Irodalmi Ujság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-15. szám)

1954-05-08 / 10. szám - Fehér Klára: Gergely Márta vígjátékáról • színház • Gergely Márta: Gyengébb nem. Győri színház (4. oldal) - Demeter Imre: A bűvös szék • film • Karinthy Frigyes: A bűvös szék, forgatókönyv Karinthy Ferenc. Rendező: Gertler Viktor (4. oldal)

4 Még egyszer a Rossz asszonyról (Folytatás a 3. oldalról) Hogy milyen nagy részében, azt nem lehet tudni, mert aki hallgat, annak az ember nem ismeri, legfeljebb csak számítgathatja és a maga javára írhatja a véleményét. Ezek után pedig már csakugyan térjünk rá a kritikai megjegyzésekre. Szalai Sándor egyetemi tanársegéd, egye­bek közt azt mondja: ... „Veres Péter gyen­gén, erőtlenül ábrázolja a két világ össze­ütközését, illetve nem ábrázolja a mi társa­­dalm­unknak a kicsinyes karrierizmus, pol­­gári önzés, munkakerülés, szellemi igényte­lenség elleni valóságos harcát“ stb., stb. Te­het, hogy ezt Szalai s bizonyára sokan mások is, így érzik, én viszont már előre úgy érez­tem, hogy ez az írás olyan lesz, mint a vá­lasztóvíz. Nagyon sok ember van még itt, aki teljes jóhiszeműséggel szocialistának hiszi magát és észre se veszi, hogy ízlésében, ész­járásában mennyire polgár még. Még olyan­kor is, amikor ő maga az „új ember“-ről beszél. Én azt hittem, egyelőre ennyi is elég. Némelyek szerint már sok is. Egyébként is a karrierizmusról az Almáskert szól és nem volna helyes mindent összekavarni. Talán abban van igaza Szalainak, hogy ugyanezek a gondolatok és vélemények drá­mai formában megírva jobban hatnának. Csakhogy én — legalább is egyelőre még — nem vagyok drámaíró, írja meg más: az ügynek úgy is jó lesz. A másik fontosabb megjegyzése Szalai Sán­dornak, hogy ez a Majoros Józsi mennyire tökéletlen kommunista még. Ezt egyébként két másik hozzászóló, Pádh Gyula és Kiss Lajos is hangsúlyozza. (Hogy miért „gyámol­talan férfi“, arra majd később térek ki.) Igen, Majoros Józsi nem tökéletes kom­munista, ha vannak ugyan egyáltalán tökéle­tes kommunisták. De én ezt elég sokszor éreztetem is, sőt itt-ott, ahogy mondani szok­ták: „a gyengébbek kedvéért“ meg is írom. (Ez az igazi hiba!) De ha mindent beleírok­, akkor regény lett volna belőle és nem a rossz asszony portréja. Én pedig most csak ennyit akartam. Hiszen az egész íráson az vonul végig, hogy Majoros Józsi hűséges párttag, de vi­lágnézetileg még nem érett kommunista. Éppen úgy, mint az a sokezer sorstársa, akik 1945 óta kerültek bele a városi élet és az ipari termelés világába. Éppen ezért írtam: legyetek éberek, Majoros Jóskák, mert az „ellenség“ ott rejtőzik még a jóképű és fe­hérhúsú angyalokban is. Mégpedig — és ép­pen ez benne a legrosszabb — nem mint nyílt és felismerhető osztályellenség. A külső műveltség álarcában világnézeti és népi­­nemzeti veszedelem, burzsoá­ individualizmus, hedonizmus és hitetlen cinizmus lapul. Rátérek a legfontosabb hozzászólásra, a B. Tóth Matildéra: „Nem lehetne-e a rossz asszonyt jó útra vezetni?“ Ezt a kérdést már mások is feltették, levélben is. Még Romániá­ból, az erdélyi magyar ifjaktól is érkezett ilyen kérdés. Valóban, nagy kérdés és nem is hiszem, hogy itt néhány sorban megnyugtatóan vá­laszolni tudnék rá. Mégis, anélkül, hogy a neveléstudomány évezredek óta elintézetlen nagy kérdéseibe bonyolódnék, elmondom ha­marjában, amit erről nem általában, hanem az Ibolyka megnevelésével kapcsolatban tudok. Nevelni nemcsak lehet, hanem kell is az embereket, de ezt a nevelést legjobb már a bölcsőnél elkezdeni. Csakhogy az Ibolyka­­típusú