Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)

1954-08-28 / 24. szám - Hegedüs Géza: A vöröstorony kincse. Hollós Korvin Lajos regénye • könyvkritika • Hollós Korvin Lajos: A vöröstorony kincse (6. oldal) - Mezei József: Vajudó világ. Képes Géza versei • könyvkritika • Képes Géza: Vajudó világ (6. oldal) - Benamy Sándor: Gaál Gábor • nekrológ • Gaál Gábor, a Korunk szerkesztője (6. oldal)

6 A VÖRÖSTORONY KINCSE Hollós Korvin Lajos regénye i­rodalmunk a visszatérések esz­­tendejét éli, rég nem hallott hangok szólalnak meg újra. Hollós Korvin Lajos is hosszú hallgatás után tért vissza újra közénk. Pedig a versek kedvelőinek világában jól emlékszünk felszabadulás előtti szép szocialista tartalmú verseire — jól emlékszünk kitűnő novelláira, ame­lyek vádlóak­ mutatták a dolgozó em­ber méltatlan nyomorúságát. A fel­­szabadulás utáni, első esztendőkben is a jelentékeny költők és elbeszélők közé számított, kibontakozott szati­rikus ereje is, gondoljunk csak „Böjti szelek“ gyilkos humorára. És a ő írta a felszabadulás és a fordulat éve közé eső rövid időszak egyik leg­jobb regényét, a „Hátsó lépcső“-t. Éppen ezért örömmel kell fogadnunk ennek a nagyon jó író-költőnek vég­re megjelent új könyvét, s örömmel kell tudomásul vennünk azt a tényt, hogy a könyv azonnal hivatalos el­ismertetésre is talált: díjat nyert a Népművelési Minisztérium ifjúsági regénypályázatán. „A vöröstorony kincsei, műfajai, tekintve: ifjúsági történelmi regény. És ezt a műfajmeghatározást ve­gyük komolyan. Ez nem olyan re­gény, amelyet az ifjúság is elolvas­hat, hiszen minden jó könyv — és különösen a történelmi regény — neveli, tanítja az ifjúságot is. Nem, ez egyenesen az ifjúsághoz, a 10—Ifi esztendős, olvasókhoz szól. Nem csak témájának szüntelen kalandossága, állandó fordulatossága miatt, amely pontosan megfelel a kamaszkorú ol­vasó fokozott igényének az izgal­­masság iránt, hanem ama helyesen alkalmazott pedagógiai módszer mi­att is, amely nem hagy megmagya­rázhatatlanul egyetlen egy történel­mi vagy régiségtani fogalmat sem. A Vörös torony kincse a kuruckor­­ban játszódik, közvetlenül Rákóczi Ferenc szabadságharcának kitörése előtt, azaz pontosabban a szabadság­­harc kitörésével végződik. Hőse Eke Miska, a parasztlegény, aki ezekben a­­ szenvedésekkel teljes években érik gyermekből ifjúvá. Az árvaságra jutott fiút valóban a történelem neveli kuruccá. Derék hazafiak példája formálja egyénisé­gét, labancok, hazaárulók, gyilkos zsoldosok magatartása riasztja vis­­­sza az embertelenségtől. Lélektanilag igen jól indokolt, hogy a legnagyobb hatással nem az igazi felnőttek van­nak egyéniségére, hanem Dani, nála csak néhány évvel idősebb és a a szabadságért vértanúhalált haló jó­­barát. A regény főtémája: egy kincses­** láda története. A lezárt lá­dát Miska és Dani ragadja el egy császári spiontól, aki a sárospataki Rákóczi vár kincsestárából, a híres Vöröstoronyból rabolta. A két fiú elhatározza, hogy a kincset minden úton-módon visszajuttatja jogos tu­­ladonosához, Rákóczi Ferenchez, amint az a szabadságmozgalom élére áll. Hiszen ennek a töméntelen ér­téknek egyetlen célt szabad szolgál­nia: hogy fegyver legyen belőle a magyar nép védelmére. Kalandos esztendőkön át vezet Miska útja, amíg eléri célját. Mel­lette más ifjak is felcsapnak kuruc­­nak, s keresik Rákóczit, ahogy az­­időben minden jóérzésű ember Rá­kóczit várta, Rákóczit kereste. Vál­tozatos események sodorják az ifja­kat az