobb magyar költője, a magyar lírának Petőfiig legzseniálisabb, leggazdagabb hangszerelésű s egyben legtudatosabb mestere megszületett. A halálai óta eltelt csaknem másfél század alatt —• kivéve tán a reformkorszak kezdő szakaszát, •amely még nem tudott szakítani Kazinczyék túlnyomórészt negatív ítéletével — alig vám nagy írónk,árki ne érezte Volna kötelességének, hogy a Csokonai-kérdésben állást foglaljon, hogy hozzá való személyes viszonyát is tudatosítsa és hagyatékából kiemelje, amit legnagyobb értékének tart. Ismeretes Petőfi, Ady, Móricz, Juhász Gyula, Tóth Árpád rajongása, költészetének elmélyedő tanulmányozása leginkább népi íróink részéről. Korviszonyok, társadalmi törekvések, egyéni hajlam ennek a gazdagságában, sokoldalúságában is kivételes költészetnek más-más rétegeit állította érdeklődésük középpontjába. Irodalomtörténetírásunk korántsem teljesítette ilyen mértékben kötelességét. Csokonai művészi fejlődését megrajzoó alapos és hozzáértő monográfiára, mindeddig kísérlet sem történt. A Csokonai-i könyvek nagyrészt biográfiák maradtak. A Horthy-korszak irodalomtörténészei szinte versengtek abban, hogyan tudják kilúgozni, társadalmi mondanivalójától megfosztani, önmagáért való kecses formajátékká, a világ és nemzet dolgával nem törődő 1’art pour hart művészetté alacsonyítani annak a költőnek költészetét, aki Ady minden volt és lehető magyar költők közül legrokonabbnak érzett magához. Az első tanulmány, amely a felszábbadulás után megjelent (Az'igazi Csokonai. Irodalomtörténet, 1949), nem tűzhette maga elé feladatul az egész Csokonai megvilágítását. Annak a főkérdésnek felvetésére szorítkozott, amelyet akkor Csokonai egész művészetének megértése, új kultúránk részére való birtokbavétele, visszahódítása szempontjából döntőnek kellett tartamia, de kijelölte egyszersmind a következő teendőket is: „Ennek a Csokonainak teljes megértése és további fejlődésében a kényszerhez való alkamazkodás és ellene való lázongás szerepének állndó figyelembevételéhez vezethet csak el Csokonai egész, sokrétű költészetének helyes értelmezéséhez”. A részletes elemzés egyoldalúsága s a tanulmány folytatásának elmaradása mégis megbosszulta magát. Az azóta megjelent Csokonaiirodalom többnyire csak tovább szaporította.—*• részben helyes és fontos tanulságokkal, de nem egyszer erőltetett belemagyarázással is —■ Csokonai felvilágosodott, népbarát gondolkodásának, társadalomi kritikájának és lázongásának bizonyságait, Csokonai költészetnek egyéb tártat# és formai vonásait azonban alig világította meg. Azt hiszem, helyesen cselekszem, ha az elnagyolt ünnepi portrék szaporításai helyett néhány részletkérdés fölvetésével próbálok utat mutatni az egész Csokonai megértése és értékelése felé. I. Hadd emeljek ki itt is két olyan tényt, amelynek értelmezésében sokáig voltak kétségeink, de amelyekben egyre világosabban Csokonai forradalmi szimpátiájának jelét látom. Az egyik A pártütő c. verse, amelyet Toldy XVI. Lajos elvesztésére vonatkoztatott, azóta is minden kiadás ily címen közölt. Kétségtelennek tartom, hogy magyar „pártütők” üldözése ellen tiltakozik benne, mégpedig alighanem a nagy felségsértési per kezdetén, Kazinczyék elfogatása után. A másik fontos tanulság már az átmeneti megalkuvás utáni időből való. Ez az Oh szegény, megromlott kezdetű verse. Nem egyedüli jele annak, hogy Csokonai, miután művei megjelentetése