Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-01-01 / 1. szám - Ortutay Zsuzsa: Bihari nótája • balett • Bihari nótája, szövegkönyv Bálint Lajos és Oláh Gusztáv, zene Kenessey Jenő, Operaház (8. oldal) - Urbán Ernő: Ahogyan nem szabad (Jámbor kérelem) • reflexió • Palotai Boris-Gertler Viktor: Én és a nagyapám c. film (8. oldal)

8 BIHARI NÓTÁJA Az Operaház új magyar balettje, a Bi­­hari nótája, a közönségből és a kri­tikusokból a legellentétesebb véle­ményeket váltja ki. A legforróbb lelkesedéstől a merev elutasításig és a kettő közötti széles skálán nyilat­koznak a hivatalos és nemhivatalos bírálók és méltatók. A táncjáték már vita közepette jött létre. A szöveggel, s részben a zenével szállt vitába Harangozó Gyu­la,­ aki koreográfiai munkássága so­rán úttörő lépéseket tett a magyar nemzeti balett megteremtéséért. Egy készülő mű alaprajzáról kezdemé­nyezett vitát azért, hogy a bemu­tatandó mű a legjobb legyen. A vita akkor nem bontakozhatott ki. A balett alkotói munkához fogtak, hogy a kész mű döntse el, kinek van igaza. Most újra fellobban a vita. Mind az Operaházi kollektíva lelkes és tehetséges munkájának eredménye­ként bemutatott mű, mind pedig a magyar balettművészet fejlődésé­nek jelentősége megérdemli, hogy ez minél mélyebb, minél szélesebb­­körű legyen. Mi az, ami a lelkesedést, és mi az ami a vitát kiváltja? Lelkesedés­re mindenekelőtt a táncjáték kore­ográfusának, Vashegyi Ernőnek a munkája ad okot. Tehetségének már előbb is tanújelét adta, itt vált ki­váló alkotóművésszé. Poétikus és gazdag fantáziája szebbnél-szebb táncok sorozatát alkotta meg. A négy felvonás szinte minden mozza­natát táncokkal oldotta meg,­­a ma­gyarázó pantomimot csak ott hasz­nálja, ritkán, ahol erre a szöveg erő­sen kényszeríti.) Ezek a táncok egyé­niek, változatosak. A bensőséges, finom lírától, a hősi pátoszig, a fi­nom iróniától, a kacagtató humorig, az őszinte játékosságtól, a hideg­­merev finomkodásig az érzelmek, a magatartás széles skáláját fejezik ki. A csoporttáncokat, jeleneteket nem egyarcúan oldja meg, hanem egyéni kis szerepekre bontja, s ez­zel tehetséges balettkarunk majd minden művészének alkalmat ad ar­ra, hogy karakterizáló tehetségét kibontsa. Jól osztotta el a szerepe­ket is. A balettkar művészei a na­gyok és kisebbek, tehetségüknek leg­javát adták, s ebből a kitűnően összehangolt, sok egyéni művészet­ből bontakozik ki az az össz­munka, ami a Bihari nótája táncait sikerre viszi. E cikk keretei nem engedik meg a részletes elemzést. Külön méltatást érdemelnének az egyes táncok, a balettkar művészei és a ragyogó, szellemes színpadi ki­állítás mesterei: Fülöp Zoltán, Oláh Gusztáv és Márk Tivadar. Vashegyi Ernő nemcsak a részle­teket oldotta meg finoman és gazda­gon, hanem sikerült ezeket nagy­vonalúan egységbe is foglalnia. Ez pedig nem volt könnyű feladat. A darab formai problematikája: a klasszikus balett, a magyar paraszt­tánc, a nemesi verbunkos és a német tánc egységét és ellentétét kellett megteremtenie a táncjátékon belül. Nemcsak egymás mellett felsora­koztatni, ahogyan a cselekmény kí­vánja, hanem a verbunkos és a ma­gyar népi táncok esetében a klasz­­szikus balett elemeivel összeötvözve továbbhaladni a nemzeti balett-stílus megalkotásának útján. A különböző táncstílusok egymás mel­lett való megjelentetése sikerült. Magától értetődő, jól illeszkedő, ter­mészetes. S ez nagy eredmény. Az „összeötvözés“’ pedig kitűnően meg­valósult a verbunkosokban. Szeren­csés gondolat volt a balett alapmotí­vumául a verbunkost