Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)

1954-07-03 / 16. szám - Szerkesztőség: Az értelemig és tovább… (1. oldal) - Földessy Gyula: Tudatos „ars poeticát!” • Az Írószövetség közgyűlése előtt (1. oldal) - Pándi Pál: Nyilt, elvi vitákat • Az Írószövetség közgyűlése előtt (1. oldal) - Gerő János: Foglalkozzék a közgyűlés a fiatal írók problémáival is • Az Írószövetség közgyűlése előtt (1. oldal) - Szerkesztőség: Móricz Zsigmond születésének 75. évfordulóján (1. oldal)

__ *|g m "M" - - ARA: 1 FOR,NT JWr JShL JhL '*sw ^ g||P l^***««*-^ ^*B»to**'?/^S»wí J V / ' f ., --- -... . .. ^ a u'il IIIC <* V. ÉVFOLYAM, 18. SZÁM. A MAGYAR ÍRÓK LAPJA »954 JOLHJS 3. „AZ ÉRTELEMIG Egy évvel ezelőtt, pártunk Köz­­ponti Vezetőségének júniusi határo­zatával kezdődött népi demokráciánk fejlődésének új szakasza, amelyet a III. kongresszus még jobban megszi­lárdított és továbbfejlesztett. A kon­gresszus széles és alapos képet adott ennek az esztendőnek eredményeiről­­s hosszú időre megjelölte azokat a feladatokat, amelyeket el kell végez­nünk a szocializmus alapjainak meg­teremtése, népünk minden eddiginél nagyobb felemelkedése érdekében. Mint minden feladat, amit a kom­munisták tűznek maguk elé, az új szakasz politikája is az emberre épül, a dolgozó tömegek alkotóere­jén nyugszik. A gondolkodó emberek előtt — és népünk túlnyomó többsé­ge ilyen ember — világosak az ös­­­szefüggések a nagyobb jólét, a fej­lettebb, vidámabb és gondtalanabb élet és saját maguk jobb, fegyelme­zettebb munkája között. Ez az igaz­ság az elmúlt évek során gyakran elvesztette eleven tartalmát, mert politikánk hibái miatt a dolgozók sokszor nem érezték, nem érezhették azt, hogy nagyobb erőfeszítésük a munkában, bátor, öntudatos és ön­álló magatartásuk az életben több kenyeret hoz asztalukra s több bi­zalmat és megbecsülést szerez szá­mukra. De nem csupán s nem is elsősorban ilyen tapasztalataink van­nak a múltból. Kilenc év számtalan leckét adott arra, hogy munkánk lendülete, gondolkodásunk határo­zottsága, tetteink egysége, az öntu­dat, az értelem és a becsület érvé­nyesülése évek alatt évszázadokkal repítette előre a történelem szekerét. Ki ne érezte volna, hogy az úri reak­cióval vívott harcainkban a millió* trrregel, önkénsza, an , ,é­r­­telmes tevékenysége volt a döntő politikai tényező?! Ki ne látta volna, hogy a tudatlanság és nyomor sötét denevértanyáit elpusztítani, gyáva szolgalelkűség béklyóit feloldani, ezeréves elmaradottságból fakadt előítéleteket eloszlatni csupán azért lehetett, mert a tudás, a műveltség, a szépség s a nagyobb emberség iránti vágy száz és százezreket állí­tott pártunk zászlaja alá. Százezer­számra nőttek ki a gyárakból, a me­zőkről, az egyetemek padjaiból, a tu­domány és a művészet műhelyeiből az új típusú emberek. Amikor Veres Péter Helytállás című novellájában ábrázolta azt a Barna Gábort, aki már kiegyenesített derékkal áll szembe volt földesurával; amikor Illyés Gyula az Ozorai példában megmutatta azt a Börcsök Ferit, akinek gondolkodásában túl a falusi érdekek szűk körén már az egész nemzet sorsa és függetlensége áll a középpontban; amikor Déry Tibor, Háy Gyula, Urbán Ernő, Tardos Ti­bor, Szeberényi Lehel írásaiban meg­jelennek az új értelmiségiek és azok a munkások, akik növekvő tudásuk­kal és leleményességükkel forradal­masítják a termelést — a nép önma­gára ismert ezekben a tükörképek­ben. Élet és irodalom (ha utóbbi gyakran botladozva is) egyaránt be­bizonyította, hogy a mi országunk­ban a legnagyobb alkotóerő az az új emberi magatartás és gondolkodás, az az új közszellem, az az „új érte­lem, új