Irodalmi Ujság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-15. szám)

1954-04-24 / 9. szám - Nagy Miklós: Jókai Mór (1825-1904) • Ötven éve halt meg Jókai Mór. (3. oldal)

1954 ÁPRILIS 24. Ötven évvel ezelőtt friss gyászkeret fe­­ketéllett az újságok első hasábjain, hírül adva, hogy Jókai Mór május 5-én reggel elhunyt. A Vasárnapi Újságban a nagy tanítvány, Mik­száth Kálmán búcsúztatta a mestert megindult szavakkal. ..A negyvenes évek nagy nemzedé­kéből ... három hegycsúcs emelkedik ki: Pe­tőfi, Arany, Jókai. Most az utolsó is eltűnik, árnyéka elvonult a halhatatlanság fényes, fen­­séges boltíve alá, ahova csak azok léphetnek, akik vagy olyat cselekedtek, amit érdemes megírni, vagy olyat írtak, amit érdemes el­olvasni.“ Olvasásra érdemes írást csak gazdag, a haza és az emberiség gondjából részt kérő élet te­remthet, s Jókai élete ilyen volt. A komáromi nemesi ház gyenge, félénk gyermekét az élet ezernyi mozzanata neveli arra, hogy 1848 már­cius 15-én Petőfi és Vasvári oldalán Pest for­radalmas népének élére álljon. A családja, amely az indítást megadja, már elszakadt a földtől, nemesi értelmiséggé lett. Szülővárosa, Komárom, felcsillantotta előtte a tőkés fejlő­dés messzi távlatait. Jó nevelői a pápai refor­mátus kollégium, az akkori Dunántúl legjobb gimnáziuma, az alföldi parasztvárosok öntuda­tos népe, amelyet Kecskeméten ismer meg, a reformkor s a francia romantika újat akaró írói, — de mindenekelőtt ott áll mellette az elválaszthatatlan jóbarát: Petőfi. Talán Petőfi ragadja el a konvencionális jogi pálya vágányai­ról is, de mindenesetre neki köszönhető, hogy a ,,fiatal Magyarország“ tagjai közé tartozik egyike azoknak a forradalmi ifjaknak, akik ,,tetőtől talpig új ruhába akarják öltöztetni“ a hazát. A nagy lírikus barátságát nemcsak az­zal érdemli meg, hogy lapját, az Életképeket a radikális szellem szolgálatába állítja, hanem bátor felszólalásaival, cikkeivel, Kossuth al­földi toborzóútján való részvételével is. Igaz, hogy Jókai nem tudott végig megmaradni a márciusi ifjak táborában, osztálya, a nemes­ség mégiscsak visszahúzta, s 1849 első hetei­ben ő lett a szabadságharcot abbahagyni akaró „Békepárt“ egyik újságírója Debrecenben, de tévedését csakhamar belátta s azután szóban és tettben már hűségesen szolgálta Kossuthot a fegyverletételig. Botlását jóvátette azzal, hogy az elnyomás idején élen járt a nemzeti öntudatot ébrentartó és a polgárosodás útján határozottan kitartó nemesi értelmiségnek. Regényei,­ színművei, de még élclapjai is az élniakarást s az önkényuralom feltétlenül be­következő bukását hirdették, hol nyíltan, hol álarcosan, hol az igazmondó bohóc csörgő­sapkájában. Mikor Bach bukásával enyhült a zsarnokság — 1861 őt is a képviselők sorában találta a 48-as eszmék mellett következetesen kiálló Határozati Párt soraiban. Politikai pá­lyája egyre magasabbra ível: a kiegyezési tárgyalások megindulásával hosszú ideig egye­dül az ő lapjában jelentkezik az ellenzék több függetlenséget és demokráciát követelő hangja. 