Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-01-29 / 5. szám - Kellér Andor: A titkos lakó • Nagy Lajos (4. oldal) - Tyihonov: Tyihonov a magyar irodalomról (4. oldal) - Lányi Sarolta: Három költő • könyvkritika • Boda István, Pákolitz István, Petrovácz István versei (Szépirodalmi Könyvkiadó) (4. oldal)

4 Irodalmi Újság Kellér Andor A TITKOS LAKÓ 1923 őszén Zsolt Bélának a Royal Szálló ötödik emeleti szobájában ismerkedtem meg Nagy Lajossal. Valaki vidékről demizsonban bort hozott fel, előkerültek a poharak és az ital nyelvet oldó, feszélyt, gátlást levetkező levegőjében pompás éjszaka kerekedett, öten voltunk, csupa szakmabéli, de a mesterség dolgairól alig esett szó. Ez az éjszaka már azért is emlékezetes marad számomra, mert akkor láttam először és utoljára inni Nagy Lajost és Zsoltot is, holott életük végéig útitársuk, szemtanújuk voltam. Nagy Lajos régi betyárnótákat énekelt, meleg, szívbe lopózkodó hangján. Majd sakktábla került elő , Nagy Lajos mérkőzött valamenynyiünk ellen, bástya előnyt adott és könnyen győzött. Később „híres ember“-t játszottunk és G betűből száznegyven nevet írt tíz perc alatt, legalább két liter igen erős bor benyakalása után. Hajnal felé szedelőzködtünk, csak Nagy Lajos maradt. Amikor kóvályogva leérkeztünk a kapu elé, ahol a borzongató, hűvös szélfúvásban még mámorosabbak lettünk, tájékozatlanul megkérdeztem: „Lajos miért maradt fenn?“ Mire a válasz így hangzott: „Hát nem tudod? Titkos lakó Bélánál!“ Mielőtt megmagyaráznám, mi is az a titkos lakó, előbb elmondom, hogyan is élt ebben az időben Nagy Lajos. Én ugyanis odasodródtam hozzá, illetve kávéházi törzsasztalaihoz. Húsz éves voltam, irodalmat reggeliztem, irodalmat ebédeltem, az írás fontosságának tudatával valósággal megtelítődtem. Regényeit, novelláit eléggé jól ismertem és eklektikus rajongásomban szinte egyformán tudtam lelkesedni Nagy Lajos lefojtott, pontos, csak a jellemzőt kereső puritán műveiért és a tőle oly távoli Krúdy képgazdagságáért, meghökkentő hasonlataiért, a félmúlt párás ködében álmodozó figuráiért. Megdöbbentett, hogy küszködik, hiszen akkor már a Nyugat folyóirat és az írásértők fémjelzett írója volt, jelentékeny kötetekkel a háta mögött. Csak kevés novellát tudott elhelyezni, azt is kis pénzért, gyakran megalázó körülmények között. Több könyvét maga adta ki, kávéházakban gyűjtött előfizetések alapján. Munkáiról nem beszélt, de ha mondjuk megdicsérték valamelyik novelláját, töviről-hegyire kikérdezte az illetőt, miért tetszett neki az írás? Ha az indokolást nem találta megfelelőnek, már el is nézett a feje felett. Halála után feleségétől tudtam meg, hogy a Baumgarten-díjat számára követelő cikkeim mind ott sorakoznak egy skatulyában. Soha ezekről az újságcikkekről egy szót nem ejtett, meg nem köszönte. Természetesnek találta. Barátságába fogadott, már persze a maga szeszélyes módján, mert személyi vonzalmaiban rendkívül változékonynak mutatkozott. Ritka kegy ért, amikor engem, a húsz évvel fiatalabbat kitüntetett tegeződésével. Mint Csortos Gyula, a másik magányos farkas, ő is konok, eltökélt magázódó volt; negyven évi, nagyjában szívélyes ismerettség után is magázódott több írótársával. A közönség abban az időben nem ismerte. Az még érthető lenne, hogy a leleplezőt, a polgári társadalom illúziótlan boncolóját nem szerették. Ám ismétlem: a nevét sem tudták. Akkoriban még divatos volt az írók körében az egyéni különcségek kidomborítása, az eredetieskedés. Nagy Lajost ízlése megóvta a figyelem felkeltésének ily olcsó módszereitől. A neve is túlságosan szürkén, könnyen felejthetően, köznapiasan hangzott: Nagy Lajos. (Nem is szólva arról, hogy gyakran feltűnt egy-egy Nagy Lajos nevű író még vidéken is.) Amikor ezt említettem neki, jellegzetes mozdulatával felém bökött: „Igazad lehet. Rossz név.