Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)
1954-08-28 / 24. szám - Hegedüs Géza: A vöröstorony kincse. Hollós Korvin Lajos regénye • könyvkritika • Hollós Korvin Lajos: A vöröstorony kincse (6. oldal) - Mezei József: Vajudó világ. Képes Géza versei • könyvkritika • Képes Géza: Vajudó világ (6. oldal) - Benamy Sándor: Gaál Gábor • nekrológ • Gaál Gábor, a Korunk szerkesztője (6. oldal)
6 A VÖRÖSTORONY KINCSE Hollós Korvin Lajos regénye irodalmunk a visszatérések esztendejét éli, rég nem hallott hangok szólalnak meg újra. Hollós Korvin Lajos is hosszú hallgatás után tért vissza újra közénk. Pedig a versek kedvelőinek világában jól emlékszünk felszabadulás előtti szép szocialista tartalmú verseire — jól emlékszünk kitűnő novelláira, amelyek vádlóak mutatták a dolgozó ember méltatlan nyomorúságát. A felszabadulás utáni, első esztendőkben is a jelentékeny költők és elbeszélők közé számított, kibontakozott szatirikus ereje is, gondoljunk csak „Böjti szelek“ gyilkos humorára. És a ő írta a felszabadulás és a fordulat éve közé eső rövid időszak egyik legjobb regényét, a „Hátsó lépcső“-t. Éppen ezért örömmel kell fogadnunk ennek a nagyon jó író-költőnek végre megjelent új könyvét, s örömmel kell tudomásul vennünk azt a tényt, hogy a könyv azonnal hivatalos elismertetésre is talált: díjat nyert a Népművelési Minisztérium ifjúsági regénypályázatán. „A vöröstorony kincsei, műfajai, tekintve: ifjúsági történelmi regény. És ezt a műfajmeghatározást vegyük komolyan. Ez nem olyan regény, amelyet az ifjúság is elolvashat, hiszen minden jó könyv — és különösen a történelmi regény — neveli, tanítja az ifjúságot is. Nem, ez egyenesen az ifjúsághoz, a 10—Ifi esztendős, olvasókhoz szól. Nem csak témájának szüntelen kalandossága, állandó fordulatossága miatt, amely pontosan megfelel a kamaszkorú olvasó fokozott igényének az izgalmasság iránt, hanem ama helyesen alkalmazott pedagógiai módszer miatt is, amely nem hagy megmagyarázhatatlanul egyetlen egy történelmi vagy régiségtani fogalmat sem. A Vörös torony kincse a kuruckorban játszódik, közvetlenül Rákóczi Ferenc szabadságharcának kitörése előtt, azaz pontosabban a szabadságharc kitörésével végződik. Hőse Eke Miska, a parasztlegény, aki ezekben a szenvedésekkel teljes években érik gyermekből ifjúvá. Az árvaságra jutott fiút valóban a történelem neveli kuruccá. Derék hazafiak példája formálja egyéniségét, labancok, hazaárulók, gyilkos zsoldosok magatartása riasztja vissza az embertelenségtől. Lélektanilag igen jól indokolt, hogy a legnagyobb hatással nem az igazi felnőttek vannak egyéniségére, hanem Dani, nála csak néhány évvel idősebb és a a szabadságért vértanúhalált haló jóbarát. A regény főtémája: egy kincses** láda története. A lezárt ládát Miska és Dani ragadja el egy császári spiontól, aki a sárospataki Rákóczi vár kincsestárából, a híres Vöröstoronyból rabolta. A két fiú elhatározza, hogy a kincset minden úton-módon visszajuttatja jogos tuladonosához, Rákóczi Ferenchez, amint az a szabadságmozgalom élére áll. Hiszen ennek a töméntelen értéknek egyetlen célt szabad szolgálnia: hogy fegyver legyen belőle a magyar nép védelmére. Kalandos esztendőkön át vezet Miska útja, amíg eléri célját. Mellette más ifjak is felcsapnak kurucnak, s keresik Rákóczit, ahogy azidőben minden jóérzésű ember Rákóczit várta, Rákóczit kereste. Változatos események sodorják az ifjakat az agyongyötört