1869-ben még pártvezérével, Tisza Kálmánnal is szembeszáll, s elsősorban a kossuthi eszmékhez hűséges kispolgárságra és parasztságra akar támaszkodni a választáso­kon, hogy gazdasági függetlenséget, nemzeti hadsereget és igazságosabb választójogi tör­vényt harcoljon ki a Deák-párttal szemben. Nagy horderejű Programm ez, s Jókai jól látja a hozzávezető politikai utat is: egyesülni kell az alföldi parasztságot képviselő szélsőbalol­dallal, meg kell szerezni a budapesti munkás­ság, kisiparosság támogatását. De ha túl is emelkedik osztálya egyre szűkösebb szemha­tárán, liberális alapelvei nem engedik, hogy a helyes politikai végcélok elengedhetetlen gazdasági-társadalmi előfeltételeit is felismerje és elfogadja. Az általa sürgetett kisebb-na­­gyobb reformok elegendőek voltak a kormány meghökkentésére, de nem arra, hogy tartó­san irányítsák, maga mellé állítsák a tömege­ket. Ehhez már másra, esetleg a földreform követelésére lett volna szükség, amit Jókai nem fogadhatott el, sem akkor, sem később. El­gondolásai így a liberális korlátok miatt utó­piák maradtak, melyeket előbb vagy utóbb félre kellett tennie. Ez 1875-ben következett be, amikor Tisza Kálmán miniszterelnökké lett s hívei sem térhettek ki a végleges dön­tés elől: vele vagy ellene. Az író Tisza mellett döntött, tőle várván a nép helyett a függetlenség alapvető biztosíté­kainak kiharcolását, de a csalódás nem ma­radhatott el. Vívódva, keserűen nyugodott bele Jókai a „császári és királyi“ világba, s első­sorban azért békélt meg Ausztriával, mert a rettegett cári Oroszországnál kisebb rablónak tartotta. A regényíró tolla ekkor sem lett a dzsentri vezetés szószólójává, de a politikus és újságíró Jókai utat tévesztett, a fennálló rend támasza lett. Nem késhetett azonban soká a kiábrándulás: a század utolsó évtize­dében már valami belső emigrációba vonult, ahonnét csak nemzeti kultúránk ügye­­ a­z emberiség közös gondjai tudtán előszólítat­i. Valósággal tárca nélküli külügyminisztere lett irodalmunknak. Egész Európa Petőfi és az ő műveiből ismerkedett meg a m­agyar élettel és értékekkel, Madáchot, Katonát ő ismertette meg külföldön, nevét még a gyarló francia fordítások nyomán is tisztelettel említette Zola és Coppée. A múlt nagy magyar írói közül a legki­­tartóbban ő foglalkozott a világbéke ügyével: az építés, a haladás szenvedélyes szeretete su­gárzott beszédeiből és felhívásaiból, melyeket a polgári békemozgalom jóakaratú híveihez in­tézett. Életének utolsó hetében sem a beteg­ségre és halálra, hanem a szegények és szen­vedők gyámolítására gondolt. Nyílt levelében egy országos tüdőbeteg-gondozó felállítását sürgette, hiszen: „a hazaszeretet és a népszere­tet édes testvérek, aki a népet megtartja, a hazát tartja meg.“ — írta. A hírlapíró Jókait minél előbb fel kell tá­masztunk a megsárgult fóliánsokból, hiszen Kossuth mellett ő a XIX. század legélőbb, leg­sokoldalúbb publicistája. Milyen rokonszenves magánéletében is, fáradhatatlanságával, fiata­los derűjével, minden új élményt frissen meg­ragadó közvetlenségével! De a politika, lap­szerkesztés, sőt maga az élet is csak az írás­ban kapta meg az igazi értelmet nála. Csak­hogy ez az írás, munkássága delelőjén, — 1850 és 1880 közt — éppen nem hátatfordítás volt korának, hanem annak sokoldalú, káprá­zatosan gazdag, költői átélése. Nemcsak azt élte át, ami megvolt, hanem testet öltöttek munkáiban az illúziók, a meg nem valósítható eszmények is, műveinek hosszú sorában mégis a nemzet reményei és kívánságai vezették tollát. A helyesen értelme­zett romantika és rea­lizmus közt több érint­kező pont van, mint azt a műszavak bűvö­letében bízva gondol­nánk: a reformkor és a szabadságharc nagy eposzsorozata Jókai művészetében, szám­talan túlságosan esz­ményített alakjával és helyzetével együtt is, egy nagy alapvető igazságot égetett be egész olvasónemzedé­kek lelkébe: a ma­gyarság nemzeti lété­nek megtartása és ki­­fejlesztése csak