Irodalmi Ujság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-15. szám)

1954-04-24 / 9. szám - Mészáros Ági: Válasz egy felületes kritikára • vita • Háy Gyula: Vihar, márc. 13. (5. oldal) - Máriássy Félix: A filmrendező munkájáról. Hozzászólás Méray Tibor cikkéhez • vita • Méray Tibor, Szabad Nép (5. oldal) - Erdélyi József: Piroska | Ábéce • vers (5. oldal) - Vészi Endre: A jövendő barackfái • vers (5. oldal) - Mesterházi Lajos: Tiszta szív - Nemes László regénye • könyvkritika • Nemes László: Tiszta szív (Szépirodalmi Könyvkiadó) (5. oldal) - Szerkesztőség: Tapolczai Gyula • nekrológ (5. oldal) - Gyárfás Miklós: Buborékok. - Jegyzetek a Nemzeti Színház előadásáról • színház • Csiky Gergely: Buborékok. Rendező: Gellért Endre, Nemzeti Színház (5. oldal)

1934 Április 24. Mészáros Ági: Válasz egy felületes kritikára TV Mielőtt érdemileg hozzászólnék Vihar előadásunkkal kapcsolatban Háy Gyula kritikájához, szeretnék általánosságban a kritikáról pár szót szólni. Érzésem szerint kritikát írni egy műről majdnem annyi elmélyülést, előkészületet igényel, mint a mű megalkotása. Legyen az egy színdarab, tárlat, vers, regény, festmény kritikája. Ha a kritikus megtakarítja ezt a „fáradságot“, csupán, mint közönség nyilatkozhat: tetszett, nem tetszett. A Vihar kritikájánál ez az általánosítás nagyon találó Háy Gyula esetében. Tudomásom szerint mindössze egy előadásunkat látta és elolvasta Dobroljubov 1860-ban írt tanulmányát. Nem járt be a próbákra, nem ismeri a rendezők és a színészek munkáját és talán nem is gondol arra, hogy mi is, az egész kollektíva olvasta és megvitatta Dobroljubovot, de másokat is. A darabot ízekre szétszedtük, Osztrovszkij minden szavát oknyomozó alapon átbeszéltük s a mű nagyságához méltó, kivételes gonddal és lelkiismeretességgel készültünk a nagy klasszikus író tolmácsolására. Szükséges ezt rögzítenem, mert így válik világossá, hogy Háy az alábbi kitételében miért sértő. Idézek: „... közben-közben megsejtve a dráma mélyebb rétegeit is, valószínű még inkább érezné magát elemében, ha teljesen elmerülhetne azokban a mélységekben, amelyekben Osztrovszkij szövege oly biztos kézzel vezeti a színészt“. Ezek szerint feltételezi, hogy lelkiismeretlenül, készületlenül, felületesen álltam ki Katyerina alakítására. Vagy nem tételez fel annyi intelligenciát sem a rendezőkről, sem rólam, hogy többhónapos (nálam kétéves) előkészület után sem láttuk meg, amiben Osztrovszkij oly biztos kézzel vezeti a színészt. Merész és kicsit felelőtlen kijelentés. De ez még nem volna nagy baj, mert az egyéni sértődéseken túlmenően még nagyon hasznos lehetne kritikája. Lehetne, de sajnos nem az. Hát' író, de nem kritikus. Megdicséri a Nemzeti Színház előadását több ízben, de úgy, mint ahogy tragikus dicsérettel illetnek egy csúnya lányt, nagyon kedves — vagy — nagyon szép a foga. Jelen esetben a dicséret azért illet, hogy előadtuk a Vihart. Mi túl vagyunk azon, hogy kritikusaink a műsorpolitika jó oldalait hozzák fel mentségünkre, ha egy rossz előadást produkálunk. Felelősségteljes, építő kritikát várunk. Ennyi munka, odaadás, lelkesedés után, még akkor is, ha a kritikus véleménye szerint rossz munkát végeztünk, elvárjuk, hogy ne Dobroliubov 1860-ban leszögezett tételeiből éljen, hanem legyen önálló véleménye 1954-ben. Mutasson rá a hibáira, mert biztos, hogy vannak. Ez az a pálya, ahol tökéleteset soha nem lehet alkotni, mert olyan, mint a sport, mindig jobb és jobb eredmények születnek. Nem elég annyit írni, hogy (idézek): „az előadás akkor jó, ha semmit sem javít Osztrovszkijn és nem szétfolyó érzéseket, hanem egy nyári zivatar konkrétságával játszatja le a darab lelki folyamatait.