nők nevelni se tudnak , hogy mégis ne legyen ebből „circulus viciosus“, önma­gába visszatérő kör, azért veszi át a nevelő szerepét az iskola, aztán a társadalom, sőt az irodalom és a művészet is. Ezt akarja szolgálni a Rossz asszony is, amint ezt néhány olvasó nagyon jól észrevette. Csakhogy — és elég sok itt még a csak­hogy — hogyan nevelje meg az ember a pár­ját, ha az egyáltalán nem akar nevelődni, avagy éppen az Ibolyka módján, vészes fél­civilizált butaságában műveltebbnek hiszi magát a párjánál? Hogyan nevelje akkor? Némi erőszakkal, vagy szüntelen agitációval* — Megverte az isten azt a házasságot, amely­ben a házastársak ilyen módszerekkel akar­ják nevelni egymást. Ez vagy az egyik fél elviselhetetlen terrorizmusára, — a szellemi terror is lehet elbírhatatlan — vagy örökös zivatarokra, végül pedig a házasság felbom­lására vezetne. Viszont mégis csak lehetséges, sőt van is nevelés, illetve nevelődés a házasságon belül, de ennek alapja a kölcsönösen igazi szere­lem és az egymás megbecsülése, vagy ami még ennél is több: az egymásban élés, gon­dolataink, érzéseink, hangulataink kölcsönös megérzése és átélése. Ha ehhez még a kol­lektivista világnézet tudatos fegyelme és becsületes demokratizmusa is társul, akkor már aztán lehetséges igazi nevelődés a csa­ládon belül is. De mindez a Rossz asszonyban már meg van írás, csak figyelmesen kell elolvasni és az olvasás közben felgerjedő dühöt (az olvasó, különösen a tudományos, filozófiás és teoló­­giás olvasó — tudom magamról is — sok­szor dühös, ha az ismeretkamrájában végle­ges ismeretként elraktározott közhelyeket valaki összezavarja) meg kell próbálni kicsit lefékezni. Sőt az is meg van írva, hogy a Majoros Józsi dühítő gyámoltalanságának az az oka, hogy egy szép — és hozzá „művelt“ — asz­­szony lekicsinylő szájpittyesztése lefegyverzi a legbátrabb férfit is, aki ütni már nem akar. Ehhez még csak annyit, hogy elég baj az mindenhol és mindenkor, ha az az ember, aki nevelni akar — legyen bár szülő, peda­gógus, propagandista, szerkesztő vagy író — már akkor is azt hiszi, hogy megnevelte az embereket, amikor pedig még csak ügyes képmutatókká formálta őket. Olyanokká, akik már tudják, hogyan kell viselkedni, mit és hogyan kell hazudni, hogy a dolgunk jól menjen és azt higyjék rólunk a nevelőink, milyen művelt, érett emberek vagyunk. A másik dolog amelyre Szintén válaszol­nom kell, ámbár az „örök“ és „törvény“ szavakat azért tettem idézőjelbe, hogy ne kelljen magyarázni, az, amit B. Tóth Matild a családi élet és a gyermeknevelés ősi normái­ról mond. Elmondom hát a lehető legrövi­debben, éppen csak hogy mások is gondol­kozhassanak rajta, hogy mit értek én „ősi normák“ alatt. Például, egyebek közt azt is, hogy az emberfajnál a gyermekek szülése és felnevelése, elsősorban az anyák számára, rendkívül sok szenvedéssel, gonddal és szeny­­nyes munkával jár, hiszen az ember gyer­meke nem indul el azonnal a világ meze­jére, mint a kicsi nyulak. Éppen ezért a gyer­mekek — akik egyben gondozottak is — és a szülők közötti viszony csak a szülők fele­lősségén és — hogy úgy mondjam — családi primátusán alapulhat. Ez érvényes akkor is, ha a családban nevelik a gyereket, érvényes akkor is, ha társadalmilag, közös otthonok­ban gondozzák őket. Nem hiszem, hogy a szocialista világnézet, amely még a felnőtteket is állandóan nevelni, illetve jobbítani akarja, úgy értelmezhetné a családon belüli, vagy általában a felnőttek és a gyermekek közötti demokráciát, hogy a gyer­mekek azt csinálhatnak, amit akarnak, amikor még azt sem tudják mit