a pol­gári haladásban való részvételtől várható. Ez a felismerés egye­nes folytatása a ma­gyar romantika­­ re­formkori nagy vonula­tának: a történeti múlt Kölcsey, Vörös­marty, Szigligeti számára is a nemzeti önvé­delem és a Habsburg főnemesi politikával szemben való ellenzékiség üzenetét hozta. De a múlt képei Jókainál váltak igazán segítőivé nemcsak az abszolutizmust visszautasító el­lenállásnak, hanem a belső átalakulásnak is. Nem kétséges, hogy a magyar megújhodást bemutató regények között számottevő különb­ségek vannak: mást tanít Kárpáthy Zoltán élete, mint Jeney Kálmáné, vagy Ráby Má­tyásé. A Kárpáthy-család bemutatása még az 50-es évekből származik, amikor az irodalmi közvélemény a nagybirtokosokban látta a re­formkor főmozgatóit, s tőlük is várta annak továbbfolytatását. A másik kettő­ben már tisztábban tükröződik a dicsősé­ges korszak. Ezek elsősorban az ér­telmiséggé váló nemesség küzdelmét tárják fel, nem feledkezve meg azokról a szálakról, melyek a hősöket a magyar poh­árosodás elő­őrseihez, a dunamenti és alföldi polgárváro­sokhoz kötik. A Jókai-i­asok színterei iészt makacs kö­vetkezetességgel tér vissza Komárom, Pest, Debrecen, Kecskemét, mint megannyi dacos sziget a feudális tenger közepén. Belőlük ke­rülnek ki nagyrészt a regények mellékalakjai (a novellákban már gyakran főszereplőkké lesznek) a Bajcsyak, Kaporok, Fabulák, Cse­­resnyések, Táncosok, Csonttörők, a paraszti bölcseség, hazafias áldozatkészség, egészséges furfang képviselői. Irodalomtörténetírásunk régóta hirdeti azt, hogy elsősorban bennük és a hozzájuk hasonlókban láthatjuk Jókai né­pies realizmusának bizonyságait. Valóban a társadalom középső és mélyebbre szorított ré­tegeinek rajzában — amit ő „népvilág“-nak ne­vezett — is kibontakozik típusalkotó készsége, itt teremnek „földművesei, kackiás menyecs­kéi, ... könnyelmű diákjai, táblabírái, orszá­gos kortesei, vitézlő insurgensei, professzorai, népköltői, jurátusai, patvaristái, huszárai, kántorai“ — ahogy maga mutatja be arckép­­csarnokát egyik novelláskötete elején. Az effajta figurák megrajzolása óriási jelen­tőségű egész prózánk fejlődése szempontjából, mert ha voltak is ősei — különösen Petőfi zsá­nerképeiben — sokszorta több utódjuk támadt Mikszáthnál, Tömörkénynél, Móránál, Móricz­­nál, még­pedig nemcsak fiatalkori műveikben, hanem érett alkotásaikban is. De realista írói galériája itt még korántsem ér véget; nem feledkezhetünk meg a hanyatló dzsentri már Mikszáth előtt megragadott képviselőiről: a szélhámoskodó Lenczi fráterekről, (Katánghy őse), Tallérosyról, a kétkulacsosok díszpéldá­nyáról, Tanussyról, a modern kor ellen hasz­talan rohamozó hóbortos „úri Don Quijoteról“. Regényeinek lapjairól megannyi kévék’ különc oligarcha néz ránk: Kárpáthy János, Topándy, a Tanussyak, a Rab Ráby Karcsatályija, Ma­­lárdy főispán stb. S nem kell-e még megemlé­keznünk az egy’kor korszerű vagy már ekkor is kiveszőlésben levő tőkés alakjairól: a koz­mopolita Kaufmannról, a versenyben félre szoruló Csantáról, Brazovicsról, Lapussáról? S az egyes alakok körül milyen hiteles at­moszférát teremt részletekben dúskáló meg­figyelése! Hogy éled keze alatt az ügyvédi irodától a „Törik-szabad“-csárdáig, a népün­nepélytől a bécsi börzéig, meg a gabonás ha­jókig a színhelyek sokasága! Fantáziáját megragadják a messzi vidékek, a technika és termelés új lehetőségei: Ő az első magyar író, aki elvezet a bányába, az árvíz idején emelt tiszai gáthoz, úgyhogy közben a maga