agyongyötört országban, fel­bukkannak a kor jellegzetes alakjai, köztük Esze Tamás is. Az elkínzott parasztok, a bujdosó kurucok mel­lett feltűnnek az árulók, a besúgók, az ellenség sokféle arca. A spion To­portyán gyűlöletes figurája mellett jelentős szereplő (és lélektanilag még jobban megformált alak) Zobor Nagy7, az egykori kuruc köznemes akit kapzsisága árulóvá és pálfor­­dulása gonosz emberré tesz. A küzdelemben Miska mellől el­hullanak a barátok, a szabadság vértanúi lesznek. De minden csapás erősebbé, férfiasabbá teszi Miskát. S mire végül eléri célját, rátalál ha­lottnak vélt kedvesére, s a Vörös to­rony kincsét méltó kezekbe adja — érett férfivá izmosodik, testileg is, lelkileg is, aki méltó harcosa lehet a nép nagy szabadságharcának, ame­lyet immáron az annyira várt feje­delem, Rákóczi Ferenc vezet. A témán belül szüntelenül izgal­­mas történeteken keresztül ve­zet Eke Miska útja. És e kalandok a XVIII. század Magyarországának érdekes körképét bontják ki az ifjú olvasó előtt. Császári zsoldosok, hi­vatásos rablók, sóhivatali tisztvise­lők, utak vándorai, munkára hajtott parasztok, a tudomány álarcában szélhámoskodók és ostoba emberek, akik hisznek a csalóknak, tábori élet és falusi élet — ez a regény környe­zete. Ezen vezeti végig olvasóit Hollós Korvin Lajos. Ennek a vezetésnek sajátos mód­szere van. Az író a mai időből néz vissza, tehát ha valamiféle ma már ismeretlen helyzet vagy fogalom kerül elő, akkor röviden és mindig érdekesen megmagyarázza, hogy ak­koriban hogyan is volt ez. Walter Scott és Jósika Miklós ma már nem igen használt elbeszélő módszere ez, amikor is az író nem egyszer be­szélgetni kezd az olvasóval. Ez a módszer az enyhén archaizált nyel­ven túl is rokonszenvesen régiessé teszi a regényt. Ebben a régiesben azonban sem­miféle nehézkesség sincs, csupán megkönnyíti az írót pedagógiai szán­dékának végrehajtásában, hogy t. i. a nemesi-jobbágyi világ fogalmait és jelenségeit egyértelműen megma­gyarázza. Az író ugyanis itt nem csak nevel, hanem tanít is. Nem csak a hazaszeretetre, népszeretetre, az árulás és a kapzsiság meggyűlölteté­­sére buzdít, hanem ugyanakkor aki egyszer elolvasta a regényt, jobban fog felelni történelemből, ha a ku­­ruckornál tart a tananyag. Az egész történelemtanítás könnyebbé, egysze­rűbbé válnék, ha a tanár minden korszakra találhatna egy ennyire pe­dagógiai meggondolásokkal írt, s közben ennyire lebilincselő ifjúsági regényt. A cselekményben igen sok a vé­letlen. De az életben legalább ugyan­ennyi. És itt a véletlenek azt a célt szolgálják, hogy az íróval és a re­gényhőssel együtt az olvasók a kuruc­­világnak minél több tájára vetőd­hessenek el. Persze ez a kalandos­ság, gyakori véletlen, a régi kor sa­játosságainak erős kihangsúlyozása — a történelmi realitás mellett — a romantikus regények utódjává te­szi Hollós Korvin új könyvét, sőt a magyar hagyományokhoz nem is Jó­kainál, hanem előbb, alighanem Jó­sikánál kapcsolódik. T­­ülön kell­­ beszélnünk még a nyelvezetről. Modern, szabatos irodalmi nyelv az alapja, amelyet enyhén ízesít a mértékkel használt régies szó, vagy kifejezésbeli fordulat. Ezek a régies­ségek részben hitelesen kuruckoriak. Kár, hogy itt az író nem vette alapul a kuruc költészet nyelvi kincsestárát. Az ismételten előforduló nótaszö­veg sem igazi kuruc ének. Ez vers — a „Torna Ádám nótája“ — a Hollós Korvin bravúros verstechni­káját dicséri, de kuruc tartalma el­lenére sem emlékeztet a