Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1955-01-01 / 1. szám - Ortutay Zsuzsa: Bihari nótája • balett • Bihari nótája, szövegkönyv Bálint Lajos és Oláh Gusztáv, zene Kenessey Jenő, Operaház (8. oldal) - Urbán Ernő: Ahogyan nem szabad (Jámbor kérelem) • reflexió • Palotai Boris-Gertler Viktor: Én és a nagyapám c. film (8. oldal)
8 BIHARI NÓTÁJA Az Operaház új magyar balettje, a Bihari nótája, a közönségből és a kritikusokból a legellentétesebb véleményeket váltja ki. A legforróbb lelkesedéstől a merev elutasításig és a kettő közötti széles skálán nyilatkoznak a hivatalos és nemhivatalos bírálók és méltatók. A táncjáték már vita közepette jött létre. A szöveggel, s részben a zenével szállt vitába Harangozó Gyula, aki koreográfiai munkássága során úttörő lépéseket tett a magyar nemzeti balett megteremtéséért. Egy készülő mű alaprajzáról kezdeményezett vitát azért, hogy a bemutatandó mű a legjobb legyen. A vita akkor nem bontakozhatott ki. A balett alkotói munkához fogtak, hogy a kész mű döntse el, kinek van igaza. Most újra fellobban a vita. Mind az Operaházi kollektíva lelkes és tehetséges munkájának eredményeként bemutatott mű, mind pedig a magyar balettművészet fejlődésének jelentősége megérdemli, hogy ez minél mélyebb, minél szélesebbkörű legyen. Mi az, ami a lelkesedést, és mi az ami a vitát kiváltja? Lelkesedésre mindenekelőtt a táncjáték koreográfusának, Vashegyi Ernőnek a munkája ad okot. Tehetségének már előbb is tanújelét adta, itt vált kiváló alkotóművésszé. Poétikus és gazdag fantáziája szebbnél-szebb táncok sorozatát alkotta meg. A négy felvonás szinte minden mozzanatát táncokkal oldotta meg,a magyarázó pantomimot csak ott használja, ritkán, ahol erre a szöveg erősen kényszeríti.) Ezek a táncok egyéniek, változatosak. A bensőséges, finom lírától, a hősi pátoszig, a finom iróniától, a kacagtató humorig, az őszinte játékosságtól, a hidegmerev finomkodásig az érzelmek, a magatartás széles skáláját fejezik ki. A csoporttáncokat, jeleneteket nem egyarcúan oldja meg, hanem egyéni kis szerepekre bontja, s ezzel tehetséges balettkarunk majd minden művészének alkalmat ad arra, hogy karakterizáló tehetségét kibontsa. Jól osztotta el a szerepeket is. A balettkar művészei a nagyok és kisebbek, tehetségüknek legjavát adták, s ebből a kitűnően összehangolt, sok egyéni művészetből bontakozik ki az az összmunka, ami a Bihari nótája táncait sikerre viszi. E cikk keretei nem engedik meg a részletes elemzést. Külön méltatást érdemelnének az egyes táncok, a balettkar művészei és a ragyogó, szellemes színpadi kiállítás mesterei: Fülöp Zoltán, Oláh Gusztáv és Márk Tivadar. Vashegyi Ernő nemcsak a részleteket oldotta meg finoman és gazdagon, hanem sikerült ezeket nagyvonalúan egységbe is foglalnia. Ez pedig nem volt könnyű feladat. A darab formai problematikája: a klasszikus balett, a magyar paraszttánc, a nemesi verbunkos és a német tánc egységét és ellentétét kellett megteremtenie a táncjátékon belül. Nemcsak egymás mellett felsorakoztatni, ahogyan a cselekmény kívánja, hanem a verbunkos és a magyar népi táncok esetében a klaszszikus balett elemeivel összeötvözve továbbhaladni a nemzeti balett-stílus megalkotásának útján. A különböző táncstílusok egymás mellett való megjelentetése sikerült. Magától értetődő, jól illeszkedő, természetes. S ez nagy eredmény. Az „összeötvözés“’ pedig kitűnően megvalósult a verbunkosokban. Szerencsés gondolat volt a balett alapmotívumául a verbunkost