helyére állítja a dolgozó em­ber őszinte együttérzéssel megragadott alak­ját, az ő kezét fogva léphetünk be a képzelt repülőgép vezetőfülkéjébe. Tudós ismerője a természetnek, amelyet néha már a fejlődést felismerő materialista tudós szemével néz. Nem hiába rajzolt, festett, szobrászkodott egész életén keresztül: tollával is a szenve­délyesen szeretett hazai tájak festője lett, aki sokezer olvasót eszméltetett rá a Balaton, a Fertő tájék, a Hortobágy, Bükk s a kecske­méti puszta nagyszerűségére. Igen , vághatna szavunkba valamilyen türelmetlen vitatkozó — de mit érünk mind­ezzel, ha az előbb felsorolt sokféle ember­fajta csak általános vonásokat mutat s az egyénités teljességgel hiányzik belőlük? Régi keletű vád ez, de tisztes kora ellenére sem kell hitelt adniuk ne­ki. A regények mesé­je, korrajza, milliője nagyon sokat különle­ges vonásokkal ruház fel közülük (mennyire más pl. az öregesen aggályos Csanta, mint a nagyhangú iszákos Brazovics, vagy a kép­zelt beteg, családi zsar­nok Lapussa). Soktól valóban nem lehet megtagadni egy bizo­nyos egysíkúságot, ami jórészt anekdotikus eredetükkel függ ösz­­sze, de egyúttal hang­súlyoznunk kell azt is, ami korábban mindig feledésbe merült: Jó­kainak számos szati­rikus, kritikai-realista módszerrel megeleve­nített teljesértékű tí­pusa van, sőt az ellen­séges eszmék hordozói — arisztokraták, ban­károk, álhazafiak — gyakran ilyenek! Ta­lán elég, ha ezúttal Rideghváryra, a Szerelem bolondjai renegát Harterjára, a Politikai Di­vatok hitvány akarnokjára, Bársingra, Keőcserepy tanácsos úrra, vagy a Bach-rend­­szer fölvonultatott bürokratáira gondolunk. Feltétlenül értékelhetjük tehát Jókaiban a jel­lemrajz realistáját is. Durva hiba volna azonban, ha a központi alakok egy részének fogyatékosságai miatt Jókai romantikáját háttérbe szorítanánk s csak az anekdotát és kritikai realista eleme­ket emelnénk ki belőle. E hősök gyengesé­geikkel együtt is nagy társadalmi eszmények, felemelő álmok hordozói nem a múltbavágyó, misztikumban, érzelmi áradozásban elsik­kadó romantika teremtményei, hanem a két­arcú romantika haladó oldalának képviselői, a magyar romantika gazdagságának örökéletű dokumentumai. Csak persze nem balzaci, tolsztoji mérce mellé kell állítani, hanem olyasfajta írókkal összevetni, mint pl. Dickens. És hogy állunk a jellegzetes Jókai-hő­­sökkel: igaz-e, hogy ezek mindentudó és mindenható, fejlődésre képtelen, egyik szél­sőségből a másikba átcsapó tündérek vagy démonok? Ebben a megállapításban már több igazság mozdul, mint az előbbiben, hiszen a nem túlfeszített központi figurák száma elég kicsi. Elég kicsi,­­ de azért a múltban mégis mindig megfeledkeztek Tímár Mihály­­ról, Ráby Mátyásról, Baradlay Jenőről meg Richardról, Tanussy Manóról, stb., akiknek vannak gyarlóságaik, nem idegen tőlük a naívság, s át is mennek valamilyen józanul is elképzelhető fejlődésen. Hát a többiek? Ezek valóban túlzottan eszményítettek, ilyenekké teszi őket Jókai romantikus világnézete, amely testestül, telkestül nagy eszmék hordo­zóivá akarja változtatni őket, s ezért nem csak az alantasabb, hétköznapibb vonásokat zárja ki belőlük, hanem többnyire a belső konfliktus lehetőségét is. Itt különösen az utóbbi ismertetőjegyre szeretnék kitérni, miután az első eléggé világosnak látszik. Való igaz, hogy a Jókai-hősök köznapi hely­zetben nem igen lépnek elénk. Kárpáthy Zoltán pl. nem áll előttünk csintalan kisfiú­ként, aki mondjuk játék közben ablaküve­get tör be. Ez