Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1955-01-01 / 1. szám - Tamási Áron: Fegyverek árnya (színpadi jelenet). Emlékezés egy székely népmesére • dráma (4. oldal) - Csohány Gabriella: A visszhang • vers (4. oldal)
4 (A szín egy falusi utca részletét mutatja. Szemben a gazda házának arca. A ház előtt nagy és széles ambitus, melynek faoszlopai vannak és alacsony. Az utcára nyomul az ambitus, úgy annyira, hogy a járókelő, két lépcsőfokon, szinte az utcáról léphet az ambitusra.) (Bent a gazda házánál éppen lakodalom van. Kihallatszik onnét a műdal: „Lakodalom van a mi utcánkban, Férjhez ment a gazda uram lánya. Hivatalos vagyok oda én is“ ... ROKKANTa ház mellett előbvilákan az utcára, miközben hangzik bentről a dal. A jobb lába és akét karja hiányzik, nagy mankón nehezen döcög előre. A ház előtt megáll és füleli az éneket. Vedlett katonasapka van a fején, rettentő rongyos és nyomorult.) SZOLGÁLÓ (kilép a házból az ambitusra, a kezében ételhordó edények, egymásba rakva. A legfelső edény tetején néhány gyönyörű fánk piroslik.) GAZDÁNÉ (az ajtóból utána szól a szolgálónak.) Szedd a lábad, mert meghidegszik a drága étel! S mondd meg a tiszteletes úrnak, hogy tiszteljük ötét! SZOLGÁLÓ: Megmondom. GAZDÁNÉ: S vigyázz a levesre, nehogy rálocsogjon a töltött káposztára! SZOLGÁLÓ: Vigyázok. GAZDÁNÉ: S egye meg mindjárt a tiszteletes úr! (Beteszi az ajtót.) SZOLGÁLÓ: Egye meg. ROKKANT: Hova méssz, kedves kislányom? SZOLGÁLÓ (megáll.) Sietek a tiszteletes úrhoz. Viszem neki ezt a lakodalmi ebédet. ROKKANT: Ki ment férjhez? SZOLGÁLÓ: A gazdáram leánya. ROKKANT: Hallom, most folyik a nagy ebéd. SZOLGÁLÓ: Most. ROKKANT: S mit esznek? SZOLGÁLÓ: Tyúkhús-levest, főtt tyúkot mártással, disznó sültet, töltött káposztát, s így tovább. ROKKANT: Látom, fánkot is. (Kívánsággal nézi a fártkot.) SZOLGÁLÓ: Százhúsz darabot sütöttünk. ROKKANT: Öt éve nem ettem fánkot. SZOLGÁLÓ (kicsit emeli is az edényt.) Vegye el innét az egyiket) ROKKANT: Látod, nincsen kezem, kedves kislányom. SZOLGÁLÓ: Hol vesztette el? ROKKANT: A háborúban, mind a kettőt, és a lábamat is, az egyiket. SZOLGÁLÓ: Szegény ember! (Válogatja a fánkot.) ROKKANT: Nem vagyok én már ember, kedves kislányom. SZOLGÁLÓ: Hát micsoda? (Kiveszi az egyik fánkot.) ROKKANT: Roncs! Roncs vagyok, kedves kislányom. SZOLGÁLÓ: Várjon, én a szájába adom. (Eteti, a rokkant nagyokat harap.) Jó? ROKKANT (teleszájjal.) Nagyon jó. SZOLGÁLÓ: No, most menjen, mert nekem sietnem kell. ROKKANT: Köszönöm. Az Isten áldjon meg minden jóval, kislányom. (Tovább döcög.) SZOLGÁLÓ (a rokkant után néz.) Nem ember. Roncs! HUSZÁR (a ház mellettkibukkan az utcára. Nyalka legény, kardja is van. Rákiált a szolgálóra.) Hé, ha- bám! SZOLGÁLÓ (a nézésből felriad.) No- I no! Fene nagy hangja van! HUSZÁR: Megijedtél, galambom? | Gyere, hadd cirmoljam meg az ar- ♦ codon azt a bazsarózsát! SZOLGÁLÓ: Cirmolja meg maga a sündisznót. HUSZÁR: Ejhye, beh szúró» vagy te kis sünmalac. (A rokkant után mutat a kardjával.) Ki volt az az em- * ber? I SZOLGÁLÓ: Ember? HUSZÁR: Ember, ember! Aki amott döcög. I SZOLGÁLÓ: Az nem ember. HUSZÁR: Ejnye, hát látom, hogy ! ember! SZOLGÁLÓ: Mondom, hogy nem