Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)

1954-07-03 / 16. szám - Darvas József: Drámairodalmunk fejlődéséről • Részlet a magyar dráma hetének vitáján elhangzott felszólalásból. (3. oldal) - Péterfi István: Karmester-vizsga • Figyelő • Borbély Gyula, Szalatsy István karmester diploma-hangversenye (3. oldal) - Leonid Martinov: A vigasztaló • vers • Fordította: Vas István (3. oldal) - Szabó Pál: Sásdi Sándor • könyvkritika • Sásdi Sándor: Ruzsinka (3. oldal)

1954 július 3. Irodalmi Újság3 Darvas József Drámairodalmunk fejlődéséről Ez az év azt hiszem, mindnyá­junk számára világosan bizonyít­hatja azt, hogy a nagyobb alkotói szabadság, amely a júniusi határo­zat óta egyre jobban érvényesül és a nagyobb alkotói szabad­ság mellett a bátrabb alkotói kísérletezés meghozza a maga gyümölcseit. Kiemelkedő csúcsok nincsenek, de a fejlődés egészében mégis csak biztató. Biztató, mert az irodalom csak úgy nőhet, ha en­gedjük, hogy gazdagon, minél sza­badabban és sokszínűbben nőjjön. Színházaink javarészénél már for­dulatról beszélhetünk a magyar dráma ügyének segítése és felkaro­lása terén és reméljük, ez nemcsak átmeneti jelenség: erre biztatást ad a jövő színházi évad terve is, amelyben mintegy 25 új magyar darab szerepel. Reméljük, hogy nem marad csak terv ebből a szép ki­bontakozásból. Az idén bemutatott 22 új magyar darabból 16 a mai élet problémái­val foglalkozik. Ez igen nagy dolog! Kivált, ha az elmúlt évek drámai termését összehasonlítjuk ezzel számmal. Persze, a mai téma önma­­­gában még nem elég. Többet, job­ban, igazabban és nevesőbb értékűt adni a mi népünk számára ott kez­dődik, hogy íróink figyelme első­sorban a ma felé fordul, ezzel ne­velhetnek a legjobban. De az iro­dalom fejlődése szempontjából is hallatlanul fontos dolog ez, mert nagy irodalom, igazi irodalom soha­sem született még máskép, mint a kor társadalmának talajából felnőve. Miért van olyan nagy sikere a Darázsfészek-nek, a Holnapra kide­­rül-nek, a Pettyes-nek, hogy csak néhányat említsek? A maguk szín­vonalán mindegyiknek vannak írói értékei is. De ami leginkább meg­ragadja a közönséget, az, hogy mai problémákat vetnek fel életszerűen, bátran , bátrabban, mint általá­ban eddigi darabjaink. Nem hibát­lanul oldják meg ezeket, de legalább beszélnek róluk. A valóság izgal­mából, a mai valóság izgalmából és forróságából visznek valam­it a szín­padra. Kell ez a forróság, kell a még nagyobb forróság is, mert ez neveli, ez formálja újjá az embe­reket! * Semmi sem lenne azonban káro­sabb, mint az, ha a kezdeti sikerek­től megmámorosodnánk. Ez az évad sok eredményt hozott, de egy csomó gyengeségre is rávilágított. Az egyik, hogy a darabok eszmei és művészi színvonala — és ez a kettő össze­függ — nem elég magas, a sematizmus most már nem úgy jelentkezik általában drámáink­ban, mint régebben. Nem a tétele­ket kimondó szempontfigurák do­minálnak az új darabjainkban. Ható Ignácok — ilyen nagy figu­rák usyan az új darabokban nincse­nek, de — és ez a pozitívumokhoz tartozik — megszaporodott az élete­­sebb figurák száma. Akár Sólyom darabjának mérnökéről vagy mun­káskáderéről, akár a Darázsfészek Árgyelánjáról vagy Takács bácsijá­ról, vagy az Uborkafa Sántha Cé­zárjáról és titkárnőjéről, vagy a Pettyes­ről beszélünk. Nem annyira sematikusak ma már darabjaink figurái, mint az elmúlt évek drámái­ban. Ezért van az —­ és ezt mindenki érezhette — hogy még a gyengébb