választani. Eszmeileg azért, mert megszületésének korába ágyazva a magyar hazafiság forró levegőjét árasztja, s ma is elragad pátoszával. Formailag pedig azért, mert ma, a magyar nemzeti balett-stílus fejlődésének e pillanatában a verbunkos-tánc beleépítése a nagyobb színpadi formába, a klasszikus balettba, könnyebben, szervesebben történhetett meg, mint a népi táncoké. Mi sem bizonyítja jobban ezt a gondolatot, mint a Bihari nótája forró sikerű verbunkosai. Ahogyan Vashegyi Ernő a színpadra állította a férfikar csoportos táncaiban, de különösen abban a megvalósításban, ahogyan azt Fülöp Viktor az ifjú nemes Baltaváry szerepében teszi. Ezekben a verbunkos szólókban a koreográfus is, a táncos is, (a kettőt itt nem választják szét, együtt alkottak nagyot), a tánc legmélyebb lényegét ragadják meg. Olyan tánc ez, amelyet túláradó érzelem, indulat, szenvedély lobbant ki. Belső tűz mozdítja meg a táncos tagjait, s úgy ragadja el, hogy meg sem állhat, míg indulatait ki nem * Táncművészet, 1954. április. tombolta. A táncos lendülete, a tánc szabálytalan szabályossága, amelyben a belső tartalom úgy süt át a formákon, hogy mindannyiunkat magával ragad a táncos hős lelkesedése, szenvedése, hősiessége, mint minden nagy drámai szerep, minden nagy alakítás. Ezekben a verbunkosokban (amelyekben a nemzeti formát olyan lényegesen és finoman rajzolta meg a koreográfus és oly hiteles erővel közvetíti a táncos), benne van a hazafiság forró pátosza, benne van az egész balett mondanivalójának a lényege. Ezek a táncok az új balett legnagyobb eredményei. Nagy erénye a koreográfusnak az is, hogy a balett egy újabb nagy lépéssel közeledett a népi táncok megértése felé. Ez azonban a magyar nemzeti balettstílus kialakításának a nehezebb útja, s ezért itt az eredmény még nem teljes. Ez talán nem is elsősorban a koreográfia formai problémáiból adódik, hanem abból, hogy a nép ábrázolása balett színpadunkon még nem eléggé tisztázott, nem eléggé törekszik a realitásra, a táncok előadásmódjában még felfelbukkan valamiféle hamis játékosság, népieskedés, bensőséges egyszerűség helyett túlzsúfoltság. Mégis érezzük a koreográfus és a táncosok egészséges törekvését a népi táncalkotás megértésére és arra, hogy hozzájáruljanak a népművészet hatása alatt fejlődő nemzeti balettstílus megteremtéséhez a balett színpadon. (Különösen az első felvonás férfitáncaiban.) A nemzeti balettstílus kialakításának útjáról, mint az áttörés egyik legnehezebb problémájáról, — akár a Bihari nótájával kapcsolatban, akár általában, — érdemes és kell is vitatkozni. Ezzel már eljutottunk azokhoz a kérdésekhez, ahol a Bihari nótája vitát vált ki. Ilyen a táncjáték zenéje. Kenessey Jenő igen nehéz feladatot vállalt a Bihari nótája megkomponálásával. A zene sok megragadó egyéni dallamot szólaltat meg, népdalokat dolgoz fel és néhány táncrapezsdítő korabeli verbunkost, amelyeket a lírai lassútól a forradalmi lendületig Berzsenyi szavával a „hősdalig’ fokoz fel. A főszereplőket jellemző és velük fejlődő sok szép zenei témát teremt meg. Szellemes iróniával kíséri a Kärtner Thor színházban játszódó jeleneteket. Sokszor ragad magával és vált ki erős érzelmi hatást, reagálást a hallgatókból. Zenéje kitűnően simul a táncokhoz és részese azok hatásának. Mindezt a részleteiben szép zenét mégsem sikerült a szerzőnek egységbe foglalnia. Noha Kenessey Jenő művészetéről, bátor kísérletező, úttörő munkájáról és hűségéről a magyar balettszínpadhoz, a magyar nemzeti balett