Irodalmi Ujság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-15. szám)
1954-05-08 / 10. szám - Fehér Klára: Gergely Márta vígjátékáról • színház • Gergely Márta: Gyengébb nem. Győri színház (4. oldal) - Demeter Imre: A bűvös szék • film • Karinthy Frigyes: A bűvös szék, forgatókönyv Karinthy Ferenc. Rendező: Gertler Viktor (4. oldal)
4 Még egyszer a Rossz asszonyról (Folytatás a 3. oldalról) Hogy milyen nagy részében, azt nem lehet tudni, mert aki hallgat, annak az ember nem ismeri, legfeljebb csak számítgathatja és a maga javára írhatja a véleményét. Ezek után pedig már csakugyan térjünk rá a kritikai megjegyzésekre. Szalai Sándor egyetemi tanársegéd, egyebek közt azt mondja: ... „Veres Péter gyengén, erőtlenül ábrázolja a két világ összeütközését, illetve nem ábrázolja a mi társadalmunknak a kicsinyes karrierizmus, polgári önzés, munkakerülés, szellemi igénytelenség elleni valóságos harcát“ stb., stb. Tehet, hogy ezt Szalai s bizonyára sokan mások is, így érzik, én viszont már előre úgy éreztem, hogy ez az írás olyan lesz, mint a választóvíz. Nagyon sok ember van még itt, aki teljes jóhiszeműséggel szocialistának hiszi magát és észre se veszi, hogy ízlésében, észjárásában mennyire polgár még. Még olyankor is, amikor ő maga az „új ember“-ről beszél. Én azt hittem, egyelőre ennyi is elég. Némelyek szerint már sok is. Egyébként is a karrierizmusról az Almáskert szól és nem volna helyes mindent összekavarni. Talán abban van igaza Szalainak, hogy ugyanezek a gondolatok és vélemények drámai formában megírva jobban hatnának. Csakhogy én — legalább is egyelőre még — nem vagyok drámaíró, írja meg más: az ügynek úgy is jó lesz. A másik fontosabb megjegyzése Szalai Sándornak, hogy ez a Majoros Józsi mennyire tökéletlen kommunista még. Ezt egyébként két másik hozzászóló, Pádh Gyula és Kiss Lajos is hangsúlyozza. (Hogy miért „gyámoltalan férfi“, arra majd később térek ki.) Igen, Majoros Józsi nem tökéletes kommunista, ha vannak ugyan egyáltalán tökéletes kommunisták. De én ezt elég sokszor éreztetem is, sőt itt-ott, ahogy mondani szokták: „a gyengébbek kedvéért“ meg is írom. (Ez az igazi hiba!) De ha mindent beleírok, akkor regény lett volna belőle és nem a rossz asszony portréja. Én pedig most csak ennyit akartam. Hiszen az egész íráson az vonul végig, hogy Majoros Józsi hűséges párttag, de világnézetileg még nem érett kommunista. Éppen úgy, mint az a sokezer sorstársa, akik 1945 óta kerültek bele a városi élet és az ipari termelés világába. Éppen ezért írtam: legyetek éberek, Majoros Jóskák, mert az „ellenség“ ott rejtőzik még a jóképű és fehérhúsú angyalokban is. Mégpedig — és éppen ez benne a legrosszabb — nem mint nyílt és felismerhető osztályellenség. A külső műveltség álarcában világnézeti és népinemzeti veszedelem, burzsoá individualizmus, hedonizmus és hitetlen cinizmus lapul. Rátérek a legfontosabb hozzászólásra, a B. Tóth Matildéra: „Nem lehetne-e a rossz asszonyt jó útra vezetni?“ Ezt a kérdést már mások is feltették, levélben is. Még Romániából, az erdélyi magyar ifjaktól is érkezett ilyen kérdés. Valóban, nagy kérdés és nem is hiszem, hogy itt néhány sorban megnyugtatóan válaszolni tudnék rá. Mégis, anélkül, hogy a neveléstudomány évezredek óta elintézetlen nagy kérdéseibe bonyolódnék, elmondom hamarjában, amit erről nem általában, hanem az Ibolyka megnevelésével kapcsolatban tudok. Nevelni nemcsak lehet, hanem kell is az embereket, de ezt a nevelést legjobb már a bölcsőnél elkezdeni. Csakhogy az