“ Eddig a célkitűzés és most jön a kritika: „a Nemzeti Színház előadásában ez nem minden esetben sikerült.“ Pont, nincs tovább. Nincs magyarázat, hogy miért nem sikerült, hol vannak a szétfolyó érzések? Mit próbáltunk „javítani“ Osztrovszkijn? Vagy a továbbiakban mutat-e valamit is akkor, amikor így ír: „Amikor Nemzeti Színházunk a darab további előadásai folyamán javításokat végez (hol, mit javítsunk?), arra kell törekednie, hogy a tragédia felszíni rétege (a bűn súlya alatt összeroskadó kispolgárasszony) arra a helyre álljon, amelyet a költő szánt neki..." De kérdem hova? Hol látja ezt a helyet Háy Gyula? De lám rögtön megmondja s ezzel irányt mutat valamennyi kritikusunknak a helyes és konkrét kritikára: „... amelyet a költő szánt neki.“ A régi színházi dogma újra feltalálva. Valóban úgy kell játszani, ahogy a költő megírta, elképzelte. Viszont kritikát úgy kell írni, hogy abból okulni lehessen vagy legalább is vitába szállhassunk a kritikussal, ha elképzelése nem fedi a színész és rendező elképzelését. Önálló véleményt kell formálni és nem mások (tekintélyek) véleményével takarózni. Nem baj, ha ez az önálló vélemény helytelen. Vitába szállunk, meggyőzzük egymást, de tanulunk és ez a lényeg. A kritika a fejlődést kell szolgálja, úgy, mint a kertész metszőorlója. Könyörtelenül nyesi a fát, de nem ott, ahol pusztít. Oh, nem. A fát nem akarja megölni, ellenkezőleg, termőbbé teszi. Háy a Vihar-előadás minden ágát levágja és semmit sem segít azzal, hogy a színészeket dicséri, őket már más megdicsérte (tekintély), tehát hogy is vághatná le. Nem mutat rá egyetlen ágra sem, hogy ezt ápold, ezt fejleszd, mert ez fog termést hozni. Bizony nem és ez nagy hiba. A szovjet-magyar barátsági hónap keretében nálunk járt szovjet delegáció megnézte a Vihart. Szaharevszkaja, Sztálin-díjas művész és főiskolai tanár (tekintély!) igen nagy élménynek tartotta előadásunkat. *— Gondolom kritikusunk erről nem értesült, mert bizonyára nagy tekintélytisztelete, mely 1860-ig visszanyúlik, nem engedte volna, hogy ilyen „kritikát“ írjon. A FILMRENDEZŐ MUNKÁJÁRÓL Hozzászólás Méray Tibor cikkéhez !Néhány napja jelenttesz a Szabad Népben Méray Tibor cikke filmművészetünk kérdéseiről. A filmgyárban természetesen nagy visszhangra talált, műteremben, folyosón, mindenki ezt az írást vitatja. Én magam nagyon örültem neki. Örültem, merta cikk komolyan vizsgálta a magyar film helyzetét és rengeteg bennünket foglalkoztató problémát vet fel. Az új kormányprogramm óta őszintébb és közvetlenebb lett a nézők bírálata. Ezért — de az utóbbi időkben bemutatott külföldi filmek hatása alatt is, egyre inkább megláttuk filmjeinknek néhány tartalmi, formai és technikai hibáját. Méray Tibor megállapítja, hogy ezek a hibák szorosan öszszefüggenek irodalmunk problémáival. Ez kétségtelenül így van. De a cikk ebben a pontban elnéző velünk, rendezőkkel szemben. A forgatókönyvekért nem lehet csak az írót dicsérni vagy elmarasztalni. Tudomásom szerint a filmgyártás államosítása óta még egyetlen egy forgatókönyv sem lett