országban, felbukkannak a kor jellegzetes alakjai, köztük Esze Tamás is. Az elkínzott parasztok, a bujdosó kurucok mellett feltűnnek az árulók, a besúgók, az ellenség sokféle arca. A spion Toportyán gyűlöletes figurája mellett jelentős szereplő (és lélektanilag még jobban megformált alak) Zobor Nagy7, az egykori kuruc köznemes akit kapzsisága árulóvá és pálfordulása gonosz emberré tesz. A küzdelemben Miska mellől elhullanak a barátok, a szabadság vértanúi lesznek. De minden csapás erősebbé, férfiasabbá teszi Miskát. S mire végül eléri célját, rátalál halottnak vélt kedvesére, s a Vörös torony kincsét méltó kezekbe adja — érett férfivá izmosodik, testileg is, lelkileg is, aki méltó harcosa lehet a nép nagy szabadságharcának, amelyet immáron az annyira várt fejedelem, Rákóczi Ferenc vezet. A témán belül szüntelenül izgalmas történeteken keresztül vezet Eke Miska útja. És e kalandok a XVIII. század Magyarországának érdekes körképét bontják ki az ifjú olvasó előtt. Császári zsoldosok, hivatásos rablók, sóhivatali tisztviselők, utak vándorai, munkára hajtott parasztok, a tudomány álarcában szélhámoskodók és ostoba emberek, akik hisznek a csalóknak, tábori élet és falusi élet — ez a regény környezete. Ezen vezeti végig olvasóit Hollós Korvin Lajos. Ennek a vezetésnek sajátos módszere van. Az író a mai időből néz vissza, tehát ha valamiféle ma már ismeretlen helyzet vagy fogalom kerül elő, akkor röviden és mindig érdekesen megmagyarázza, hogy akkoriban hogyan is volt ez. Walter Scott és Jósika Miklós ma már nem igen használt elbeszélő módszere ez, amikor is az író nem egyszer beszélgetni kezd az olvasóval. Ez a módszer az enyhén archaizált nyelven túl is rokonszenvesen régiessé teszi a regényt. Ebben a régiesben azonban semmiféle nehézkesség sincs, csupán megkönnyíti az írót pedagógiai szándékának végrehajtásában, hogy t. i. a nemesi-jobbágyi világ fogalmait és jelenségeit egyértelműen megmagyarázza. Az író ugyanis itt nem csak nevel, hanem tanít is. Nem csak a hazaszeretetre, népszeretetre, az árulás és a kapzsiság meggyűlöltetésére buzdít, hanem ugyanakkor aki egyszer elolvasta a regényt, jobban fog felelni történelemből, ha a kuruckornál tart a tananyag. Az egész történelemtanítás könnyebbé, egyszerűbbé válnék, ha a tanár minden korszakra találhatna egy ennyire pedagógiai meggondolásokkal írt, s közben ennyire lebilincselő ifjúsági regényt. A cselekményben igen sok a véletlen. De az életben legalább ugyanennyi. És itt a véletlenek azt a célt szolgálják, hogy az íróval és a regényhőssel együtt az olvasók a kurucvilágnak minél több tájára vetődhessenek el. Persze ez a kalandosság, gyakori véletlen, a régi kor sajátosságainak erős kihangsúlyozása — a történelmi realitás mellett — a romantikus regények utódjává teszi Hollós Korvin új könyvét, sőt a magyar hagyományokhoz nem is Jókainál, hanem előbb, alighanem Jósikánál kapcsolódik. Tülön kell beszélnünk még a nyelvezetről. Modern, szabatos irodalmi nyelv az alapja, amelyet enyhén ízesít a mértékkel használt régies szó, vagy kifejezésbeli fordulat. Ezek a régiességek részben hitelesen kuruckoriak. Kár, hogy itt az író nem vette alapul a kuruc költészet nyelvi kincsestárát. Az ismételten előforduló nótaszöveg sem igazi kuruc ének. Ez vers — a „Torna Ádám nótája“ — a Hollós Korvin bravúros verstechnikáját dicséri, de kuruc tartalma ellenére sem emlékeztet a kuruc költészetre. De