Ibolykatípusú nők nevelni se tudnak , hogy mégis ne legyen ebből „circulus viciosus“, önmagába visszatérő kör, azért veszi át a nevelő szerepét az iskola, aztán a társadalom, sőt az irodalom és a művészet is. Ezt akarja szolgálni a Rossz asszony is, amint ezt néhány olvasó nagyon jól észrevette. Csakhogy — és elég sok itt még a csakhogy — hogyan nevelje meg az ember a párját, ha az egyáltalán nem akar nevelődni, avagy éppen az Ibolyka módján, vészes félcivilizált butaságában műveltebbnek hiszi magát a párjánál? Hogyan nevelje akkor? Némi erőszakkal, vagy szüntelen agitációval* — Megverte az isten azt a házasságot, amelyben a házastársak ilyen módszerekkel akarják nevelni egymást. Ez vagy az egyik fél elviselhetetlen terrorizmusára, — a szellemi terror is lehet elbírhatatlan — vagy örökös zivatarokra, végül pedig a házasság felbomlására vezetne. Viszont mégis csak lehetséges, sőt van is nevelés, illetve nevelődés a házasságon belül, de ennek alapja a kölcsönösen igazi szerelem és az egymás megbecsülése, vagy ami még ennél is több: az egymásban élés, gondolataink, érzéseink, hangulataink kölcsönös megérzése és átélése. Ha ehhez még a kollektivista világnézet tudatos fegyelme és becsületes demokratizmusa is társul, akkor már aztán lehetséges igazi nevelődés a családon belül is. De mindez a Rossz asszonyban már meg van írás, csak figyelmesen kell elolvasni és az olvasás közben felgerjedő dühöt (az olvasó, különösen a tudományos, filozófiás és teológiás olvasó — tudom magamról is — sokszor dühös, ha az ismeretkamrájában végleges ismeretként elraktározott közhelyeket valaki összezavarja) meg kell próbálni kicsit lefékezni. Sőt az is meg van írva, hogy a Majoros Józsi dühítő gyámoltalanságának az az oka, hogy egy szép — és hozzá „művelt“ — aszszony lekicsinylő szájpittyesztése lefegyverzi a legbátrabb férfit is, aki ütni már nem akar. Ehhez még csak annyit, hogy elég baj az mindenhol és mindenkor, ha az az ember, aki nevelni akar — legyen bár szülő, pedagógus, propagandista, szerkesztő vagy író — már akkor is azt hiszi, hogy megnevelte az embereket, amikor pedig még csak ügyes képmutatókká formálta őket. Olyanokká, akik már tudják, hogyan kell viselkedni, mit és hogyan kell hazudni, hogy a dolgunk jól menjen és azt higyjék rólunk a nevelőink, milyen művelt, érett emberek vagyunk. A másik dolog amelyre Szintén válaszolnom kell, ámbár az „örök“ és „törvény“ szavakat azért tettem idézőjelbe, hogy ne kelljen magyarázni, az, amit B. Tóth Matild a családi élet és a gyermeknevelés ősi normáiról mond. Elmondom hát a lehető legrövidebben, éppen csak hogy mások is gondolkozhassanak rajta, hogy mit értek én „ősi normák“ alatt. Például, egyebek közt azt is, hogy az emberfajnál a gyermekek szülése és felnevelése, elsősorban az anyák számára, rendkívül sok szenvedéssel, gonddal és szenynyes munkával jár, hiszen az ember gyermeke nem indul el azonnal a világ mezejére, mint a kicsi nyulak. Éppen ezért a gyermekek — akik egyben gondozottak is — és a szülők közötti viszony csak a szülők felelősségén és — hogy úgy mondjam — családi primátusán alapulhat. Ez érvényes akkor is, ha a családban nevelik a gyereket, érvényes akkor is, ha társadalmilag, közös otthonokban gondozzák őket. Nem hiszem, hogy a szocialista világnézet, amely még a felnőtteket is állandóan nevelni, illetve jobbítani akarja, úgy értelmezhetné a családon belüli, vagy általában a felnőttek és a gyermekek közötti demokráciát, hogy a gyermekek azt csinálhatnak, amit akarnak, amikor