Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-01-01 / 1. szám - Szerkesztőség: A szovjet írók II. kongresszusának üzenete az SZKP központi bizottságához (1. oldal) - Varga Domokos: Simon Menyhért születése • film • Déry Tibor: Simon Menyhért. Rendező: Várkonyi Zoltán, operatőr Pásztor István (1. oldal) - Somlyó György: Csizmát megint… • vers (1. oldal)

ÁRA: 1 FORINT Irodalmi Újság VI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM. A MAGYAR IrÓk LAPJA ,955­ JANUAR *■ VI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM. A MAGYAR ÍRÓK LAPJA ­A szovjet írók második kongresz­­szusa forró üdvözletét küldi a Szov­jetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának. Mi, nagy hazánk soknemzetiségű irodalmának képviselői köszönetet mondunk szeretett kommunista pár­tunknak azért a bölcs gondoskodá­sért, amellyel fáradhatatlanul segíti irodalmunk előrehaladását újabb eredmények és győzelmek felé. A szovjet nép, amelyet a kommu­nista párt lelkesít és irányít, szaka­datlanul fejleszti a nehézipart, a szo­cialista gazdaság alapját, minden esz­közzel fokozza a szovjet állam hatal­mát. A világ történetében elsőnek ha­zánkban kezdi az emberek javát szol­gálni az atommag felmérhetetlen energiája. Rövid időn belül egymás­után lépnek üzembe vízierőműveink a legnagyobb folyókon — a Volgán, az Obon, az Angarán. Egyetlen mező­­gazdasági év leforgása alatt több mint 17 millió hektárnyi, rég nem művelt vagy soha eddig fel nem szántott szűzföldet törtünk fel. Mindez olyan országban történik, ahol mindenki ta­nul, ahol a főiskolai hallgatók száma elérte a kétmilliót. A Szovjetunió testvérnépeinek anyagi és szellemi erői páratlan fel­lendülésről tanúskodnak. Kongresz­­szusunk szónoki emelvénye a külön­böző nyelven beszélő, de a közös cél­ban — a kommunizmus felépítéséért, a békéért és a népek barátságáért vívott harcban — összeforrott művé­szek testvéri együttműködésének szó­széke volt. Valóra váltak a nagy Gorkij szavai, aki kijelentette, hogy «a szovjet írók második kongresszusát Nyugat és Kelet sok írója, Kína, India írói fog­ják ékesíteni...» A világ haladó írói, a népi demokratikus országokból és a kapitalista országokból érkezett ba­rátaink és vendégeink a barátság és az üdvözlet üzenetét hozták, velünk együtt szálltak harcba az életért, a halai ellen, azoknak a sötét erőknek mesterkedései ellen, amelyek készek lennének háborúba rántani a népe­ket. A bomlófélben lévő kapitalista vi­lág arra törekszik, hogy szellemi nyo­morba, erkölcsi tönk szélére juttassa az emberiséget. Az imperializmus iro­dalma megkísérli lealacsonyítani az embert, feléleszteni benne a legala­­csonyabbrendű ösztönöket, áthúzni Gorkij fenséges jelszavát: «Ember — büszkén hangzik e szó!» Az emberbe és az emberiség derűs jövőjébe vetett megingathatatlan hit hatja át irodalmunk alkotásait, meg­indulásának első éveitől kezdve. Az egyszerű emberek világszerte szí­vükbe vésték hőseit , az emberiség boldogulásának harcosait. Irodal­munk ereje a nép életével, minden gondolatával, érzésével és hőstetté­vel, a kommunista párt hősi harcá­val tartott szoros kapcsolatában rejlik. A szovjet irodalom elválaszthatat­lan a Nagy Októberi Szocialista For­radalom célkitűzéseitől. Soknemzeti­ségű irodalmunk története a szocia­lista rendszer fejlődésének, a nép ko­moly nehézségek közepette folytatott harcának képét, a kemény küzdelem­ben kivívott nagyszerű győzelmek