választani. Eszmeileg azért, mert megszületésé­nek korába ágyazva a magyar ha­­zafiság forró levegőjét árasztja, s ma is elragad pátoszával. Formailag pedig azért, mert ma, a magyar nemzeti balett-stílus fejlődésének e pillanatában a verbunkos-tánc bele­­építése a nagyobb színpadi formába, a klasszikus balettba, könnyebben, szervesebben történhetett meg, mint a népi táncoké. Mi sem bizonyítja jobban ezt a gondolatot, mint a Bihari nótája forró sikerű verbunkosai. Ahogyan Vashegyi Ernő a színpadra állítot­ta a férfi­kar csoportos táncaiban, de különösen abban a megvalósí­tásban, ahogyan azt Fülöp Viktor az ifjú nemes Baltaváry szerepében teszi. Ezekben a verbunkos szólókban a koreográfus is, a táncos is, (a kettőt itt nem választják szét, együtt alkot­tak nagyot), a tánc legmélyebb lé­nyegét ragadják meg. Olyan tánc ez, amelyet túláradó érzelem, indulat, szenvedély lobbant ki. Belső tűz mozdítja meg a táncos tagjait, s úgy ragadja el, hogy meg sem állhat, míg indulatait ki ne­m * Táncművészet, 1954. április. tombolta. A táncos lendülete, a tánc szabálytalan szabályossága, amelyben a belső tartalom úgy süt át a formákon, hogy mindannyiunkat magával ragad a táncos hős lelke­sedése, szenvedése, hősiessége, mint minden nagy drámai szerep, minden nagy alakítás. Ezekben a verbunkosokban (ame­lyekben a nemzeti formát olyan lé­nyegesen és finoman rajzolta meg a koreográfus és oly hiteles erővel közvetíti a táncos), benne van a ha­­zafiság forró pátosza, benne van az egész balett mondanivalójának a lé­nyege. Ezek a táncok az új balett legna­gyobb eredményei. Nagy erénye a koreográfusnak az is, hogy a balett egy újabb nagy lé­péssel közeledett a népi táncok meg­értése felé. Ez azonban a magyar nemzeti balettstílus kialakításának a nehezebb útja, s ezért itt az ered­mény még nem teljes. Ez talán nem is elsősorban a koreográfia formai problémáiból adódik, hanem abból, hogy a nép ábrázolása balett színpa­dunkon még nem eléggé tisztázott, nem eléggé törekszik a realitásra, a táncok előadásmódjában még fel­felbukkan valamiféle hamis játékos­ság, népieskedés, bensőséges egy­szerűség helyett túlzsúfoltság. Mé­gis érezzük a koreográfus és a tán­cosok egészséges törekvését a népi táncalkotás megértésére és arra, hogy hozzájáruljanak a népművé­szet hatása alatt fejlődő nemzeti balettstílus megteremtéséhez a ba­lett színpadon. (Különösen az első felvonás férfitáncaiban.) A nemzeti balettstílus kialakításának útjáról, mint az áttörés egyik leg­nehezebb problémájáról, — akár a Bihari nótájával kapcsolatban, akár általában, — érdemes és kell is vi­tatkozni. Ezzel már eljutottunk azokhoz a kérdésekhez, ahol a Bihari nótája vitát vált ki. Ilyen a táncjáték zenéje. Kenessey Jenő igen nehéz feladatot vállalt a Bihari nótája megkomponálásával. A zene sok megragadó egyéni dal­lamot szólaltat meg, népdalokat dolgoz fel és néhány táncrapezsdítő korabeli verbunkost, amelyeket a lírai lassútól a forradalmi lendületig Berzsenyi szavával a „hősdalig’­ fokoz fel. A főszereplőket jellemző és velük fejlődő sok szép zenei té­mát teremt meg. Szellemes iróniával kíséri a Kärtner Thor színházban játszódó jeleneteket. Sokszor ragad magával és vált ki erős érzelmi ha­tást, reagálást a hallgatókból. Zené­je kitűnően simul a táncokhoz és részese azok hatásának. Mindezt a részleteiben szép ze­nét mégsem sikerült a szerzőnek egységbe foglalnia. Noha Kenessey Jenő művészetéről, bátor kísérlete­ző, úttörő munkájáról és hűségé­ről a magyar balettszínpadhoz, a magyar nemzeti balett ügyéhez, csak