még azt sem tudják mit akarnak, csak mindent akarnak, amit kellemesnek vélnek és semmit sem akarnak, amit kellemetlennek sejtenek. A gyermekeket csak az urak engedhetik szabadjára — azok is vesztükre! — akik nem maguk bajlódnak velük, hanem cselédekre és fizetett nevelőkre bízzák őket. De elég baj is ez az így nevelt úriemberek keze alá kerülő népekre és nemzetekre. Végül pedig magukra az urakra is, mert ők is elpusztulnak. A nemesség után most a polgárság következik. Nem akarom szaporítani a szót: Makarenko után 20—30 évvel már elég sokan tudják, hogy a nevelésben a fegyelem és a szeretet az a két erő, amely csak együtt, egymással kölcsönhatásban igazi erő. Igen, és mit csinálunk azzal, akin nem fog a szeretet? A választ megadja az egész emberi történelem és minden, létező társadalmi rend: keményen fogjuk vagy megbüntetjük, ha úgy szükséges. (Ez csak egy példa arra, mit értek „ősi normák“ és „örök törvények“ alatt. Van több is.) Végül még azt is mondja B. Tóth Matild, hogy a falu-város ellentét kérdésében ellentmondok önmagamnak, amikor azt írom, hogy ez „mesterségesen túlhajtott csinálmány“. No nem! Legfeljebb az a hiba, hogy nem magyaráztam meg, hogy nem a falu és a város közt van ellentét, mert ezek ott ülnek, ahová lerakták őket, hanem a falusi és városi lakosok közt. Igen, de ez az állítás még így is sántít, mert úgy sokkal igazabb, hogy a mezőgazdasági termelők és a városi fogyasztók közt van ilyen ellentét. Csakhogy még ez sem a teljes igazság, mert a falun sem mindenki termelő és a városban sem mindenki csak fogyasztó. Különösen Magyarországon, ahol a mezőgazdasági termelők, sőt a parasztok elég nagy része városban lakik. (Szeged, Debrecen, Vásárhely, Kecskemét stb., stb.) így hát még ennél is tovább kell menni. Ha a civilizált és még civilizálatlan emberek közötti ellentétről beszélnénk — ez benne van a Rossz asszonyban is — közelebb járnánk az igazsághoz, csakhogy ez meg nem falu-város ellentét, mert megvan a falun belül is és nagyon is érvényes a parasztok és az ott élő urak, polgárok, hivatalnokok, kereskedők és iparosok viszonyára is. Még tovább kell hát menni és megtaláljuk a legáltalánosabb, nemcsak minden falura és városra, hanem az egész emberi nemre érvényes ellentétet a szegények és gazdagok, illetve a kizsákmányoltak és kizsákmányolok általános ellentétében. Ehhez viszonyítva a falu-város ellentét nemcsak a helytelen újságírói szóhasználatban, hanem az előbbiekben jellemzett belső lényegében is, valóságos ugyan, de túlhajtott fogalom, mert azok hangsúlyozzák ezt az ellentétet — falun élő földbirtokosok és a parasztból élő polgárok — akik ezzel éppen a legtőbbet, a szegények és gazdagok ellentétét akarják rejtegetni. Pádi Gyula megjegyzésében azon van a hangsúly, hogy miért nem mondja meg Majoros Józsi a véleményét a feleségének a nemszeretem dolgokról. Erre, énszerintem megvan a válasz az elbeszélésben. Először fezért, mert „imádja“ a feleségét, másodszor azért, mert félreérti a férfi és nő egyenjogúságáról frissen hallott és szentírásként vett tételeket, harmadszor és főleg azért, mert tele van még paraszti „csökevény“-nyel, falusiés szegényparaszti alacsonyabbrendűségi érzéssel is, minden „művelt“, „civilizált“ emberrel szemben. Amikor eljut a lázadásig, szakít az asszonnyal. Ha ez nem volna benne, akkor hol a feszültség, hol a dráma, hol van az ellentétek összecsapása, vagy legalább a megmutatása? Amit Kiss Lajos a ki nem tárgyalt kérdésekről mond, azt csak helyeselhetem, amit