filmmé, melyben a rendező (és a legtöbbször a dramaturg) ne dolgozott volna együtt az íróval. A rendezők általában legkésőbb novella formájában ismerkednek meg az író témájával és ettől kezdve forgatókönyv-vázlaton át, az irodalmi könyvig állandóan együtt dolgoznak. Erre elsősorban azért volt és van szükség, mert íróink többsége nem ismeri a film dramaturgiai, szerkesztési, és technikai lehetőségeit, eszközeit. Különösen fontos szerep jut a rendezőnek a forgatókönyv képi részének (baloldalának) megírásánál. Hiszen már az irodalmi forgatókönyv is tartalmazza mindazon képi kifejezéseket, melyeket a technikai forgatókönyv írásakor a rendező beállításokra bont. A közös munkában természetesen az íróé a döntő szó, de sok esetben részletkérdésekben, megoldásokban a rendező álláspontja érvényesül. Éppen ezért forgatókönyveink hibáiért, az élet elszürkítéséért, az újra meg újra kísértő sematizmusért nemcsak az író, de a rendező is felelős. Mégis úgy érzem, formális önkritika lenne ez, ha mindent magunkra vállalnánk. Igaz, hogy nem harcolunk elég következetesen és meg nem alkuvóan művészi elképzeléseinkért. Az is, hogy nem ismerjük eléggé az életet, de meg kell mondani azt is, hogy hivatalos bírálóink jórésze (filmfőosztály, dramaturgiai tanár és munkatársai, szaktanácsadók) ugyanebben a betegségben szenvednek. Nemrég történt, hogy egy filmünk megvitatásakor a filmfőosztály egyik képviselője tiltakozott az ellen, hogy az úttörők egy grundon focizzanak. Az illető elvtárs szerint ugyanis ez csak a kapitalista társadalom keretein belül tipikus. Ma a gyerekeink kizárólag virágzó játszótereken és sportpályákon rúgják a labdát. A vitának „objektív körülmények” vetettek véget, ugyanis a filmgyárban folyó ülést megzavarta az ablak alatti grundon futballozó gyerekek lákzmája... Másik hibája a forgatókönyvek bírálóinak, hogy gyakran nem bíznak meg nézőink érzelmi képességeiben és érzelmekre ható, intenzív ábrázolás helyett, az élet művészi sűrítése helyett, azt kívánják a szerzőktől, hogy mindent megmagyarázzanak. Innen ered az, hogy a mi filmjeinkben — ez különösen a Központi Vezetőség határozata előtti filmjeinkre vonatkozik — mielőtt a hős cselekedne, többnyire elmondja, miért és mit fog cselekedni, mikor pedig tettét végrehajtotta, barátai és ellenségei elmondják róla véleményüket, ahelyett, hogy ezt a véleményt a néző alkothatná meg önmagának. Van itt egy másik probléma is. Igen sokan az említett bírálók közül, akik a forgatókönyvet olvassák, nem tudnak filmet olvasni. Nem egyszer kértek számon az írótól olyasmit, ami benne volt a könyvben, csakhogy nem a jobboldalon, ahol a dialógusok vannak, hanem a baloldalon, amely a láthatót rögzíti. Így történt meg aztán, hogy amit a kép önmagában is kifejezett volna, még egyszer elmondták szavakban. De ha el is olvasták a leírt képet, nem mindig és nem mindenki tudta elképzelni annak hatását. Ezt persze nem lehet a bírálók hibájául felróni, hiszen legtöbbjük nem filmszakember. Nagy szükség van az ő ideológiai, irodalmi, esztétikai felkészültségükre, arra a „szűrésre”, amit gyakorolnak, de szükség van arra is — és ez az utolsó hónapokban meg is valósult , hogy a bizottságokban filmművészek is résztvegyenek. Az új dramaturgiai tanács eddigi működése azt bizonyítja, hogy ilyen összetételben több segítséget tud nyújtani az alkotómunkához.