a legnagyobb tisztelet és elis­merés hangján szólhatunk, mégis, sőt épp ezért, ettől a művétől vala­mit számon kell kérnünk. Mégpe­dig nem elsősorban a tematika problémáját, hanem az egyéni meg­formálást, a feldolgozás „hogyan’­- ját, az új alkotást. Hadd idézzük Bartók Bélát: „... a zeneművészet­ben, irodalomban, szobrászatban vagy festészetben nem az a fontos, hogy milyen származású témát dol­gozunk fel, hanem az, hogy hogyan dolgozzuk fel azt. Ebben a „ho­gyan”ban rejlik a művész tudásá­nak, formáló és kifejező erejének, egyéniségének a megnyilatkozása.“ Kenessey Jenőnek nem szabad eb­ből a „hogyan”ból engednie, nem szabad megalkudnia. Itt hadd tegyük hozzá: az, hogy hiányolhatjuk az egységes zenei al­kotást, nem csupán a zeneszerző hibája. Az okot a táncjáték szöve­gében is kell keresnünk. Bálint Lajos és Oláh Gusztáv szö­vegkönyvének kitűnő alapgondolata: a verbunkos-zene jelentősége a ma­gyar nemzet öntudatra ébresztésében. A táncjáték a XIX. század 20-as éveiben játszódik, amikor a magyar köznemesség harca a nemzeti állam gondolatáért és ellenállása az oszt­rák gyarmati elnyomással szemben a magyar nyelv és művészet fejlesz­tésében jutott kifejezésre. A mese meglehetősen sovány. Bal­­tavárynak, az ifjú köznemesnek és egy szigligeti szőlőbirtokos lányá­nak, Török Ilonának a szerelme egy erőszakos csók miatt megszakad. A fiatalember emiatt Bécsbe szalad testőrnek. Innen egy híres olasz ballerinával való kalandja és a császári udvar előtt eljárt „rebellis“ verbunkja után visszatér hazájába és Ilonához. A lány szüleinek bir­tokát közben egy kikosarazott né­met tiszt bosszúból elkoboztatja. A dunántúli városka postakocsi állomásán robban ki az ellentét a németek és a Baltaváry vezette ma­gyarok között, akik a tánc lendüle­tével valósággal kisöprik a némete­ket. Ilona és Baltaváry pedig újra­­megtalálják egymást. A balettszöveg alkotói nem dön­tötték el azt az alapvető kérdést: várjon lehet-e és kell-e a táncjáték­tól a realista megoldásokat, a va­lóság lényegének az ábrázolását követelni. Az a véleményem, hogy feltétlenül lehet is, kell is. A XVIII. század óta folyik a harc a pusztán látványos balett és a cse­lekményes balett között. És ma az egész világ haladó balettművészete a cselekményes balett mellett dön­tött. A leghaladóbb irányzat pedig a valóságábrázolás, a történeti, em­beri, drámai hitelesség igényével lép fel. A realista balett nem áll szemben azzal a látványossággal, amely a mondanivaló szolgálatában áll, mert ez a színpadi tánc lényegé­hez tartozik. Az igény tehát ma a valóság lényegének ábrázolása, a mi­nél gazdagabb, kifejezőbb táncok­kal. A Bihari nótájából nem hiány­zik a látványosság és ez nem hibája, hanem erénye a táncjátéknak. Ami azonban a valóságábrázolást illeti, ott bizonyos igénytelenség, megol­datlanság mutatkozik. Történelmi balett a „Bihari“1? Névadó hőse élő történeti alak. Egyik „konfliktusa’1 (a nemzeti kér­dés) történeti valóság. A táncjáték mégis teljesen mel­lőzi vagy csak felületesen jelzi a magyar és osztrák viszonyok szem­beállítását. (Illetve csak a negyedik felvonásban, tehát a cselekmény ki­bontakozása szempontjából túl ké­­sőn ábrázolja.) Az első felvonás szüreti idillje ért­hetetlenné teszi azt, hogy mi vonzza Baltaváryt a testőrök közé. (A sze­relmi konfliktus ehhez nem elég). Azt még felszínesen is alig érzékel­teti a balett, hogy Magyarország szá­mára mit jelentett a német elnyo­más. Ezek hiánya miatt az egész baletten végighúzódó konfliktus felületes, mondvacsinált marad és mind