viszont arról mond, hogy Majoros Józsi még nem „új ember“, még nem kommunista, arra már az előbb válaszoltam. (Már csak zárójelben szólok pár szót arról is, hogy többen — levélben is — azt vélik, hogy én a szűk szoknya ellen is hadakozok. Honnan a csudából veszik ezt? Hiszen éppen azt mutatom meg — egyebek közt — hogy Majoros Józsit éppen az Ibolyka „alakja“ igézi meg. S majd később, amikor már nem szerelmes belé, éppen az dühíti, hogy miért nincs ízlése, miért nem rejti el túlduzzadó idomait. És Józsi, aki legénykorában már szégyelte bőruhás édesanyját, most már jobban megérti azt az asszonyi okosságot, hogy ha elvesztetted az alakod szépségét, rejtsd el, hogy inkább a családanya és háziasszonyi mivoltodat lássák az emberek. Ha személy szerint engem kérdeznek, én azt mondom, mindegyik az ember természetéből, testi-lelki alkatából és társas mivoltából következik. Mert mindenki a neki lgelőnyösebb formában szeret az emberek előtt mutatkozni. De amint a politikai és vallási formákban is, az öltözködésben is van tévedés, túlzás és hazugság is. Csak fel kell ismerni és szemébe kell mondani. Ez is az írók dolga.) Azt hiszem, hogy ha a kérdéssel nem is végeztem, de legalább felhívtam a jóhiszemű emberek, köztük különösen a szocialisták figyelmét, hogy gondolkozzanak rajta. Csak persze, figyelmesen és gondolkozva kell olvasni az ilyen „ki nem tárgyalt“ írásokat. Ez nem egy vagy több író magánügye, hanem az egész magyar nemzet és a szocialista világnézeti közösség egyik nagyon fontos problémája is. A régi betegségekből mindenkinek ki kell gyógyulni. Nemcsak a parasztnak, hanem a munkásnak és az értelmiséginek is, sőt végül még a kispolgárnak is. Irodalmi Újság Gergely Márta vígjátékáról A győri szmház együttese közel ötvenszer játszotta eddig Gergely Márta: Gyengébb nem című vígjátékát. A darabot a közönség estéről estére meleg szeretettel fogadja, sok mosollyal és tapssal köszöni meg azt, hogy valódi problémáinkat, igazi életünk egy részét látja a színpadon. A történet hősei három házaspár. Csitári Gyula vasöntő és felesége, két gyereket neveltek fel. Józsi, a fiuk nős ember. A felesége, Ilonka dolgozó nő, aki esti egyetemre is jár. Kis gyereküket egész hetes bölcsődébe adták. Ebből keletkezik az első konfliktus, férj, feleség, feleség és anyós között. Csitáriné semmire sem becsüli a menyét, aki olyan rossz háziasszony, hogy szitálatlan lisztből gyúr tésztát, lepattogzott edényben főz és a gyerekét idegenek kezére bízza, ahelyett, hogy odaadná hozzá, a mamához. Józsi felbőszül azon, hogy amikor hazaér, felesége még nincs otthon, hogy hétszámra teát és tepertőt vacsoráznak. Ilonka, a feleség csak azt látja, hogy kora reggeltől késő estig dolgozik az üzemben és az egyetemen éjszakáig vasal, főz, takarít és mindezért csak szemrehányást és veszekedést kap. Egyik este a fiatalok közötti veszekedés úgy elmérgesedik, hogy Ilonka — anyósa legnagyobb örömére — otthagyja a férjét. Csitáriék kisebbik gyereke, Kati tizenhét éves, gyárban dolgozik. Férj-jelöltje Lipták Karcsi, a város leghíresebb sztahanovistája azt akarja, hogy ne járjon többé a gyárba, ha a felesége lesz. Nincs arra szüksége, törődjön csak a háztartással. Kati azonban ellenáll, ő nem akarja a mosóteknő mellett leélni az életét. Szereti a munkáját, szereti a gyárat, nem akarja otthagyni. Az öreg Csitári a lányának ad igazat. Különben sem tetszik neki leendő veje, aki jól keres, jó munkás, de „fafejű“, nem olvas, nem képezi magát. Annál jobban örül a házasságnak