★ Hosszan foglalkozik Gray Tibor egyik legfőbb problémánkkal: a filmszerűséggel. Teljesen egyetértek azzal, hogy nem élünk eléggé a film adta lehetőségekkel, de az a szemrehányás már nem helytállló, hogy filmjeink egyszerűen lefotografált forgatókönyvek lennének. Már az előbbiekből is kitűnik, hogy a filmrendező munkája nem a műteremben kezdődik. Azok az életből ellesett színek, apró epizódok, kifejező mozdulatok, melyek Pudovkin, Geraszimov, De Sica és annyi más kiváló rendező munkáját jellemzik, többnyire nem a műteremben születnek és sokszor nehéz lenne eldönteni, írót vagy rendezőt dicsérik-e. Méraynak a „Puskás ember”-ből vett példájára, válaszul, hadd idézzek egy részletet „A nép választottja” (A kormány tagja) című irodalmi forgatókönyvből: „Az asszony olyan erővel taszítja meg Nyikitát, hogy átrepül a vödrön, hátával nekiesik az ajtónak és kibukik a pitvarba. Alexandra utána hajítja a sárcipőt és bereteszeli az ajtót. Zihálva nevet a sötétben, megvillan fogsorának ragyogó íve. A pitvarban még nem fejeződött be minden: dézsák puffannak, gurulnak, a tornácon csizmadobogás hallatszik. Aztán hirtelen minden elcsendesül ... Alexandra kijózanodva, maga elé nézve odamegy az ágyhoz. Ismét felcsendül a lakodalmi dal. Alexandra leül tovább nevet, aztán hirtelen sírásba csap át. Arcca a párnára borul és lenyög: Jefimuska!.. Mindezt pontosan így láttuk a filmen, azzal a többlettel, amit Mareczkája csodálatos játéka, az operatőr hangulatfestő világítása, a zeneszerző, díszlettervező stb. adott az írói-rendezői elképzeléshez. A művészettörténetből tudjuk, hogy a legnagyobb művészek milyen tudatosan készítették elő alkotásaikat, milyen gonddal szerkesztettek, milyen aprólékosan mérték le a részletek egymásra való hatását és az egész mű kompozícióját. Fokozott követelmény ez a gondos előkészítés, a filmírónál és rendezőnél, akiknél a rögtönzés sokszor anyagi kérdéssé is válhat (új díszlet, szereplő stb.). Nálunk inkább az a baj, hogy ezek az árnyalatok, apróságok, melyek színt adnak az egyes szereplők jellemének, teljesebbé tesznek egy-egy hangulatot, nincsenek eléggé kidolgozva a könyvben. Az „agyonbeszélés“ van,5. ban egyik komoly hibája a mi filmjeinknek. Egyik okát már említettem. Példákat bőven tudnék sorolni rá, nem utolsó sorban a saját eddigi filmjeimből. De szerintem, az agyonbeszélés nem a párbeszédek mennyiségének kérdése. A beszéd épp úgy eszköze a filmnek, mint a kép, épp úgy hozzátartozik az emberhez, mint a mozdulat, vagy a mimika. Sok nagy, ízig-vérig filmszerű filmet láttam, melyek végig telítve voltak izgalmas párbeszédekkel. Ilyen film például a „Nagy hazafi”. Csakhogy itt a szavak nem magyaráztak, hanem folyton újat hoztak, új helyzeteket teremtettek, állandóan előrevitték a cselekményt. És a rendező, Ermier, mesterien felhasználta a film eszközeit egy-egy gondolat, mondat hangsúlyozásánál, kiemelésénél. Ha egy színész színpadon nagyobb jelentőséget akar adni egy mondatnak, akkor azt hangsúllyal, esetleg szünettel húzza alá. Filmen ugyanezt a hatást a gép mozgásával, a szereplők megközelítésével lehet elérni. Ugyanígy hangsúlyozzuk ki valaminek a hatását, akár egy, akár több emberre. Más és más hatásokat eredményezhet egyes képek egymásutánja is. Valamenynyi eszközt felsorolni, külön tankönyvet, vagy tanulmányt kívánna. Szükség is lenne rá, arra is, hogy vitatkozzunk róluk