Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)
1954-07-03 / 16. szám - Darvas József: Drámairodalmunk fejlődéséről • Részlet a magyar dráma hetének vitáján elhangzott felszólalásból. (3. oldal) - Péterfi István: Karmester-vizsga • Figyelő • Borbély Gyula, Szalatsy István karmester diploma-hangversenye (3. oldal) - Leonid Martinov: A vigasztaló • vers • Fordította: Vas István (3. oldal) - Szabó Pál: Sásdi Sándor • könyvkritika • Sásdi Sándor: Ruzsinka (3. oldal)
1954 július 3. Irodalmi Újság3 Darvas József Drámairodalmunk fejlődéséről Ez az év azt hiszem, mindnyájunk számára világosan bizonyíthatja azt, hogy a nagyobb alkotói szabadság, amely a júniusi határozat óta egyre jobban érvényesül és a nagyobb alkotói szabadság mellett a bátrabb alkotói kísérletezés meghozza a maga gyümölcseit. Kiemelkedő csúcsok nincsenek, de a fejlődés egészében mégis csak biztató. Biztató, mert az irodalom csak úgy nőhet, ha engedjük, hogy gazdagon, minél szabadabban és sokszínűbben nőjjön. Színházaink javarészénél már fordulatról beszélhetünk a magyar dráma ügyének segítése és felkarolása terén és reméljük, ez nemcsak átmeneti jelenség: erre biztatást ad a jövő színházi évad terve is, amelyben mintegy 25 új magyar darab szerepel. Reméljük, hogy nem marad csak terv ebből a szép kibontakozásból. Az idén bemutatott 22 új magyar darabból 16 a mai élet problémáival foglalkozik. Ez igen nagy dolog! Kivált, ha az elmúlt évek drámai termését összehasonlítjuk ezzel számmal. Persze, a mai téma önmagában még nem elég. Többet, jobban, igazabban és nevesőbb értékűt adni a mi népünk számára ott kezdődik, hogy íróink figyelme elsősorban a ma felé fordul, ezzel nevelhetnek a legjobban. De az irodalom fejlődése szempontjából is hallatlanul fontos dolog ez, mert nagy irodalom, igazi irodalom sohasem született még máskép, mint a kor társadalmának talajából felnőve. Miért van olyan nagy sikere a Darázsfészek-nek, a Holnapra kiderül-nek, a Pettyes-nek, hogy csak néhányat említsek? A maguk színvonalán mindegyiknek vannak írói értékei is. De ami leginkább megragadja a közönséget, az, hogy mai problémákat vetnek fel életszerűen, bátran , bátrabban, mint általában eddigi darabjaink. Nem hibátlanul oldják meg ezeket, de legalább beszélnek róluk. A valóság izgalmából, a mai valóság izgalmából és forróságából visznek valamit a színpadra. Kell ez a forróság, kell a még nagyobb forróság is, mert ez neveli, ez formálja újjá az embereket! * Semmi sem lenne azonban károsabb, mint az, ha a kezdeti sikerektől megmámorosodnánk. Ez az évad sok eredményt hozott, de egy csomó gyengeségre is rávilágított. Az egyik, hogy a darabok eszmei és művészi színvonala — és ez a kettő összefügg — nem elég magas, a sematizmus most már nem úgy jelentkezik általában drámáinkban, mint régebben. Nem a tételeket kimondó szempontfigurák dominálnak az új darabjainkban. Ható Ignácok — ilyen nagy figurák usyan az új darabokban nincsenek, de — és ez a pozitívumokhoz tartozik — megszaporodott az életesebb figurák száma. Akár Sólyom darabjának mérnökéről vagy munkáskáderéről, akár a Darázsfészek Árgyelánjáról vagy Takács bácsijáról, vagy az Uborkafa Sántha Cézárjáról és titkárnőjéről, vagy a Pettyesről beszélünk. Nem annyira sematikusak ma már darabjaink figurái, mint az elmúlt évek drámáiban. Ezért van az — és ezt mindenki érezhette — hogy még a gyengébb darabokban