“ Abban az időben egy százezer koronással, a későbbi nyolc pengővel a zsebben nem érezhette magát elveszettnek az ember, ha történetesen valamely szerény kávémérésben, ahogy akkor nevezték: csehóban, kis kávéházban, vagy pirosterítős étkezdében ücsörgött. Ám Nagy Lajos drágább helyeken élt: a korabeli kuplék „tükörfényes“ kávéházainak ablakaiban merengett és nézegetett az elvonuló nők után. Ez a párduckarcsúságú izmos férfi, ciki mindig készenvett, sőt gyakran örökölt és sohasem testére szabott ruhákban járt, rengeteg fájó vereséget szenvedett a nőktől. Mennyi keserűség gyűlt fel benne a tűrhető öltözék hiánya miatt! Olvassuk csak el a „Szégyen“ című döbbenetes erejű novelláját, így formálódott ki benne az a végleges nézet, hogy csak a pénz érdekli a nőket. Nem élt a szokványos nőtleterítő férfi fogásokkal: nem ígért, nem hitegetett, nem hízelgett, nem duruzsolt, nem nagyzolt, nem alakoskodott, hanem ehelyett furcsán ható, szinte személytelen módon, tárgyilagos, igazságratörő, lényeges kérdésekkel fordult azokhoz a nőkhöz, akiket meghódítani szeretett volna. Egy találkozón szigorúan megkérdezte a nőtől: „Miből telik magának feketekávéra?“ Egy másik lány, aki tetszett neki, megpillantva a Lajos zsebéből kikandikáló Faber ceruzát, azt incselkedően, kedveskedve kérte tőle. Mire ő elkomorult, otthagyta és örökre kiiktatta ismeretségi köréből. „Mert az a nő a ceruzát az eljövendő szerelmi viszonyra kérte előlegül“ — magyarázta s a nő helyett a harmincfilléres ceruzát simogatta meg nagy szeretettel. Oh, hogy szeretett enni, sokat, sokfélét, csillapíthatatlan vággyal. Reggeltől estig mindig „fogyasztott“, elindulva a Japánból, megtelepedve az Abbáziában, az Angolban, a New Yorkban és végső állomásán, a Simplonban, majd délután vissza, menetrend szerint. (A nap minden szakában pontosan meg lehetett mondani, hol tartózkodik.) Délben hazaugrott ebédelni a mamához, az utolsó falatokat már a lépcsőházban nyelte le, de egy órával később a Zeneakadémiával szemben a hentesüzletben csomagoltatott melegkolbászt, ropogós-porcogós nyelvet, szakértői módon válogatott fejhúsrészt, sok apró virgonc, kis uborkával. Mindezt a kávéházban rögtön megette, sohasem teával, hanem szűrt tejeskávéval. Mintha örökös éhenhalási félelmében tartalékolt volna ilyenkor, így élt öt kávéházban, ahol a fény, a meleg, a terített asztal, az ismerős pincérek testvéries, de szerény udvariassága az otthont pótolta. Ám ez a figyelmes, kutatópillantású férfiú az öt kávéházban többet, igazabbat látott, mint sok más író, aki öt világrészben kalandozott. Az írásaiból oly ismerős polgárok kávéházaiban élt: az elhízott, dísznővel bevonuló pöffeteg fezér, a paragrafusok között ravaszul eligazodó ügyvéd, a sikeres üzletember és más, hasonló címkéjű példány között. Akikről utálattal állapította meg, hogy semmiről sem lehet velük beszélni. Nincs olyan probléma, amely érdekelné azokat: csak az üzlet, a nő, a botrány, akkor élénkülnek fel. Köztük élt, de nem velük; munkája nyersanyagának tekintette őket. A titkos lakó. Úgy alakult a dolog, hogy Zsolt Béla felszólította az éppen hónapos szoba gondokkal bajlódó Nagy Lajost, aludjék nála a díványon. Az úgynevezett „pótdíványdíjat” nem kell fizetni, mert az igazgatóság előtt ez titok lesz, a személyzetet meg Béla „megkeni“, így került írónk az ingyenes fekhelyre, a Royal szálló ötödik emeleti szobájába. Akkoriban több, a fórumon ágáló, könynyű pénzű újságíró lakott ott. Lelkesen színezték ki a hotelélet gyönyörűségeit: hideg- meleg víz, fürdőszoba és a csengő, egy nyomásra a szobaaszszony jelentkezik, kettőre a sohndiner, háromra a szobalány, négyre a szobapincér, akár éjjel egykor, ha megéhezett az ember. Lenn a portán feljegyzik, ki kereste a szerkesztő urat és kívánság szerint