Bihari, mind Baltaváry hazafiságának mélyebb felfogását lehetetlenné teszi. * Billári János, a balett névadó hősé­nek alakját nem rajzolták meg a szöveg írói, ezért birkózik a megold­hatatlanul nehéz művészi feladattal két olyan kiváló táncosunk, mint Sallay Zoltán és a fiatal Eck Imre. És mégsem tudják a verbunkos muzsika híres mesterének emberi alakját elénk állítani. Hamis képet kap a néző Bihariról. Tudjuk, hogy nem egyszer játszott a császári udvar előtt is, miért kell tehát be­csempészni a testőrpalotában ren­dezett ünnepségre? (Mennyivel ti­pikusabb, hitelesebb lehetne alakja, ha nem a megjelenése, hanem a mu­zsikája és az ennek hatására spon­tánul kirobbanó tánc ébresztené fel a testőrökben és Baltaváryban a hazafiságot, a forradalmiságot, a császárban pedig a­­megdöbbenést.) A történeti hitellel tehát baj van. De az emberi érzések logikája, a hősök egységes karaktere is meg­bicsaklik ép Baltaváry alakjában. Nem hihető és nem megnyerő az ok, ami Bécsbe viszi: az, hogy megsér­tette szerelmesét. S ha ott lángra­­lobban egy táncosnő iránt, várjon mi hozza vissza Magyarországra? Az, hogy ez a táncosnő a kidobott test­őrt megtagadja? Itt a verbunkos, a felébredt hazafiság és hűséges szere­lem győzelme és a hős jelleme kap fricskát. Csak a két alapkérdést: a társa­dalmi és szerelmi konfliktus hite­lét és a hősök reális megrajzolását e­meltem ki. Kisebb probléma né­hány olyan jelenet, amit úgy írtak meg, hogy azt tánccal nehéz megol­dani, következésképpen megérteni (pl. a birtokelkobzás). A „Bihari nótájáénak hibái ab­ból fakadnak, hogy a szöveggel szemben — ami a táncjáték eszmei alapját hordozza — bizonyos igény­telenség mutatkozik meg, s ez a balettszínpad lehetőségeinek lebe­csülését is jelenti. Pedig művészi eredményei, amit a koreográfia, a rendezés, az elő­adás, a zene és a színpadkép terén az utóbbi években felmutat, a leg­­magasabbrendű drámaírói munkát igénylik. Ez a feltétele annak, hogy a balettművészek tehetsége még jobban, még nagyszerűbben kivirá­gozzék. Méltatlan az, hogy a balettszöveg eddig oly elhanyagolt, elmellőzött írói munka volt. Talán sikerült be­bizonyítanom, hogy írói feladat és nem is kicsi. Támogatni kell, s rang­jára emelni ezentúl. Ortutay Zsuzsa Irodalmi Újság 1955 január 1. Urbán Ernő AHOGYAN NEM SZABAD (Jámbor kérelem) ! Ha az ember hosszabb vidéki,­­----------------------- vagy pláne kül­földi útról tér meg, első do­lga, hogy jól kialudva magáit, hozzáfogjon a tá­jékozódáshoz. Én is ezt tettem a minap­i három hét újságjait, folyóiratait la­pozva át, azt igyekeztem megtudni: előre ment-e az irodalmi élet, s ha igen, mekkorát kell rugaszkod­nom, hogy le ne maradjak valahogy? Megvallom: a vizsgálódás inkább bosszúsággal, mint örömmel járt s hogy bosszúságom oka főleg egy há­nyaveti, odakent cikkecske volt, melyet szerzője Palotai Boris és Gertler Vik­tor filmjéről, az „Én és a nagyapánk­ról jelentetett meg az egyik hetilapban. Hadd idézzem s hadd elmélkedjek fölötte kicsit, mert igen tanulságos. „Sok kedves színfolt, derűs pillanat szerez örömet Palotai Boris új filmjé­ben.’’ — így a cikk. — „A végén még­sem teljesen jóleső érzéssel hagyjuk el a nézőteret. Úgy érezzük, gondosan kilakkozott, nagyon idilli és cselek­ményben meglehetősen szegényes képet kapunk a mai gyerekek életéről. Ám az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy a film jobb, emberibb, közvetle­nebb, mint az utóbbi időben bemutatott sok külföldi ifjúsági film." Se több, se kevesebb — ennyi áll a cikkben. A nevelőket is számítva, ösz­­szesen 59 szót ajándékoz (vagy, fecsé­rel?) szerzője egy írónő többesztendős munkájának értékelésére. — No és? — vélem hallani a cikkíró replikájét. — Én tulajdonképpen két szerepről írtam, örüljön az írónő, hogyha röviden is, de megemlékeztünk róla. Hírt vettünk, propagandát csinál­tunk vele a filmnek. A másik, s hadd tegyem hozzá: fon­tosabb ellenvetést az olvasók részéről vélem hallani. — Megéri-e — kérdezhetnék — hogy egy újságíró slampossá­ga, vagy eny­hítsük kissé: félrefogása, így, a nyil­vánosság előtt állíttassék pellengérre? Válaszom: igen! Ugyanis nem annyira az a lényeg, hogy­ mennyit írt, hanem az, hogy mit és hogyan írta,­­amit írt? Ha az idézett „kritiká”-ban a dicsérő mondatokat „-­-’’-jellel, az elmaraszta­lókat pedig „-’’-jellel helyettesítjük, a következő képlethez jutunk: ['+ — ------------------|-1 (A képlet második mínusza többszörözve számítandó.) Mi ez? Ha a nép nyelvén .--------------- akarnám kifejezni ma­gam, azt mondanám: kétkulacsos­­ság. De mert egy „kritikát” taglalok s a „kriti­ká”-ba­n a szakszerű „kilakko­zott”, „idilli” és „cselekmény” szavak ,s szerepelnek, hogy szintén szakszerű legyek, azt mondom inkább: harcos opportunizmus. Vagyis egy olyan jelenségnek bántó, kirívó határesetet csíptük itt fülön (egyébként békát fújnánk föl ökörré), mely kritikánkat, de főleg színi- és film­bírálatunkat másoknál és jóval magasabb szinten is jellemzi. Az elmúlt két-három esztendőre visz­­szatekintve ugyanis, mi az általános gyakorlat? (Adassék tisztelet a kivé­telnek!) Pontosan a fenti matematikai kép­let! A bevezetőben néhány elismerő álta­lánosság, hogy azért az író is ember, majd óvatos átmenet után a cséplés­­nek, bumbózásnak, menesztésnek és zsigerelésnek olyan sorozata követke­zik, hogy a jámbor író többször is kénytelen felsóhajtani: „bocsánat, hogy élek’’. Mi­kor aztán se a munkán, se az íróján nem maradt keresztvíznek és ép helynek még emléke sem, újabb átme­nettel jön az engesztelés, győz a meg­bocsátás szelleme s ismét csak általá­nos, se hideg, se meleg dicséretek for­májában az író néhány vitamin-injek­­ciót kap, hogy eszméletre térjen és idők múltán az újabb és még kiadó­­sabb taglóztatáshoz kedvet és erőt gyűjtsön.­­ Túlzás? Igen, de jogos túlzás, —------------ amilyen mondjuk a „tí­pusalakítás”-é! Talán kíméletet, ajnározást, komoly­talan babusgatást kérek? Hibáink ki­csinyítését, leplezését vagy cinkos el­­hallgatását? Korántsem! A bírálat azért bírálat, hogy ne csak tétováin célozgasson, vagy atyátlan kor­­holjon, de ha kell, ítéljen vagy akár akasszon is! (Vegyük példának Bajza Józsefet!) De mindig és csakis alapos elemzés, a műre szabott meggyőző ér­vek és olyan szókimondás formájában, mely bátran nevezi a fehéret fehérnek, a feketét pedig feketének. (A jelen gyakorlata, sajnos, még így, fest: Fe­hér = „nem fekete.” Fekete? == „nem fehér.”) S ha már az elemzésről is szó esett: Ugyan mi az oka annak, hogy ami a műben jó, ami új csapást tör, ami elő­revisz, az rendszerint csak baráti, négy­ szem­ közötti hunyocítást vagy lagymatag fejbólintást kap, de kime­rítő elemzést vagy örvendező fogadta, fájt alig? A bírálók bezzeg a szocia­lista-realista ábrázolási mód követel­ményeire támaszkodva gyakran olvas­sák a fejünkre: mert nincs eléggé élen szemünk és kellő bátorságunk hozzá, hogy a születő új csíráját meglássuk és magabiztosan kibontakoztassuk? Gondolom, a fejreolvasás, illetve fejre­­visszaolvasá­s nekünk is jogunk. (Vagy, azt vallják talán bírálóink: Quod licet Jovi, non licet