Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-01-01 / 1. szám - Tamási Áron: Fegyverek árnya (színpadi jelenet). Emlékezés egy székely népmesére • dráma (4. oldal) - Csohány Gabriella: A visszhang • vers (4. oldal)

4 (A szín egy falusi utca részletét mu­tatja. Szemben a gazda házának ar­ca. A ház előtt nagy és széles ambi­tus, melynek faoszlopai vannak és alacsony. Az utcára nyomul az ambi­tus, úgy annyira, hogy a járókelő, két lépcsőfokon, szinte az utcáról léphet az ambitusra.) (Bent a gazda házánál éppen lako­dalom van. Kihallatszik onnét a mű­­dal­: „Lakodalom van a mi utcánkban, Férjhez ment a gazda uram lánya. Hivatalos vagyok oda én is“ ... ROKKANT­­a ház mellett előbvilákan az utcára, miközben hangzik bent­­ről a dal. A jobb lába és a­­két kar­ja hiányzik, nagy mankón nehezen döcög előre. A ház előtt megáll és füleli az éneket. Vedlett katona­sapka van a fején, rettentő rongyos és nyomorult.) SZOLGÁLÓ (kilép a házból az ambi­tusra, a kezében ételhordó edé­nyek, egymásba rakva. A legfelső edény tetején néhány gyönyörű fánk piroslik.) GAZDÁNÉ (az ajtóból utána szól a szolgálónak.) Szedd a lábad, mert meghidegszik a drága étel! S mondd meg a tiszteletes úrnak, hogy tiszteljük ötét! SZOLGÁLÓ: Megmondom. GAZDÁNÉ: S vigyázz a levesre, ne­hogy rálocsogjon a töltött káposz­tára! SZOLGÁLÓ: Vigyázok. GAZDÁNÉ: S egye meg mindjárt a tiszteletes úr! (Beteszi az ajtót.) SZOLGÁLÓ: Egye meg. ROKKANT: Hova méssz, kedves kis­lányom? SZOLGÁLÓ (megáll.) Sietek a tisz­teletes úrhoz. Viszem neki ezt a lakodalmi ebédet. ROKKANT: Ki ment férjhez? SZOLGÁLÓ: A gazdáram leánya. ROKKANT: Hallom, most folyik a nagy ebéd. SZOLGÁLÓ: Most. ROKKANT: S mit esznek? SZOLGÁLÓ: Tyúkhús-levest, főtt tyúkot mártással, disznó sültet, töl­tött káposztát, s így tovább. ROKKANT: Látom, fánkot is. (Kí­vánsággal nézi a fártkot.) SZOLGÁLÓ: Százhúsz darabot sütöt­tünk. ROKKANT: Öt éve nem ettem fán­kot. SZOLGÁLÓ (kicsit emeli is az edényt.) Vegye el innét az egyiket) ROKKANT: Látod, nincsen kezem, kedves kislányom. SZOLGÁLÓ: Hol vesztette el? ROKKANT: A háborúban, mind a kettőt, és a lábamat is, az egyiket. SZOLGÁLÓ: Szegény ember! (Válo­gatja a fánkot.) ROKKANT: Nem vagyok én már em­ber, kedves kislányom. SZOLGÁLÓ: Hát micsoda? (Kiveszi az egyik fánkot.) ROKKANT: Roncs! Roncs vagyok, kedves kislányom. SZOLGÁLÓ: Várjon, én a szájába adom. (Eteti, a rokkant nagyokat harap.) Jó? ROKKANT (teleszájjal.) Nagyon jó. SZOLGÁLÓ: No, most menjen, mert nekem sietnem kell. ROKKANT: Köszönöm. Az Isten áld­jon meg minden jóval, kislányom. (Tovább döcög.) SZOLGÁLÓ (a rokkant után néz.) Nem ember. Roncs! HUSZÁR (a ház mellett­­kibukkan az­­ utcára. Nyalka legény, kardja is­­ van. Rákiált a szolgálóra.) Hé, ha-­­ bám! SZOLGÁLÓ (a nézésből felriad.) No- I no! Fene nagy hangja van! HUSZÁR: Megijedtél, galambom? | Gyere, hadd cirmoljam meg az ar- ♦ codon azt a bazsarózsát!