kuruc köl­tészetre. De azért az olvasók meg fogják szeretni, s akarva, nem­akarva meg is fogják jegyezni, kü­lönösen az első szakaszát: Kiket urak igáznak, kiket papok idéznek, ha maguk is vitáznak, arra valók vitéznek. (Az egész versen végigvonul ez a sajátos rímmegoldás, hogy az arab képletű keresztrímelésnél a b­ rím­ek az tt-rímek más hangmagasságú vál­tozatai.) Persze, mint minden jó ifjúsági regény, felnőttek számára is kelle­­metes olvasmány, de ismételjük: ez nem olyan mű, amely az ifjúságnak is alkalmas, hanem kifejezetten if­júsági regény, amilyenre oly szükségünk van, s amelynek nagy léte gazdagodást jelent egész ifjúsági iro­dalmunk számára. A könyvet az Ifjúsági Könyvkiadó ízléses kiállításban, Szecskó Tamás illusztrációival adta ki. A képek ki­fejezik a mondanivalót, de Szecskó Tamás ennél sokkal jobb illusztrá­ciókat is készített már. Hegedűs Géza « Irodalmi Újság -----------------------------------------------­ 1954 augusztus 28. VAJÚDÓ VILÁG KÉPES GÉZA VERSEI A műfordító-költő szerényen nyújt át az olvasó­nak néha egy-egy kötetet saját terméséből. Most meg­jelent kötetében, a „Vajúdó világ“-ban nemcsak a forma mesterét csodálhatjuk, de olyan mély, emberi közelségbe kerül hozzánk, ahová csak az jut, aki együtt „röppen fel a századokon át meghajszolt és sárba le­gázolt népnek“ a sorsával. Képes Géza régi költészete ugyancsak „fájdalom­líra“ volt. Görgő mereng c. versgyűjteményét már a háború alatt adta ki, s a 30-as évektől 1942-ig mutat­ja be az írót, aki kétségbeesett, hideg „közönyt“ tettető „programmot” hirdet. A fájdalomkultusz dekadens hínárja rántja magával, amely „A park“ tragikomikus, síró-nevető, vonagló képeiben jut művészileg kifejezés­re. A „társtalan“, magányos költőnek még lázadni sincs ereje. A néppel azonosulni nem tudó, de becsü­letesen vívódó írók tragikuma ez, akik a fasiszta Ma­gyarországon csak az undort és szinte már fizikai fájdal­mat érzik,­­anélkül, hogy eljutnának akár a legóvato­sabb cselekvésig is. Ütjük így szükségkép a halál­várás, s a pesszimizmus sötét hangskáláin bukdácsolva de­kadenciába visz. Képes Géza azonban nem érzi jól ma­gát ebben a romlásban, „tisztaságot áhít“. Egy szenve­dő ember vergődése, életvágya nyúlik segítő kezek után, s csak e vigasztaló látomásba kapaszkodhat meg, hogy majd ő mondja ki a „szót, mely megkötöz, s fel­szabadít.“ Ezt a „szót“, mint annyian mások, csak a felszabadulás után tudta kimondani. Költészetének legszebb darabjai megrázó hatá­sukkal mégis többet mondanak, mint a költő által rög­zített tanulság. Az „Alvó rab a vonaton“ ihlete zakla­tott lelkiállapotot teremt és szabadversbe tördeli a so­rokat. A vers konklúziója már a megdöbbenésnek, a humanista tiltakozásnak, fojtó indulattal fel-feltörő szavaiban fogalmazódik meg. Általában szűkszavú, ha tele van érzelmekkel. Két szuronyos csendőr között megkötözött­­ rab. Közelebb állítva a lencsét, egy ellentétes szerkezetű képpel, finom jellemábrázolásáal lopja be érzelmeit az olvasóba. Pár perccel elébb fakó arcán kussolt a szenvedés mint megszidott cseléd: borzas feje most az ablakfán pihen, alszik, szelíden mosolyog. Majd a vers igazi mondanivalója, felháborodása — most már az olvasóé is — e rabtartó rendszer ellen, abban a feszültségben szorong, melyet „közömbös“ tárgyak végtelen mozgásából teremt. Lehúzott ablakon át a szél beoson, csendőr­ csákókon lobog a toll, csillog e szurony a vonat zakatol. Még az elégikus befejezésnek, ennek a dédelgető együttérzésnek is más­­ a hangulata ezek után.