bovi? De mellőzve a tréfát: ha továbbra is a bő s a művektől nem egyszer elru­gaszkodó „hibalajtsromozás” egyoldalú útját járja a bírálat, ugyan hova ju­tunk? Oda, hogy minden képzettségünk meglesz a hibák elkövetéséhez (s a kellő riadalmunk is, hogy előre resz­kessünk az esetleges buktatóktól), á­m annál kevesebb, alaposan kielemzett tanulságunk ahhoz, hogy a szocialista­­realista ábrázolási módot a magunkévá hódíthassuk. „Gondosan kilakkozott, nagyon idilli és cselekményben meglehetősen szegé­nyes kép" — mondja az idézett recen­zió. Barátaim, írók és kritikusok, ki ne lenne meg ebben az egyetlen mondat­ban — aszalt fügeként madzagra fűzve — legalább három, manapság divatos „varázs­szót”? A bátortalan, gondolatszegény, ám a­ná­l fontoskodóbb bírálók „varázs­szavait”? Azokét, akik fölkapva az iro­dalompolitika egy-egy, fogalmát, vagy meghatározását, azt szégyent­árnak ál­lítják, hogy az írók műveit „fölma­­gasztalhassá­k” rajta. Mi más ez, mint a bírá­lat hatalmával való burkolt visz­­szaélés? S a sematizmusnak micsoda tobzódása egyben! S még valamit, jámbor óhajt, ----------------------- ha szabad Minthogy elsősorban film- és színi­­bgálatokról van szó, hadd hozzam föl azt a keserves tapasztalatomat, hogy ismét csak tisztelet a kivételnek, de kevés az olyan bíráló, aki véleménye megformálása előtt kellő figyelemmel és elmélyüléssel tanulmányozná a bí­rálni vállalt film vagy színdarab for­gató-, illetve szövegkönyvét. Engem példá­ul "prominens irodalmi folyóiratunknak, ,a Csillagnak egyik terjedelmes tanulmánya a következők­ről értesített: 1. Az Uborkafa Zsófiját igazában Borisnak hívják. 2. Dialógu­saimat úgy látszik, révületben írtam, mert olyan szövegeket tulajd­onítanak nekem és kérnek szá­mon tőlem szem­rebbenés nélkül, amelyek állítólag a darabban találhatók s amelyekből a ta­nulmányíró (helyesebben: a kéretlen társszerző) messzemenő és sajnos, en­gem terhelő következtetéseket vont le. Az efajta „könnyedség”, vagy ha úgy, tetszik: „fölényes anyagkezelés” egy jottányit se különbözik attól a magabiztos tudósítói svádától, mellyel a kiindulásul szolgáló „sűrített kriti­kát” megírója odakente. Mindebben persze, mi írók is hibá­sak vagyunk, hisz’ néhány kivételtől eltekintve, nem igen szoktunk kiállni se a magunk, se írótársaink igaza mellett. S végezetül: tisztelet, becsület a színi- és filmbírállóknak, de hadd te­gyem föl a szerény kérdést: nem kap­hatna-e az írói munka tőlük is, mond­­­juk, egy sóhajtásnyival több méltány­lást és megbecsülést? ­ CSOKONAI A költő halálának százötvenedik évfordulója alkalmából a Magyar Irodalomtörténeti Társaság pályázatot hirdet Csokonairól szóló népi emléke­zések, mesék, anekdoták gyűjtésére. A pályázaton bárki részt vehet, de elsősorban egyetemi hallgatók, közép­iskolai és általános iskolai tanárok, iskolai szakkörök figyelmébe ajánl­juk. A pályázatra nagyobb gyűjteményt vagy egyes történeteket is be lehet küldeni. A gyűjtés helyét, időpontját a közlő (mesélő) nevét, foglalkozását és életkorát mindig fel kell tüntetni. Csak eredeti gyűjtéssel lehet pályázni. PÁLYÁZAT nyomtatásban megjelent történeteket nem veszünk figyelembe. Beküldési határidő 1955 március 2(. Cím: Magyar Irodalomtörténeti Tár­saság, Budapest, XI., Ménesi út 11­ Pályadíjak: Egy 1. díj: 1000 Ft. Két 2. díj: egyenként 500 Ft. (Ezek a díjak csak több darabból álló gyűjteményért adhatók ki.) öt 3. díj: egyenként 200 Ft. Húsz 4. díj: egyenként 100 Ft. A pályázattal kapcsolatban a társa­ság irodája ad részletes felvilágosí­­tást.

Next