­­ SZOLGÁLÓ: Cirmolja meg maga a­­ sündisznót. HUSZÁR: Ejhye, beh szúró» vagy­ te­­ kis sünmalac. (A rokkant után mu­­t­­at a kardjával.) Ki volt az az em­- * ber? I SZOLGÁLÓ: Ember? HUSZÁR: Ember, ember! Aki amott­­ döcög. I SZOLGÁLÓ: Az nem ember. HUSZÁR: Ejnye, hát látom, hogy ! ember! SZOLGÁLÓ: Mondom, hogy nem em­ber! HUSZÁR: Hát? SZOLGÁLÓ: Roncs! HUSZÁR: Hogy-hogy roncs? SZOLGÁLÓ: Úgy, hogy roncs! (Egyre emeltebb a hang.) HUSZÁR: Ne beszélj bolondot! Hi­szen az a roncs, ami roncs! Ami odavetve fekszik a földön, vagy az árokban. De aki amott megy, az a valaki, az egy ember! SZOLGÁLÓ: Maga mondta, hogy nem megy, hanem döcög. HUSZÁR: Döcög-döcög, de megy! SZOLGÁLÓ: Hát akár döcög, akár megy, de az nem ember! HUSZÁR: Tud beszélni, vagy nem tud beszélni? SZOLGÁLÓ: Tud. HUSZÁR: Nohát! Aki beszél, az ne­ked nem ember?! Te kótyagos! SZOLGÁLÓ: Maga a kótyagos! Mert tudja, ki az ember? Akinek két lá­ba van! S akinek két keze van! En­nek pedig nem vót! HUSZÁR: Bolond vagy! SZOLGÁLÓ: Maga a bolond! Huszár létkre! HUSZÁR: Ember volt! S fogd be a szád! SZOLGÁLÓ: Roncs vót! Szökjék ki magának a szeme! HUSZÁR:­­Ember volt! SZOLGÁLÓ: Roncs vót! HUSZÁR: Ember volt! Ember volt! SZOLGÁLÓ: Roncs vót! (Kimarkolja a fánkot, s a földhöz üti.) Roncs vót!... (Az edényeket is egymás­után csapkodja a földhöz.) Így ver­jen meg engemet az Isten, ha em­ber vót! Mert roncs vót! HUSZÁR (lekapja a derekáról a kardját.) Ember volt, a kutya min­denségit neki! (Földhöz veri a kar­dot.) Ember volt! SZOLGÁLÓ (síró dühében a földre kuporodik.) Roncs, roncs, roncs! HUSZÁR (a sapkáját a szolgáló fejé­hez vágja.) Hasadj ki, te béka! (El­megy.) GAZDÁNÉ (a nagy zajt meghallotta, kiugrik az ajtón. Kávédaráló van a kezében, s egy nagy zacskóban ká­vé.) Mi van itt?! SZOLGÁLÓ (ijedten felugrik a föld­ről, szepeg.) GAZDÁNÉ (lejön az ambitusról, me­redten nézi az edényeket.) Szent atyaúristen!... Mi történt itten?! (Rákiált a szolgálóra.) Mi történt itt?! SZOLGÁLÓ: Gazdáné asszonyom, es­küszöm a minden­szentekre, hogy én igaz és ártatlan vagyok. GAZDÁNÉ: Beszélj már, hogy mi történt! S hogyan történt ezzel a sok drágasággal?! SZOLGÁLÓ: Úgy történt, hogy erre jött egy huszár, s mindent hozzá­veretett velem a földhöz. GAZDÁNÉ: Hozzáveretett?! Egy huszár?! SZOLGÁLÓ: Egy huszár. GAZDÁNÉ: Hogy-hogy?! SZOLGÁLÓ: Úgy, hogy ment itt az úton egy szerencsétlen rokkant, akinek a háborúban levágták a két kezét, s az egyik lábát. Aki