­­ A rab most biztosan szabad s még néhány percig az marad. • Az a felszabadult, boldog kiáltás, ami egy népi kol­légista után röppent a villamosból — Képes Géza új hangja. Gubacs Pali, az egykori urasági kanász fia, régi emlékeket kavart fel benne. Az öreg Gubacs küz­delmét a sárral, majd a beszélgetést, ahol a konokság­­ban már az osztályöntudat éledezett. A képek élénk­sége, mozgása, színe , szépsége, lírai áradással buzog, új virágzását hirdetve a költő művészetének. Az em­lékek már kitisztult világnézet tükrében jelennek meg, s szinte önmaguktól jutnak el folytatásukba, a jelen­hez. A régi szenvedésből sarjadt az új, s az új igazság a régen elnyomottak igazsága. Gubacs Péternek ma nem kell félnie, hogy fia, ha tanul, a nép fölé emelke­dik, mert „ugyanegy csillagra tekint ma paraszt, meg a munkás, s a kiművelt ágyú ember“, így „fedezi föl"a marxizmus igazságát újra és újra verseiben. Nem példák ezek bizonyos tételek illusztrálására, hanem valóságos „történeti“ ihlet, amellyel átéli és végiggondolja a befogadott tanításo­kat, biztos nyugalommal „próbálgatja”­ azok tudomá­nyos és művészi hitelét. A történelmi tények, olyan pártos hévvel s lírai erővel szólnak az észhez és szív­hez egyaránt, hogy atmoszférájukban a fellebbezhe­­tetlen igazságot szívjuk magunkba. Ennek az ihletett­­ségnek két nagyszerű alkotása a „Lenin“ és a felsza­badulás nyolcadik évfordulójára írt „1945. Február“. A Lenin-vers méltón sorakozik a nagy proletár­vezér alakját megformáló emlékművek közé. Irodal­munk nem szegény ezekben. A költő sajátos formával kísérletezik. A népdalok szerkezetét nagyszerűen ötvö­zi az óda felépítésével. Az egyes részek lassú epikus mozgását, ódái nyugalomra váltja be, s míg az elején , a mozaikszerű lazaság ellenére, éppen a képek törté­netiségével, és egyre szélesebb konfliktusok szerkesz­tésével ér el fokozást, a Leninről szóló rész már ódái szárnyalással emelkedik, amely egy erőteljes pro­gramm­szerű fogadalommal zárul. A Párttörténet megelevenedő lapjain mutatja be és a forradalom napján rajzolja meg teljes részletes­séggel Lenin hatalmas alakját. Egy napot emel ki Lenin életéből, a legtermőbbet, s a legszebbet. Ritmi­kájában is és nyelvében is csúcs a költemény befeje­zése. A nép kezébe vette életét S karddal és vérrel, lánggal, puskaporral, így írta meg saját történetét: Hogy a világosság mindenkié legyen, s a Föld minden népe zengje a fény dalát, hogy győzz a földesurakon, s tőkéseken s bátran kövesd az ész és szeretet szavát; Hogy ledőljön a fal ember s ember között S a természet erői akaratod lessék, S hogy földünkön, melyet annyi vér öntözött, a szabadság szép rendje végre megszülessék; eljött Lenin, kemény kézzel lerakta Itt a tiszta, új világ gránit-alapjait. Heveny rosszullét, múló szédület volt csupán, de Képest sem kerülte el a sematizmus árnya. A hurrá­hangulat nála nem csinált optimizmus, hanem felületes valóságszemlélet, idill, melynek csak tárgyelemei vál­toztak. Felkönyököl a Nap a dombra, pipázik, szétnéz mosolyogva — ö neki is öröm a munka; aranyos fényt önt a falunkra. A könnyen alkotás könnyű megoldásokra vezet, ez pedig igényes írót nem elégíthet ki. A „Tavasz a Pe­tőfi csoportban“-t, amiből fent idéztem, azért is kár volt felvenni a válogatásba, mert egy ideig sem jel­lemző ez Képes Gézára. Külön fejezetben gyűjti össze epigrammáit és szatíráit. A szatíra izgalmas kérdés