érdekében az udvar és nemesség ellenforradalmi szövetségének magasztalásáig jutott, egyéni és nemzeti reményeiben való újabb csalódása után szerető érdeklődéssel fordult a kurucvilág hagyományai felé. Bizonysága ennek a Rákóczi-nóta énekeltetése a Kultúrában. De az említett vers hitelességében sem lehet kételkedni. Formája A reményhez legközelebbi rokona. Hát igaz, hogy A reményhez dallammintáját Kossovics zeneszerző akkori gazdájának, Sztdyovszky Menyhértnek elfogatása után az esemény hatása alatt komponálta, és hogyha, miként valószínű, Csokonai tudott erről, akkor már a Lilla záróversének formaválasztásai is féliymeddig tüntetés volt. Megerősíti ezt Csokonai legkurucosabb versének formaválasztása. Az 1790 körüli ellenállási mozgalom hangjai élednek újjá benne, de az újabb ellenforradalmi terror fokozta keserűséggel. A Rákóczi-szabadságharc megtorlása és a labanc érdemek jutalmazása során keletkezett nagybirtokok terpeszkedését panaszolja, azoknak a hazaáruló és idegen arisztokratáknak szereplését, akik már Mária Terézia országgyűlései idején, majd II. József alatt a leggyülöltesebbek voltak a köznemesség szemében. Az utolsó versszak céloz is Dugonics Etelkájának gonosz tanácsosára. Egyébként a vers a szabadság elvesztését, a despotizmust panaszolja s a maga nemzedékét, amely nem mer szabadságáért harcolni, gyávasággal vádolja: Ma lehettek oly merészek Jámbor eleink, Mért nem olyan bátrak, készek A mi szíveink. Vagy mért ki nem állasz. Mért nem ontasz vért? Bosszút mért nem állasz, Scytha, magadért? A jármot szabad testedre Tették s mégis élsz? És vitéz magyar létedre A haláltól félsz? A német jármot, a „csúf rabotát” panaszolja, azt, hogy Bécs Magyarország mézét és tejét szívja, és míg „Árpád örökjében csúf bitang dúskál” Ha van szíve a magyarnak, Ha van benne ész A bugyogós hóhér kardnak Áldozatja lesz. Ismeretes, hogy Csokonaii Martinovicséx kivégzése idején Pesten járt és tanúja lett a meilriadi abszolutizmus véres gaztettének. Vágos jelei vannak, hogy rokonszenvezett az elítéltekkel, nemcsak Kazinczyval, akivel 1792 óta levelezett, akit mindvégig mesterének tekintet, akiért való bánatát szentimentális regénye ürügyén a Lilla egyik versében (Bácsmegyei olvadásakor) a maga szeremi bána ára: Kapos>ta össze, akinek hazatérését oly sokféleképpen üdvözölte s akinek az Anakreoni dalokat ajánlotta. Goranj levelével, Martinovics egyik legsúlyosabban inkriminált, intervenció-ellenes popirajtával ő tud kedveskedni a fogságból hazatért mesternek, tehát bizonyára még a kritikus időben megszerezte. A kurucos lázongás hangját csak nagyritkán üthette meg, csak legbizalmasabb barátai előtt, mint ahogyan az idézett vers is csak 1936-ban került elő Puky István másolatában és ha nem lenne rá utalás Csokonai verseinek 1802-ben írt jegyzékében is, hajlandók volnánk korábbi évtizedek tanújának tekinteni. Mikor ezt megírta, tudta, hogy kiadására nem gondolhat. A nyilvánosság igénye költészetében a nyíltan forradalmi hangokat szükségképpen háttérbe szorította. A nemzeti ellenállás, a függetlenségi vágy kifejezésének új formája ismét a történelmi hagyományokhoz való viszonyulás lett. Így jutott Csokonai is arra a gondolatra, hogy Árpádról ír eposzt és benne alkotja meg főművét, egyszersmind nemzete reprezentáns hőskölteményét. Ennek az összefüggésnek érdekes bizonysága az, hogy az Árpádiász előhangját is hivatkozik