magyarság“, amelyet a párt nevelőmunkája alakított ki. Ezzel a kinccsel, ezzel a min­­dennél nagyobb erőforrással az el­múlt években nem egyszer könnyel­műen bántunk. Nem vettük észre, hogy minden elfojtott kritika, min­den elhallgatott vélemény, minden lélektelen intézkedés, minden igaz­ságtalan döntés azt csökkenti, ami a legdrágább: a tömegek alkotókedvét s az emberek önálló gondolkodását, öntudatos és valóban lélekből fakadó politikai aktivitását. Az új szakaszban pártunk politiká­ja új, nagy lendületbe hozta ezt az országépítő erőt. A statisztika adatai csak arról tudnak hírt adni, hogy mennyivel több ruhát, cipőt vásárol­tak a dolgozók, mennyivel több a la­kás és a munkásvédelmi berendezés, a traktor a gépállomáson s a mű­trágya az egyéni gazda udvarán. A beszámolók csak azt tudják felmérni, hogy mennyit javult a kollektív ve­zetés, a törvényesség, az állampolgá­ri fegyelem, a bürokráciamentes hi­vatali munka. De mind­ennél nem ÉS TOVÁBB..." kisebb érték a lelkek növekedése, a szabadon szárnyaló értelem, a tudás, tehetség és akarat megbecsülése s az ezt kísérő bizalom. Hazánkban ma ennek a növeke­désnek ezer és ezer jelével találko­zunk. Egyre inkább ez a belső meg­győződés a munka motorja, egyre inkább a pártunk politikájáért érzett felelősségtudat szólal meg az alulról­­jövő bátor kritikában és egyre in­kább az úgynevezett „népszerűtlen“ feladatok vállalásában — s a gyű­löletben azok ellen, akik piszkos ér­dekek pecsenyéjét akarják megsütni a mi tüzünkön. S hányan azok közül, akik októberig még bizonyos ellen­állást tanúsítottak az új kormány­­programmal szemben, mélyen meg­értették, hogy nem nehezebb, hanem könnyebb, nem szürkébb, hanem sokkalta szebb lesz munkájuk, ha azt az emberről való gondoskodás szelleme hatja át, amiért cserébe az emberek bizalmukkal, lelkesedésük­kel és segítő gondolataikkal fizetnek. De megelégedhetünk-e az elért eredménnyel? Elmondhatjuk-e Jó­zsef Attilával, hogy eljutottunk „az ér­telemig és tovább...“? Elmond­hatjuk-e, hogy a belső meggyőződés hajt mindenkit munkára, kötelesség­teljesítésre, van éppen tanulásra? Elmondhatjuk-e, hogy döntően győztünk a szolgalelkűség és kép­­mutatás, a cinizmus és ember­telenség, a bürokratizmus és az elmaradottság fölött? Nem, sokat, nagyon sokat kell még tennünk és tanítanunk az emberi lélek és értelem teljes meggyőzéséért és felszabadításáért. Sokat kell még tennünk azért, hogy „a kommuniz­mus 8« valami betanult képlet le­gyen­, hanem vlgasvalami, amit ma­guk végiggondoltak* az emberek, hogy a kommunizmus „betanult for­mulákból, tanácsokból, receptekből, előírásokból, programmokból olyan eleven erővé változzék amilyenről Lenin szól a komszomolistákhoz in­tézett beszédében. Az öntudatos és értelmes munka, önálló és gondolkodó tevékenység megnövekedésének ezt a folyamatát feltárni, fejleszteni s az útját még gátló erőket eltávolítani — ez ma az irodalom és a sajtó egyik legszebb feladata, olyan feladat, amiben tisz­teletreméltó szerep juthat mindenki­nek, akit szívből érdekes népének felemelkedése. Irodalmunk és sajtónk­­ ezy múlt év során nem keveset tett már annak érdekében, hogy olvasóit ilyenfajta aktivitásra és önállóságra ösztönözze. Nem kevés melléfogás is volt ebben az igyekezetben: íróink gyakran nem az elmaradottságot vet­ték célba, nem a régivel szemben ta­núsított opportunizmust és korlátolt­ságot, hanem épp ellenkezőleg: elma­radott rétegek szűk provinciális, vagy szkeptikus és cinikus nézetei­nek adtak hangot. Egyesek még el­méletileg is megfogalmaztak olyan tételeket, miszerint például korunk „jellegzetes konfliktusának“ az iro­dalmi alkotás hőse és „a párt kép­viselője között“ kell lezajlania.