és egyre bátrabban alkalmazzuk őket. De ugyanakkor vigyáznunk kell, nehogy az ellenkező végletbe essünk, mert a mindenáron való képszerűség óhatatlanul formalizmushoz vezet. Kísérleteznünk kell, bátrabban mint eddig. Voltak már olyan filmjeink, amelyek megmutatták, hogy a magyar rendezők sem ragaszkodnak a kitaposott utakhoz. Új kifejezési formát keresett Fábri Zoltán a színészi játék terén a ..Viharban”. Bán Frigyes képekben mutatta meg a tudós kutatását, vagy a fiatal ápolónő érzelmeit a „Semmelweis”-ben. Várkonyi Zoltán a „Harag napjá”-ban a beállítások hatását alkalmazta újszerűen. Keleti Márton egyénien, új módon ábrázolta a tömeget s a munkát a „Kiskrajcár”-ban. Új színt és színvonalat hozott rövid filmjeinek sorában Gertler Viktor munkája, a „Bűvös szék”. Ezeknek a kezdeményezéseknek gyakran álltak a múltban útjába a filmfőosztály és a filmgyár egyes vezetőinek szakszerűtlen véleményei. Nádasdy Kálmán kitűnő „Ludas Matyi”-jának néhány szokatlan, de hatásos , az eszmei mondanivalót aláhúzó beállítását (pl. Döbrögi pocakjának alulról való fotografálását), mint formalistát ítélték el. Egy időben mindenáron a hosszú beállításokra buzdították a rendezőket, tekintet nélkül arra, hogy a forgatókönyv mondanivalója megkívánta-e azt, vagy sem. Filmjeink technikai kivitele is messze alatta marad ma már a külföldi filmeknek. A lámpáktól kezdve a laboratóriumig, majdnem minden technikai felszerelésünk húsz év előtti színvonalon áll és ez a hang és kép minőségén egyaránt meglátszik. * Méray Tibor cikke mingásba hozta az „állóvizet” és ez csak jó, ennek biztosan meglesznek az eredményei Valóban nem értékeltük az utóbbi időben munkánkat, nem tűztük ki az új, legfontosabb feladatokat, mint például annakidején a színészi játék kérdését Régen — nem is emlékszem már, mikor — vitattunk meg filmet a Színház- és Filmművészeti Szövetségben. Mindez a mi hibánk. És része van ebben annak is, hogy míg pártunk és a kormányzat minden módon kifejezi megbecsülését a filmművészek munkája iránt, sok szervünk, intézményünk nem értékeli sem munkánkat, sem véleményünket. A Társadalom- és Természettudományi Társaságban a film egyik alszakosztálya a színháznak. Az írószövetség filmbizottságának megalakulására egy filmrendezőt sem hívtak meg. Kritikusaink annyira sem próbálják megtanulni a film mesterségbeli részét, hogy sokszor az operatőrt bírálják a rendező hibáiért, vagy megfordítva. Az írószövetség folyóiratában, a Csillagban fehér hollóként jelenik meg nagyritkán egy-egy filmtanulmány vagy kritika. Több külföldre utazó filmdelegációban egyetlen filmrendező sem kapott helyet. Pedig a tapasztalatcserére nagyon is szükségünk lenne! A filmgyárban már a Szabad Nép cikkének megjelenése előtt, fodrozódott a víz. Újszerű filmet készít Fábri Zoltán. Tardos „Kincsesbányá”-jából, új problémát, új módon dolgoz fel Déry, Várkonyi, Makk, a „Simon Menyhértében, lelkesen és igényesen folynak a „Fel a fejjel” című film felvételei Keleti Márton vezetésével. Én magam nagyszerű feladattal, a „Rokonok” megfilmesítésével birkózom és azon vagyok, hogy a Móricz hőseiben végbemenő belső folyamatokat, vívódást képpel, világítással, a beállítások kompozíciójával minél teljesebben fejezzem ki. Méray cikke új lendületet, több önbizalmat ad és azt hiszem, hozzásegít bennünket hiányosságaink és feladataink tisztázásához. Az