is valamivel több, elevenebb élet van a színpadon, mint régebben. Mindez a sematizmusnak egy új problémáját veti fel. A 16 új, mai témájú magyar darab legnagyobb része vígjáték. Szerintem ez a két dolog nagyon erősen összefügg. Mai konfliktusokat ábrázolnak, a mai életet ábrázolják már az írók ezekben a darabokban. De mert vagy nem ismerik eléggé a valóságot vagy nem tudják elég bátran és elég jól ábrázolni, az éles drámai konfliktusok helyett íróink megelégszenek a könnyebben oldható vígjátéki konfliktussal.felItt látom én ma az egyik problémát. Félreértés ne essék! Én nem a vígjátékok ellen beszélek. Kell az is! De igaza van Apáthi elvtársnak, hogy még inkább kellenek a konfliktusokat mélyen feltáró igazi, nagy drámák. Ha nem tudunk ezen a vonalon előremenni, hogy íróinkat az ilyen kicsit felszínes vígjátékilyebb konfliktusmegoldástól a midrámai konfliktusmegoldásokig vigyük, akkor valóban félni ledi drámairodalmunk visszafejlődésétől. Mi kell ahhoz, hogy előbbre tudjunk lépni ezen a vonalon? Az egyik az, hogy az írók valóban ismerjék az életet, a valóságot. Sajnos, nem olyan jó a helyzet ebben a tekintetben, mint ahogy itt az egyik felszólaló, Nagy János elvtárs elmondotta: íróink nem ismerik eléggé az életet. Elsősorban nem is ők tehetnek róla vagy talán nem csak ők tehetnek róla. Valljuk be: kissé elszoktattuk őket attól, hogy ismerjék, kutassák az életet és az élet valóságát. Elszoktattuk őket attól, hogy a saját szemükkel nézzenek és a saját fejükkel gondolkozzanak. A valóság felkutatása és életszerű ábrázolása helyett megelégedtek inkább tételek írói illusztrálásával. Nem a valóságot kutatták szenvedélyesen, hogy annak nyersanyagából bontsák ki a művet, mint a szobrász az agyagból vagy a kőből a maga szobrát, a maga alkotását. Ha ki is mentek az életbe — ahogyan ezt mondani szokták — ott elsősorban nem embereket kerestek, hanem a hitelességnek bizonyos külsőségeit, zet A kormányprogramm utáni helyegyik döntő eredményének azt látom, hogy íróink egyre szenvedélyesebben fordulnak az élet igazságai és az éleet valósága felé. Soha olyan sokszor elhangzott írói jelszó nem volt az élet igazságának követésse, mint ma. És ez nagyon jó dolog — csak ne legyen rövidéletű. Viszont ezzel kapcsolatban merül fel élesen egy komoly veszély, amely irodalmunkat ma fenyegeti. íróink egy része csak a bajokat és a nehézségeket látja meg és ábrázolja. A valóság eltorzítása, meghamisítása ez, ami ellen határozottan fel kell lépnünk. Az ilyen irodalmi művek hamisan ábrázolják a mi életünket, nem nevelnek, félrenevelnek. Az élet nálunk is, mint mindenütt, harc. Konfliktusokkal van tele, de ez az elmúló rossz és a győzelmes új harcra. Nálunk a jó, az előremutató győzelme napról napra jelen van, életünk egyik fő jellegzetessége. És így kell ábrázolni az életet: fejlődésében, az előremutatót bátran kiemelve — mert ez a szocialista realizmus lényege, ez a pártosság lényege. Ha ezt nem értjük és íróink nem ezt az utat követik, akkor teremthetünk egy kritikai vagy éppen naturalista irodalmat, de szocialista-realista irodalmat semmiképpen sem. És ez még egyszer felveti pozitív hős kérdését is. Az irodalom embereket ábrázol, csak emberekkel és a konfliktusokon keresztül fejlődő jellemekkel tudja ábrázolni a rosszat és az életben győzelmes újat is. Persze, a jót sem gáncsnélküli lovagként — mint ahogy a rosszat