­ Ez­t az ehhez hasonló elméletek kísérte­nek az olyan művekben, amelyek — visszaélve a júniusi párthatározat­adta nagyobb szabadsággal — nem politikánk hibáit, hanem társadalmi rendszerünket akarják felelőssé ten­ni a különböző hiányosságokért. De ha a kommunista kritika tal­pára áll, ha meggyőzően és éberen bírálja egyes művek fogyatékossá­gait, ha végigvívja azokat az eszmei küzdelmeket, amelyeket gyakran adminisztratív eszközökkel rekesz­tettünk be a közelmúltban , úgy nem nőhet komoly veszéllyé egyes írók tévedése, vagy akár átmeneti ideológiai eltévelyedése. A nagyobb, fontosabb feladat ma: azoknak a po­zitív eredményeknek továbbfejlesz­tése, amelyekkel irodalmunk már ed­dig is nagy mértékben segítette az új szakasz politikájának sikerét. Az irodalom, persze, sokféle mó­don, sokféle eszközzel segítheti a párt politikáját. Értékes minden írói munka, amely például közvetlen ter­melési feladatok jobb elvégzésére lelkesít (ez változatlanul fontos fel­adat), értékes és tiszteletreméltó minden írás, amely híven és szépen ábrázolja az élet bármilyen je­lenségét — legyen az a hazai táj. AZ ÍRÓSZÖVETSÉG közgyűlése előtt Földessy Gyula: TV épi demokráciánk uralomra­­­ kerülése után íróink, költőink jóideig nem találhatták meg új, szo­ciális életünk ábrázolásának, eszme- és érzésvilágának megfelelő kifejezé­si módját. Az első stációja ennek az igyekezetnek a „sematikus“ maga­tartás volt, mely a reális életvaló­ságot soká elferdítetten tükrözte vissza. Horváth Márton elvtársnak az az észrevétele, hogy traktorok emlegetése nélkül is lehet szerelmi verset írni, s a Révai elvtárs tiltako­zása az ellen, hogy a szocialista köl­tészetben a virágok helyett inkább a szénről kell szólni — élesen rá­világított egyes költőink naiv meg­­botlásaira. Tudatos „ars poeticát!“ Pár év teltén egyre jobban tisz­tázódott a költészet szerepe szocia­lista államunkban. De a folyton fel­merülő viták mai szépirodalmunk termékeiről mind arra vallanak, hogy szocialista ideológia szempontjából mind a költői alkotások, mind ezek értékelései tekintetében még sok probléma vár megoldásra. Igen fi­gyelemreméltók ez évben az Urbán Ernő Uborkafájának első előadásai után jelentkező véleménykülönbsé­gek. Ugyanilyen zavar volt még előbb Déry Felelet­ ének elbírá­lásában. Mint mai versköltésze­tünk állandó olvasója, még ki­válóbb mai költőinknél is éreztem az ideológiai erőltetettséget s más­részt a művészi kivitel gondatlansá­gát, a formák csekély változatossá­gát, egyhangúságát. Nagy költőink ösztönösen és tudatosan is mesterei voltak az „ars poetica“-nak. Ennek ismerete, tudatos gyakorlása nélkül nincs mélyebben ható, meggyőző versköltészet. Az írószövetség júliu­si közgyűlésén, az általános ideoló­giai szempontokon kívül az egyes szépirodalmi műfajok külön sorra­­vevésével, bőven és alaposan kelle­ne megbeszélni a mai költészetünket előbbre segítő művészi irányelveket. Pándi Pál: Nyílt, elvi vitákat z írószövetség közgyűlése előtt állunk. Néhány nap múlva összeül két-háromszáz magyar író, hogy megvi­tassa a magyar irodalom helyzetét, s a közösség súlyá­val erősítse meg benne azt, ami jó, egészséges, inspi­ráló, s elvesse, megbélyegezze azt, ami rossz, elkedvetle­nítő, írást­ akadályozó. Nem vagyok különösebben ver­­zátus az irodalmi élet belső berkeiben, nem ismerem pontosan ennek az életnek belső áramlásait. Többet, sokkal többet mondanak az irodalom helyzetéről ma­guk a művek, hiszen csak bennük és általuk lehet iga­zán megismerni az irodalom tényleges arculatát. Felfelé ível ez az irodalom! Nem frázis itt a szó, hanem erős tény. Az elmúlt másfél esztendő irodalmi teljesítménye — túlzás nélkül mondhatjuk — az irodalomtörténeti mértéket is elbírja, nem is szólva arról, hogy régóta W . j­­ .ezrével-hónapjai t­­.