felengedik, vagy ha gyanús hitelező képe van, elküldik. Persze a gázsit napok alatt felemésztette az osztályok között lebegő újságíró polgárutánzó költséges szállodai élete, dehát sebaj, akkor jött az úgynevezett baráti kölcsön, meg egyéb „újítás“. Zsolt azért vette magához Nagy Lajost, mert neurotikus félelemérzései miatt húszlépéses utakra is társat keresett, a szálló folyosóján nem mert egyedül végigmenni, éjszakára még ruhásszekrényét is kulcsra zárta. (Érdekes, hogy Zsoltnak ezek a szomorú tünetei később a munkatábor, Bergen-Belsen és súlyos betegségének megpróbáltatásai között csaknem teljesen elmúltak.) Micsoda tűz-víz légkör támadt abban a kis hotelszobában, Zsolt úgy lobogott, mint szélben a fáklya. Nagy Lajos olyan csendes volt, mint egy falusi ház nyugvás után. Amaz ígért és hitte is, hogy megtartja, csak éppen elfelejtette a következő percben, ez takarékoskodott a szóval, mindig a valóság korlátai között mozgott. Zsolt a részleteket ragadta ki, Nagy Lajos az apró mozaikokat is az egészbe illesztette. És ez a két ember élt összezárva egy szobában. Ha az ember reggel találkozott Nagy Lajossal, az összecsapta a kezét és így szólt: „Te ez a Zsolt... nahát...“ Viszont, ha Zsolttal akadt össze, az szokása szerint tenyerével szája előtt hadonászva álmélkodott: „Ilyen ember, mint ez a Nagy Lajos ...“ Zsolt az a fajta sugárzó ember volt, aki körül hódoló udvartartás alakul ki. Már kora reggel ellepték a szobát rajongó famulusai, ingyenes és tevékeny titkárai, lelkes szolgái és egyéb hívői, közöttük egy tettrekész nő, aki az öltözködésében segített, mert Béla soha nem találta a zokniját, sem a cipőjét. Viszont a pótdíványon szundító Nagy Lajossal senki nem törődött, a nők csipogtak, a férfiak dörmögtek, Zsolt negyedóránként felolvasta új írásait és Nagy Lajos ebben a zűrzavarban ébredt hónapokon keresztül. Egy napon leköltözött a negyedik emeletre, ugyancsak titkos lakónak, a humorista Kálmán Jenő szobájába. A négysoros versek mestere gyengéden kezelte illegális albérlőjét. Például megkérte, ne tegye ki cipőjét tisztításra, mert akkor a pótágyat felszámítják. Nagy Lajos bólintott és továbbra is kirakta cipőjét, mert a fontos szempontról következtesen elfeledkezett. Erre Kálmán tapintatból nem tette ki a maga cipőjét. A humorista rendszerint két óra felé érkezett meg. Nagy Lajos mindig később, rendszerint hajnalban vetődött haza. Már akkoriban elkezdődött Nagy Lajos nagyotthallása, amit — a beszélő száját élesen figyelve — élete végéig elég ügyesen leplezett. Nagy Lajos, minthogy rosszul hallott, rengeteget csörömpölt, tett-vett, sőt kedves szokása szerint még amerikai mogyorót is ropogtatott. Mindezt Kálmán Jenő bölcsen elszenvedte, így élt a cirádás, csupa-arany, csupa dísz Royalban, kegyelemdíványon ez nagy író, férfikorának, alkotóképességének delelőjén. Vajon micsoda lelki sérülések sebeződhettek fel benne, akár az észre nem vett, éppenhogy jelenlévő statiszta-szereptől Zsolt szobájában, akár a kis Kálmán tapintatától. Néha a gondoskodó figyelem is dühre ingerel. A titkos lakó ezeket a lelki terheket a sírig cipelte magában. ★ Utoljára a Hungária kávéházban találkoztunk. Kiderült, hogy ő is az Esti Budapesthez igyekszik, én is. Feleségének, Szegedi Borisnak megjelent egy novellája, átmegy a honoráriumért. Rám is utalvány várt ott. Felállt és rozzantan, sűrűn pihenőt tartva, gyakran elfújva, roppant lassan kocogott át velem a József körúti Szikra-házba. Ott közölték, várnunk kell, most hozzák a pénzt a bankból. Leültünk és mint mindig az utóbbi időben, betegsége miatt panaszkodott. Néztem jólszabott ruhájában ezt a megtört, gyakran síró, elfáradt, ideges aggastyánt és arra gondoltam, miért nem tudott ilyen öltönyt csináltatni harminc évvel ezelőtt, amikor kigyult szemmel bámult a