ember! HUSZÁR: Hát? SZOLGÁLÓ: Roncs! HUSZÁR: Hogy-hogy roncs? SZOLGÁLÓ: Úgy, hogy roncs! (Egyre emeltebb a hang.) HUSZÁR: Ne beszélj bolondot! Hiszen az a roncs, ami roncs! Ami odavetve fekszik a földön, vagy az árokban. De aki amott megy, az a valaki, az egy ember! SZOLGÁLÓ: Maga mondta, hogy nem megy, hanem döcög. HUSZÁR: Döcög-döcög, de megy! SZOLGÁLÓ: Hát akár döcög, akár megy, de az nem ember! HUSZÁR: Tud beszélni, vagy nem tud beszélni? SZOLGÁLÓ: Tud. HUSZÁR: Nohát! Aki beszél, az neked nem ember?! Te kótyagos! SZOLGÁLÓ: Maga a kótyagos! Mert tudja, ki az ember? Akinek két lába van! S akinek két keze van! Ennek pedig nem vót! HUSZÁR: Bolond vagy! SZOLGÁLÓ: Maga a bolond! Huszár létkre! HUSZÁR: Ember volt! S fogd be a szád! SZOLGÁLÓ: Roncs vót! Szökjék ki magának a szeme! HUSZÁR:Ember volt! SZOLGÁLÓ: Roncs vót! HUSZÁR: Ember volt! Ember volt! SZOLGÁLÓ: Roncs vót! (Kimarkolja a fánkot, s a földhöz üti.) Roncs vót!... (Az edényeket is egymásután csapkodja a földhöz.) Így verjen meg engemet az Isten, ha ember vót! Mert roncs vót! HUSZÁR (lekapja a derekáról a kardját.) Ember volt, a kutya mindenségit neki! (Földhöz veri a kardot.) Ember volt! SZOLGÁLÓ (síró dühében a földre kuporodik.) Roncs, roncs, roncs! HUSZÁR (a sapkáját a szolgáló fejéhez vágja.) Hasadj ki, te béka! (Elmegy.) GAZDÁNÉ (a nagy zajt meghallotta, kiugrik az ajtón. Kávédaráló van a kezében, s egy nagy zacskóban kávé.) Mi van itt?! SZOLGÁLÓ (ijedten felugrik a földről, szepeg.) GAZDÁNÉ (lejön az ambitusról, meredten nézi az edényeket.) Szent atyaúristen!... Mi történt itten?! (Rákiált a szolgálóra.) Mi történt itt?! SZOLGÁLÓ: Gazdáné asszonyom, esküszöm a mindenszentekre, hogy én igaz és ártatlan vagyok. GAZDÁNÉ: Beszélj már, hogy mi történt! S hogyan történt ezzel a sok drágasággal?! SZOLGÁLÓ: Úgy történt, hogy erre jött egy huszár, s mindent hozzáveretett velem a földhöz. GAZDÁNÉ: Hozzáveretett?! Egy huszár?! SZOLGÁLÓ: Egy huszár. GAZDÁNÉ: Hogy-hogy?! SZOLGÁLÓ: Úgy, hogy ment itt az úton egy szerencsétlen rokkant, akinek a háborúban levágták a két kezét, s az egyik lábát. Aki azt mondta, hogy ő nem ember, hanem roncs. Tetszik érteni: roncs! GAZDÁNÉ: Aztán? SZOLGÁLÓ: Aztán a huszár mégis azt mondta, hogy az a rokkant nem roncs, hanem ember. Pedig roncs volt, mert egyik lába nem volt, s két keze sem volt. GAZDÁNÉ: S aztán?! SZOLGÁLÓ: Aztán, aztán ezen öszszevesztünk. GAZDÁNÉ: Ezen?! SZOLGÁLÓ: Ezen. . GAZDÁNÉ: S a drága lakodalmi ebéd, s mind az edények? Azok miképpen kerültek a földre? SZOLGÁLÓ: A huszár miatt. GAZDÁNÉ: És a kard? SZOLGÁLÓ: Azt a huszár verte oda. GAZDÁNÉ: Miért? SZOLGÁLÓ: Mondom, hogy összevesztünk! GAZDÁNÉ: Azon, hogy ember-e, vagy roncs? SZOLGÁLÓ: Mondom, hogy azon. Emlékezés egy székely népmesére. GAZDÁNÉ: Ezen a kicsiségen?! SZOLGÁLÓ: Nagy dolog az! GAZDÁNÉ (eddig visszafojtott indulatában egyszerre kitör.) Óh, hogy az ördögök nem tudtak elvinni téged! Mielőtt még a házaimhoz hoztalak! A huszároddal, s azzal a roncsoddal együtt! Hogy az én jó főztömet, s ezeket a drága edényeket! Egy ilyen semmiség miatt! Óh, hogy az a magasságos ég! (A kávédarálót a földhöz vágja, s rázni kezdi ég felé a zacskót, amiből