Etelkára. Míg’a nemesség nagy része meg*apuit, vagy éppen lojális lelkesedésben áradozott, Csokonai megértette a nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodás jelentőségét s olyan mértékben kötötte ezt össze a népi értékek megbecsülésével, tanulmányozásával és költői elsajátításával, mint korában senki. Látszólag a Dugon’cs provincializmusához tér vissza,, de plebejus változatban és kelmesség, tájbéli korlátok nélkül. Amit a népről, mint a honfoglaló magyarság egyedüli örököséről mond, abban csak a Petőfi forradalmi demokratizmusának fűzében öntudatosodó Arany hasonlítható hozzá. ..Keressétek fel a raibotázó egyszovü magyart az ő erdejében és az ő szett a pusztáiban ... hallgassátok figyelemmel a daloló falusi leányt és a jámbor pattonost, akkor találtok rá Árpád szerencsi táborára, akkor lelitek fel a nemzetnek ama mohos, de annál tiszteletesebb maradványit." — írja Csokonai anakreoni dalainak ennk nyelvi jegyzetében. Az érett Csokonai költészet énnek legszebb népies darabjaiban (Siralom, Parasztdal, Szegény Zsuzsi a táborozáskor, Szerelemdal ,a csikóbőrös kulacshoz) minden magyar kö‘ö körű legközelebb jut Petőfi plebejus népiességéhez is. 2. A köztudatban, még a Csokonai irodalom legújabb termékeiben is él az a tévedés, hogy a Lilla-ciklus nagy többségében 1796 után készült, vagy általánosítva, az, hogy ,,költészetének ebben a szakaszában, amikor életének igazi céljai, vágyai álmai ronccsá foszlottak, a reakció nyomása alatt, sokkal hangsúlyozottabban érvényesül a rokokó-stílus' (Pandi). Valójában Csokonai költészetének leginkább rokokójellegű rétege a költői mesterség tanulásának idejéből való maradvány: a Lillai-ciklus ilyen darabjai közül több már az Urániában megjelent s így 1794-nél nem későbbi. A Lilla eső két könyvében lévő versek nagy többsége már a Diétái Magyar Múzsa megindítása előtt készen volt. Mikor ezeket a jórészt a pásztor és mesterkélt világából való darabokat a ciklusba iktatta, már rég túl volt ezen az ízlésen, mint ahogy a vele sokszor összehasonlított Watteau is túljutott legérettebb alkotásaiban a rokokón, amelynek tanítványa volt. De ez a túljutás Csokonainál nem jelent teljes leszámolást, fejlődésének minden mozzanata tovább él eredményeiben. Fejlődése korábbi szakaszán nem egy nagyszerű költeményén az is kimutatható, miként ‘oldja meg, egészíti ki új mondanivalóvá', friss szemléleti elemekkel és eszmei tartalommal korai verseit, iskolai kísérleteit. Ennekegj elemzőbb példái a nagy felvilágosodási versek közül a Konstancinápoly, Az est ve, ,4 tét, amelyekben az egykori iskols leíróversből egy ott futólagosan érintett mozzanat filozófiai, általánosításával legsúlyosabb társadalmi mondanivaló kifejezése a lesz. Ebben az értelemben való rétegeződésről, több részletben való keletkezésről nincs szó természetesen Csokonai utolsó nagy lírai verseiben. Mégis megőriztek valamit a költő belső fejlődésének különböző rétegeiből, például mikor A magánossághoz c. verse dekorációjában a magyar táj rendkívül konkrét és érzéki módon festett részletébe egykori tanult poétái világának az antik és rokokó mitológiából ismert lakosait látja bele: Itt a magános völgyben és cserében Megfrisselő árnyék fedez. A csonka gyertyánok mohos tövében A tiszta forrás csörgedez. Két hegy között a tónak és pataknak Nimfái káka-sátorokba laknak. S csak akkor úsznak ők elő, Ha erre bölcs s