ügyéhez, csak a legnagyobb tisztelet és elismerés hangján szólhatunk, mégis, sőt épp ezért, ettől a művétől valamit számon kell kérnünk. Mégpedig nem elsősorban a tematika problémáját, hanem az egyéni megformálást, a feldolgozás „hogyan’- ját, az új alkotást. Hadd idézzük Bartók Bélát: „... a zeneművészetben, irodalomban, szobrászatban vagy festészetben nem az a fontos, hogy milyen származású témát dolgozunk fel, hanem az, hogy hogyan dolgozzuk fel azt. Ebben a „hogyan”ban rejlik a művész tudásának, formáló és kifejező erejének, egyéniségének a megnyilatkozása.“ Kenessey Jenőnek nem szabad ebből a „hogyan”ból engednie, nem szabad megalkudnia. Itt hadd tegyük hozzá: az, hogy hiányolhatjuk az egységes zenei alkotást, nem csupán a zeneszerző hibája. Az okot a táncjáték szövegében is kell keresnünk. Bálint Lajos és Oláh Gusztáv szövegkönyvének kitűnő alapgondolata: a verbunkos-zene jelentősége a magyar nemzet öntudatra ébresztésében. A táncjáték a XIX. század 20-as éveiben játszódik, amikor a magyar köznemesség harca a nemzeti állam gondolatáért és ellenállása az osztrák gyarmati elnyomással szemben a magyar nyelv és művészet fejlesztésében jutott kifejezésre. A mese meglehetősen sovány. Baltavárynak, az ifjú köznemesnek és egy szigligeti szőlőbirtokos lányának, Török Ilonának a szerelme egy erőszakos csók miatt megszakad. A fiatalember emiatt Bécsbe szalad testőrnek. Innen egy híres olasz ballerinával való kalandja és a császári udvar előtt eljárt „rebellis“ verbunkja után visszatér hazájába és Ilonához. A lány szüleinek birtokát közben egy kikosarazott német tiszt bosszúból elkoboztatja. A dunántúli városka postakocsi állomásán robban ki az ellentét a németek és a Baltaváry vezette magyarok között, akik a tánc lendületével valósággal kisöprik a németeket. Ilona és Baltaváry pedig újramegtalálják egymást. A balettszöveg alkotói nem döntötték el azt az alapvető kérdést: várjon lehet-e és kell-e a táncjátéktól a realista megoldásokat, a valóság lényegének az ábrázolását követelni. Az a véleményem, hogy feltétlenül lehet is, kell is. A XVIII. század óta folyik a harc a pusztán látványos balett és a cselekményes balett között. És ma az egész világ haladó balettművészete a cselekményes balett mellett döntött. A leghaladóbb irányzat pedig a valóságábrázolás, a történeti, emberi, drámai hitelesség igényével lép fel. A realista balett nem áll szemben azzal a látványossággal, amely a mondanivaló szolgálatában áll, mert ez a színpadi tánc lényegéhez tartozik. Az igény tehát ma a valóság lényegének ábrázolása, a minél gazdagabb, kifejezőbb táncokkal. A Bihari nótájából nem hiányzik a látványosság és ez nem hibája, hanem erénye a táncjátéknak. Ami azonban a valóságábrázolást illeti, ott bizonyos igénytelenség, megoldatlanság mutatkozik. Történelmi balett a „Bihari“1? Névadó hőse élő történeti alak. Egyik „konfliktusa’1 (a nemzeti kérdés) történeti valóság. A táncjáték mégis teljesen mellőzi vagy csak felületesen jelzi a magyar és osztrák viszonyok szembeállítását. (Illetve csak a negyedik felvonásban, tehát a cselekmény kibontakozása szempontjából túl későn ábrázolja.) Az első felvonás szüreti idillje érthetetlenné teszi azt, hogy mi vonzza Baltaváryt a testőrök közé. (A szerelmi konfliktus ehhez nem elég). Azt még felszínesen is alig érzékelteti a balett, hogy Magyarország számára mit jelentett a német elnyomás. Ezek hiánya miatt az egész baletten végighúzódó konfliktus felületes, mondvacsinált marad és