Csitáriné, aki csak azt látja, hogy Karcsi sokat keres, tehát lányának százszor jobb módja lesz, mint ahogy ő a mindig csak tanuló, politizáló, kommunistákkal szimpatizáló öregje mellett évtizedeken át élt. Csitáriné régimódi, zsörtölődő, vallásos, gyerekeit kotlóstyúk módjára őrző és szerető aszszony — a darabnak legjobban megírt alakja. — Gergely Márta darabjának exponálása kitűnő. Valamennyi szereplő jelleme érdekes, tipikus és mégis egyéni. (Talán leghalványabban kidolgozott közülük Ilonkáé.) A probléma is elevenbe vág. Ki ne ismerné a dolgozó házaspárok gondjait, ki ne tudná, hogy mit jelent a nő számára helytállni munkahelyén is, ellátni házi tartását is. Mennyivel nehezebb ez, ha gyerek is van és különösen, ha a nő még tovább is tanul. Ugyanígy mindenki ismeri az elkapatott, jól kereső, csak a motorbiciklivel, tánccal törődő ifjakat is, akik önzésükben nem boldog élettársat, hanem parancsukat leső, rájuk mosóvasaló feleséget szeretnének. A Gyengébb nem problémái igazak, — ezért vált ki olyan nagy hatást nézőiben. Gergely Márta azonban túl sokat zsúfolt össze egy darabban — ezért gyengébb a megoldás a probléma felvetésénél, ezért nem tud egyegy problémát a maga teljességében kibontani, elmélyíteni, kielégítően megoldani. Meg kell itt mondani azt is, hogy Gergely Márta, aki elsőnek nyúlt új életünknek ehhez az egyik legégetőbb kérdéséhez, olyan feladattal találta szemközt magát, amelyet még társadalmunk, új életünk sem bírt megoldani, amellyel szakadatlanul birkózunk és még hosszú ideig birkózni fogunk. Nem azt hiányolom tehát, hogy nem találta fel a panacea magnát, amivel a házasság minden baját gyógyítani lehet. Ezt már csak azért sem hiányolhatom, mert a darab végső kicsengése helyes: az öreg Csitáriné több szeretettel fordul menye felé, Ilonka belátja, hogy „asszonynak lenni is funkció“, hogy a nő csak annyi külön munkát vállalhat, hogy az otthon számára is maradjon ideje, és kibékül férjével, Józsi pedig részt vállal a háztartás munkájában, segíti feleségét abban, hogy az egyetemet elvégezhesse. Lipták Karcsi is beletörődik abba, hogy Kati esztergályos lesz, megtarthatják az esküvőt ... A hiba csak ott van, hogy a vígjátéknak nincs ideje ennyi szálat kibontani és összefűzni. Gergely Márta adós marad éppen a darab főszereplőjének, Lipták Károlynak fejlődésével. Kati megígéri vőlegényének, hogy otthagyja a gyárat. Karcsi az esküvő napján tudja meg, hogy hát hazudott, nem kérte ki könyvét, csak szabadsága kért a gyárban, azzal, hogy esküvő után majd csak ráveszi Karcsit, engedje vissza A sértett vőlegény felelősségre vonja a lányt, aki kiadja az útját. Karcsi sértődött ks, elrohan. Eddig jelleme, magatartása világos. A harmadik felvonásban minden rendbe jön, Karcsi és Kati egymást tesznek, a derék Lipták beletörődik abba, hogy felesége a gyárban maradjon, de nem azért, mert belátja, a lánynak igaza volt, hanem mert ennek ellenére szereti. Túlságosan könnyen , és gyorsan békés meg az öreg Csitáriné is, amikor unokáját a karjára veheti, túl egyszerűen simul el a konfliktus a szétvált házaspár, Ilonka és Józsi között. A rendezés, különösen az első előadásoknál éppen ezeket a részeket hangsúlyozta ki — például Józsi és Ilonka békülési jelenetében a vidámságot bohózattá, a játékot bohóckodássá fokozta, sőt a dramaturgia mér „jó bemondásokat“ is írt a szövegbe. A játékbeli túlzásokat azonban majdnem teljesen kijavították és a bemutató után körülbelül három héttel a darabot már az illetéktelen szövegváltozások