azért az olvasók meg fogják szeretni, s akarva, nemakarva meg is fogják jegyezni, különösen az első szakaszát: Kiket urak igáznak, kiket papok idéznek, ha maguk is vitáznak, arra valók vitéznek. (Az egész versen végigvonul ez a sajátos rímmegoldás, hogy az arab képletű keresztrímelésnél a b rímek az tt-rímek más hangmagasságú változatai.) Persze, mint minden jó ifjúsági regény, felnőttek számára is kellemetes olvasmány, de ismételjük: ez nem olyan mű, amely az ifjúságnak is alkalmas, hanem kifejezetten ifjúsági regény, amilyenre oly szükségünk van, s amelynek nagy léte gazdagodást jelent egész ifjúsági irodalmunk számára. A könyvet az Ifjúsági Könyvkiadó ízléses kiállításban, Szecskó Tamás illusztrációival adta ki. A képek kifejezik a mondanivalót, de Szecskó Tamás ennél sokkal jobb illusztrációkat is készített már. Hegedűs Géza « Irodalmi Újság ----------------------------------------------- 1954 augusztus 28. VAJÚDÓ VILÁG KÉPES GÉZA VERSEI A műfordító-költő szerényen nyújt át az olvasónak néha egy-egy kötetet saját terméséből. Most megjelent kötetében, a „Vajúdó világ“-ban nemcsak a forma mesterét csodálhatjuk, de olyan mély, emberi közelségbe kerül hozzánk, ahová csak az jut, aki együtt „röppen fel a századokon át meghajszolt és sárba legázolt népnek“ a sorsával. Képes Géza régi költészete ugyancsak „fájdalomlíra“ volt. Görgő mereng c. versgyűjteményét már a háború alatt adta ki, s a 30-as évektől 1942-ig mutatja be az írót, aki kétségbeesett, hideg „közönyt“ tettető „programmot” hirdet. A fájdalomkultusz dekadens hínárja rántja magával, amely „A park“ tragikomikus, síró-nevető, vonagló képeiben jut művészileg kifejezésre. A „társtalan“, magányos költőnek még lázadni sincs ereje. A néppel azonosulni nem tudó, de becsületesen vívódó írók tragikuma ez, akik a fasiszta Magyarországon csak az undort és szinte már fizikai fájdalmat érzik,anélkül, hogy eljutnának akár a legóvatosabb cselekvésig is. Ütjük így szükségkép a halálvárás, s a pesszimizmus sötét hangskáláin bukdácsolva dekadenciába visz. Képes Géza azonban nem érzi jól magát ebben a romlásban, „tisztaságot áhít“. Egy szenvedő ember vergődése, életvágya nyúlik segítő kezek után, s csak e vigasztaló látomásba kapaszkodhat meg, hogy majd ő mondja ki a „szót, mely megkötöz, s felszabadít.“ Ezt a „szót“, mint annyian mások, csak a felszabadulás után tudta kimondani. Költészetének legszebb darabjai megrázó hatásukkal mégis többet mondanak, mint a költő által rögzített tanulság. Az „Alvó rab a vonaton“ ihlete zaklatott lelkiállapotot teremt és szabadversbe tördeli a sorokat. A vers konklúziója már a megdöbbenésnek, a humanista tiltakozásnak, fojtó indulattal fel-feltörő szavaiban fogalmazódik meg. Általában szűkszavú, ha tele van érzelmekkel. Két szuronyos csendőr között megkötözött rab. Közelebb állítva a lencsét, egy ellentétes szerkezetű képpel, finom jellemábrázolásáal lopja be érzelmeit az olvasóba. Pár perccel elébb fakó arcán kussolt a szenvedés mint megszidott cseléd: borzas feje most az ablakfán pihen, alszik, szelíden mosolyog. Majd a vers igazi mondanivalója, felháborodása — most már az olvasóé is — e rabtartó rendszer ellen, abban a feszültségben szorong, melyet „közömbös“ tárgyak végtelen mozgásából teremt. Lehúzott ablakon át a szél beoson, csendőr csákókon lobog a toll, csillog e szurony a vonat zakatol. Még az elégikus befejezésnek, ennek a