sem fekete ördögként — nem norma alapján készített pozitív hősként, hanem a fejlődést tükröző, a jót, a rosszat, az igazat egyesítő, de mégis előrelépő emberként. Sajnos, ilyenfajta pozitív hősöket ebben az évben nem nagyon láthattunk színpadjainkon. Emlékezzünk csak Hajdú Klárira, a Darázsfészek pozitív hősére. Sok szép vonás van benne, gazdagabb is a figura, mint annak idején a regényben volt, mégis a nála jellemfejlődésben alasonyabb Árgyelán a darab végére minden életindok és dramaturgiai indok nélkül fölébe kerül. Ez az egyik problémája Sólyom darabjának is. Félreértés ne essék! Nem sablonokat akarunk mi újra színpadjainkon, de eleven, igazi küzdő, az életet előrevivő kommunista hősöket. Ez irodalmunk nevelőszerepe szempontjából halaszthatatlan dolog. A valóság mély ismeretéről már beszéltem néhány szót. De emellé kell a valóság elemeit rendezni tudó eszmeiség és igazsággá világnézet is. A valóság egy bármilyen darabja még nem igazság, ha a műben pusztán naturálisan megírom. valóság elemeit rendezni és egyben forrasztani — ez az, amire egyedül csak az eszmeiség, a marxista-leninista eszmeiség képes. Ez az, amit József Attila úgy fogalmazott meg, hogy. ..Az igazat mondd, ne csak a valódit”. Nagy János elvtárs szóló darabja valóban Nádudvarról hamis lesz, ha Nádudvaron azt fogják rá mondani, hogy te hazudtál, nem mondtál igazat. De igazi csak akkor lesz, ha nemcsak Nádudvaron, hanem Orosházán. Makón és Budapesten is azt mondják rá: ez az igaz, így van ez, ez a mi életünk. Úgy hiszem, ezen a két ponton, a naturalizmus veszélye ellen és a mélyebb eszmeiség irányában kell erőfeszítést tenni és az igazi, mély drámai konfliktusok kifejlesztésében segíteni íróinkat. Az állami irányítás kérdéséről szeretnék itt néhány szót Nem arról, hogy szükség van szólni, rá, ez azt hiszem, már nem probléma. Mindenki bírálja, de ugyanakkor mindenki hozzá is teszi, hogy természetesen szükség is van rá. Megmondom, én ma már nem ott látom a fő problémát, ahol Háy elvtárs, nem is az állami irányítás még feltétlenül meglévő hibáiban. ő elmondott, azokban voltak Amiket részigazságok, de ugyanakkor nem tudok egyetérteni azzal a megállapításával, mintha itt bármikor is, bárki is falat épített volna a magyar dráma fejlődése elé. És különösen nincs ilyenfajta fal ma, a drámai termés is mutatja. Nem ez a fő probléma számunkra. Ha az állami irányításnak csak az lenne a feladata, hogy ne akadadályozza a magyar drámák születését és színpadra kerülését, ezt nagyon könnyen meg lehetne oldani, csak meg kellene szüntetni ezt az „átkos” színházi főosztályt. De az állami irányításnak az a feladata, hogy segítsen. És itt engedjék meg, hogy az állami irányítás körébe bevonjam a színházakat is, annyival is inkább, mert a színházak is az állami irányítás részesei, mégpedig legközvetlenebb részesei. Az első, ami ebből következik, az, hogy sokkal jobban kell bíznunk színházainkban, sokkal inkább felnőttekként kell kezelnünk színházi vezetőinket és dramaturgjainkat és még az eddiginél is nagyobb önállóságot adnunk nekik. A nagyobb önállóságból, az alkotóműhelyek erősítéséből valami, már ebben az esztendőben is megvalósult és azt hiszem, ez nem választható el drámairodalmunknak ebben az esztendőben elért eredményeitől. Helyes ez az út, és ezen az úton, az alkotóműhelyek, a színházak felelősségének és mindenekelőtt munkájuk eszmei-művészi