azt mondta, hogy ő nem ember, hanem roncs. Tetszik érteni: roncs! GAZDÁNÉ: Aztán? SZOLGÁLÓ: Aztán a huszár mégis azt mondta, hogy az a rokkant nem roncs, hanem ember. Pedig roncs volt, mert egyik lába nem volt, s két keze sem volt. GAZDÁNÉ: S aztán?! SZOLGÁLÓ: Aztán, aztán ezen ösz­­szevesztünk. GAZDÁNÉ: Ezen?! SZOLGÁLÓ: Ezen. . GAZDÁNÉ: S a drága lakodalmi ebéd, s mind az edények? Azok mi­képpen kerültek a földre? SZOLGÁLÓ: A huszár miatt. GAZDÁNÉ: És a kard? SZOLGÁLÓ: Azt a huszár verte oda. GAZDÁNÉ: Miért? SZOLGÁLÓ: Mondom, hogy össze­vesztünk! GAZDÁNÉ: Azon, hogy ember-e, vagy roncs? SZOLGÁLÓ: Mondom, hogy azon. Emlékezés egy székely népmesére. GAZDÁNÉ: Ezen a kicsiségen?! SZOLGÁLÓ: Nagy dolog az! GAZDÁNÉ (eddig visszafojtott indu­latában egyszerre kitör.) Óh, hogy az ördögök nem tudtak elvinni té­ged! Mielőtt még a házaimhoz hoz­talak! A huszároddal, s azzal a roncsoddal együtt! Hogy az én jó főztömet, s ezeket a drága edénye­ket! Egy ilyen semmiség miatt! Óh, hogy az a magasságos ég! (A kávédarálót a földhöz vágja, s rázni kezdi ég felé a zacskót, ami­ből hull a kávé, miközben átkozó­­dik.) Szakadj le, ég!... Szakadj le, szakadj le! GAZDA (a nagy zajt meghallotta, ki­lép az ajtón. A szájában hosszú pipa, kezében egy metszett boros­üveg, borral.) Mit hallok?! Mi van ott?! GAZDÁNÉ: Jöjjön, édes uram, jöjjön csak ide! Jöjjön, nézze meg, mi van itt!... Ezt a romlást... Ezt a romlást!... GAZDA (odaérkezik.) Mi van itt?! (A gazdáné dühében sír, a szolgáló pityereg.) GAZDA: Miért bőgtök mind a ket­ten? S hát ez miféle háború, itt a földön? Megbolondult valaki? Ki bolondult meg?! GAZDÁNÉ: Ez a szolgáló kárrá tette a drága főztöt, s az edényeimet mind a földhöz verte... S az egé­szet egy semmiség miatt! SZOLGÁLÓ: A huszár a hibás. GAZDA: S ez a kávéőrlő? SZOLGÁLÓ: Azt nem én csináltam. GAZDA: S mind a kávé, az egész’! SZOLGÁLÓ: Gazdáné asszonyom szórta széjjel, haragjában. GAZDÁNÉ (ráripakodik a szolgáló­ra.) Hallgass, mert kettőbe hasítlak! GAZDA (fenyegetve a gazdáné felé.) Tudni szeretném, hogy mi tör­tént!? GAZDÁNÉ: Jött egy huszár, s ez az esztelen összeveszett. GAZDA: Ki veszett össze? SZOLGÁLÓ: Én s a huszár. GAZDA: S mi fölött? SZOLGÁLÓ: Erre ment egy háborús roncs, akinek keze nem volt, s egyik lába sem volt. Arra azt mondta a huszár, hogy ember. Pe­dig nem ember volt, hanem roncs volt! S ezen összevesztünk. GAZDÁNÉ: Hallja, én uram! Ezért vertek mindent a földhöz. Ilyen semmiség miatt! GAZDA: S hát te miért, a drága ká­vét és a darálót? GAZDÁNÉ: És miattuk, hogy ők olyan bolondok voltak. GAZDA: Hej, a mindenit a sok buta asszony! állatjának! (A pipát a földhöz vágja.) A buta, bolond