poéta jő Csokonai az első magyar költő, aki tartalom és forma egységét az igazi művészet feltételéül ismeri föl és megvalósítására tudatosan is törekszik. A tehetséges, de Kazinczytól túlértékelt Dayka Gábor verseinek, mestere kérésére készített kitűnő bírálatában kifogásolja „az őszinte levelek, az érzékeny elégiák és az indulatos monológok" tulajdonságait egybeolvasztó heroidákban az alexandrinus formát, mert szerinte kell, hogy a poémának belső természetével aesthetica megegyezése legyen a versificatio külsőjének, márpedig az alexandrin, ha a sorhatárok nem egyeznek a gondolat ízeivel, darabossá, ha meg egybeesnek, monotonná lesz és „meggyengíti és lealacsonyítja a heroidának azt a nemesebb karakterét, melyet ez a monológ természetéből köcsönöz”. ' Csokonai költészetében' sok nagyszerű példája van tartalom és forma egységének. Több olyan verse is van, amelyen belül figyelhető meg a mondanivaló fordulását aláfestő ritmusváltás, így Az én poézisom természete c. korai versének a szentimentalizmust elartó első fele komor, ünnepélyes jambusokat gördít előre, hogy aztán a maga költészete jellemzésében pattogó ritmusú, ütemes magyar versekbe oldódjék fel, amelyeket Csokonai elméletileg is vallott tudatos gyakorlata értelmében trocheusi lejtéssel „megmértekéi”. (Csokonai nem ütemes versre átjászható idegen formákat ír, hanem magyaros formák zenéjét teszi tökéletesebbé többé evésbbé szabatos ejtéssel. A Parasztdal sem jambikus versnek készült.) A vers középső szakaszaiban megy végbe a fordulat: Mások siralmas énekekkel Bőgeztessék az oboát És holmi gyász trenódiát Bikassanak jajos versekkel; Én ily kedvetlen embereknek Nem leszek egyike. Legyen jutalma bár ezeknek A kedves estike. Nékem inkább oly bokréta Árnyékozza képemet. Melyet nyer a víg poéta Múlatván a szép nemet: Ezt a vidámabb Múzsáknak S a mosolygó Gráciáknak Főzzék összve rózsaszínt! ujjat. Élesztgessék borbaferdett csókjai. A vers különben Kármán Urániájában jelent meg, s alighanem egyszerre igazodik a „szépnem” számára szerkesztett folyóirat igényeihez és foglal állást ugyanakkor Kármán főművének, a Fanni hagyományainak szentimentizmusa ellen is a maga derűs, életörömöt hirdető apí.eszete nevében Csokonai költői programmjának tekintette sokáig, kötetterveit ezzel kezdte ® Mte mé<r aiz élőbeszéden és az ajamason kívül a^Lüla-ciklus élére is. A ciklus záróverse. A reményhez „a vidám termeszem poeta végbúcsúja is. . .. . ... . „ ,4 reményhez bűbájos formaművészeteben éppoly tudatos a szomorú hang és a csipkés forma látszólagos ellentéte, mint Az én poézisom természete első felében. Nem a vers egész mondanivalója és hangulata egyezik a 'formával, hanem a tagadóig felidézett, illetőleg elhagyott világ, amott a sírköltészet komor, itt a bodog öröm, a kecsegtető remény világa.. A vers ai költő hangulatéból idegen világot részletesen ez a tartalom az, amelyet a zenei forma a.ales.. De A reményhez cséfigő-bongó- ritmusábain szenvedélyes küzdelem is megszólal: a számonkérés izgatottsága érzik ki ott, mikor. a szaporiás, a hatosok nyolcasokrai váltása eőször bekövetkezik: " Sima száddal mit kecsegtetsz Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Az aprózás, a ritmus gyorsulása, hol jílige, mozgást fest, hol izgatott vitatkozást. Különben a dallam, amelyre Csokonai ezt a remekét szerezte, maga is ezt a kettősséget mutatjai jászság és búsongás