darabokban is valamivel több, ele­venebb élet van a színpadon, mint régebben. Mindez a sematizmusnak egy új problémáját veti fel. A 16 új, mai témájú magyar da­rab legnagyobb része vígjáték. Sze­rintem ez a két dolog nagyon erő­sen összefügg. Mai konfliktusokat ábrázolnak, a mai életet ábrázolják már az írók ezekben a darabokban. De mert vagy nem ismerik eléggé a valóságot vagy nem tudják elég bátran és elég jól ábrázolni, az éles drámai konfliktusok helyett íróink megelégszenek a könnyebben oldható vígjátéki konfliktussal.fel­Itt látom én ma az egyik problémát. Félreértés ne essék! Én nem a víg­játékok ellen beszélek. Kell az is! De igaza van Apáthi elvtársnak, hogy még inkább kellenek a kon­fliktusokat mélyen feltáró igazi, nagy drámák. Ha nem tudunk ezen a vonalon előremenni, hogy íróin­kat az ilyen kicsit felszínes vígjá­téki­lyebb konfliktusmegoldástól a mi­drámai konfliktusmegoldá­sokig vigyük, akkor valóban félni ledi drámairodalmunk visszafejlődé­sétől. Mi kell ahhoz, hogy előbbre tud­junk lépni ezen a vonalon? Az egyik az, hogy az írók valóban is­merjék az életet, a valóságot. Saj­nos, nem olyan jó a helyzet ebben a tekintetben, mint ahogy itt az egyik felszólaló, Nagy János elvtárs el­mondotta: íróink nem ismerik eléggé az életet. Elsősorban nem is ők tehetnek róla vagy ta­lán nem csak ők tehetnek róla. Valljuk be: kissé elszoktattuk őket attól, hogy ismerjék, kutassák az életet és az élet valóságát. Elszok­tattuk őket attól, hogy a saját sze­mükkel nézzenek és a saját fejükkel gondolkozzanak. A valóság felkuta­tása és életszerű ábrázolása helyett megelégedtek inkább tételek írói il­lusztrálásával. Nem a valóságot ku­tatták szenvedélyesen, hogy annak nyersanyagából bontsák ki a mű­vet, mint a szobrász az agyagból vagy a kőből a maga szobrát, a maga alkotását. Ha ki is mentek az életbe — ahogyan ezt mondani szokták — ott elsősorban nem em­bereket kerestek, hanem a hiteles­ségnek bizonyos külsőségeit, zet A kormányprogramm utáni hely­egyik döntő eredményé­nek azt látom, hogy íróink egy­re szenvedélyesebben fordulnak az élet igazságai és az éleet valósága felé. Soha olyan sokszor elhangzott írói jelszó nem volt az élet igazsá­gának követésse, mint ma. És ez nagyon jó dolog — csak ne legyen rövidéletű. Viszont ezzel kapcsolat­ban merül fel élesen egy komoly veszély, amely irodalmunkat ma fenyegeti. íróink egy része csak a bajokat és a nehézségeket látja meg és ábrázolja. A valóság eltorzítása, meghamisítása ez, ami ellen hatá­rozottan fel kell lépnünk. Az ilyen irodalmi művek hamisan ábrázolják a mi életünket, nem nevelnek, félre­nevelnek. Az élet nálunk is, mint mindenütt, harc. Konfliktusokkal van tele, de ez az elmúló rossz és a győzelmes új harcra. Nálunk a jó, az előremutató győzelme napról napra jelen van, életünk egyik fő jellegzetessége. És így kell ábrázolni az életet: fejlődésében, az előremutatót bát­ran kiemelve — mert ez a szocialista realizmus lényege, ez a pártosság lényege. Ha ezt nem értjük és íróink nem ezt az utat követik, akkor teremthetünk egy kritikai vagy éppen naturalista irodalmat, de szocialista-realista iro­dalmat semmiképpen sem. És ez még egyszer felveti pozitív hős kérdését is. Az irodalom­ embereket ábrázol, csak emberek­kel és a konfliktusokon keresztül fejlődő jellemekkel tudja ábrázolni a rosszat és az életben győzelmes újat is. Persze, a jót sem gáncsnél­küli lovagként — mint ahogy