a lírában is. „Szatírát nem írni nehéz'* — mondták a rómaiak. „De szatírát írni még nehezebb" — mondják a maiak. " (Régen és most) Ezzel a nehézséggel próbál megküzdeni Képes is. Az epigramma nemcsak formailag sűrít, de témája is a társadalom életének, erkölcsének egy-egy kiélezett vonása, mozzanata, figurája, ellentéteiben fölvetítve. A formával egy epigrammájában külön „elméletileg“ foglalkozik (Bot és nyíl). Csak a rövid epigramma az, amely öl, mint a nyíl és aránylag „gyorsan a célba talál” — mondja. De éppen ő mutat példát arra, hogy a szatíra élessége nem függ a hosszúságtól vagy rö­vidségtől. „Elnyomott zseni“. A másik, amiben szintén mást gondolunk, hogy szerintem a szatirikus epigram­mának nem kell okvetlenül megsemmisítőnek lennie, (ennek a stilisztikában külön nevet is adnak: szarkaz­mus) sokszor elég, ha csak „az áldozatot zöldre-lilára veri”. A felszabadulás előtti és jónéhány utáni epigram­májának gyengesége abban van, hogy nem találták meg a megfelelő anyagot, a szatirikus témát. Eszmei fejlődése témagazdagságot s friss költői lendületet ho­zott és még egyebet: a sokáig keresett szatirikus té­mát is. Az amerikai imperializmus leleplezése a sza­tira fegyverével (Johnson), majd életünk visszásságai és jólismert alakjai kerülnek sorra tollhegyre. (Érte­kezlet: Egy bánatos hölgyre. Egy vállalatvezetőre, stb.) A természet-versekben látok valami bizonytalan­kodást, gátlást a téma feldolgozásában. A „Lillafüred“, „Faültetőik“ gyönyörű versek, bennük a táj ura, a táj-formáló ember. A „Levél Juhász Tibornak*’ vége azonban mentegetőzés azért, mert „csak“ a természet­ről mert írni. A gátlást abban érzem, hogy ez a kérdés ilyenformán felmerülhetett, s hogy a „Balatoni reggel" szép képeit el kellett rontani csak azért, hogy „a mun­káslány” is beleférjen. (Mellesleg, egy kék fürdőtrikó­ról nehéz megállapítani a Balaton partján, hogy milyen foglalkozású lány hordja). A természet szépsé­gei is a ma emberét gyönyörködtetik, s ezt a szépséget felfedezni mindenki számára, a szép érzéseket, nemes indulatokat átültetni az emberekbe szintén egyik ol­dala a kommunista ember nevelésének, az új társada­lom formálásának. Ezért nem fogja senki költőinket „meneküléssel" vádolni, ha nem feledkeznek meg egyéb teendőikről. Képes Géza könyve megható dokumentuma egy írói élet megifjodásának. ígéretet látunk benne a mának szóló újabb kötetekre. Mezei József Gaál Gábor "Tágas, kopár szoba, s egy sötétes A benyíló, Kolozsvárt a Calea Victoriei 13. szám alatt: ez volt a „Korunk“ szerkesztősége, s szálkás lécállványok alá ácsolt heverő: a szerkesztő, Gaál Gábor lakása. Min­denütt könyv, újság, folyóirat. S középütt, uralkodóan, kéziratokkal halmozott óriási festett íróasztal. Ki is sejthette, avatatlan, ha a félig mindenkor behajtott spaletták előtt elhaladt, vagy aki a szomszédos „nagyjóskában“ mulatott, hogy ott egy ember él, aki — miként ifjan futólag feljegyezte magáról: „az első és utolsó formáról álmodik, ami el­vezet a Rend partjaihoz“. Ezt a rendet építette a horthysta ellenforradalom által emigrációba kényszerített Gaál Gábor a Korunk szerkesztőjeként. A beavatott, már a Mátyás-térről bekanyarodva áhítattal gondolt arra, hogy az igazság és vi­lágosság egy forrása lüktet (a Bra­­tianuk és Man­uk uralmának eszten­dei alatt) ama földszintes sárga ház két ablaka mögött. Szemmel nem látható áramhálózat kapcsolt ide minden fényt termő erőt: Veres Pé­tert Balmazújvárosról, Jeszenszky