<. •• ' dalomnak. Benjámin, Déry, Juhász, Illyés Gyula, Illés • Béla, Karinthy Ferenc, Szabó Pál, Veres Péter, Zelk Zoltán s mások munkái — ha egyes művek mégannyira vitathatók is részleteikben — egészükben egy életerős irodalmat jeleznek. Hogy mennyire életerős ez az irodalom, akkor tetszik ki igazán, ha a nevek és a címek mögé nézünk, s látjuk­­vizsgáljuk, hogy az egyes műfajokon belül nem csupán arról van szó, hogy jó művek születtek, hanem ennél többről, arról, hogy jelentős kísérletezések folynak íróink körében, új­ nagy próbálkozások, út­törések látnak nap­világot. S a kísérletező kedv, az úttörő szenvedély min­dig egészséges szellemi életre, nagy dolgokkal terhes irodalomra valL Juhász Ferenc, Kuczka Péter, Nagy László, Simon István igényei egy újszerű, gazdag hangszerelésű szocia­lista líra felé keresnek-kísérleteznek; Benjámin László költészete mélyült-gazdagodott, színesedett, skálája szé­lesedett az elmúlt év során; életrajzi elbeszélő költemé­nye, már eddig megjelent részleteiben is nagy ígéret, Illyés Gyula drámái a magyar drámairodalom nagy kor­szakának hírnökei. Veres Péter sajátos elbeszélései szinte egy újszerű kisepika képviselői, amelyben a külső mozgalmasság, a futós cselekmény helyett égető kérdé­seket görgető, közvetlenül a lélekhez, morális tartáshoz nyúló gondolatok és finoman novellizált elemzések kötik meg az olvasó figyelmét. Szabó Pál önéletrajzi írása, A nyugtalan ember már első kötetével is érezteti a nagy mű születését; költőien szép és tartalomban sú­lyos ez az új könyv — olyan önéletrajz, amely nem zárja a mondanivalót egy élet határai közé, hanem bele tudja kapcsolni ebbe az életbe a nagyvilágot, a magyar falu életének teljes lüktetését. S kell-e újra beszélni itt Karinthy merészhangú riportjairól, ame­lyek oly sok hívet és bizalmat szereztek az új, szocia­lista magyar irodalomnak?! Lehetne folytatni még a sort, de ennyiből is kiviláglik: nem csak a holnapja, de a mára is biztató irodalmunknak. A sok jó eredmény nem indíthat bennünket arra, hogy az ünnepi béke hangulatába ringassuk magunkat, ? megír iec&ezzünk arról, hogy az eredmények mellett hiányok is vannak, hogy az eredményeken belül is bő­ven akad vitatnivaló, hogy mai irodalmunkban is élnek és megoldást sürgetnek eleven problémák. Aüz írószövetség közgyűlése semmiképpen sem folytathatja tanácskozásait a „de strigis, quia non sunt, nulla mentio fiat“­szellemben, hiszen ez önáltatás lenne. Azért hozom ide ezt a problémát, mert akadnak ilyen „önáltató“ jelenségek is irodalmi életünkben. Az irodalom nemzeti egységére nem elég rámondani az „ámen“-t, meg kell nézni tüzetesen, hol sántít ez az egység, milyen gátló körülmények akadályozzák a megszilárdulását.­­ S mindezt nyíltan fel kell tárni azért, hogy megszüntessük a rossz okokat, nem pedig azért, hogy öncélú vitába kezdjünk. Csak így lehet tartós, mélyből fakadó nemzeti egységet kialakítani az irodalomban, csak így lehet elérni azt, hogy a felszí­nes, önáltató „protokoll-egység“ helyébe egy őszintés mély, elvileg szilárd egység lépjen. Jó úton vagyunk efelé­ a párt iránymutatásai a kongresszuson, s azt megelőzően a Szabad Nép márciusi szerkesztőségi cik­kében erre utalnak. A közgyűlés akkor lesz eredmé­nyes, ha ebben a szellemben, az elvi színvonalú elem­­zések, s ne­m a hangzatos deklarációk szellemében folytatja munkáját. Gerő