a rosszat sem fekete ördögként — nem norma alapján készített pozi­tív hősként, hanem a fejlődést tük­röző, a jót, a rosszat, az igazat egyesítő, de mégis előrelépő ember­ként. Sajnos, ilyenfajta pozitív hősöket ebben az évben nem nagyon láthat­tunk színpadjainkon. Emlékezzünk csak Hajdú Klárira, a Darázsfészek pozitív hősére. Sok szép vonás van benne, gazdagabb is a figura, mint annak idején a regényben volt, mégis a nála jellemfejlődésben ala­­­­sonyabb Árgyelán a darab végére minden életindok és dramaturgiai indok nélkül fölébe kerül. Ez az egyik problémája Sólyom darabjá­nak is. Félreértés ne essék! Nem sab­lonokat akarunk mi újra szín­­padjainkon, de eleven, igazi küzdő, az életet előrevivő kommu­nista hősöket. Ez irodalmunk ne­velőszerepe szempontjából halaszt­hatatlan dolog. A valóság mély ismeretéről már beszéltem néhány szót. De emellé kell a valóság elemeit rendezni tudó eszmeiség és igazsággá világ­nézet is. A valóság egy bármilyen darabja még nem igazság, ha a műben pusztán naturálisan megírom. valóság elemeit rendezni és egybe­n forrasztani — ez az, amire egyedül csak az eszmeiség, a marxista-le­ninista eszmeiség képes. Ez az, amit József Attila úgy fogalmazott meg, hogy. ..Az igazat mondd, ne csak a valódit”. Nagy János elvtárs szóló darabja valóban Nádudvarról hamis lesz, ha Nádudvaron azt fogják rá mon­dani, hogy te hazudtál, nem mond­tál igazat. De igazi csak akkor lesz, ha nemcsak Nádudvaron, hanem Orosházán. Makón és Budapesten is azt mondják rá: ez az igaz, így van ez, ez a mi életünk. Úgy hiszem, ezen a két ponton, a naturalizmus veszélye ellen és a mélyebb eszmeiség irányában kell erőfeszítést tenni és az igazi, mély drámai konfliktusok kifejlesztésében segíteni íróinkat. Az állami irányítás kérdéséről szeretnék itt néhány szót Nem arról, hogy szükség van szólni, rá, ez azt hiszem, már nem probléma. Mindenki bírálja, de ugyanakkor mindenki hozzá is teszi, hogy ter­mészetesen szükség is van rá. Meg­mondom, én ma már nem ott látom a fő problémát, ahol Háy elvtárs, nem is az állami irányítás még fel­tétlenül meglévő hibáiban. ő elmondott, azokban voltak Amiket rész­igazságok, de ugyanakkor nem tu­dok egyetérteni azzal a megállapí­tásával, mintha itt bármikor is, bárki is falat épített volna a ma­gyar dráma fejlődése elé. És külö­nösen nincs ilyenfajta fal ma, a drámai termés is mutatja. Nem ez a fő problé­ma számunkra. Ha az állami irányításnak csak az lenne a feladata, hogy ne akada­­dályozza a magyar drámák születé­sét és színpadra kerülését, ezt na­gyon könnyen meg lehetne oldani, csak meg kellene szüntetni ezt az „átkos” színházi főosztályt. De az állami irányításnak az a feladata, hogy segítsen. És itt engedjék meg, hogy az állami irányítás kö­rébe bevonjam a színházakat is, annyival is inkább, mert a színhá­zak is az állami irányítás részesei, mégpedig legközvetlenebb részesei. Az első, ami ebből következik, az, hogy sokkal jobban kell bíznunk színházainkban, sokkal inkább fel­nőttekként kell kezelnünk színházi vezetőinket és dramaturgjainkat és még az eddiginél is nagyobb ön­állóságot adnunk nekik. A nagyobb önállóságból, az alkotóműhelyek erősítéséből valami, már ebben az esztendőben is megvalósult és azt hiszem, ez nem választható el drá­mairodalmunknak ebben az eszten­dőben elért eredményeitől. Helyes ez az út, és ezen az úton, az alkotó­­műhelyek, a színházak felelősségé­nek és mindenekelőtt