Molnár Eriket Kecskemétről, Fábri Zoltánt Stószról, Szilágyi Andrást Facsetről, Turnovszky Sándort Ma­rosvásárhelyről, Gergely Sándort Debrecenből, Zalka Mátét Moszkvá­ból, Morvay Gyulát Tardoskedd­­ről, Tamási Áront Farkaslakáról, Barta Lajost Pozsonyból, Remé­nyűi Zsigmondot, Illyés Gyulát, Nagy Lajost, Déry Tibort és másokat Bu­dapestről. S még a világban akkor mindenfelé elszórt haladó magyaro­kat is, Lukács Györgyöt, Háy Gyulát Berlinből, Reményi Józsefet Cleve­­landból. És vajjon hol olvashatunk már 1939-ben egy az Északi Sarkon történő szülés levezetésének szikra­­távírón való irányításáról, hol is­mertük meg a szovjet ember helyt­állásának klasszikus történetét, Gor­batov kis remekét? A Korunkban. Vagy Fucsimori Seikuti japán forra­dalmi író „Az ember, aki nem tap­solt“ című elbeszélését már 1932-ben? Ilyen máig is felejthetetlen irodalmi élményekkel szolgált Gaál Gábor, a kommunista,szerkesztő olvasóinak, a prefasizmus idején, sőt még a II. imperialista világöldöklés küszöbén is. Lapjában 19 éven át harcolt a ro­mán és magyar haladó erők összefo­gásának eszméjéért. A népek közöt­ti barátság, a béke, a fasizmus el­leni harc jegyében fogantak írásai. Irodalomelméleti és kritikai tanulmá­nyaiban a materialista esztétikát ter­jesztette és tanította. Egész írói nem­zedékeket nevelt szocialista realiz­musra, a nép szolgálatára. A marosvécsi Helikonnal — " Bánffy Miklós gróf és Kemény János báró körül csoportosult írókkal — folytatott vitáiban sem felejtette el soha hangsúlyozni, hogy a népi, nemzeti sajátságok igazi őrzői, sőt to­vábbfejlesztői mi vagyunk. „Legyen az erdélyi író formáiban is külön, eredeti, ha így parancsolják, erdélyi — írja 1927-ben, az „Erről van szó“ című „művészi és emberi figyelmez­tetőben“ — ha erre bírja készsége, akkor a tartalma is és a lokalitása is idevaló, és mégis egyetemesen em­beri lesz.“ S miközben az erdélyi iro­dalom sajátságos jellegéért küzd, mindvégig lankadatlanul harcol az erdélyi magyar soviniszta körök és a burzsoázia nacionalista esztétikája ellen is. A második világháború idején Hor­­thyék bevonultatták: egy román munkaszolgálatos század „parancsno­ka“­lett. Beszélik: emberei többet voltak szabadságon, mint szolgálat­ban. Nem engedte, hogy Hitler szeke­rét tolják, s bánásmódjával azt is megmutatta, hogy az igazi hazafi nem ismer elnyomott kisebbséget. A­ fel­­szabadulás után Gaál Gábor a ro­mániai magyar irodalmi folyó­irat, az „Utunk“ főszerkesztője lett. Fáradhatatlanul nevelte a fiatal író­nemzedéket, s a „Haladó hagyomá­nyok“ című sorozat szerkesztésével kivette részét a román és magyar irodalom klasszikusainak népszerűsí­téséből és marxista szellemben való újraértékelésből is. A Bolyai-egye­­tem katedráján materialista filozó­fiára és magyar irodalomtörténetre tanította a legfiatalabb nemzedéket. A Román Népköztársaság Akadé­miájának megalakulásakor akadé­mikussá választották. Ez év augusztus 13-án, hatvanhá­­rom éves korában távozott el Gaál Gábor az életből. Középtermetű, vál­las, tömör alakja, boltozatos, komor homloka, fekete csontkeretes, nagy pápaszeme első látásra megmutatta elvi és művészi szigorúságát. Eredeti foglalkozása gimnáziumi tanár. Gon­dos, alapos, keménykötésű, sokat kí­vánó. S ezeket a tulajdonságokat hoz­ta magával irodalmi működésébe is. Nem tudjuk, maradt-e utána művé­szi végrendelet. Nem valószínű, hogy végső hitvallást tett volna, de ez volt egész pályája. Benamy Sándor

Next