feje­teknek! (Rázza az üveget, a bor ki­­kiloccsan belőle.) A fejeteknek!... Nek, nek, nek! (Az üveget is a föld­höz csapja.) GAZDÁNÉ: Jaj, a drága bor! SZOLGÁLÓ: Az üveg, az üveg! GAZDA: Még ti beszéltek, kártevő fajzat! Hát azért keresem én a pénzt, hogy a levest és a húst, s az Istennek minden áldását a porba tegyétek?! Hogy az edényeimet a földhöz verjétek?! Hogy a kávét széjjel szórjátok?! SZOLGÁLÓ: A kard is itt van! GAZDA: Még te beszélsz? Te huszár­sarkantyú, te! (Nagy mérgében meg akarja ütni a szolgálót, de ahogy lendíti a karját, a szolgáló gyorsan és ügyesen a földre ül, s az ütés a gazdánét találja.) GAZDÁNÉ: Hjajj! (Szédeleg, majd a szolgáló mellé a földre rogy.) GAZDA: Esztelen bolondok! Hát ron­tani kell, pusztítani kell minden semmiség miatt?! (Rúgja az edényt, dühödten topog.) Mindjárt széjjel taposlak, mind a kettőt! GAZDÁNÉ (felugrik.) Ki öntötte kár­ba a bort?! GAZDA: Hallgass! SZOLGÁLÓ: Hát az üveg, s a pipa? GAZDA: Ne kuruttyolj! FÉRJ (a nagy zajt meghallotta a friss férj is, kilép az ajtón. Fején pánt­likás kalap, kezében egy lapos tá­nyér, s a tányéron a mennyasszony­­tánc pénze, apró pénz és bankók.) Mi van ott? Micsoda háborúság? GAZDA: Összerontottak itt mindent. FÉRJ: Ki, mit? (Odamegy.) GAZDA: Nézd meg ezt a pusztítást! FÉRJ: Hát ez hogy történt?! GAZDA: Úgy, hogy ez a szolgáló megbolondult, s anyósodnak el­ment az esze. GAZDÁNÉ: Elment a magáé! FÉRJ: Nem értem. SZOLGÁLÓ: Az úgy volt, hogy erre ment a háborús roncs, akinél a két keze nem volt, s egyik lába sem volt. S arra a roncsra azt mondta a huszár, hogy ember. Pedig nem ember volt, hanem roncs. S mi ezen összevesztünk. FÉRJ: Ki veszett össze? SZOLGÁLÓ: Én, s a huszár. FÉRJ: És aztán? GAZDA: Nézd meg! Kiöntötte a la­kodalmi főztöt, s az edényeket hoz­záverte a földhöz! FÉRJ: Kicsoda? GAZDA: Hát ez a szolgáló. FÉRJ: És a kávé, s a daráló? GAZDA: Azt az anyósod verte a földhöz. FÉRJ: Miért? GAZDÁNÉ: Mért, mért! Hát azért, hogy olyan bolondok voltak! Hogy olyan nagy kárt tettek egy semmi­ség miatt! FÉRJ: S a pipa? GAZDA: Hát mit csináltam volna? Amikor láttam, hogy olyan nagy kárt tettek nekem! S oktalan mó­don! Csak csupán azért, hogy aki­nek keze nincsen, s egyik lába nin­csen, az vájjon ember-e, vagy roncs? SZOLGÁLÓ: Roncs, roncs! FÉRJ: Ezért történt? GAZDA: Ezért FÉRJ: Ez a sok kár? GAZDA: Látod. FÉRJ: Hát ilyen emberek maguk? Ilyen családba házasodtam én be­le?! Ilyen oktalan bolondok közé?! Szégyen, gyalázat! (A­­kalapját a földhöz üti.) ! SZOLGÁLÓ: A huszár a hibás! GAZDÁNÉ: Hallgass, te béka! FÉRJ: Hát ilyen anyóst kaptam én! Akinek nincs több esze, mint egy szolgálónak? (Rugdossa a holmikat a földön.) GAZDA: Csendesebben! FÉRJ: S ilyen apósom van nekem!? Akinek annyi esze nincs, mint a feleséginek! Hát ki az isten gyűj­tött ennyi bolondot össze?! GAZDA: Bolond vagy te! FÉRJ: Én vagyok bolond?! (Dü­hödten kimarkolja a tányérból a pénzt és a gazdához vágja.) Én vagyok esztelen?! (A tányért a­ gaz­dáné előtt a földhöz üti.) Az a bo­lond, aki összevesz egy semmisé­gen! Ilyen család nem kell nekem! GAZDÁNÉ: Takarodj innét! FÉRJ: Most takarodjam?! Mért nem mondták azt tegnap?! Amikor még vőlegény voltaim! Amikor még nem tudtam, hogy valahányan ilyen sült bolondok! Most takarodjam?! Hát jó, de előbb megölök minden bo­londot! Kiirtom az egész családot! GAZDÁNÉ: Segítség! MENYECSKE (a nagy zajt meghal­­lotta a friss menyecske, kiugrik az ajtón. Hosszú fátyolos koszorú van a fején.) Mi van ott?! GAZDÁNÉ: Fordulj vissza, édes lá­nyom, mert megöl ez a vadállat! FÉRJ: Meg! Minden bolondot meg! MENYECSKE (gyorsan odamegy): Mi történt? FÉRJ: Te is bolond vagy? MENYECSKE: A feleséged vagyok, édesem. FÉRJ: De anyád is bolond, s apád is bolond! MENYECSKE: Én nem vagyok bo­lond! FÉRJ: Nézd meg, mit csináltak! Min­den kárba ment! MENYECSKE: Szent isten! (Egy-egy vigyázó lépéssel szemléli a földet.) Az edények! A daráló!... Az üveg!... A pipa!... A kalap!... A pénz!... A kard! (Felveszi a kardot.) Kié a kard? SZOLGÁLÓ: A huszáré. MENYECSKE: Hol van a huszár? SZOLGÁLÓ: Elment. Ő volt a hibás, mert miatta történt az egész. Jött ugyanis egy háborús roncs, akinek két keze nem volt, s egyik lába nem volt. S mégis azt mondta rá a huszár, hogy ember. Pedig nem ember volt, hanem roncs volt! MENYECSKE: Szegény... SZOLGÁLÓ: S ezen mi ketten össze­vesztünk. Ő mérgiben a kardját vágta a földhöz, velem pedig az edényeket verette oda. MENYECSKE: S aztán? GAZDÁNÉ: Aztán én kijöttem, s hát rökönyödve látom, hogy az a két bolond mit csinált. GAZDA: Igen, s erre anyád is a föld­höz verte, ami a kéziben volt. MENYECSKE: S azután? GAZDA: Azután én is kijöttem, s hát borzadva látom, hogy az a három bolond mit csinált. GAZDÁNÉ: Igen, s erre apád is a földhöz verte, ami a kéziben volt MENYECSKE: Édes­apám, hát ma­gának is csak annyi esze volt? GAZDA: Jó-jó, de én már három bolondot láttam magam előtt! MENYECSKE: És te is, szerelmes uram? FÉRJ: Én is, mert én már négy bo­londot láttam magam előtt, angya­lom! MENYECSKE: Istenem, Istenem! Ha az a roncs ember lett volna, akkor semmi baj nem lett volna! SZOLGÁLÓ: De roncs volt! GAZDÁNÉ: Még most is folytatod, te gyermek? SZOLGÁLÓ: Jól van, hát akkor nem folytatom. (Felugrik a földről és a gazdáné elé áll.) De tessék meg­mondani, hogy az embernek hány keze van? GAZDANÉ: Két keze van. SZOLGÁLÓ (a gazda elé