hull a kávé, miközben átkozódik.) Szakadj le, ég!... Szakadj le, szakadj le! GAZDA (a nagy zajt meghallotta, kilép az ajtón. A szájában hosszú pipa, kezében egy metszett borosüveg, borral.) Mit hallok?! Mi van ott?! GAZDÁNÉ: Jöjjön, édes uram, jöjjön csak ide! Jöjjön, nézze meg, mi van itt!... Ezt a romlást... Ezt a romlást!... GAZDA (odaérkezik.) Mi van itt?! (A gazdáné dühében sír, a szolgáló pityereg.) GAZDA: Miért bőgtök mind a ketten? S hát ez miféle háború, itt a földön? Megbolondult valaki? Ki bolondult meg?! GAZDÁNÉ: Ez a szolgáló kárrá tette a drága főztöt, s az edényeimet mind a földhöz verte... S az egészet egy semmiség miatt! SZOLGÁLÓ: A huszár a hibás. GAZDA: S ez a kávéőrlő? SZOLGÁLÓ: Azt nem én csináltam. GAZDA: S mind a kávé, az egész’! SZOLGÁLÓ: Gazdáné asszonyom szórta széjjel, haragjában. GAZDÁNÉ (ráripakodik a szolgálóra.) Hallgass, mert kettőbe hasítlak! GAZDA (fenyegetve a gazdáné felé.) Tudni szeretném, hogy mi történt!? GAZDÁNÉ: Jött egy huszár, s ez az esztelen összeveszett. GAZDA: Ki veszett össze? SZOLGÁLÓ: Én s a huszár. GAZDA: S mi fölött? SZOLGÁLÓ: Erre ment egy háborús roncs, akinek keze nem volt, s egyik lába sem volt. Arra azt mondta a huszár, hogy ember. Pedig nem ember volt, hanem roncs volt! S ezen összevesztünk. GAZDÁNÉ: Hallja, én uram! Ezért vertek mindent a földhöz. Ilyen semmiség miatt! GAZDA: S hát te miért, a drága kávét és a darálót? GAZDÁNÉ: És miattuk, hogy ők olyan bolondok voltak. GAZDA: Hej, a mindenit a sok buta asszony! állatjának! (A pipát a földhöz vágja.) A buta, bolond fejeteknek! (Rázza az üveget, a bor kikiloccsan belőle.) A fejeteknek!... Nek, nek, nek! (Az üveget is a földhöz csapja.) GAZDÁNÉ: Jaj, a drága bor! SZOLGÁLÓ: Az üveg, az üveg! GAZDA: Még ti beszéltek, kártevő fajzat! Hát azért keresem én a pénzt, hogy a levest és a húst, s az Istennek minden áldását a porba tegyétek?! Hogy az edényeimet a földhöz verjétek?! Hogy a kávét széjjel szórjátok?! SZOLGÁLÓ: A kard is itt van! GAZDA: Még te beszélsz? Te huszársarkantyú, te! (Nagy mérgében meg akarja ütni a szolgálót, de ahogy lendíti a karját, a szolgáló gyorsan és ügyesen a földre ül, s az ütés a gazdánét találja.) GAZDÁNÉ: Hjajj! (Szédeleg, majd a szolgáló mellé a földre rogy.) GAZDA: Esztelen bolondok! Hát rontani kell, pusztítani kell minden semmiség miatt?! (Rúgja az edényt, dühödten topog.) Mindjárt széjjel taposlak, mind a kettőt! GAZDÁNÉ (felugrik.) Ki öntötte kárba a bort?! GAZDA: Hallgass! SZOLGÁLÓ: Hát az üveg, s a pipa? GAZDA: Ne kuruttyolj! FÉRJ (a nagy zajt meghallotta a friss férj is, kilép az ajtón. Fején pántlikás kalap, kezében egy lapos tányér, s a tányéron a mennyasszonytánc pénze, apró pénz és bankók.) Mi van ott? Micsoda háborúság? GAZDA: Összerontottak itt mindent. FÉRJ: Ki, mit? (Odamegy.) GAZDA: Nézd meg ezt a pusztítást! FÉRJ: Hát ez hogy történt?! GAZDA: Úgy, hogy ez a szolgáló megbolondult, s anyósodnak elment az esze. GAZDÁNÉ: Elment a magáé! FÉRJ: Nem értem. SZOLGÁLÓ: Az úgy volt, hogy erre ment a háborús roncs, akinél a két keze nem volt, s egyik lába sem volt. S arra a roncsra azt mondta a huszár, hogy ember. Pedig nem ember volt, hanem roncs. S