ké­pét mutatja. A szovjet írók regényeikben és el­beszéléseikben, elbeszélő költemé­nyeikben és színműveikben, lírai ver­seikben és dalaikban egyaránt a való igazat igyekszenek kifejezni a való­ság forradalmi fejlődésében. A Szovjet Írók Szövetségének a második kongresszuson jóváhagyott új szervezeti szabályzatában beszél­tünk a szocializmus irodalmának ma­gas rendeltetéséről: «A szocializmusból a kommuniz­musba való fokozatos átmenet idő­szakában hallatlanul megnőtt a szov­jet szépirodalom társadalomátalakító és aktív nevelő szerepe. A szovjet irodalom hivatott magas művészi színvonalú formában meg­mutatni a kommunizmus eszméinek szépségét és nagyszerűségét, hiva­tott eredményesen harcolni az embe­rek tudatában még meglévő kapita­lista csökevények ellen, megtestesíte­ni hőseiben a szovjet emberek mun­kájának, társadalmi és magánéleté­nek sokrétű gazdagságát, hivatott bátran fényt deríteni az élet ellent­mondásaira és összeütközéseire. A szovjet irodalom nemcsak tükrözi az újat, hanem győzelmét is minden eszközzel segíti. A szovjet szépirodalom biztatott igazi forradalmi szenvedélyességgel nevelni a szovjet emberek hazafias érzéseit, erősíteni a népek barátsá­gát, előmozdítani a béke, a demokrá­cia és a szocializmus óriási táborá­nak további tömörülését, hirdetni a proletár-internacionalizmusna­k és a dolgozók testvéri szolidaritásának eszméit». Új szervezeti szabályzatunknak ezek a szavai kifejezik nemcsak tö­rekvéseinket, hanem azt is, amit a szovjet szocialista irodalom már el­ért. Ezekért a vonásaiért szereti iro­dalmunkat az olvasó nép, a kommu­nizmus építője. E vonások révén iro­dalmunk számos alkotása egy egész életre — a béke és a háború éveiben egyaránt — barátja és útitársa a szovjet embereknek. Mi, a szovjet írók második kon­gresszusának küldöttei, nagyon jól tudjuk, hogy irodalmunk — minden eredménye ellenére — korántsem ki­elégítő módon tölti be magas hivatá­sát. A szocializmus országának tüne­ményesen fejlődő jelenét monumen­tális alkotásokban, nagy művészi ha­tóerejű alakokban kell megörökíteni. Jól kell ismerni és szívből kell sze­retni hős pártunk, új társadalmunk történetét. Tudni kell a maga teljes­ségében bemutatni az új harcát a régi, az elavult ellen, hirdetve a kommunizmus szépségét és nagysze­rűségét, ugyanakkor bátran megmu­tatva az életben jelentkező ellent­mondásokat és konfliktusokat. Csak a szó igazi művészének aprólékos és önzetlen munkája hozhat közelebb bennünket — alapos műveltséggel és nagy szaktudással párosulva — népi olvasótáborunk szellemi igényeinek és követeléseinek kielégítéséhez. A szocialista realizmus új lépés az emberiség művészeti fejlődésének tör­ténetében. Ezt ma már a világ min­den országában megértik, ahová csak eljut a szovjet írók szava. Irodalmunk eszméinek és alakjainak befolyása világszerte évről évre nő. Második országos kongresszusunk a legkeményebb bírálat és önbírálat jegyében zajlott le. A magasfokú esz­mei és művészi igényességre szólító felhívás összefogja a legkülönbözőbb nemzedékekhez és a legkülönbözőbb nemzetiségekhez tartozó írókat. Mi azonban nem tettünk meg a népért annyit, amennyit megtehettünk volna és meg kellett volna tennünk! Úgy kell írnunk, hogy az ifjúság elvtársaivá fogadja irodalmi hősein­ket, példaként :kövesse őket! Úgy kell írnunk, hogy a dolgozó olvasó kövesse hősünket az észszerű és igazán szép emberi kapcsolatok nagyszerű új rendszerének