akarnak, csak mindent akarnak, amit kellemesnek vél­nek és semmit sem akarnak, amit kellemet­lennek sejtenek. A gyermekeket csak az urak engedhetik szabadjára — azok is vesz­tükre! — akik nem maguk bajlódnak velük, hanem cselédekre és fizetett nevelőkre bíz­zák őket. De elég baj is ez az így nevelt úri­emberek keze alá kerülő népekre és nemze­tekre. Végül pedig magukra az urakra is, mert ők is elpusztulnak. A nemesség után most a polgárság következik. Nem akarom szaporítani a szót: Makarenko után 20—30 évvel már elég sokan tudják, hogy a nevelésben a fegyelem és a szeretet az a két erő, amely csak együtt, egymással kölcsönhatásban igazi erő. Igen, és mit csinálunk azzal, akin nem fog a szeretet? A választ megadja az egész em­beri történelem és minden, létező társadalmi rend: keményen fogjuk vagy megbüntetjük, ha úgy szükséges. (Ez csak egy példa arra, mit értek „ősi normák“ és „örök törvények“ alatt. Van több is.) Végül még azt is mondja B. Tóth Matild, hogy a falu-város ellentét kérdésében ellent­mondok önmagamnak, amikor azt írom, hogy ez „mesterségesen túlhajtott csinálmány“. No nem! Legfeljebb az a hiba, hogy nem magyaráztam meg, hogy nem a falu és a vá­ros közt van ellentét, mert ezek ott ülnek, ahová lerakták őket, hanem a falusi és városi lakosok közt. Igen, de ez az állítás még így is sántít, mert úgy sokkal igazabb, hogy a mezőgazdasági termelők és a városi fogyasz­tók közt van ilyen ellentét. Csakhogy még ez sem a teljes igazság, mert a falun sem min­denki termelő és a városban sem mindenki csak fogyasztó. Különösen Magyarországon, ahol a mezőgazdasági termelők, sőt a parasz­tok elég nagy része városban lakik. (Szeged, Debrecen, Vásárhely, Kecskemét stb., stb.) így hát még ennél is tovább kell menni. Ha a civilizált és még civilizálatlan emberek közötti ellentétről beszélnénk — ez benne van a Rossz asszonyban is — közelebb jár­nánk az igazsághoz, csakhogy ez meg nem falu-város ellentét, mert megvan a falun belül is és nagyon is érvényes a parasztok és az ott élő urak, polgárok, hivatalnokok, ke­reskedők és iparosok viszonyára is. Még to­vább kell hát menni és megtaláljuk a leg­általánosabb, nemcsak minden falura és vá­rosra, hanem az egész emberi nemre érvé­nyes ellentétet a szegények és gazdagok, illetve a kizsákmányoltak és kizsákmányo­lok általános ellentétében. Ehhez viszonyít­va a falu-város ellentét nemcsak a helyte­len újságírói szóhasználatban, hanem az előbbiekben jellemzett belső lényegében is, valóságos ugyan, de túlhajtott fogalom, mert azok hangsúlyozzák ezt az ellentétet — falun élő földbirtokosok és a parasztból élő pol­gárok — akik ezzel éppen a legtőbbet, a szegények és gazdagok ellentétét akarják rej­tegetni. Pádi Gyula megjegyzésében azon van a hangsúly, hogy miért nem mondja meg Majo­ros Józsi a véleményét a feleségének a nem­szeretem dolgokról. Erre, énszerintem meg­van a válasz az elbeszélésben. Először fezért, mert „imádja“ a feleségét, másodszor azért, mert félreérti a férfi és nő egyenjogúságáról frissen hallott és szentírásként vett tételeket, harmadszor és főleg azért, mert tele van még paraszti „csökevény“-nyel, falusiés sze­gényparaszti alacsonyabbrendűségi érzéssel is, minden „művelt“, „civilizált“ emberrel szemben. Amikor eljut a lázadásig, szakít az asszonnyal. Ha ez nem volna benne, akkor hol a fe­szültség, hol a dráma, hol van az ellentétek összecsapása, vagy legalább a megmutatása? Amit Kiss Lajos a ki nem tárgyalt kér­désekről­ mond, azt csak helyeselhetem, amit viszont arról mond, hogy Majoros Józsi még nem „új ember“, még nem komm­unista, arra már az előbb válaszoltam. (Már csak zárójelben szólok pár szót ar­ról is, hogy többen — levélben is — azt vé­lik, hogy én a szűk szoknya ellen is hada­­kozok. Honnan a csudából veszik ezt? Hi­szen éppen azt mutatom meg — egyebek közt — hogy Majoros Józsit éppen az Ibolyka „alakja“ igézi meg. S majd később, amikor már nem szerelmes belé, éppen az dühíti, hogy miért nincs ízlése, miért nem rejti el túlduzzadó idomait. És Józsi, aki legény­korában már szégyelte bőruhás édesanyját, most már jobban megérti azt az asszonyi okosságot, hogy ha elvesztetted az alakod szépségét, rejtsd el, hogy inkább a család­anya­ és háziasszonyi mivoltodat lássák az emberek. Ha személy szerint engem kérdez­nek, én azt mondom, mindegyik az ember természetéből, testi-lelki alkatából és társas mivoltából következik. Mert mindenki a neki lgelőnyösebb formában szeret az emberek előtt mutatkozni. De amint a politikai és val­lási formákban is, az öltözködésben is van tévedés, túlzás és hazugság is. Csak fel kell ismerni és szemébe kell mondani. Ez is az írók dolga.) Azt hiszem, hogy ha a kérdéssel nem is végeztem, de legalább felhívtam a jóhiszemű emberek, köztük különösen a szocialisták figyelmét, hogy gondolkozzanak rajta. Csak persze, figyelmesen és gondolkozva kell ol­vasni az ilyen „ki nem tárgyalt“ írásokat. Ez nem egy vagy több író magánügye, ha­nem az egész magyar nemzet és a szocialista világnézeti közösség egyik nagyon fontos problémája is. A régi betegségekből min­denkinek ki kell gyógyulni. Nemcsak a pa­rasztnak, hanem a munkásnak és az értel­miséginek is, sőt végül még a kispolgárnak is. Irodalmi Újság Gergely Márta vígjátékáról A győri szmh­áz együttese közel ötvenszer játszotta ed­dig­ Gergely Márta: Gyengébb nem című víg­játékát. A dara­bot a közönség estéről estére meleg szeretettel fogadja, sok mosollyal és tapssal köszöni meg azt, hogy valódi problé­máinkat, igazi életünk egy ré­szét látja a színpadon. A történet hőse­i három házaspár. Csitári Gyula vas­öntő és felesége, két gyereket neveltek fel. Józsi, a fiuk nős ember. A felesége, Ilonka dol­gozó nő, aki esti egyetemre is jár. Kis gyereküket egész he­tes bölcsődébe adták. Ebből keletkezik az első konfliktus, férj, feleség, feleség és anyós között. Csitáriné semmire sem becsüli a menyét, aki olyan rossz háziasszony, hogy szi­­tálatlan lisztből gyúr tésztát, lepattogzott edényben főz és a gyerekét idegenek kezére bízza, ahelyett, hogy odaadná hozzá, a mamához. Józsi fel­bőszül azon, hogy amikor ha­zaér, felesége még nincs ott­hon, hogy hétszámra teát és tepertőt vacsoráznak. Ilonka, a feleség csak azt látja, hogy kora reggeltől késő estig dol­gozik az üzemben és az egye­temen­ éjszakáig vasal, főz, ta­karít és mindezért csak szem­rehányást és veszekedést kap. Egyik este a fiatalok közötti veszekedés úgy elmérgesedik, hogy Ilonka — anyósa legna­gyobb örömére — otthagyja a férjét. Csitáriék kisebbik gye­reke, Kati tizenhét éves, gyár­ban dolgozik. Férj-jelöltje Lipták Karcsi, a város leghí­resebb sztahanovistája azt akarja, hogy ne járjon többé a gyárba, ha a felesége lesz. Nincs arra szüksége, törődjön csak a háztartással. Kati azon­ban ellenáll, ő nem akarja a mosóteknő mellett leélni az életét. Szereti a munkáját, szereti a gyárat, nem akarja otthagyni. Az öreg Csitári a lányának ad igazat. Különben sem tetszik neki leendő veje, aki jól keres, jó munkás, de „fafejű“, nem olvas, nem ké­pezi magát. Annál jobban örül a házasságnak Csitáriné, aki csak azt látja, hogy Kar­csi sokat