igaz, ugyan, de ne felejtsük el, hogy az író ugyanakkor nagyon érdekes, cseppet sem magasztos, apró mozzanatokat lop be a sorsukba. Gondoljunk pl. Jenőfy anekdotikus vadászkalandjára, Kárpáthy Zol­tán félénkségére a pajkosabb leánygyere­­kek között, stb. Ha hibáról beszélhetünk, ez inkább a belső ellentmondások hiánya, ami­nek következménye gyakran az egyéni fejlő­dés elmaradása, vagy háttérbe szorulása. A főalakokra viszont mindig rásüt valami a népmesék aranyos fényeiből, s ez teszi, hogy nem hidegek tökéletességük ellenére, s pátoszuk nem színpadias. Mennyi melegséget lop a Kőszívű ember fiai­ba, az, hogy a három testvér közül a legkisebb, a legféltettebb hozza meg, vére hullásával az áldozatot hazájáért, családjáért, mennyire erősíti rokonszenvün­­ket Timea iránt, hogy Brazovics Athalie mellett ő a megalázott mostohalány, aki az­tán végül mégis kiemelkedik a Hamupipőke­sorból! A váratlan fordulatok, szertelen na­gyítások, halmozott lehetetlenségek sem min­dig a francia romantika készletéből valók, hanem — amint erre már Arany János utalt — gyyakorta a népköltészet követésére mutat­nak. Meg kell szívlelnünk azokat a szép szava­kat, amelyeket Belinszkij mondott az orosz romantika egyik költőjéről és amelyek Jókai mai jogos kultuszához, romantikus hőseinek értékeléséhez is kulcsot adnak: „Az erkölcsi fejlődéshez szükség van fiatalos lelkesedésre. Aki nem szőtt álmot ifjúkorában és nem futott az eszményi tökéletesség, az igazság, a szépség és jóság határozatlan ábrándjai után, sohasem értheti meg a poézist, sem a költé­szetben, sem az életben.“ Érdemes ezzel kapcsolatban elolvasni Jókai­nak 1885-ben megjelent „Verescsabnn és Irányi“ c. hírlapi cikkét: „Három uralkodó eszme moz­gatja az emberek világát: vallás, hősiesség, szerelem. És mindhárom eszmének van meg­dicsőülése és van elfajzása. A vallás megdi­csőülése, az emberszeretet, az erény; elfajzá­sa a türelmetlenség, fanatizmus; a hősiesség megdicsőülése a hazaszeretet, önfeláldozás; elfajzása a fajgyűlölet, a hódítás, a véreng­zés vágya;­­ a szerelem megdicsőülése a hű­ség, elfajzása a bujaság.“ Ha aztán regényei­nek mesevázát vizsgáljuk meg, szemünkbe tűnik, hogy legtöbbjében a hazaszeretet és emberszeretet nevében folyik a harc, ezen eszmék tagadói vagy eltorzítói ellen. Erről van szó az Egy magyar nábob-ban, Kárpáthy Zoltán-ban, Kőszívű ember fiai-ban, Rab Ráby-ban, és még annyi másban, míg a sze­relem csak másodrendű sorsintéző hatalom. Jóval kisebb már az elsősorban szerelmi konfliktusra felépített művek száma. Leg­inkább a Szerelem bolondjai, a Tengerszemű hölgy, esetleg az Aranyember sorolható ide. A központi alakok haza- és emberszeretettől áthatott jellege igen fontos számunkra: sem­miképen sem nélkülözhetjük műveit az ifjú­ság hazafias nevelésében, sőt erkölcsi neve­lésében sem, s hisszük, hogy még a felnőt­tekre is alakító hatással lehetne. Iia íróink a pozitív hős megalkotása te­kintetében Jókaitól is tanulhatnak, elbeszé­lési technikát és stílust egyenesen kellene, hogy tanuljanak tőle. Mindenekelőtt feltűnik írásainak sokszínűsége, műfaj, téma, törté­neti minták tekintetében. Nemcsak a politi­kai, társadalmi harcokat feldolgozó „irány­regényt“ kedveli, hanem a szerelmi témáju­kat, a fantasztikusakat, vagy az anekdota­­sorozatra építetteket is. Tolla nyomán új életre kelt a XVI—XVII. század csavargó­regénye (Egy hirhedett kalandor). Megpró­bálkozik a történelmi regény különféle vál­tozataival, a Walter Scott-félével