mi ezen összevesztünk. FÉRJ: Ki veszett össze? SZOLGÁLÓ: Én, s a huszár. FÉRJ: És aztán? GAZDA: Nézd meg! Kiöntötte a lakodalmi főztöt, s az edényeket hozzáverte a földhöz! FÉRJ: Kicsoda? GAZDA: Hát ez a szolgáló. FÉRJ: És a kávé, s a daráló? GAZDA: Azt az anyósod verte a földhöz. FÉRJ: Miért? GAZDÁNÉ: Mért, mért! Hát azért, hogy olyan bolondok voltak! Hogy olyan nagy kárt tettek egy semmiség miatt! FÉRJ: S a pipa? GAZDA: Hát mit csináltam volna? Amikor láttam, hogy olyan nagy kárt tettek nekem! S oktalan módon! Csak csupán azért, hogy akinek keze nincsen, s egyik lába nincsen, az vájjon ember-e, vagy roncs? SZOLGÁLÓ: Roncs, roncs! FÉRJ: Ezért történt? GAZDA: Ezért FÉRJ: Ez a sok kár? GAZDA: Látod. FÉRJ: Hát ilyen emberek maguk? Ilyen családba házasodtam én bele?! Ilyen oktalan bolondok közé?! Szégyen, gyalázat! (Akalapját a földhöz üti.) ! SZOLGÁLÓ: A huszár a hibás! GAZDÁNÉ: Hallgass, te béka! FÉRJ: Hát ilyen anyóst kaptam én! Akinek nincs több esze, mint egy szolgálónak? (Rugdossa a holmikat a földön.) GAZDA: Csendesebben! FÉRJ: S ilyen apósom van nekem!? Akinek annyi esze nincs, mint a feleséginek! Hát ki az isten gyűjtött ennyi bolondot össze?! GAZDA: Bolond vagy te! FÉRJ: Én vagyok bolond?! (Dühödten kimarkolja a tányérból a pénzt és a gazdához vágja.) Én vagyok esztelen?! (A tányért a gazdáné előtt a földhöz üti.) Az a bolond, aki összevesz egy semmiségen! Ilyen család nem kell nekem! GAZDÁNÉ: Takarodj innét! FÉRJ: Most takarodjam?! Mért nem mondták azt tegnap?! Amikor még vőlegény voltaim! Amikor még nem tudtam, hogy valahányan ilyen sült bolondok! Most takarodjam?! Hát jó, de előbb megölök minden bolondot! Kiirtom az egész családot! GAZDÁNÉ: Segítség! MENYECSKE (a nagy zajt meghallotta a friss menyecske, kiugrik az ajtón. Hosszú fátyolos koszorú van a fején.) Mi van ott?! GAZDÁNÉ: Fordulj vissza, édes lányom, mert megöl ez a vadállat! FÉRJ: Meg! Minden bolondot meg! MENYECSKE (gyorsan odamegy): Mi történt? FÉRJ: Te is bolond vagy? MENYECSKE: A feleséged vagyok, édesem. FÉRJ: De anyád is bolond, s apád is bolond! MENYECSKE: Én nem vagyok bolond! FÉRJ: Nézd meg, mit csináltak! Minden kárba ment! MENYECSKE: Szent isten! (Egy-egy vigyázó lépéssel szemléli a földet.) Az edények! A daráló!... Az üveg!... A pipa!... A kalap!... A pénz!... A kard! (Felveszi a kardot.) Kié a kard? SZOLGÁLÓ: A huszáré. MENYECSKE: Hol van a huszár? SZOLGÁLÓ: Elment. Ő volt a hibás, mert miatta történt az egész. Jött ugyanis egy háborús roncs, akinek két keze nem volt, s egyik lába nem volt. S mégis azt mondta rá a huszár, hogy ember. Pedig nem ember volt, hanem roncs volt! MENYECSKE: Szegény... SZOLGÁLÓ: S ezen mi ketten összevesztünk. Ő mérgiben a kardját vágta a földhöz, velem pedig az edényeket verette oda. MENYECSKE: S aztán? GAZDÁNÉ: Aztán én kijöttem, s hát rökönyödve látom, hogy az a két bolond mit csinált. GAZDA: Igen, s erre anyád is a földhöz verte, ami a kéziben volt. MENYECSKE: S azután? GAZDA: Azután én is kijöttem, s hát borzadva látom, hogy az a három bolond mit csinált. GAZDÁNÉ: Igen, s erre apád is a földhöz verte, ami a kéziben volt MENYECSKE: Édesapám, hát magának is csak annyi esze