dédelgető együttérzésnek is más a hangulata ezek után. A rab most biztosan szabad s még néhány percig az marad. • Az a felszabadult, boldog kiáltás, ami egy népi kollégista után röppent a villamosból — Képes Géza új hangja. Gubacs Pali, az egykori urasági kanász fia, régi emlékeket kavart fel benne. Az öreg Gubacs küzdelmét a sárral, majd a beszélgetést, ahol a konokságban már az osztályöntudat éledezett. A képek élénksége, mozgása, színe , szépsége, lírai áradással buzog, új virágzását hirdetve a költő művészetének. Az emlékek már kitisztult világnézet tükrében jelennek meg, s szinte önmaguktól jutnak el folytatásukba, a jelenhez. A régi szenvedésből sarjadt az új, s az új igazság a régen elnyomottak igazsága. Gubacs Péternek ma nem kell félnie, hogy fia, ha tanul, a nép fölé emelkedik, mert „ugyanegy csillagra tekint ma paraszt, meg a munkás, s a kiművelt ágyú ember“, így „fedezi föl"a marxizmus igazságát újra és újra verseiben. Nem példák ezek bizonyos tételek illusztrálására, hanem valóságos „történeti“ ihlet, amellyel átéli és végiggondolja a befogadott tanításokat, biztos nyugalommal „próbálgatja” azok tudományos és művészi hitelét. A történelmi tények, olyan pártos hévvel s lírai erővel szólnak az észhez és szívhez egyaránt, hogy atmoszférájukban a fellebbezhetetlen igazságot szívjuk magunkba. Ennek az ihletettségnek két nagyszerű alkotása a „Lenin“ és a felszabadulás nyolcadik évfordulójára írt „1945. Február“. A Lenin-vers méltón sorakozik a nagy proletárvezér alakját megformáló emlékművek közé. Irodalmunk nem szegény ezekben. A költő sajátos formával kísérletezik. A népdalok szerkezetét nagyszerűen ötvözi az óda felépítésével. Az egyes részek lassú epikus mozgását, ódái nyugalomra váltja be, s míg az elején , a mozaikszerű lazaság ellenére, éppen a képek történetiségével, és egyre szélesebb konfliktusok szerkesztésével ér el fokozást, a Leninről szóló rész már ódái szárnyalással emelkedik, amely egy erőteljes programmszerű fogadalommal zárul. A Párttörténet megelevenedő lapjain mutatja be és a forradalom napján rajzolja meg teljes részletességgel Lenin hatalmas alakját. Egy napot emel ki Lenin életéből, a legtermőbbet, s a legszebbet. Ritmikájában is és nyelvében is csúcs a költemény befejezése. A nép kezébe vette életét S karddal és vérrel, lánggal, puskaporral, így írta meg saját történetét: Hogy a világosság mindenkié legyen, s a Föld minden népe zengje a fény dalát, hogy győzz a földesurakon, s tőkéseken s bátran kövesd az ész és szeretet szavát; Hogy ledőljön a fal ember s ember között S a természet erői akaratod lessék, S hogy földünkön, melyet annyi vér öntözött, a szabadság szép rendje végre megszülessék; eljött Lenin, kemény kézzel lerakta Itt a tiszta, új világ gránit-alapjait. Heveny rosszullét, múló szédület volt csupán, de Képest sem kerülte el a sematizmus árnya. A hurráhangulat nála nem csinált optimizmus, hanem felületes valóságszemlélet, idill, melynek csak tárgyelemei változtak. Felkönyököl a Nap a dombra, pipázik, szétnéz mosolyogva — ö neki is öröm a munka; aranyos fényt önt a falunkra. A könnyen alkotás könnyű megoldásokra vezet, ez pedig igényes írót nem elégíthet ki. A „Tavasz a Petőfi csoportban“-t, amiből fent idéztem, azért is kár volt felvenni a válogatásba, mert egy ideig sem jellemző ez Képes Gézára. Külön fejezetben gyűjti össze epigrammáit és szatíráit. A szatíra izgalmas kérdés