nélkül játszották. Gergely Márta darabjának sikeréhez hozzájárul a friss, pergő eleven beszéd, a fordulatos és derűs cselekmény. Néhány jelenete egészen kiemelkedő, például a második felvonást kezdő lakodalmas kép, amikor Csitári vasöntő barátai jönnek az ifjú párt köszönteni. Nagyon fordulatos és derűs az öreg Csitáriné párbeszéde Lipták Károllyal, amikor megtudja a fiúról, hogy milyen sokat keres és motorbiciklit vásárolt. A Gyengébb nem sikerült munka. Derűs, kedves, eleven és nagyon hasznos; bemutatásával a győri színház jó munkát végzett. Az együttes szeretettel és odaadással foglalkozott vele és ez meglátszik az előadáson. A sok jó alakítás közül kiemelkedik a Jászai Mari-díjas Petur Ilka Csitáriné szerepében. Fehér Klára Karinthy bűvös széke — amelyben mindenki kénytelen igazat mondani — egykori államtitkárok, miniszterek „panamicsekjeit“, a polgári erkölcs hínárját, a régi világ korrupciójának zúgerdejét leplezi le. A komédiából — amelyet több változatban is megírt a humorista — kitűnő filmszatíra született. Karinthy Ferenc, a forgatókönyv írója érintetlenül hagyta Karinthy Frigyes mélyértelmű humorát s nem hígította fel azt felszínes tréfákkal, „pesti“ bemondásokkal, ami pedig eddigi humoros filmjeinkben oly gyakran volt tapasztalható. Ez a hűség a filmszatíra legnagyobb erénye. Humora nem harsány, nem rikító pontgyártás, hanem mély és elgondolkoztató. Amit Karinthy Ferenc az eredeti komédiához hozzátett, az is Karinthy Frigyes írói meggyőzése szerint való. Gertler Viktor, a film rendezője nem feledte a filmburleszk jó hagyományait, de a munkájára öncélú gegek helyett a művészi és igényes humor a jellemző. Karinthy Frigyes jellemzési módszerét — azt is mondhatjuk: szerzői utasításait — követte az alakok megformálásában. Ami az eredeti komédiában néhányszavas szerzői utasításként szerepel (Államtitkár: nagy képű gesztusai vannak. Mesterkélt modor; — Kállay tanácsos: alázatosan kedélyes; — Szív Sándor: nagyon elegáns, affektáltan hanyag, kicsit raccsol is. Fáradt, modoros mozdulatok) — mindazt a film nyelvén valósította meg. S az olyan kiváló ötlet, mint például a szekrény tetején táncoló Horthy-szobor, amely a nagy zűrzavarban is rettegésre készteti az államtitkárt, még maróbbá teszi a szatírát. A színészek éltek a nagyszerű lehetőségekkel : olyan figurákat formálhattak meg, akiknek a komédia helyzeteiben fel kell tárniok valódi énjüket, így nemcsak felszínesen, talpnyalásukban, úri gőgjükben, polgári erkölcseikben ellenszenvesek, hanem a bűvös szék hatására megmutatják mélyebb jellemtelenségüket is. Balázs Samu simamodorú államtitkárja nagyon mulattatóan leplezi le az agyalágyult, de a panamákhoz elég sütnivalóval rendelkező pojácát. Szív Sándort Mányai Lajos eleveníti meg; pompás szatirikus rajzát adja az álköltőnek. S milyen kiváló akkor, amikor a szék bűvereje lefújja róla az érzelgős „fennköltséget“, s egyszerű zsaroló álhírlapíróvá vedlik. Sennyei Vera kitűnő méltóságos asszonya hitelesen kelti életre a cifra dámát, akiből viszont a szalonos, parfümös megközelíthetetlenséget űzi ki a bűvös szék, hogy a szó igazi értelmében levetkőztesse szimpla házasságtörő némberré. Uray Tivadar minisztere, Feleki Kamill mitogrász orvostanára, Gáti József feltalálója, Pongrácz Imre talpnyalója megannyi színes, jó alakítás. A néző szívből mulat a szatírán, kineveti a kísértetjárást, elgondolkozik a múlt ocsmány figuráin, s mindenképpen örül annak, hogy ez a film megszületett. DEMETER IMRE A BŰVÖS SZÉK 1954 május 8.