kávéház szőnyegén lépdelő nők után. Aztán az utalványt keresve, előszedte pénztárcáját. Olyan százforintosok kandikáltak ki onnan, amelyekből nem kívánt többé porcogós nyelvet, oldalast, vagy forró kolbászt enni. Kérdéseiből kiderült, hogy járatlan a személyes pénzfelvételben; ő, aki valaha lábon költötte el a termést, mostanában ki tudta várni, míg tiszteletdíját a postás kézbesíti pasaréti villalakásába. Arra gondoltam, hogy minden későn jött: a ,,jóesésű“ ruha, a pénz, a villalakás. Úgy látszik, megérezte, hogy a régi szemtanú mire gondol. Az egykor kősziklakeménységű, soha nem érzelgő Nagy Lajos gyengéden megsimogatta arcomat, majd kezemre helyezte kézfejét — hosszú percekig némán üldögéltünk. Tyihonov a magyar irodalomról Az Irodalmi Újság közölte kivonatosan Tyihonov beszámolóját a jelenkor haladó irodalmáról. Most a teljes anyagot tartalmazó brosúra alapján pótlólag közzéteszszük Tyihonov beszédének a magyar irodalomra vonatkozó részeit. ... A népi demokrácia országaiban már a felszabadulást követő első években alkotott irodalmi műveket áthatotta az a törekvés, hogy az olvasót hazafias szellemben neveljék s művészien tükrözzék a szocialista humanizmus nézőpontjából a népek életében bekövetkezett nagyjelentőségű változásokat. Ezekben az években jelentek meg Magyarországon Zelk Zoltán, Benjámin László, Kuczka Péter és mások költeményei, melyekben megénekelték a burzsoá feudális iga alól felszabadult haza drága földjét, a nép alkotó erőit. A valóságábrázolás új eszmei-esztétikai elvei alakulnak ki. Megszületnek az első tehetséges szépprózai művek az új életről. Veres Péternek a „Próbatétel“ című gyűjteményben megjelent elbeszélései a földreformról, a magyar falu szövetkezeti mozgalmának kezdeteiről szólnak. Nagy megjelenítő erővel ecseteli az író a tegnap még jogfosztott napszámos nép politikai és erkölcsi újjászületését... ★ 1949 és 1954 között a népi demokrácia országainak irodalma újabb nagy sikereket ér el. Az írókat az a törekvés lelkesíti, hogy megértsék és megértessék, megmutassák a meglévőben azt, ami a szocializmus felé való feltartózhatatlan fejlődés során kialakul. Szabó Pál „Új föld“ című regényében, amely a jelenkori magyar irodalom jelentős műve, epikus nagyvonalúsággal, meleg humorral és az egyszerű dolgozó ember iránti szeretettel beszéli el az egyik legelső mezőgazdasági szövetkezet megalakítását, növekedését és föllendülését. Urbán Ernő „Tűzkeresztség“ című drámája, Nagy Sándor elbeszélései arról szólnak, mily nehéz, de mélységesen törvényszerű és mennyire helyesnek bizonyul a középparaszt útja a szövetkezetekben. Szeberényi regénye „A hegyek elmozdulnak“, valamint„Hét nap“ című elbeszélése a Magyarországon megindult sztahanovista mozgalom tükrében a munkásosztály legjobb típusait ábrázolja. ... A szegényparasztok kizsákmányolásának és elnyomásának múltbeli szörnyűségeiről beszélnek Veres Péter regényei a „Szolgaság“ és a „Szegények szerelme“, valamint Darvas Józseftől a „Város az ingoványon“. Az új élet embereit jellemzi Veres Péter „Almáskert“ és a „Rossz aszszony“ című elbeszéléseiben, úgyszintén Szabó Pál legújabb műveiben... ★ Vannak tisztán történelmi témáról szóló regények is, mint például magyar írók művei Rákóczinak XVIII. századbeli szabadságharcáról. ★ A legjobb jelenkori lengyel, csehszlovák, bolgár, albán és román költők között Tyihonov felemlíti beszámolójában az élő magyar költők közül Illyés Gyulát, Kuczka Pétert, Benjámin Lászlót, Zelk Zoltánt, Juhász Ferencet és Tamási Lajost. HÁROM A Szépirodalmi Könyvkiadónál csinos kiállítású kötetben jelentek meg Boda István, Pákolitz István és Petrovácz István versei. Fiatal, vagy kezdő költők mindhárman, nyilván még nem nagyon terjedelmes „életművük“ válogatott darabjai kerültek egymás mellé. Nem „ütik“ egymást