utóbbival kapcsolatban meggyőződésem, hogy előtérben ma is a forgatókönyv kérdése áll, a forgatókönyvek döntik majd el, hogy új filmjeink jobbak lesznek-e, mélyebben tükrözik-e az élet igazságát, az embert. Éppen ezért szorosabbra kell fűznünk írók és ren dezők alkotó barátságát. Máriássy Félix VITA irodalmi Újság. Erdélyi József két verse: PIROSKA Hej, Piroska, Piroska, Piroska, arcod pírját a víz hogy kimosta! Úgy kimosta szemed könnyesője, hogy fekete, — fekete lett tőle. Két fekete szemed éjszakája, úgy ráborult szép piros orcádra, feketévé két piros orcádat, — kékké tette a te piros szádat. Fekete lett, mi piros-fehér volt, éjszakalett, ami hajnalpír volt; csak a hajad, a fekete ménes, az lett szürke, fakó és nem fényes... Hej Piroska, Piroska, Piroska, ez a világ be kegyetlen rosta: nem hagyja meg szépnek, ami szép volt. H a szemed is, régen, feketébb volt. Két fekete szemedből, Piroska, a búbánat a fényt úgy kimosta, fehérjét is feketére mosta, de a neved mégis csak Piroska... Szebb vagy nekem, mint valaha voltál, szebb a napnál, szebb a tele holdnál, szegény asszony, férfiaknál hősebb, minden búnál-bánatnál erősebb. Csillag vagy te, csillagos ég vagy te, állsz fekete felhőknek felette, sebeid mint csillagok, ragyognak, hanyja vagy a felkelő napoknak... ÁBÉCÉ Fehér tarisznya, új ábécé... Esős, szomorú őszi reggel, iskolába indultam én is, a többi iskolásgyerekkel. Síkos palló az árok szélén, s tele volt, zubogott az árok, megcsúsztam és zuhog a vízbe... Nem hittem volna, hogy úgy járok. Nyakig estem a szennyes árba, de én nem magamat sirattam, sem a ruhámat, nem is azt, hogy aznap otthon, magam maradtam. A szép, új ábécét sirattam; helyette hisz nem kapok újat, s abból a piszkos, csúnya könyvből kell majd hogy olvasni tanuljak ... Sárbaesett új ábécéje úgy fájt a szegény kis gyereknek! — Sárbaesett, piszkos ábécé, életem könyve, nem szeretlek. Úgy sajnáltak és úgy szégyeltek, de megtanultak szóról-szóra, s oly tiszta lesz, hogy annál tisztább hó nem esett még tiszta hóra. Oly tiszta lesz és oly tündöklő, mint én a templomban a vizsgán, s mint anyám kezevarrta első, szép fehér iskolástarisznyám... Vészi Endre: A jövendő barackfái Sorakoznak karcsún, mint a kisleányok most ültetett őszibarack-csemeték, barna-vörös színben reszket koronájuk, felettük a koratavasz, kék az ég. Gőzölög a rögök szürke-barna hamva, hajladoznak a vesszők a szél alatt, vált a délutánnak hideg törtaranyja, lila fénybe olvadnak a sugarak. Cipőmet a zsíros, kövér sár tetőzi, a jövendő barackosban járok én, kicsi vesszők — ám a képzelet is győzi, lombos gyümölcsliget gyűlik énkörém. Reszkető zöld fészkekben barackok képe barackoknak szép pogácsás mosolya, gödröcskéik annyi tavasz kelyhe, méhe, gyűjti őket álmaimnak kosara. Izmos fákat látok, szedő lányok karját, szoknyájukat combig gyűri fel a nyár, s mint a nap, ők kemény testük színaranyját sugározzák — megannyi lány — napsugár! Kél a szellő s kemény mellük pihegése zümmöget, mint méhek zizzenő hada. Őszibarackligeteknek álomképe, kísérjetek zagászokkal csak haza! Kétoldalt kísérnek jövőnk barackfái, akik most még csemetényi csecsemők három-négy év, jövőnk növekvő csodát, illatozzák az életet, az időt. Március vég, kabát kéne? Félre kabát! Fent a kotlós — nap-anyácska lépeget Él a tavasz, megújítja mindig magát, s hangol számon barackízű éneket.