volt? GAZDA: Jó-jó, de én már három bolondot láttam magam előtt! MENYECSKE: És te is, szerelmes uram? FÉRJ: Én is, mert én már négy bolondot láttam magam előtt, angyalom! MENYECSKE: Istenem, Istenem! Ha az a roncs ember lett volna, akkor semmi baj nem lett volna! SZOLGÁLÓ: De roncs volt! GAZDÁNÉ: Még most is folytatod, te gyermek? SZOLGÁLÓ: Jól van, hát akkor nem folytatom. (Felugrik a földről és a gazdáné elé áll.) De tessék megmondani, hogy az embernek hány keze van? GAZDANÉ: Két keze van. SZOLGÁLÓ (a gazda elé lép.) Az embernek hány lába van? GAZDA: Két lába van. SZOLGÁLÓ (a férj elé lép.) Igaz-e, hogy akkor ember az ember, ha két keze van, s két lába van? FÉRJ: Igaz. SZOLGÁLÓ (a menyecske elé lép.) Hát akkor hibás vagyok én? MENYECSKE: Nem. De ki? SZOLGÁLÓ: Mondtam, hogy a huszár! MENYECSKE: Óh, ne mondd, hogy a huszár! SZOLGÁLÓ: Jól van, nem mondom. Dehát akkor ki a hibás? MENYECSKE: Azok a hibások, kedves virágom, akik a háborút csinálják! SZOLGÁLÓ: Az lehet. MENYECSKE: Mert hát a huszár is ma ember, de holnap roncs lehet. SZOLGÁLÓ (megijed.) Óh, angyalok serege, őrizd meg attól! MENYECSKE: Bizony, mert vele is könnyen megeshetik, hogy... (Bent, e szavak alatt, felhangzik Bartók ,Töltik a nagy erdő útját, dallama, vagy éneke, s mindjárt ez a szöveg is.) Elviszik majd olyan helyre, Hol az út is vérrel festve. Vagy a golyó, vagy a lándzsa Vagy éles kard összevágja. FEGYVEREK ÁRNYA (SZÍNPADI JELENET) * 1 * Írta: Tamási Áron Irodalmi Újság Csohány Gabriella VISSZHANG Echó, az édes, élő lélek, a puszta, vad sziklán ül, szája csupa tréfa, rajtam mulat, Echó, az édes, élő lélek rajtam mulat. Előbb busongott, őszi szélként panaszkodott, majd sipolt, mint a mozdony messze, s elrobogott, Echó, az édes, mozdonyt játszott, s elrobogott... Meglestem, láttam, csupa játék, csak szeme vén, millió éve üldögél a hegy tetején, millió éve visszhangozza a hegy tetején. — Mikkor a tüzek kővé váltak, megszületett, s azóta abba sosem hagyta az életet, mindig ébren van, s mindig mondja az életet. Ös-hüllak roppant csosszanását hallotta már, tudja, milyen hangon jajongott az ős-halál — Amikor kérdem, megismétli: — az ős-halál — — És kőbaltás, nyomorult lények makogtak itt, s ő mondta, velük fújta éjek bús hangjait, a farkas-álmfa téli éjek bús hangjait— Fürtös görögök jártak erre — Te kis bolond, szerelmük neszét hogy födözte a locska lomb? — S Echó, az édes, nyelvét ölti: — a locska lomb — Lovasok jöttek feketében, akár az éj, szikrázó tűznél mulatoztak — Echó, beszélj! Sürgető hangom visszhangozza: — Echó, beszélj — — Népek bújtak ide a völgyből, sírtak sókat, bölcsőt sirattak, s porigomló városokat — Szántad-e őket? — Visszakurjant: Városokat — Ó, te rossz tündér! Nagy lehetnél, nagy krónikás, de néked mindegy: káromlás, vagy gyereksírás — ésközömbösen veri vissza:— gyereksírás — — Faggatom — szólj hát, mire vagy Csak kikacag, mint a papagály, úgy szajkózza a szavakat: — Mindent feledtél? — S fújja máris: — a szavakat — — Sajnálom szegényt. Csupa játék, csak szeme vén, millió éve ül magában, s locsog szegény, Echó, az édes, mit sem tud, csak locsog szegény ... Madara—Szófia, 1951. dec. 7, te? 1955 január 1