Petrovácz néhány jellegzetesebb versét kivéve, békésen s a legnagyobb harmóniában férnek meg így együtt. Ez az egyébként kellemes összhang azzal a hátránnyal jár, hogy az olvasó alig veszi észre, mikor a Boda-versek után a következő szerzőnél lapoz bele a kötetbe. Legalábbis ez az első benyomás. Közelebbről megnézve természetesen kitűnik, hogy három induló költővel állunk szemben, akik, ha majdnem mindig ugyanazon a hangszeren , összehangoltan zenélnek is, de nem egyenlő erővel, nem egyforma virtuozitással és hangszínnel. Boda István néhány verse, mint a „Tücsökdal“, „Már a lombon...“, „Te vagy ma minden“ (eltekintve gyengén sikerült első szakaszától) megmutatja képességének felső határát, legmagasabb színvonalát, amit azonban ritkán ér el. Mi a hiba? Legtöbbször a végig nem gondolt, s nem eléggé átfűtött mondanivaló, vagy a kifejezés elnagyoltsága- olykor képzavar, vagy nyers, fel nem oldott Ady-utánérzés (Pöröly pöngött). Óvakodnia kell a költőnek ilyenfajta fogalomzavartól: „Szemed fényében nyugtalan — megreszketett az idegem“. Csokonairól írt megemlékezésében is üresen kong ez a sörpár: „ ... mikor már Vitéz halva feküdt — és elnyúlott dermedt meredten“. Vagy, hogy szabad egy jól indult verset úgy elejteni, mint Boda tette utolsó szakaszával a „Feladat“ címűt? Egy „feladat“ megoldását a költő tartsa önmagára is kötelezőnek, s inkább legyen az a vers egy strófával rövidebb, ha egyszer már az érzelmi fűtőanyag kifogyott... Pákolitz István tágabb látókörű és reálisabb szemléletű költői verseire jellemző az ötletesség, a „csattanós“ befejezés, s általában a megmunkálás gondossága. Nézzük meg nála is termésének legjavát, s azután keressük „a kákán a csomót“, ami a költészet növényvilá gÖLTŐ jában nem is olyan ritka természeti tünemény. Általában nagyon sikerültek Pákolitz családi jellegű és szerelmes versei, úgy értve, hogy hatásuk zavartalan. Sokáig emlékezünk néhány olyan miniatűrjére,melyekből kicsendül a családapai büszkeség, s a férfi szerelme, „konok, szép hűsége“ mellett a hálás megbecsülés hangja is a családanya fészekmelegítő munkája iránt; az igazi élettársi szolidaritás közelről figyelő, reális szemlélete. A „Tű“, „Feleségemhez“, „Október“, „Szombat délután“, s különösen az „Est“ című, kevés szóval sokat megéreztető versek hangulata tovább muzsikál az olvasóban. S gondolatokat ébreszt. Kevesebb újat hoznak a munkát dicsőítő, resteket korholó versek, meg a „Xéniák“. De bizonyos, hogy Pákolitz válogatása valóban választékos, kényes ízlésű, igényelt költőtermészetre vall. A rá jellemző szűkszavúsággal szép emléket állít Radnóti feledhetetlen alakjának is. Petrovácz István verseinek erőteljesebb a hangvétele, mélyebbre ásó a mondanivalója, és bár olykor érdes, de határozottabban megkörvonalazott írói egyénisége köti le a figyelmet. A nála nem ritkán felbukkanó oktató hang — ami általában kevéssé vonzó eleme a lírának, — az ő verseiben igazi szenvedélyből, a szocialista ember felelősségtudatából ered. A válogatott talán legszűkmarkúbban eddigi írásaiból, bizonyára sok kísérletezés, útkeresés, s — talán — el-eltévelyedés is jelzi idáig megtett útját, de ha kiérlelődik, s még több olyan jóízű gyümölcsöt nevel, mint a „Perc“ című, vagy a „Távolból“ írt verse, komoly értéket jelent majd költészetünk fiatal ígéretei között. Szatirikus kísérletei is igen sikerültek, különösen a „Panaszkönyv“ és még egynéhány. A kötet megjelenése óta Petrovácz István sem várt tétlenül a kritikára, folyóiratainkban fel-feltűnik a neve, egyre érettebb írások alatt. Kívánjuk neki is, két költőtársának is, hogy még több húron zengő, még tisztább még messzebbre elható legyen énekük. És szívesen ízlelnénk verseikben szűkebb hazájuk vidéki zamatát is — ez ma már nem „provincializmus“. Lányi Sarolta 1955 január 29.