mind Bihari, mind Baltaváry hazafiságának mélyebb felfogását lehetetlenné teszi. * Billári János, a balett névadó hősének alakját nem rajzolták meg a szöveg írói, ezért birkózik a megoldhatatlanul nehéz művészi feladattal két olyan kiváló táncosunk, mint Sallay Zoltán és a fiatal Eck Imre. És mégsem tudják a verbunkos muzsika híres mesterének emberi alakját elénk állítani. Hamis képet kap a néző Bihariról. Tudjuk, hogy nem egyszer játszott a császári udvar előtt is, miért kell tehát becsempészni a testőrpalotában rendezett ünnepségre? (Mennyivel tipikusabb, hitelesebb lehetne alakja, ha nem a megjelenése, hanem a muzsikája és az ennek hatására spontánul kirobbanó tánc ébresztené fel a testőrökben és Baltaváryban a hazafiságot, a forradalmiságot, a császárban pedig amegdöbbenést.) A történeti hitellel tehát baj van. De az emberi érzések logikája, a hősök egységes karaktere is megbicsaklik ép Baltaváry alakjában. Nem hihető és nem megnyerő az ok, ami Bécsbe viszi: az, hogy megsértette szerelmesét. S ha ott lángralobban egy táncosnő iránt, várjon mi hozza vissza Magyarországra? Az, hogy ez a táncosnő a kidobott testőrt megtagadja? Itt a verbunkos, a felébredt hazafiság és hűséges szerelem győzelme és a hős jelleme kap fricskát. Csak a két alapkérdést: a társadalmi és szerelmi konfliktus hitelét és a hősök reális megrajzolását emeltem ki. Kisebb probléma néhány olyan jelenet, amit úgy írtak meg, hogy azt tánccal nehéz megoldani, következésképpen megérteni (pl. a birtokelkobzás). A „Bihari nótájáénak hibái abból fakadnak, hogy a szöveggel szemben — ami a táncjáték eszmei alapját hordozza — bizonyos igénytelenség mutatkozik meg, s ez a balettszínpad lehetőségeinek lebecsülését is jelenti. Pedig művészi eredményei, amit a koreográfia, a rendezés, az előadás, a zene és a színpadkép terén az utóbbi években felmutat, a legmagasabbrendű drámaírói munkát igénylik. Ez a feltétele annak, hogy a balettművészek tehetsége még jobban, még nagyszerűbben kivirágozzék. Méltatlan az, hogy a balettszöveg eddig oly elhanyagolt, elmellőzött írói munka volt. Talán sikerült bebizonyítanom, hogy írói feladat és nem is kicsi. Támogatni kell, s rangjára emelni ezentúl. Ortutay Zsuzsa Irodalmi Újság 1955 január 1. Urbán Ernő AHOGYAN NEM SZABAD (Jámbor kérelem) ! Ha az ember hosszabb vidéki,----------------------- vagy pláne külföldi útról tér meg, első dolga, hogy jól kialudva magáit, hozzáfogjon a tájékozódáshoz. Én is ezt tettem a minapi három hét újságjait, folyóiratait lapozva át, azt igyekeztem megtudni: előre ment-e az irodalmi élet, s ha igen, mekkorát kell rugaszkodnom, hogy le ne maradjak valahogy? Megvallom: a vizsgálódás inkább bosszúsággal, mint örömmel járt s hogy bosszúságom oka főleg egy hányaveti, odakent cikkecske volt, melyet szerzője Palotai Boris és Gertler Viktor filmjéről, az „Én és a nagyapánkról jelentetett meg az egyik hetilapban. Hadd idézzem s hadd elmélkedjek fölötte kicsit, mert igen tanulságos. „Sok kedves színfolt, derűs pillanat szerez örömet Palotai Boris új filmjében.’’ — így a cikk. — „A végén mégsem teljesen jóleső érzéssel hagyjuk el a nézőteret. Úgy érezzük, gondosan kilakkozott, nagyon idilli és cselekményben meglehetősen szegényes képet kapunk a mai gyerekek életéről. Ám az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy a film jobb, emberibb, közvetlenebb, mint az utóbbi időben bemutatott sok külföldi ifjúsági film." Se több, se kevesebb — ennyi áll a cikkben. A nevelőket is számítva, öszszesen 59 szót ajándékoz (vagy, fecsérel?) szerzője egy írónő többesztendős munkájának értékelésére. — No és? — vélem hallani a cikkíró replikájét. — Én tulajdonképpen két szerepről írtam, örüljön az írónő, hogyha röviden is, de megemlékeztünk róla. Hírt vettünk, propagandát csináltunk vele a filmnek. A másik, s hadd tegyem hozzá: fontosabb ellenvetést az olvasók részéről vélem hallani. — Megéri-e — kérdezhetnék — hogy egy újságíró slampossága, vagy enyhítsük kissé: félrefogása, így, a nyilvánosság előtt állíttassék pellengérre? Válaszom: igen! Ugyanis nem annyira az a lényeg, hogy mennyit írt, hanem az, hogy mit és hogyan írta,amit írt? Ha az idézett „kritiká”-ban a dicsérő mondatokat „--’’-jellel, az elmarasztalókat pedig „-’’-jellel helyettesítjük, a következő képlethez jutunk: ['+ — ------------------|-1 (A képlet második mínusza többszörözve számítandó.) Mi ez? Ha a nép nyelvén .--------------- akarnám kifejezni magam, azt mondanám: kétkulacsosság. De mert egy „kritikát” taglalok s a „kritiká”-ban a szakszerű „kilakkozott”, „idilli” és „cselekmény” szavak ,s szerepelnek, hogy szintén szakszerű legyek, azt mondom inkább: harcos opportunizmus. Vagyis egy olyan jelenségnek bántó, kirívó határesetet csíptük itt fülön (egyébként békát fújnánk föl ökörré), mely kritikánkat, de főleg színi- és filmbírálatunkat másoknál és jóval magasabb szinten is jellemzi. Az elmúlt két-három esztendőre viszszatekintve ugyanis, mi az általános gyakorlat? (Adassék tisztelet a kivételnek!) Pontosan a fenti matematikai képlet! A bevezetőben néhány elismerő általánosság, hogy azért az író is ember, majd óvatos átmenet után a cséplésnek, bumbózásnak, menesztésnek és zsigerelésnek olyan sorozata következik, hogy a jámbor író többször is kénytelen felsóhajtani: „bocsánat, hogy élek’’. Mikor aztán se a munkán, se az íróján nem maradt keresztvíznek és ép helynek még emléke sem, újabb átmenettel jön az engesztelés, győz a megbocsátás szelleme s ismét csak általános, se hideg, se meleg dicséretek formájában az író néhány vitamin-injekciót kap, hogy eszméletre térjen és idők múltán az újabb és még kiadósabb taglóztatáshoz kedvet és erőt gyűjtsön. Túlzás? Igen, de jogos túlzás, —------------ amilyen mondjuk a „típusalakítás”-é! Talán kíméletet, ajnározást, komolytalan babusgatást kérek? Hibáink kicsinyítését, leplezését vagy cinkos elhallgatását? Korántsem! A bírálat azért bírálat, hogy ne csak tétováin célozgasson, vagy atyátlan korholjon, de ha kell, ítéljen vagy akár akasszon is! (Vegyük példának Bajza Józsefet!) De mindig és csakis alapos elemzés, a műre szabott meggyőző érvek és olyan szókimondás formájában, mely bátran nevezi a fehéret fehérnek, a feketét pedig feketének. (A jelen gyakorlata, sajnos, még így, fest: Fehér = „nem fekete.” Fekete? == „nem fehér.”) S ha már az elemzésről is szó esett: Ugyan mi az oka annak, hogy ami a műben jó, ami új csapást tör, ami előrevisz, az rendszerint csak baráti, négy szem közötti hunyocítást vagy lagymatag fejbólintást kap, de kimerítő elemzést vagy örvendező fogadta, fájt alig? A bírálók bezzeg a szocialista-realista ábrázolási mód követelményeire támaszkodva gyakran olvassák a fejünkre: mert nincs eléggé élen szemünk és kellő bátorságunk hozzá, hogy a születő új csíráját meglássuk és magabiztosan kibontakoztassuk? Gondolom, a fejreolvasás, illetve fejrevisszaolvasás nekünk is jogunk. (Vagy, azt vallják talán bírálóink: Quod licet Jovi, non licet bovi? De