között. Kazinczyék kifogásolták az utolsó sorok trillák—Lillák rímét, mintha az előbbi csak az utóbbi kedvéért ikerült volna a versbe, holott ez a rím lényegesen hozzátartozik a vers művészi tökéletességéhez. Az i fsztok világához, amelyektől búcsút vesz, a rokokó muzsika jellegzetes trillái is hozzátartoznak éppúgy, mint a képzelet tarka képei. A Lillák szóval nemcsak Lillától, hanem minden szerelemtől vesz búcsút, a többesszám sem csak a rím kedvéért van. A költemény zeneisége itt éri el tetőpontját, s a búcsú fájdalmas melánké, fiáját csak emeli a vers lágy muzsikája: Nekem már a rét himetlen, A mező kisült A zengő liget kietlen A nap éjre dilt. — Bájoló lágy trillák. Tarka képzetek. Kedv! remények! Lillák! Isten vétetek! A kontraszt a melabús lemondás és a játszi forma közt még mélyebbé teszi az „esztétikai megegyezést”. Ezt a költészetet sem lehet „rokokó" címkével elintézni. Különben is a leszsúlyosabb tévedések közé tartozik azt hinni, hogy aki Csokonaiban a formaművészetet csodálja és értékeli, azoknak ad igazat, akik benne rokokó költőt akartak látni. Csokonai költői fejődésének jellegzetessége, hogy míg nagy gondolati költészete a Bessenyeiéktől hagyományozott párosrimű tizenkettős egyszerű és sokszor monoton formáiban fejeződött ki, • formai művészetének. egész, gazdagsága olyankor bontakozot ki, amikor a legnagyobb kérdésekben való közvetlen, állásfoglalás már a nyilvánosság reményéről való lemondást jelentette volna,. De az elbeszélés és bölcselkedés formájául mindvégig megtartotta, a párverset. Verseinek negyedrésze ilyen formájú, holott minden második verse új formát hoz, verseinek száma csak kb. kétszer annyi, mint versformáé. 3. Jay András szavai jutnak eszünkbe, ezé a még felfedezésre váró úttörőé, akivel tulajdonképpen megkezdődött Csokonai rehabilitálása Kazinczyék arisztokratizmusa ellenében .A Publikum és az Idő ülnek tántoríthatatlan bírói széket s ezen utóbbi elmossa amaz előtt, amit hibásan juttatott neki, s ugyan az Idő, minden kajánság truccára, örök fénnyel ragyogtatja, ami egyszer halhatatlanságnak íratott.” Még mindig nem mondhatjuk, hogy mindaz a megérdemelt fényben ragyog előttünk, ami Csokonai által „halhatatlanságnak íratott”. Merjük végre szeretni azt a Csokonait is, akit Petőfi szeretett, mikor legnagyobb felvilágosodott versei még nem is voltak ismeretesek,, azt, akiről Juhász Gyulai olyan kongeniánsan mondotta: , És minden Litta megszépíti dalodban, Minden borocska tüzesebb leszen, Ha rád íjondol utódod s összedobban Minden magyar szív édes verseden. Merjük szeretni az életöröm egyik legnagyobb költőjét, aki egyszersmind egyik legnagyobb filozófus költőnk is, a társas örömök zseniális éneklőjét és tréfacsinálóját, aki egyszersmind szentimentalizmus legmélyebb magyar költője is, a vidám menkólia, az édes keserűség költőjét, ezt a „nádasházban lakó" páratlan műveltségű magyar humanistát. Legnagyobb forradalmár költőink nevelésében része volt a Csokonai költészetének, nemcsak elvi mondanivalójával, hanem a konvencionális világnézeti magatartás korlátait átörő természetes beszédével, minden arisztokratizmus félredobására bátorító szabad szárnyalásával, az életnek a legsúlyosabb viszonyok közt is igenlésével, ami akkor is forradalmi erő, ha egy erőtlen és hitetlen korban elfordult a forradalomtól. Ady írta ezt is Csokonai halálának centenáriumára: „Ha a petőfisták