a lírában is. „Szatírát nem írni nehéz'* — mondták a rómaiak. „De szatírát írni még nehezebb" — mondják a maiak. " (Régen és most) Ezzel a nehézséggel próbál megküzdeni Képes is. Az epigramma nemcsak formailag sűrít, de témája is a társadalom életének, erkölcsének egy-egy kiélezett vonása, mozzanata, figurája, ellentéteiben fölvetítve. A formával egy epigrammájában külön „elméletileg“ foglalkozik (Bot és nyíl). Csak a rövid epigramma az, amely öl, mint a nyíl és aránylag „gyorsan a célba talál” — mondja. De éppen ő mutat példát arra, hogy a szatíra élessége nem függ a hosszúságtól vagy rövidségtől. „Elnyomott zseni“. A másik, amiben szintén mást gondolunk, hogy szerintem a szatirikus epigrammának nem kell okvetlenül megsemmisítőnek lennie, (ennek a stilisztikában külön nevet is adnak: szarkazmus) sokszor elég, ha csak „az áldozatot zöldre-lilára veri”. A felszabadulás előtti és jónéhány utáni epigrammájának gyengesége abban van, hogy nem találták meg a megfelelő anyagot, a szatirikus témát. Eszmei fejlődése témagazdagságot s friss költői lendületet hozott és még egyebet: a sokáig keresett szatirikus témát is. Az amerikai imperializmus leleplezése a szatira fegyverével (Johnson), majd életünk visszásságai és jólismert alakjai kerülnek sorra tollhegyre. (Értekezlet: Egy bánatos hölgyre. Egy vállalatvezetőre, stb.) A természet-versekben látok valami bizonytalankodást, gátlást a téma feldolgozásában. A „Lillafüred“, „Faültetőik“ gyönyörű versek, bennük a táj ura, a táj-formáló ember. A „Levél Juhász Tibornak*’ vége azonban mentegetőzés azért, mert „csak“ a természetről mert írni. A gátlást abban érzem, hogy ez a kérdés ilyenformán felmerülhetett, s hogy a „Balatoni reggel" szép képeit el kellett rontani csak azért, hogy „a munkáslány” is beleférjen. (Mellesleg, egy kék fürdőtrikóról nehéz megállapítani a Balaton partján, hogy milyen foglalkozású lány hordja). A természet szépségei is a ma emberét gyönyörködtetik, s ezt a szépséget felfedezni mindenki számára, a szép érzéseket, nemes indulatokat átültetni az emberekbe szintén egyik oldala a kommunista ember nevelésének, az új társadalom formálásának. Ezért nem fogja senki költőinket „meneküléssel" vádolni, ha nem feledkeznek meg egyéb teendőikről. Képes Géza könyve megható dokumentuma egy írói élet megifjodásának. ígéretet látunk benne a mának szóló újabb kötetekre. Mezei József Gaál Gábor "Tágas, kopár szoba, s egy sötétes A benyíló, Kolozsvárt a Calea Victoriei 13. szám alatt: ez volt a „Korunk“ szerkesztősége, s szálkás lécállványok alá ácsolt heverő: a szerkesztő, Gaál Gábor lakása. Mindenütt könyv, újság, folyóirat. S középütt, uralkodóan, kéziratokkal halmozott óriási festett íróasztal. Ki is sejthette, avatatlan, ha a félig mindenkor behajtott spaletták előtt elhaladt, vagy aki a szomszédos „nagyjóskában“ mulatott, hogy ott egy ember él, aki — miként ifjan futólag feljegyezte magáról: „az első és utolsó formáról álmodik, ami elvezet a Rend partjaihoz“. Ezt a rendet építette a horthysta ellenforradalom által emigrációba kényszerített Gaál Gábor a Korunk szerkesztőjeként. A beavatott, már a Mátyás-térről bekanyarodva áhítattal gondolt arra, hogy az igazság és világosság egy forrása lüktet (a Bratianuk és Manuk uralmának esztendei alatt) ama földszintes sárga ház két ablaka mögött. Szemmel nem látható áramhálózat kapcsolt ide minden fényt termő erőt: Veres Pétert