mellőzve a tréfát: ha továbbra is a bő s a művektől nem egyszer elrugaszkodó „hibalajtsromozás” egyoldalú útját járja a bírálat, ugyan hova jutunk? Oda, hogy minden képzettségünk meglesz a hibák elkövetéséhez (s a kellő riadalmunk is, hogy előre reszkessünk az esetleges buktatóktól), ám annál kevesebb, alaposan kielemzett tanulságunk ahhoz, hogy a szocialistarealista ábrázolási módot a magunkévá hódíthassuk. „Gondosan kilakkozott, nagyon idilli és cselekményben meglehetősen szegényes kép" — mondja az idézett recenzió. Barátaim, írók és kritikusok, ki ne lenne meg ebben az egyetlen mondatban — aszalt fügeként madzagra fűzve — legalább három, manapság divatos „varázsszót”? A bátortalan, gondolatszegény, ám anál fontoskodóbb bírálók „varázsszavait”? Azokét, akik fölkapva az irodalompolitika egy-egy, fogalmát, vagy meghatározását, azt szégyentárnak állítják, hogy az írók műveit „fölmagasztalhassák” rajta. Mi más ez, mint a bírálat hatalmával való burkolt viszszaélés? S a sematizmusnak micsoda tobzódása egyben! S még valamit, jámbor óhajt, ----------------------- ha szabad Minthogy elsősorban film- és színibgálatokról van szó, hadd hozzam föl azt a keserves tapasztalatomat, hogy ismét csak tisztelet a kivételnek, de kevés az olyan bíráló, aki véleménye megformálása előtt kellő figyelemmel és elmélyüléssel tanulmányozná a bírálni vállalt film vagy színdarab forgató-, illetve szövegkönyvét. Engem például "prominens irodalmi folyóiratunknak, ,a Csillagnak egyik terjedelmes tanulmánya a következőkről értesített: 1. Az Uborkafa Zsófiját igazában Borisnak hívják. 2. Dialógusaimat úgy látszik, révületben írtam, mert olyan szövegeket tulajdonítanak nekem és kérnek számon tőlem szemrebbenés nélkül, amelyek állítólag a darabban találhatók s amelyekből a tanulmányíró (helyesebben: a kéretlen társszerző) messzemenő és sajnos, engem terhelő következtetéseket vont le. Az efajta „könnyedség”, vagy ha úgy, tetszik: „fölényes anyagkezelés” egy jottányit se különbözik attól a magabiztos tudósítói svádától, mellyel a kiindulásul szolgáló „sűrített kritikát” megírója odakente. Mindebben persze, mi írók is hibásak vagyunk, hisz’ néhány kivételtől eltekintve, nem igen szoktunk kiállni se a magunk, se írótársaink igaza mellett. S végezetül: tisztelet, becsület a színi- és filmbírállóknak, de hadd tegyem föl a szerény kérdést: nem kaphatna-e az írói munka tőlük is, mondjuk, egy sóhajtásnyival több méltánylást és megbecsülést? CSOKONAI A költő halálának százötvenedik évfordulója alkalmából a Magyar Irodalomtörténeti Társaság pályázatot hirdet Csokonairól szóló népi emlékezések, mesék, anekdoták gyűjtésére. A pályázaton bárki részt vehet, de elsősorban egyetemi hallgatók, középiskolai és általános iskolai tanárok, iskolai szakkörök figyelmébe ajánljuk. A pályázatra nagyobb gyűjteményt vagy egyes történeteket is be lehet küldeni. A gyűjtés helyét, időpontját a közlő (mesélő) nevét, foglalkozását és életkorát mindig fel kell tüntetni. Csak eredeti gyűjtéssel lehet pályázni. PÁLYÁZAT nyomtatásban megjelent történeteket nem veszünk figyelembe. Beküldési határidő 1955 március 2(. Cím: Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Budapest, XI., Ménesi út 11 Pályadíjak: Egy 1. díj: 1000 Ft. Két 2. díj: egyenként 500 Ft. (Ezek a díjak csak több darabból álló gyűjteményért adhatók ki.) öt 3. díj: egyenként 200 Ft. Húsz 4. díj: egyenként 100 Ft. A pályázattal kapcsolatban a társaság irodája ad részletes felvilágosítást.