keres, tehát lányá­nak százszor jobb módja lesz, mint ahogy ő a mindig csak tanuló, politizáló, kommunis­tákkal szimpatizáló öregje mellett évtizedeken át élt. Csitáriné régimódi, zsörtölődő, vallásos, gyerekeit kotlóstyúk módjára őrző és szerető asz­szony — a darabnak legjob­ban megírt alakja. — Gergely Márta darabjának exponálása kitűnő. Valamennyi szereplő jelleme érdekes, tipikus és mégis egyéni. (Talán leghal­ványabban kidolgozott közü­lük Ilonkáé.) A probléma is elevenbe vág. Ki ne ismerné a dolgozó házaspárok gond­jait, ki ne tudná, hogy mit jelent a nő számára helytállni munkahelyén is, ellátni házi tartását is. Mennyivel nehe­zebb ez, ha gyerek is van és különösen, ha a nő még tovább is tanul. Ugyanígy mindenki ismeri az elkapatott, jól kereső, csak a motorbicik­livel, tánccal törődő ifjakat is, akik önzésükben nem bol­dog élettársat, hanem paran­csukat leső, rájuk mosó­vasaló feleséget szeretnének. A Gyengébb nem pro­­blémái igazak, — ezért vált ki olyan nagy hatást nézői­ben. Gergely Márta azonban túl sokat zsúfolt össze egy darabban — ezért gyengébb a megoldás a probléma felve­tésénél, ezért nem tud egy­­egy problémát a maga teljes­ségében kibontani, elmélyíte­ni, kielégítően megoldani. Meg kell itt mondani azt is, hogy Gergely Márta, aki elsőnek nyúlt új életünknek ehhez az egyik legégetőbb kérdéséhez, olyan feladattal találta szem­közt magát, amelyet még tár­sadalmunk, új életünk sem bírt megoldani, amellyel sza­kadatlanul birkózunk és még hosszú ideig birkózni fogunk. Nem azt hiányolom tehát, hogy nem találta fel a pana­cea magnát, amivel a házas­ság minden baját gyógyítani lehet. Ezt már csak azért sem hiányolhatom, mert a darab végső kicsengése helyes: az öreg Csitáriné több szeretet­tel fordul menye felé, Ilonka belátja, hogy „asszonynak len­ni is funkció“, hogy a nő csak annyi külön munkát vállalhat, hogy az otthon számára is maradjon ideje, és kibékül fér­jével, Józsi pedig részt vállal a háztartás munkájában, se­gíti feleségét abban, hogy az egyetemet elvégezhesse. Lip­ták Karcsi is beletörődik ab­ba, hogy Kati esztergályos lesz, megtarthatják az eskü­vőt ... A hiba csak ott van, hogy a vígjátéknak nincs ide­je ennyi szálat kibontani és összefűzni. Gergely Márta adós marad éppen a darab fősze­replőjének, Lipták Károlynak fejlődésével. Kati megígéri vőlegényének, hogy otthagyja a gyárat. Karcsi az esküvő napján tudja meg, hogy hát hazudott, nem kérte ki­­ könyvét, csak szabadsága kért a gyárban, azzal, hogy esküvő után majd csak ráve­szi Karcsit, engedje vissza A sértett vőlegény felelősség­re vonja a lányt, aki­­ kiad­ja az útját. Karcsi sértődött ks, elrohan. Eddig jelleme, maga­tartása világos. A harmadik felvonásban minden rendbe jön, Karcsi és Kati egymást tesznek, a derék Lipták bele­törődik abba, hogy felesége a gyárban maradjon, de nem azért, mert belátja, a lánynak igaza volt, hanem mert ennek ellenére szereti. Túlságosan könnyen , és gyorsan békés meg az öreg Csitáriné is, amikor unokáját a karjára veheti, túl egysze­rűen simul el a konfliktus a szétvált házaspár, Ilonka és Józsi között. A rendezés, kü­lönösen az első előadásoknál éppen ezeket a részeket hang­súlyozta ki — például Józsi és Ilonka békülési jeleneté­ben a vidámságot bohózattá, a játékot bohóckodássá fo­kozta, sőt a dramaturgia mér „jó bemondásokat“ is írt a szövegbe. A játékbeli túlzáso­kat azonban majdnem telje­sen kijavították és a bemu­tató után körülbelül három héttel a darabot már az ille­téktelen szövegváltozások nél­kül játszották. Gergely Márta darabjának