csakúgy, mint a nagy történeti személyt középpontba állító típussal. Elbeszélései nemegyszer ki­bővített anekdoták, reálisabb színezetűvé tett mesék, elmélyített riportok, írói nyersanya­got keres az alföldi városok régi krónikái­ban, s ezt a szokást örökül hagyja Mikszáth­­ra és Mórára is. Gyökeresen újat alkot, való­sággal újjáformálja prózánk arculatát az anekdotái és népmeséi motívumok felhaszná­lásával. Az anekdota nála már megindul azon az úton, hogy a kritikai realizmus esz­közévé váljék. (Emlékezzünk a nábob kom­pániájának vagy a Bach-huszárok közigazga­tási komédiáinak jellegzetes képviselőire) s a részletek, az epizódszereplők plasztikus rajza majdnem mindig annak köszönhető. Míg a korábbi magyar regény alapmotí­vuma többnyire az örökségi per, gyakran a bűnügy, Jókai többszínűvé, magyarabbá teszi történeteit az anekdotikus fordulatok beszö­vésével. A Falu jegyzője és az Egy magyar nábob egyaránt egy nagybirtok sorsa körül forog, de mennyivel sablonosabb, a roman­tika külföldi hagyományaihoz alkalmazko­­dóbb Eötvösnél a vagyon körüli intrika! Ott iratlopás, titkos beszélgetések kihallgatásai, és más közismert rekvizitumok szerepelnek, itt az öreg nábob házassága, a koporsó-kül­dés, egy sereg egészen újszerű mozzanat! Jókai írói jellemének egyik legalapvetőbb vonása a változatosság, sokszínűség. Semmi sincs távolabb tőle, mint az, hogy egy hosz­­szabb történetet végig ugyanolyan hangnem­ben, ugyanazokkal a hangulati hatásokkal ír­jon meg, amint ezt például Tolnainál látjuk, aki többnyire nem tud megszabadulni a sza­tíra egyhangúságától. Festőállványán min­dig ott vannak a humor, szatíra, a szelíd idill, az érzelmesség és a hősi pátosz színei! S ha nemegyszer valami keresettség is belecsep­pen ezek váltogatott alkalmazásába, mégse feledjük el, hogy így tudja csak megközelí­teni a teljes emberi élet érzelmi, gazdagsá­gát. S ez a változatosság különösen áll elő­adásmódjára. Itt aztán igazán elemében van! Csattogó, szinte kardpengeként szikrázó pár­beszédeit arányosan váltják fel az írói el­mélkedések, elbeszélő közbevetések, vagy a leírások tablói. Nyelvi találékonysága egye­dülálló prózairodalmunkban: ő az első ma­gyar elbeszélő, aki jellemet és kort tud fes­teni beszéltetéssel. Ezt veleszületett tehetsé­gén kívül elsősorban annak köszönheti, hogy fáradhatatlanul tanulmányozta a népkölté­szetet, a nyelvjárásokat, az erdélyi króniká­kat, emlékiratokat, de belenézett a régi szó­tárakba és szakácskönyvekbe is. Mondatszö­vése oly eredendően magyaros, hogy szókin­csének hallatlan tarkasága, a latinosságok­ban és francia divatszavakban való sokszor könnyelmű elmerülése ellenére sem válik idegenszerűvé. Pályája során stílusa egyre jobban eltávolodik a romantikától: a nagy tirádák, a zeneiség különleges eszközei már szórványosakká lesznek, helyükbe a szemlé­letesség, az élőszót megközelítő természetes­ség, a közérthetőség, megannyi a nagy rea­listákkal azonos vonás lép. A halála óta eltelt 50 év, amely páratlan történet változásokat hozott hazánkban, be­bizonyította, hogy Jókai népszerűsége nem múló divat. Annak a Jókainak, aki a magyar történelem hősi korszakainak ihletett króni­kása volt, aki a való élet és a nép számtalan kisebb-nagyobb alakját elsőnek örökítette meg, akinek nyelvi vívmányai nélkül ma íróink szinte dadognának, legdúsabb képze­letű meseszövőnknek van mondanivalója a jelen, s bizonnyal lesz a jövő számára is. Nagy Miklós JÓKAI MÓR (1825-1904) Irodfalmi Ujsag 3

Next