nem Petőfi gigászi bércein véreznek el, de Csokonaihoz járnak tanulni, ma sokkal gazdagabb a magyar Ura”. Érthető, csaknem szükségszerű állásfoglalás volt ez akkor, amikor igazi népi költőnek, Petőfi legnagyobb estmei örökösének a magyar népi hagyományok más rétegeihez kellett leszállnia, hogy megkülönböztesse magát a Petőfi népies formáját üres malomként lejárató hivatalos népiességtől. Mégis ez a tanulság is szólhat változott formában mai kötőinknek: szocialista, realista líránk gazdag kibontakozását segíti elő, ha költőink Petőfin kívül többek közt Csokonaihoz is „járnak tanulni’’. Vallapfel József CSOKONAI sí CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY a városligeti Művész-sétányon most avatoi szobra, Erdei Dezső műve. Kiállítás nyílik a Rákóczi-kor irodalmáról Atigi csukja be kapuit a Nemzeti Múzeum termeiben a közönség kívánságára két ízben is meghosszabbított Rákóczi-kiállítás, máris új, érdekes látni- ésolvasnivalók várják a látogatókat a kiállítótermekben: november 22-én nyílik meg a Magyar Irodalomtörténeti Társaság és az Országos Széchenyi Könyvtár közös kiállításai Esze Tamás és Kerenkey Dezső rendezésében, a Rákóczi-kor irodalmáról. A kiállítás megnyitásán Bóka László, az Irodalomtörténeti Társaság ügyvezető elnöke mond ünnepi beszédet. A kiállítás középpontjában Fejedelem alakja áll. A munkásaságát bemutató teremben sok mindmáig ismeretlen kézirat és nyomtatvány kerül nyilvánosságra, Rákóczinak a szabadságharcra és küzdelmes életére való visszaemlékezésen túl, mindazok az iratok és adatok, amelyek a fejedelem hazai irodalmi működéséről beszélnek. A korabeli hivatalos nyomtatványok és kiadványok bemutatása szemléletesen bizonyítja, hogyan használta fel Rákóczi a sajtót a hazáért és szabadságért küzdelem minden fázisában vívott A szabadságharc irodalma a kiállítás második jelentős témaköre. Ennek keretében ismerhetik meg a látogatók a kor virágzó, vitéz, politikai és alkalmi költészetét, a névtelen poéták máig is élő alkotásait. Érdemes megemlíteni, hogy csaknem minden jelentős kuruc vers kéziratát megtekinthetjük a kiállításon. Emellett alkalma nyílik a látogatóknak korabeli katonai irodalom és a kuruc publicisztika alkotásainak megismerésére is. A kor legfontosabb ideológiai fegyverei közt bemutatják a korabeli történetírók, a nyelv- és természettudományok iránt érdeklődő szerzők fennmaradt írásait, a leghaladóbb szellemű valláspolitikai iratokat és ami talán történeti szempontból legérdekesebb, az első magyar újság, a „Mercurius Veridicust’ egy-egy példányát. A Rákóczi szabadságharc hagyományát tükröző és felhasználó irodalom kerül bemutatásra a kiállítás harmadik részében. A két és fél évszázados Rákóczikultusz nagyrészt kéziratos emlékei között ott láthatók a jozefinizmus korabeli, Rákóczira emlékező kéziratok, Kölcsey, Vörösrrszty, majd Petőfi és Arany őt idéző költeményei és 48-as szabadságharc értékes Rákóczikiadványai. Hű képet adnak a kiállításra kerülő művek a Rákóczi-kultusz későbbi depotitizálásáról, a Thaly Kálmán nyomán megindult egyre inkább a hamis romantika zsákutcájába sodródó kuruc romantikáról is. A kuruc hagyományok továbbőrzője és folytatójaként Ady kuruc költészetének állít emléket a kiállítás, és a Rákóczi hagyományok mai Virágzásának eleven bizonyítékaként az idei jubileumi esztendő megemlékezés legfontosabb dokumentumai kerülnek bemutatásra. i