lép.) Az em­bernek hány lába van? GAZDA: Két lába van. SZOLGÁLÓ (a férj elé lép.) Igaz-e, hogy akkor ember az ember, ha két keze van, s két lába van? FÉRJ: Igaz. SZOLGÁLÓ (a menyecske elé lép.) Hát akkor hibás vagyok én? MENYECSKE: Nem. De ki? SZOLGÁLÓ: Mondtam, hogy a hu­szár! MENYECSKE: Óh, ne mondd, hogy a huszár! SZOLGÁLÓ: Jól van, nem mondom. Dehát akkor ki a hibás? MENYECSKE: Azok a hibások, ked­ves virágom, akik a háborút csi­nálják! SZOLGÁLÓ: Az lehet. MENYECSKE: Mert hát a huszár is ma ember, de holnap roncs lehet. SZOLGÁLÓ (megijed.) Óh, angyalok serege, őrizd meg attól! MENYECSKE: Bizony, mert vele is könnyen megeshetik, hogy... (Bent, e szavak alatt, felhangzik Bartók ,­Töltik a nagy erdő útját, dallama, vagy éneke, s mindjárt ez a szöveg is.) Elviszik majd olyan helyre, Hol az út is vérrel festve. Vagy a golyó, vagy a lándzsa Vagy éles kard összevágja. FEGYVEREK ÁRNYA (SZÍNPADI JELENET) * 1 * Írta: Tamási Áron Irodalmi Újság Csohány Gabriella VISSZHANG Echó, az édes, élő lélek, a puszta, vad sziklán ül, szája csupa tréfa, rajtam mulat, Echó, az édes, élő lélek rajtam mulat. Előbb busongott, őszi szélként panaszkodott, majd sipolt, mint a mozdony messze, s elrobogott, Echó, az édes, mozdonyt játszott, s elrobogott... Meglestem, láttam, csupa játék, csak szeme vén, millió éve üldögél a hegy tetején, millió éve visszhangozza a hegy tetején. — Mikkor a tüzek kővé váltak, megszületett, s azóta abba sosem hagyta az életet, mindig ébren van, s mindig mondja az életet. Ös-hüllak roppant csosszanását hallotta már, tudja, milyen hangon jajongott az ős-halál — Amikor kérdem, megismétli: — az ős-halál — — És kőbaltás, nyomorult lények makogtak itt, s ő mondta, velük fújta éjek bús hangjait, a farkas-álmfa téli éjek bús hangjait­— Fürtös görögök jártak erre — Te kis bolond, szerelmük neszét hogy födözte a locska lomb? — S Echó, az édes, nyelvét ölti: — a locska lomb — Lovasok jöttek feketében, akár az éj, szikrázó tűznél mulatoztak — Echó, beszélj! Sürgető hangom visszhangozza: — Echó, beszélj — —­ Népek bújtak ide a völgyből, sírtak sókat, bölcsőt sirattak, s porigomló városokat — Szántad-e őket? — Visszakurjant: Városokat — Ó, te rossz tündér! Nagy lehetnél, nagy krónikás, de néked mindegy: káromlás, vagy gyereksírás — és­­közömbösen veri vissza:­­— gyereksírás — — Faggatom — szólj hát, mire vagy Csak kikacag, mint a papagály, úgy szajkózza a szavakat: — Mindent feledtél? — S fújja máris: — a szavakat — — Sajnálom szegényt. Csupa játék, csak szeme vén, millió éve ül magában, s locsog szegény, Echó, az édes, mit sem tud, csak locsog szegény ... Madara—Szófia, 1951. dec. 7, te? 1955 január 1

Next