Balmazújvárosról, Jeszenszky Molnár Eriket Kecskemétről, Fábri Zoltánt Stószról, Szilágyi Andrást Facsetről, Turnovszky Sándort Marosvásárhelyről, Gergely Sándort Debrecenből, Zalka Mátét Moszkvából, Morvay Gyulát Tardoskeddről, Tamási Áront Farkaslakáról, Barta Lajost Pozsonyból, Reményűi Zsigmondot, Illyés Gyulát, Nagy Lajost, Déry Tibort és másokat Budapestről. S még a világban akkor mindenfelé elszórt haladó magyarokat is, Lukács Györgyöt, Háy Gyulát Berlinből, Reményi Józsefet Clevelandból. És vajjon hol olvashatunk már 1939-ben egy az Északi Sarkon történő szülés levezetésének szikratávírón való irányításáról, hol ismertük meg a szovjet ember helytállásának klasszikus történetét, Gorbatov kis remekét? A Korunkban. Vagy Fucsimori Seikuti japán forradalmi író „Az ember, aki nem tapsolt“ című elbeszélését már 1932-ben? Ilyen máig is felejthetetlen irodalmi élményekkel szolgált Gaál Gábor, a kommunista,szerkesztő olvasóinak, a prefasizmus idején, sőt még a II. imperialista világöldöklés küszöbén is. Lapjában 19 éven át harcolt a román és magyar haladó erők összefogásának eszméjéért. A népek közötti barátság, a béke, a fasizmus elleni harc jegyében fogantak írásai. Irodalomelméleti és kritikai tanulmányaiban a materialista esztétikát terjesztette és tanította. Egész írói nemzedékeket nevelt szocialista realizmusra, a nép szolgálatára. A marosvécsi Helikonnal — " Bánffy Miklós gróf és Kemény János báró körül csoportosult írókkal — folytatott vitáiban sem felejtette el soha hangsúlyozni, hogy a népi, nemzeti sajátságok igazi őrzői, sőt továbbfejlesztői mi vagyunk. „Legyen az erdélyi író formáiban is külön, eredeti, ha így parancsolják, erdélyi — írja 1927-ben, az „Erről van szó“ című „művészi és emberi figyelmeztetőben“ — ha erre bírja készsége, akkor a tartalma is és a lokalitása is idevaló, és mégis egyetemesen emberi lesz.“ S miközben az erdélyi irodalom sajátságos jellegéért küzd, mindvégig lankadatlanul harcol az erdélyi magyar soviniszta körök és a burzsoázia nacionalista esztétikája ellen is. A második világháború idején Horthyék bevonultatták: egy román munkaszolgálatos század „parancsnoka“lett. Beszélik: emberei többet voltak szabadságon, mint szolgálatban. Nem engedte, hogy Hitler szekerét tolják, s bánásmódjával azt is megmutatta, hogy az igazi hazafi nem ismer elnyomott kisebbséget. A felszabadulás után Gaál Gábor a romániai magyar irodalmi folyóirat, az „Utunk“ főszerkesztője lett. Fáradhatatlanul nevelte a fiatal írónemzedéket, s a „Haladó hagyományok“ című sorozat szerkesztésével kivette részét a román és magyar irodalom klasszikusainak népszerűsítéséből és marxista szellemben való újraértékelésből is. A Bolyai-egyetem katedráján materialista filozófiára és magyar irodalomtörténetre tanította a legfiatalabb nemzedéket. A Román Népköztársaság Akadémiájának megalakulásakor akadémikussá választották. Ez év augusztus 13-án, hatvanhárom éves korában távozott el Gaál Gábor az életből. Középtermetű, vállas, tömör alakja, boltozatos, komor homloka, fekete csontkeretes, nagy pápaszeme első látásra megmutatta elvi és művészi szigorúságát. Eredeti foglalkozása gimnáziumi tanár. Gondos, alapos, keménykötésű, sokat kívánó. S ezeket a tulajdonságokat hozta magával irodalmi működésébe is. Nem tudjuk, maradt-e utána művészi végrendelet. Nem valószínű, hogy végső hitvallást tett volna, de ez volt egész pályája. Benamy Sándor