János: Foglalkozzék a közgyűlés a fiatal írók problémáival is A július 7—8-i közgyűlés előtt sze­retném felhívni a figyelmet a fia­tal írók gondjára-bajára. Azt hiszem, a közgyűlésnek lenne mit tenni ezen a területen is és attól félek, hogy ez a dolog a többi nagy ügy mel­lett elsikkad. Már­pedig baj van a fia­tal írókkal való foglalkozással és sür­gősen tenni kellene valamit a mostani helyzet megjavítására. Hogy állunk most a közgyűlés előtt? Sehogy! Megszűnt a nevelési osztály az írószövetségen belül, ami helyes is, mert az osztály nem tudta hivatását betölteni. Azt hiszem nem is volt tisz­tázva, mi lett volna a feladata ponto­san. De mindegy, tény, hogy a nevelési osztály kimúlt, megszüntették s eddig nincs is semmi baj. De magától jön a kérdés, mi van helyette? Semmi. Igaz, megmaradt a DISZ. Van egy — ne takargassuk a hi­bát — gyengén működő DISZ-szerve­­zet. Ennek a munkáját jobbá kell és jobbá lehet tenni. De ez még a legjobb esetben is csak a politikai nevelést oldja meg. Azonban mi lesz a szakmai neveléssel. Tudomásom szerint a neve­lési osztály helyett nem akarnak létre­hozni hasonló szervezetet. Mint emlí­tettem, ezt nem is tartom hibának. Va­lamilyen szervezet mégis kell. Milyen? Nem tudom. Még csak egészséges ja­vaslatot sem tudok tenni. Ehelyett el­mondok egy-két olyan dolgot, ami megmutatja, hol szorít a cipő. Idősebb íróktól sokszor hallottam és olvastam is, hogy Móricz Zsigmond milyen szeretettel elbeszélgetett, sőt levelezett fiatal írókkal. (Akarattal nem hivatkozom Gorkijra.) A tavalyi Mó­­ricz-ünnepség előtt nagyon szép írása jelent meg erről Szeberényinek. De Darvas elvtárstól is hallottam, hogy Móricz Zsiga bácsihoz a szerkesztő­ségbe rendszeresen feljártak a fiatalok tanácsért, bíztatásért. Ez lenne az, amit elsősorban hiányolok. Ez az, ami nin­csen most meg minálunk. Nem egyszer megtörténik ugyan, hogy Veres Péter, vagy­­ Szabó Pál megjelenik egy-egy összejövetelen, ahol fiatalok vannak, de ezen kívül alig fordul elő, hogy te­kintélyes íróink megállítanának fiatalo­kat és megmondanák, hogy öcsém, ol­vastam ezt, vagy azt az írásodat és er­ről az, vagy ez a véleményem, ezt vagy azt, így kellett volna csinálni. Igaz, én úgy gondolom, akiben csak­ugyan író lakik, az előbb utóbb bebi­zonyítja a műveivel, hogy csakugyan író és hozzáteszi az egységes népi iro­dalomhoz a maga kis kockáját. De mennyi kínlódástól tudnák megszaba­dítani a kezdő írókat a tapasztaltabbak, ha rendszeresen segítenének nekik. Ez lenne a legfontosabb dolog. De baj van a megjelenési lehetőség­gel is. Elmondok egy példát. Már majdnem egy éve van, az Ifjúsági Könyvkiadónál novellás kötetem. Sze­retném megjegyezni, tudom, nem lesz eget-földet megrázó nagy mű hiszen első lépések, tapogatózások ezek az írá­sok. De mégis csak első könyvem len­ne A kiadó ígérete szerint talán a könyvnapra megjelenik, ha addig köz­be nem jön valami. Már most ha nincs olyan szervezet, amihez tartozunk, kihez forduljunk se­gítségért az előbb említett esetben? Az írószövetséghez? De hiszen még nem vagyunk tagjai. Verekedjük ki a ma­gunk igazát? Ez is megoldás, csakhogy nem jó! Különösen népi demokráciánk tizedik esztendejében nem. És ez nem egyéni probléma. De van számtalan más hiba is. Jó lenne ott lenni az írószövetség vi­táin, megbeszélésein, előfordulhat, hogy az irodalmi alaphoz kellene fordulni valamilyen üggyel és így lehetne fel­sorolni a dolgokat. Hogy lesz-e íróis­kola, vagy sem, azt már alig merem megkérdezni. Egy szó, mint száz, nekünk is van­nak problémáink s jó lenne, ha a július 7—8-i közgyűlés ezekkel is foglalkozna.

Next