megszilárdításáért ví­vott harc és az alkotás világába! Úgy kell írnunk, hogy szavunk a legtávolabbi országokban is a barát és a testvér szava legyen a sanyar­gatott emberek számára, támogassa őket nehéz harcukban, úgy harsog­jon, mint a szabadság himnusza! A szocialista realizmus módszere feltételezi az írói egyéni vonások, stílusok gazdagságát, a különböző művészeti áramlatok versengését. Ál­landóan újabb és újabb művészi eszközöket kell keresnünk eszméink nagy igazságának, életünk gazdagsá­gának és sokrétűségének legtökéle­tesebb kifejezésére. A szovjet írók második kongresz­­szusa megbírálta irodalmunk gyen­geségeit és hibáit, egyben felhívta a Szovjetunió minden íróját, fejlesszék tovább a klasszikus orosz irodalom, a Szovjetunió testvérnépei irodalmá­nak, valamint a világirodalomnak legjobb hagyományait, hirdessék bát­ran a mi szovjet szocialista irodal­munk eddigi hagyományait, alkotó szellemben tanulmányozzák külföldi barátaink írásművészetének értékes tapasztalatait. A szovjet írók kötele­sek lényegesen javítani az új irodal­mi káderek kiemelését és nevelését célzó egész munkát, s ebben a rend­kívül fontos munkában valóra kell váltaniuk a gorkiji útmutatásokat és hagyományokat. A szovjet írók második kongresz­­szusa biztosítja a Szovjetunió Kom­munista Pártjának Központi Bizott­ságát afelől, hogy a szovjet értelmi­ségnek ez a nagy csapata — az iro­dalom munkásai — a kommunista párt köré tömörülve készek megsok­szorozott alkotó erőfeszítésekkel tel­jesíteni a nép követeléseit. A szovjet írók második kongresz­­szusa fontos történelmi mérföldkő irodalmunk fejlődésében. Íróinknak eltökélt szándéka, hogy alapvetően megjavítják írószövetségünk munká­ját, fokozottan alkalmazzák soraik­ban az önbírálatot, leszámolnak az önelégültség és elbizakodottság min­den megnyilvánulásával, harcolnak a magasfokú művészi igényességért, íróink elszánták magukat arra, hogy állandóan harcolnak a szocialista realizmustól való minden elhajlás el­len, az idegen, burzsoá nacionalista és kozmopolita ideológia megnyilvá­nulásai ellen, megszüntetik a burzsoá naturalizmus befolyását. A szovjet írók gondolatai és érzé­sei egyek a nép, a párt gondolatai­val és érzéseivel. A világbéke ügyét védelmezzük és győzelmét akarjuk szolgálni minden erőnkkel. Most ismét sötét felhők bo­rítanak árnyékot a békére. De ha be­tetőződ­ik a gazság és kirobban egy új világháború, a szovjet írók tehet­ségüket, művészetüket, életüket ugyanolyan önfeláldozóan a szocia­lista haza segítésének szolgálatába állítják, mint a német fasizmus el­leni háborúban, a­mely a hitleri ön­kényuralom szétzúzásával ért véget. Éljen a Szovjetunió Kommunista Pártja és Központi Bizottsága! Éljen­ a kommunizmus! a szovjet írók második _________ KONGRESSZUSA». A szovjet írók II. kongresszusának üzenete az SZKP központi bizottságához SIMON MENYHÉRT SZÜLETÉSE Mit kerülgessem? — Simon Menyhérttel az eddigi legszebb magyar filmjeink egyike szüle­tett meg. „Nagy volt!