színvonalának további erősítése felé kell mennünk. Ezt látom én az állami irányítás megerősítése, megjavítása döntő feladatának az elkövetkezendő esztendőre. S itt az eszmei színvonal emelésére igen nagy hangsúly esik, mert az az eltorzulás, amiről az imént röviden szóltam, egész irodalmunkon belül drámairodalmunkat is komolyan fenyegeti. Részlet a magyar dráma hetének vitáján elhangzott felszólalásból. Kamester-vizsga T nem adják olcsón a Zeneművészeti Főiskola művészoklevelét. Milyen * ” szigorú rostán kell átesnie, mennyi tehetség- és tudás-kipróbálásnak kell magát alávetnie, milyen sok nehéz vizsgán kell hosszú éveken át helytállnia annak a fiatal művészjelöltnek, aki eljut az oklevélpályázati nyilvános hangversenyig, ahol a tanári bizottság eldönti, méltó-e a pályázó a művészoklevélre. De helyes is, hogy a mércét magasra állítják. A Zeneművészeti Főiskola művészoklevelének hitele megköveteli, hogy az csak a legkiválóbbaknak jusson. A felszabadulás óta, mióta a nép legszélesebb rétegeiből választhatjuk ki a zenei talentumokat és a tanulás, továbbképzés előtt ledőltek az anyagi korlátok, fokozottan, megalkuvást nem tűrő kötelessége a Főiskolának, hogy a legigazságosabban, csak a legalkalmasabbaknak ítélje oda a kitüntető oklevelet. A nagyszerűen zenei élet igényeinek kielégítése zenepedagógiánkon alapszik.kitárult magyar Érthető az általános nagy érdeklődés, amely nemcsak a zenei intézmények, a szakzenészek, tanárok és tanulók, hanem a hallgatóság részéről is a diploma-hangversenyek felé irányul. Ezek a koncertek egész júniusban sűrűn folytak. A főiskola különböző tanszakainak (zongora—hegedű—cselló—fúvós-hangszerek tanszakainak, a karmester- és az énektanszaknak stb.) legkiválóbb növendékei szerepeltek az utóbbi hetekben és lépnek fel a legközelebbi napokban a Zeneakadémia pódiumán. A múlt szombaton két ifjú karmester, Borbély Gyula és Szalatsy István diploma-hangversenyét hallottuk. Mindketten Somogyi László, Kossuthdíjas, érdemes művész, tanár tanítványai. Borbély Gyula Beethoven VI. szimfóniáját vezényelte és főként kivételes muzikális adottságaival tűnt ki. A Pastorálé szimfónia dirigálásának annyi a kívánalma, hogy tökéletes megoldást nem is várhatunk kezdő karmestertől. Különösen nem lámpalázas vizsgán. De Borbély Gyula — ha technikája még csiszolódik — meg tudja oldani a legigényesebb feladatokat is. Kiemeljük azt az igen rokonszenves vonását, hogy nem tartozik az utóbbi időben olyan gyakori, külsőleges, pózoló karmesterek típusába, hanem elmélyedő, nemesizlésű művész, aki a zeneköltő elképzelését hűségesen akarja közvetíteni. Szalatsy István Beethoven V. szimfóniájának dirigálásával bizonyította, hogy máris fölényes biztonsággal tartja kezében a zenekart. Elképzelését az orész fél játékában világosan és pontosan érvényesíti. Ingadozás nélkül, szilárdan építette fel a Sors-szimfónia előadását, noha tempóival néhány helyen nem értünk egyet. Hatásos, lendületes produkciója méltán tetszett a hallgatóknak. Mind a két pályázó biztató reménysége az új karmesteri gárdának és vitathatatlanul megérdemlik a diplomát. Péterfi István Leonid Martinov: A Vigasztaló Igen, szabad bennünk a gondolat és sok mindenről szólónk nyílt beszédben, de néha mostanában is akad érzés, amelyről szólni tilt a szégyen. Például — és nektek nem hazudok, a kérkedés meg éppen nem szokásom: higyjétek el, ha