sikeréhez hozzájárul a friss, pergő eleven beszéd, a fordu­latos és derűs cselekmény. Né­hány jelenete egészen kiemel­kedő, például a második fel­vonást kezdő­­ lakodalmas kép, amikor Csitári vasöntő bará­tai jönnek az ifjú párt kö­szönteni. Nagyon fordulatos és derűs az öreg Csitáriné párbeszéde Lipták Károllyal, amikor megtudja a fiúról, hogy milyen sokat keres és motorbiciklit vásárolt. A­­ Gyengébb nem sikerült munka. Derűs, kedves, ele­ven és nagyon hasznos; be­mutatásával a győri színház jó munkát végzett. Az együt­tes szeretettel és odaadással foglalkozott vele és ez meg­látszik az előadáson. A sok jó alakítás közül kiemelkedik a Jászai Mari-díjas Petur Ilka Csitáriné szerepében. Fehér Klára K­arinthy bűvös szé­­ke — amelyben mindenki kénytelen igazat mondani — egy­kori államtitkárok, mi­niszterek „panamicsek­­jeit“, a polgári erkölcs hínárját, a régi világ korrupciójának zúger­­dejét leplezi le. A ko­médiából — amelyet több változatban is megírt a humorista — kitűnő filmszatíra szü­letett. Karinthy Ferenc, a forgatókönyv írója érintetlenül hagyta Ka­rinthy Frigyes mélyér­telmű humorát s nem hígította fel azt felszí­nes tréfákkal, „pesti“ bemondásokkal, ami pedig eddigi humoros filmjeinkben oly gyak­ran volt tapasztalható. Ez a hűség a filmsza­tíra legnagyobb erénye. Humora nem harsány, nem rikító pontgyár­tás, hanem mély és el­gondolkoztató. Amit Karinthy Ferenc az eredeti komédiához hozzátett, az is Karin­thy Frigyes írói meg­győzése szerint való. Gertler Viktor, a film rendezője nem feledte a filmburleszk jó ha­gyományait, de a mun­kájára öncélú geg­ek helyett a művészi és igényes humor a jel­lemző. Karinthy Fri­gyes jellemzési módsze­rét — azt is mondhat­juk: szerzői utasításait — követte az alakok megformálásában. Ami az eredeti komédiában néhányszavas szerzői utasításként szerepel (Államtitkár: nagy képű gesztusai vannak. Mes­terkélt modor; — Kál­­lay tanácsos: alázato­san kedélyes; — Szív Sándor: nagyon ele­gáns, affektáltan ha­nyag, kicsit raccsol is. Fáradt, modoros moz­dulatok) — mindazt a film nyelvén valósítot­ta meg. S az olyan ki­váló ötlet, mint pél­dául a szekrény tetején táncoló Horthy-szobor, amely a nagy zűrzavar­ban is rettegésre kész­teti az államtitkárt, még maróbbá teszi a szatírát. A színészek éltek a nagyszerű lehe­tőségekkel : olyan fi­gurákat formálhattak meg, akiknek a komé­dia helyzeteiben fel kell tárniok valódi én­jüket, így nemcsak fel­színesen, talpnyalásuk­ban, úri gőgjükben, polgári erkölcseikben ellenszenvesek, hanem a bűvös szék hatására megmutatják mélyebb jellemtelenségüket is. Balázs Samu simamo­dorú államtitkárja na­gyon mulattatóan lep­lezi le az agyalágyult, de a panamákhoz elég sütnivalóval rendelke­ző pojácát. Szív Sándort Mányai Lajos eleveníti meg; pompás szatirikus rajzát adja az álköltő­nek. S milyen kiváló akkor, amikor a szék bűvereje lefújja róla az érzelgős „fennköltsé­get“, s egyszerű zsaroló álhírlapíróvá vedlik. Sennyei Vera kitűnő méltóságos asszonya hitelesen kelti életre a cifra dámát, akiből vi­szont a szalonos, par­­fümös megközelíthetet­lenséget űzi ki a bűvös szék, hogy a szó igazi értelmében levetkőztes­se szimpla házasságtörő némberré. Uray Tiva­dar minisztere, Feleki Kamill mitográ­sz or­vostanára, Gáti József feltalálója, Pongrácz Imre talpnyalója meg­annyi színes, jó ala­kítás. A néző szívből mulat a szatírán, kineveti a kísértet­járást, elgondol­kozik­ a múlt ocsmány figuráin, s mindenkép­pen örül annak, hogy ez a film megszületett. DEMETER IMRE A BŰVÖS SZÉK 1954 május 8.

Next