“ — sóhajtotta mellettem egy fiatalasszony enyhe pesti zsargonnal a vil­­lanygyújtás után, s a kifelé tóduló többi néző arca — kimondatlanul is ugyanezt az érzést mu­tatta. Nem viharos sírások vagy kacagások nyo­mát, csak valami csendes, mély megrendülést az elébük tárult emberi szépségek láttán. Déry Tibor, az író és Várkonyi Zoltán, a rendező — igazi humanista művet alkotott. „Megmozdul az egész Bükk-hegység, hogy a lakatlan fennsík egyik erdészházacskájában egészségben jöhessen világra e­gy kicsi gye­rek“ — már ez a téma is (Lakos György buk­kant rá egyébként a helyszínen, a való életben), mondom, már ez a téma is az emberségével fog meg mindjárt: hányan küzdenek magukat nem kímélve, hogy a szörnyű hóvihar közepette vala­hogy ki ne hunyják az épp fellobbanóban levő kis életlángocska. S túl a témán az egész film, annak úgyszólván minden jelenete, a humanitás­nak ezt az üdítő, tiszta levegőjét árasztja. Nekem akaratlanul is az 1930-as évek legjobb szovjet filmjei (azok közül is még tán leginkább a Lenin-filmek) jutottak róla az eszembe. A cse­lekmény, az adott társadalmi körülmények, itt természetesen egészen mások, de a stílus — úgy érzem — igen szerencsésen rokon. Ez persze inkább az alkotók dolga, hogy el­mondják, kitől mit tanultak. A lényeg az a titok, melynek nyitját csak igazi, ihletett művészek lelhetik meg: hogy lehet az élet apró-cseprő, ön­magukban igen köznapi momentumaival érzékel­tetni a fenségest, minden pátosz nélküli, ter­né­­szetes emberi gesztusok ábrázolásával teremteni valódi, bensőséges pátoszt. Filmünk teli van pozitív hősökkel, alig akad benne egy-két utálatos figura. De ezek a hősök — ha jól megnézzük őket — alapjában véve igen egyszerű, földön (jobban mondva havon) járó kétlábú lények. A soproni fiatal erdészgya­kornokok kölyökmódra tréfálkozva, gyertya­lánggal sütögetik nehezen ébredő társuknak a sarkát , s aztán épp ilyen kölykös mosollyal, de férfiakat megszégyenítő bátorsággal vágnak neki a vad, hóviharos éjszakának. Espersit Jós­kából (Barsi Béla), a hősök hőséből úgy dúl a káromkodás s minden percben, hogy ama szóbeli kocsis is elbújhatna mellette, s ki volna mégis finomabb, érzőbb lélek nálánál, aki a gipszbe tett lábával indul el gyalog, kötésig érő hóban a csipkéskuti ménesért, hogy­­utat töressen az orvos szánkójának. Sikerrel jár, utána elájul az iszonyú kimerültségtől é­s a sok szesztől, mely­­lyel a lelket tartotta magában. Vagy ott az er­dészet üzemi párttitkára, Bonta elvtárs (Pécsi Sándor), kitűnő jelenetek sorában látjuk, hogy mozgósít szánkót, kisvasutat, orvost, bábaasz­­szonyt, hólapátoló munkásokat, de mikor eljön az indulás ideje, ő maga nem áll győzelemre szomjas hadvezérként az expedíció élére, hanem leül az íróasztal mellé, s belemerül a napi mun­kába — a „k­iseladási bárcaösszesítő’­­s az „ál­­latlétszámváltozási kimutatás“ tanulmányozásá­ba. És így tovább, említhetnénk akár az ifjú Si­mon házaspárt is (Szirtes Ádám és Mészáros Ági), — angyalian kedves jelenet például, hogy pattog a fiatalasszony és okolja a saját makacs feje helyett az urát, miért nem mentek le ide­jében Egerbe, míg meg nem indult a havazás. Újra meg újra végighullámzik a nézőtéren a szívből fakadó, jóízű nevetés és senki sem érzi, hogy az anya s gyermeke életéért való őszinte izgalo­m közben „illetlenség“ lenne kacarászni. Dehát hogy is nézhetnénk savanyú, szenvtelen képpel a hegymászás közben hónaljig a hóba süllyedő bábaasszonyt, Pintér nénit (Kovács Te­­rus), vagy akár a legkritikusabb pillanatban is Simon Istvánt, amint orvos híján maga készül neki nagy ügyetlenül a szülészmesterségnek. Mégsem vígjáték azonban, ami előttünk pereg a tét: élet vagy halál. Ezt nem is ártott volna egy kicsit jobban kiélezni, főleg a Simonék házában játszódó s vissza-vissza térő „páros“ je­lenetekben. Az egyébként igen helyes művészi mértéktartás sem kellett volna, hogy akadálya legyen ennek, hisz másként mi ad értelmet a segítséget hozók hallatlan erőfeszítéseinek? Azt viszont én nem tudom hibául felróni, hogy a film nem teremt állandóan fokozódó folytonos feszültséget (mint mondjuk legutóbb az „Élet­jel!...