munkájuk esz­mei-művészi színvonalának további erősítése felé kell mennünk. Ezt lá­tom én az állami irányítás megerősí­tése, megjavítása döntő feladatának az elkövetkezendő esztendőre. S itt az eszmei színvonal emelésére igen nagy hangsúly esik, mert az az eltor­zulás, amiről az imént röviden szól­tam, egész irodalmunkon belül drá­mairodalmunkat is komolyan fenye­geti. Részlet a magyar dráma hetének vi­táján elhangzott felszólalásból. Kam­­ester-vizsga T nem adják olcsón a Zeneművészeti Főiskola művészoklevelét. Milyen * ” szigorú rostán kell átesnie, mennyi tehetség- és tudás-kipróbálásnak kell magát alávetnie, milyen sok nehéz vizsgán kell hosszú éveken át helytállnia annak a fiatal művészjelöltnek, aki eljut az oklevélpályázati nyilvános hangversenyig, ahol a tanári bizottság eldönti, méltó-e a pályá­zó a művészoklevélre. De helyes is, hogy a mércét magasra állítják. A Zeneművészeti Főiskola művészoklevelének hitele megköveteli, hogy az csak a legkiválóbbaknak jusson. A felszabadulás óta, mióta a nép legszélesebb rétegeiből választhatjuk ki a zenei talentumokat és a tanulás, továbbkép­zés előtt ledőltek az anyagi korlátok, fokozottan, megalkuvást nem tűrő kötelessége a Főiskolának, hogy a legigazságosabban, csak a legalkalma­sabbaknak ítélje oda a kitüntető oklevelet. A nagyszerűen zenei élet igényeinek kielégítése zenepedagógiánkon alapszik.kitárult magyar Érthető az általános nagy érdeklődés, amely nemcsak a zenei intéz­mények, a szakzenészek, tanárok és tanulók, hanem a hallgatóság részé­ről is a diploma-hangversenyek felé irányul. Ezek a koncertek egész jú­niusban sűrűn folytak. A főiskola különböző tanszakainak (zongora—he­gedű—cselló—fúvós-hangszerek tanszakainak, a karmester- és az énektanszak­nak stb.) legkiválóbb növendékei szerepeltek az utóbbi hetekben és lépnek fel a legközelebbi napokban a Zeneakadémia pódiumán. A múlt szombaton két ifjú karmester, Borbély Gyula és Szalatsy István diploma-hangversenyét hallottuk. Mindketten Somogyi László, Kossuth­­díjas, érdemes művész, tanár tanítványai. Borbély Gyula Beethoven VI. szimfóniáját vezényelte és főként kivételes muzikális adottságaival tűnt ki. A Pastor­álé szimfónia dirigálá­sának annyi a kívánalma, hogy tökéletes megoldást nem is várhatunk kezdő karmestertől. Különösen nem lámpalázas vizsgán. De Borbély Gyula — ha technikája még csiszolódik — meg tudja oldani a legigénye­sebb feladatokat is. Kiemeljük azt az igen rokonszenves vonását, hogy nem tartozik az utóbbi időben olyan gyakori, külsőleges, pózoló karmesterek típusába, hanem elmélyedő, nemesizlésű művész, aki a zeneköltő elképze­lését hűségesen akarja közvetíteni. Szalatsy István Beethoven V. szimfóniájának dirigálásával bizonyította, hogy máris fölényes biztonsággal tartja kezében a zenekart. Elképzelését az or­­ész fél játékában világosan és pontosan érvényesíti. Ingadozás nél­kül, szilárdan építette fel a Sors-szimfónia előadását, noha tempóival né­hány helyen nem értünk egyet. Hatásos, lendületes produkciója méltán tet­szett a hallgatóknak. Mind a két pályázó biztató reménysége az új karmes­­teri gárdának és vitathatatlanul megérdemlik a diplomát. Péter­fi István Leonid Martinov: A Vigasztaló Igen, szabad bennünk a gondolat és sok mindenről szólónk nyílt beszédben, de néha mostanában is akad érzés, amelyről szólni tilt a szégyen. Például — és nektek nem hazudok, a kérkedés meg éppen nem szokásom: higyjétek el, ha bárki ne zokog, nem tudom elviselni. És belátom, ostobaság ez, s tudom, dühítő. Ha sír, hát annyi baj! Majd belefárad. De nem bírom a könnyet egy idő óta. Vadul szíveimre támad. Fiatalon mindegy volt még nekem, de most, hogy gyorsan s gyorsabban öregszem, ha öregasszony sír fel részegen, a kétségbeesés korbácsol engem, vagy pacát ejt az új dolgozaton és emiatt zokog az iskoláslány , hogy kész nevetség, hiába tudom, meghal ez a bőgőmasina-látvány. Nem hiszitek? No jó, akkor bevallom azt is, hogy szívem mért ilyen puha. Ne mulassatok — egyszerű oka van ennek is: valahol, valaha én-énmiattam zokogott egy asszony. Vas István fordítása SÁSDI SÁNDOR PÁR HETE jelent meg „Ruzsinka” című regénye öt­ezer példányban, négyszáz­négy oldalon, a­ múlt évben je­lent meg a „Vándorút vége” ifjúsági regénye tízezer pél­dányban, ötvenkettőben meg........A magvetők”, azelőtt meg a „Szívre hulló kő”, a „Csodálatos ősz”, „Egy asszony elmeg­y”, „Éneklő élet”. Sásdi Sándor saját mű­vein keresztül vissza tud menni a távozó időben, nincs szüksége puszta emlékezésre. Ahány esztendő, ugyan­annyi könyv, micsoda gazdag volt számára az idő! Gaz­dag volt a termés, hiszen az író szíve segített ágyazni a közelgő történelemnek. Én Sásdi Sándorral, mint íróval a legsúlyosabb idők­ben találkoztam először 1927-ben, vagy huszonnyolcban. Amikor a „Nyolc holdi föld” című regénye megjelent a Pesti Napló kék könyvek című sorozatában, hatvannégy­ezer példányban. Hatvan­négyezer ember szinte egyazon napon kapta meg Sán­di kezéből a paraszti nyomorúságról, a paraszti pokolról, s a magyar reménytelenségről a jelentést, hat­vannégyezer ember adta tovább, mi mindent jelentett ez a köny akkor! De nekem is sokat jelentett. Még nem vol­tam író, s ahogy olvastam a könyvet, szinte azonképpen változott, tevődött helyére az egész nagy határ. Soha azelőtt nem láttam annyira tisztán, mint ekkor, hogy ez a darab föld itt Kis Péteré, hogy ez a darab meg a Nagy Pálé s a földek miatti harc, tülekedés, az ezekre alapozott szerelem, születés, házasodás mi mindent jelentett a mi életünkben! Úgy sza­kadtt fel a töméntelen sok baj a föld körül a könyv olvasta nyomán, mint a kelevény hogy fakad fel a lappangó tünetek után. A „Nyolc hold föld” hat kiadást ért meg, minden múltbeli keserves könyvkiadás elle­nére. A könyvek úgy íródnak, mint ahogy a fű, fa nő s a vizek áradnak: muszáj írni. Muszáj a fának megnőni, a víznek megáradni, s huszonkét műve jelent meg Sásdi Sá­­d­ornak eddig a pillanatig. MENNYI GONDOLAT, mennyi szándék, hiszen Sásdi is az az író, aki minden betűjében népe felé nyújtja a kezét. S közben újabb és újabb művek születnek, s közben újabb és újabb évek peregnek le az idő rostáján. Közben persze lassan elfogy az író élete, de a fogyó évek semmi­képpen nem tűnnek el az időben, hanem csillogó harmat­ként lepik meg a nyári mezőkön a napkeltét, és kacagás lesz a gyermekek és felnőttek orcáin. Mikor az író egy másik íróról ír, tulajdonképpen önmagáról ír. Mikor az író könyvét, cikket, vagy bármit ír, soha nem más ez, mint az író örökkön változó, örök­kön formálódó végrendelete, s most, ez év felhőszakadásos júniusában ülünk itt a Sásdi Sándor pompás kis kertje közepén a verandáin. Kint sietve virítanak a rózsák, s messze az égtájak irdatlan távolában felhő hasadj, ég zeng s én hid­eg szakértelemmel nézegetem a „Szívre hulló kő” holland kiadását és megállapítom: harmadik kiadás, huszonhétezer. Micsoda gyenge, fakó a tárgyi megnevezés, a dolgok imponáló, százezer húron zengő érzelmi világa mellett. Ahány példány Hollandiában, ugyanannyi idegennek, hol­landnak sajd­ul bele a lelkébe a magyar írás. Ami a ma­gyarnak fáj, az íráson keresztül a hollandnak is fáj. Min­den idegen nyelven megjelent magyar könyv hulláimokat kavar a népek tengerén. A Sásdi külföldi sikere az én sikerem is, a magyar nép sikere is, olyan prófécia ez, amit nem tudna elvégezni semmi más, csak az írás. Lásd: Móricz Zsigmondnak kedvence volt. Nemcsak kortársa, hanem védence is, akinek mindvégig törődött a sorsával, s akinek minden művét elküldte dedikálva. Né­zegetjük a Móricz-köteteket, a Móricz jellegzetes, s szinte végtelenségre törekvő betűit és mintha Móricz is itt ülne közöttünk harmadiknak. Az 5 keze is itt matatna a mi kezünk között az asztalon, az ő figyelő szeme is figyeli a messze morajló égtájakat, létezése issza a rózsák léte­zését, a kert pompáját, s a háziasszony gondoskodását. Bűnös, sőt kegyetlen dolog, hogy írót csak írók tar­tanak szá­mon, a kritika úgy hallgat, mint a csuka. Mi annak az oka, hogy Sásdi Sándor mellett, vagy ellen alig­­alig szólalt meg a kritika? Hiszen az olvasók tömege sze­reti, olvassa, falja, becéző, szerető leveleket írogat hozzá. Vannak munkások, akik cigarettát vásárolnak és azt kül­dik el. Micsoda kedves dolog ez, és micsoda megható. És a kritika? Haj, haj, a kritika. VANNAK ÍRÓK, akiken a kritikus nem tudja kikö­szörülni harci bárdját se így, se úgy. Akiben a tisztesség és szándék és tehetség egyszerűen kikezdhetetlen. Di­csérni valamilyen okból nem akarja, bántani pedig dicsé­ret nélkül nem is lehet (már egyes kritikusok szerint) és nem is kifizetődő. Most aztán itt van legújabb könyve: „Ruzsinka”... Regény? én nem regénynek érzem­, de azt hiszem, hogy több mint regény. Hiszen a „Nyolc hold föld” megírása és sikere egész életre kötelező. Ilyen siker lehet nagy ösztönző erő, de lehet nagy lehúzó erő is. Életkép lenne talán? Nem, mégse életkép. A tartalma nagyon ne­mes, formájára pedig nagy kísérletezés. Egy egész falu­ról van a regényben szó, a Király Tónikről, a Sáláta Szop­­kóról, micsoda pompás nevű emberek ezek! Léc Jani, Takó Miska, Puzsinka Sándor. Mennyi név, mennyi ma­gyar, mennyi ember. Az egész könyv pompás és frappáns sorsok, történetek, jellemek sorozata. Ahogy a hegyomlást megírja, amint eltemeti a házat! „Ruzsinka elvégezte ke­vés dolgát, az ablaknál ülve szoptatta a kislányt, nézte az üveget, mintha azt várná, hogy megkoppantja valaki, úgy, hogy a jégvirágok vékony porceláncsörrenéssel le­esnek róla.” Idézhetném végig ezt a könyvet. A falu egész társadalma elvonul benne pontosan úgy, mint magában az életben, tehát a faluban, az emberek, családok viszonya egymáshoz, a faluhoz, az urasághoz, de mindezeket ki­­szakíthatatlanul át meg átlengi a van, vagy a nincsen kérdése. Elsősorban a föld. A föld, amelynek a telek­könyve szentebb volt templomnál, papnál, erkölcsi fogal­maknál, a föld amelynek birtoklása magzatokat hajtott el s felnőtteket tett korán a sírba. Sásdi Sándor ma beteg ember. Ez a néhány sor sze­retne gyógyító ír lenni megbántott szívére. S szinte elő­szava annak, amely hivatalos, vagy nem hivatalos kritika részéről helyre teszi ezt a forrószívű embert, felméri azt a nagy titkot, amivel annyira be tudott férkőzni az olva­sók szívébe. Szabó Pál

Next