bárki ne zokog, nem tudom elviselni. És belátom, ostobaság ez, s tudom, dühítő. Ha sír, hát annyi baj! Majd belefárad. De nem bírom a könnyet egy idő óta. Vadul szíveimre támad. Fiatalon mindegy volt még nekem, de most, hogy gyorsan s gyorsabban öregszem, ha öregasszony sír fel részegen, a kétségbeesés korbácsol engem, vagy pacát ejt az új dolgozaton és emiatt zokog az iskoláslány , hogy kész nevetség, hiába tudom, meghal ez a bőgőmasina-látvány. Nem hiszitek? No jó, akkor bevallom azt is, hogy szívem mért ilyen puha. Ne mulassatok — egyszerű oka van ennek is: valahol, valaha én-énmiattam zokogott egy asszony. Vas István fordítása SÁSDI SÁNDOR PÁR HETE jelent meg „Ruzsinka” című regénye ötezer példányban, négyszáznégy oldalon, a múlt évben jelent meg a „Vándorút vége” ifjúsági regénye tízezer példányban, ötvenkettőben meg........A magvetők”, azelőtt meg a „Szívre hulló kő”, a „Csodálatos ősz”, „Egy asszony elmegy”, „Éneklő élet”. Sásdi Sándor saját művein keresztül vissza tud menni a távozó időben, nincs szüksége puszta emlékezésre. Ahány esztendő, ugyanannyi könyv, micsoda gazdag volt számára az idő! Gazdag volt a termés, hiszen az író szíve segített ágyazni a közelgő történelemnek. Én Sásdi Sándorral, mint íróval a legsúlyosabb időkben találkoztam először 1927-ben, vagy huszonnyolcban. Amikor a „Nyolc holdi föld” című regénye megjelent a Pesti Napló kék könyvek című sorozatában, hatvannégyezer példányban. Hatvannégyezer ember szinte egyazon napon kapta meg Sándi kezéből a paraszti nyomorúságról, a paraszti pokolról, s a magyar reménytelenségről a jelentést, hatvannégyezer ember adta tovább, mi mindent jelentett ez a köny akkor! De nekem is sokat jelentett. Még nem voltam író, s ahogy olvastam a könyvet, szinte azonképpen változott, tevődött helyére az egész nagy határ. Soha azelőtt nem láttam annyira tisztán, mint ekkor, hogy ez a darab föld itt Kis Péteré, hogy ez a darab meg a Nagy Pálé s a földek miatti harc, tülekedés, az ezekre alapozott szerelem, születés, házasodás mi mindent jelentett a mi életünkben! Úgy szakadtt fel a töméntelen sok baj a föld körül a könyv olvasta nyomán, mint a kelevény hogy fakad fel a lappangó tünetek után. A „Nyolc hold föld” hat kiadást ért meg, minden múltbeli keserves könyvkiadás ellenére. A könyvek úgy íródnak, mint ahogy a fű, fa nő s a vizek áradnak: muszáj írni. Muszáj a fának megnőni, a víznek megáradni, s huszonkét műve jelent meg Sásdi Sádornak eddig a pillanatig. MENNYI GONDOLAT, mennyi szándék, hiszen Sásdi is az az író, aki minden betűjében népe felé nyújtja a kezét. S közben újabb és újabb művek születnek, s közben újabb és újabb évek peregnek le az idő rostáján. Közben persze lassan elfogy az író élete, de a fogyó évek semmiképpen nem tűnnek el az időben, hanem csillogó harmatként lepik meg a nyári mezőkön a napkeltét, és kacagás lesz a gyermekek és felnőttek orcáin. Mikor az író egy másik íróról ír, tulajdonképpen önmagáról ír. Mikor az író könyvét, cikket, vagy bármit ír, soha nem más ez, mint az író örökkön változó, örökkön formálódó végrendelete, s most, ez év felhőszakadásos júniusában ülünk itt a Sásdi Sándor pompás kis kertje közepén a verandáin. Kint sietve virítanak a rózsák, s messze az égtájak irdatlan távolában felhő hasadj, ég zeng s én hideg szakértelemmel nézegetem a „Szívre hulló kő” holland kiadását és megállapítom: harmadik kiadás, huszonhétezer. Micsoda gyenge, fakó a tárgyi megnevezés, a dolgok imponáló, százezer húron zengő érzelmi világa mellett. Ahány példány Hollandiában, ugyanannyi idegennek, hollandnak sajdul bele a lelkébe a magyar írás. Ami a magyarnak fáj, az íráson keresztül a hollandnak is fáj. Minden idegen nyelven megjelent magyar könyv hulláimokat kavar a népek tengerén. A Sásdi külföldi sikere az én sikerem is, a magyar nép sikere is, olyan prófécia ez, amit nem tudna elvégezni semmi más, csak az írás. Lásd: Móricz Zsigmondnak kedvence volt. Nemcsak kortársa, hanem védence is, akinek mindvégig törődött a sorsával, s akinek minden művét elküldte dedikálva. Nézegetjük a Móricz-köteteket, a Móricz jellegzetes, s szinte végtelenségre törekvő betűit és mintha Móricz is itt ülne közöttünk harmadiknak. Az 5 keze is itt matatna a mi kezünk között az asztalon, az ő figyelő szeme is figyeli a messze morajló égtájakat, létezése issza a rózsák létezését, a kert pompáját, s a háziasszony gondoskodását. Bűnös, sőt kegyetlen dolog, hogy írót csak írók tartanak számon, a kritika úgy hallgat, mint a csuka. Mi annak az oka, hogy Sásdi Sándor mellett, vagy ellen aligalig szólalt meg a kritika? Hiszen az olvasók tömege szereti, olvassa, falja, becéző, szerető leveleket írogat hozzá. Vannak munkások, akik cigarettát vásárolnak és azt küldik el. Micsoda kedves dolog ez, és micsoda megható. És a kritika? Haj, haj, a kritika. VANNAK ÍRÓK, akiken a kritikus nem tudja kiköszörülni harci bárdját se így, se úgy. Akiben a tisztesség és szándék és tehetség egyszerűen kikezdhetetlen. Dicsérni valamilyen okból nem akarja, bántani pedig dicséret nélkül nem is lehet (már egyes kritikusok szerint) és nem is kifizetődő. Most aztán itt van legújabb könyve: „Ruzsinka”... Regény? én nem regénynek érzem, de azt hiszem, hogy több mint regény. Hiszen a „Nyolc hold föld” megírása és sikere egész életre kötelező. Ilyen siker lehet nagy ösztönző erő, de lehet nagy lehúzó erő is. Életkép lenne talán? Nem, mégse életkép. A tartalma nagyon nemes, formájára pedig nagy kísérletezés. Egy egész faluról van a regényben szó, a Király Tónikről, a Sáláta Szopkóról, micsoda pompás nevű emberek ezek! Léc Jani, Takó Miska, Puzsinka Sándor. Mennyi név, mennyi magyar, mennyi ember. Az egész könyv pompás és frappáns sorsok, történetek, jellemek sorozata. Ahogy a hegyomlást megírja, amint eltemeti a házat! „Ruzsinka elvégezte kevés dolgát, az ablaknál ülve szoptatta a kislányt, nézte az üveget, mintha azt várná, hogy megkoppantja valaki, úgy, hogy a jégvirágok vékony porceláncsörrenéssel leesnek róla.” Idézhetném végig ezt a könyvet. A falu egész társadalma elvonul benne pontosan úgy, mint magában az életben, tehát a faluban, az emberek, családok viszonya egymáshoz, a faluhoz, az urasághoz, de mindezeket kiszakíthatatlanul át meg átlengi a van, vagy a nincsen kérdése. Elsősorban a föld. A föld, amelynek a telekkönyve szentebb volt templomnál, papnál, erkölcsi fogalmaknál, a föld amelynek birtoklása magzatokat hajtott el s felnőtteket tett korán a sírba. Sásdi Sándor ma beteg ember. Ez a néhány sor szeretne gyógyító ír lenni megbántott szívére. S szinte előszava annak, amely hivatalos, vagy nem hivatalos kritika részéről helyre teszi ezt a forrószívű embert, felméri azt a nagy titkot, amivel annyira be tudott férkőzni az olvasók szívébe. Szabó Pál