“), hanem sajátos, a nyugati filmművé­szetben egészen szokatlan ritmussal hagyja el­­ellankadni az izgalmunkat, s fokozza fel majd ismét, újra meg újra. Tán ezért is mondják né­melyek unalmasnak a filmet. A közönség azon­ban — dicséretére legyen mondva — túlnyomó­­részt nem találja annak. A film sok szép jelenete közül hadd emeljem még ki a párttitkár harcát a munkásszálláson a hazautazásra készülődő csapat megnyeréséért, jöjjenek ők is segíteni. Ez a néhány perces epi­zód, életteli munkásalakjaival, a magyar film­művészet legszebb teljesítményei közé tartozik. A színészek közül kit is dicsértek jobban? Szirtes Ádám és Mészáros Ági szerepe elég há­látlan, különösen a film derekától, lévén ők a tehetetlenségre kárhoztatott szenvedő felek, s még jó is, hogy ezt az állapotot nem játsszák túl. Pécsi Sándor elemében van, nemkülönben Barsi Béla, mindketten teljes illúziót keltenek. Kitűnő Gőzön Gyula Lajos bácsi kicsi szerepében, Ko­vács Terus hunt bába Solti Bertalan mint or­vos és általában igen jók a különböző epizódfigu­rák, nem utolsósorban épp ők segítenek megte­remteni a film maradéktalanul életszerű, hiteles légkörét. Külön szót érdemel az operatőri munka. Pász­tor Istváné: eleven, ötletes, művészi. Különö­sen jól használja ki e természeti környezet adta lehetőségeket (bár a panorámaszerű bükki táj­képeket én egy kicsit még így is kérésér­em). .Varga Domokos Somlyó György CSIZMÁT MEGINT... Csizmát megint az éktelen talpakra, melyek Európa alvadt vér csöndjében tiporva döngtek a kövezeteken! Csattogó korbácsot megint , megbolydult nőstények kezébe, hadd hajtsák csupaszon a jégre anyánkat és szerelmeink! Hóhérkézbe izzó vasat, hadd égessék ki szemefényét a messzetekintő reménység lányainak, fiainak. Gyűljön megint szájukba nyál, mit szép arcunkba köpnek újra, míg elesünk vérbeborulva Európa vak falainál. Tüskeként felborzolt szuronyt a puhánytestű gyűlöletre, mely sünként összegömbölyödve Nyugatra és Keletre ront! Arcukra Badacsony borát, Krim ikráját, Champagne szürette kiélő bamba telítettség vérre szomjazó vigyorát. Legyen mindnek ököljoga a századok jussán mienkhez, míg hazájában idegen lesz magyar, orosz és francia. Páncélt rájuk, acél­lepelt s alóla ránk irányzott ágyút, mázsás hernyótalpat alájuk, hadd másszák meg a tetepert, felhólyagzó városokat! És bombázókat is rajokban, az égboltról is hadd szakadjon csomókban a kék vakolat! Elég volt égen a Galamb, vijjogjon újra fel a Kondor, még életében hadd vakogjon az ember nyirkos föld alatt Elég volt,­­ van, kinek elég már a szivárvány-ívű béke cikáztassuk megint helyébe az SS vad villám-jelét! Elég volt... ? Nem, nem volt elég és soha elég nem lehet már a változó ég, tiszta szempár, jó meleg baráti beszéd, gyerekmese és férfitett, anyád szava, kisfiad ajka, s eszméid vinni diadalra... az életünk, az életed! Elég volt-e? — feleljetek együtt és külön mindahányan, kik végre emberi világban akartak lenni emberek. HAZAÉRKEZTEK A MAGYAR ÍRÓSZÖVETSÉG KÜLDÖTTEI Veres Péter és Tamási Lajos, a magyar írószövetség küldöttei a szovjet írók második kongresszu­sán, csütörtökön hazaérkeztek Bu­dapestre.

Next