Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-01-29 / 5. szám - Thomas Mann: Thomas Mann levele a Magyar Írók Szövetségéhez • levél (1. oldal) - Zelk Zoltán: Január • vers (1. oldal) - Ady Endre: Csokonai Vitéz Mihály • 150 éve halott Csokonai. (1. oldal) - Szauder József: Csokonai útja (1. oldal)

ÁRA: 1 FORINT Irodalmi Újság VI. ÉVFOLYAM, 5. SZÁM. * A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1955 JANUÁR 29. Thomas Mann levele a Magyar Írók Szövetségéhez Kilchberg, 1955. I. 16. Kedves magyar írótársaim! József Attilának, az Önök nagy költőjének egyik kitűnő kritikusa és híve révén jutott tudomásomra, hogy ez év áprilisában ünnepélyt rendeznek a megboldogult író emlékezetére, akit a mi mélyre süllyedt és megzavarodott korszakunk szellemi állapota kétségbeejtett és öngyilkosságba kergetett. Legalább egy szerény üdvözlettel kívánok részt venni ezen a bánatos ünnepen, természetesen annak tudatában, hogy vajmi kevéssé vagyok erre hivatott, mert Attila életművét csak töredékesen ismerem, legnagyobb részétől a nyelvi nehézségek rekesztenek el. De megmaradt bennem Attila szellemi egyéniségének képe, ami bizonyos mértékig mégis feljogosít erre az üzenetre. Személyes találkozásunk Budapesten, lényének gyengédsége és nemes szerénysége, tiszta és szenvedélyes idealizmusa feledhetetlen benyomást tett rám, mint ahogyan felejthetetlen marad nekem az a költői üdvözlet is, melyet akkor hozzám intézett — ez a mély humanizmustól és az emberi közösség állításától sugallt költemény, melyet most egy szép német fordításban olvasok s melynek nyilvános előadását annak idején Horthy rendőrsége megtiltotta a költőnek. Már csak e nekem becses dokumentumért érzett hálám is megmagyarázza és tökéletesen igazolja kérésemet Önökhöz, hogy lélekben jelen lehessek a költőnek szentelt ünnepen. Fogadják tehát e gondolat jegyében szíves üdvözleteimet és azt a kívánságomat, hogy József Attila emlékét hozzá méltó módon ünnepelhessék meg. Hívük THOMAS MANN Virág, virág, virág réten, hegyoldalon, itt varjú lépkedett, amott négyágú csöpp szirom jelzi: megállt a cinke egy fehér pillanaton. S a bokron túl, odább, hóban nyilt szarkaláb hirdeti, reggel a havon magányos szarka járt. Zalk Zoltán JANUÁR Beh szép is — mondanád beh szép e téli táj! de hallod-e, az ágakon hogy sír a „csirr“, a „kár“: jaj hová lettetek édes bogyók, magok, szárnyas bogárral teli jég, ti ízes kukacok? — Éhség virágai, madárjárta nyomok. S az ember lábnyoma. Mögöttem a havonkúszik, követ a bűntelen állati fájdalom. Csőrök, csőrök, fogak szaggatnak, mint a vad. És őzé, szarvasé. Farkas nincs erre már. Gyönge patákon tántorog az éh,a fagyhalál. Hol nyulat kergetett gazdátlan, éhes eb, a csontig fosztott fák között kristálycsík tekereg. Éhség éhségre tör, ha ölni van remény — enyhül a kín a gyönge társ gőzölgő tetemén ki fújta el nyarunk tüzet, szeptember parazsát mondd, ki taposta el? — Felelj nekik, te Nap! Csüggnek az égbolt ereszén nagy jégcsap sugarak. CSOKONAI ÚTJA Debrecenből származik el, hogy az egész országé, a nemzeté legyen. Életsorsában teljesül be először az átfogó, nemzeti költészet ígérete: nyugtalan vándora minden magyar tájnak , lépteinek nyomát őrzi, követi a ma valóban hálás utókor, Debrecentől Pozsonyig, Komáromtól Csurgóig, Sárospataktól Pesten át Szigetvárig. Születése (1773) egybeesik a magyar felvilágosodás első nagy agitátorának, Bessenyeinek fellépésével. Kifejlett költészetének tetőpontján töri ketté pályáját a magyar jakobinus mozgalom elbukása (1795). Európa s Magyarország nagy eseményekkel terhes, forradalmi és zsarnoki időszakában virágzott ki költészete, a haladó polgári gondolat jegyében, felvilágosodás és népiesség egységében. Az eredeti, felvilágosult, magyar szépirodalom programját képviselte is váltotta valóra, amellyel — egyidőben Kálmánnal s folytatva is művét — mindennél ékesszólóbban bizonyította be, hogy lélek szerinti rokona a jakobinusoknak. Debrecenből nem az egész ország, a nemzet költőjévé — küzdelmes létet jelentett erősítő és gyöngítő, előrelendítő és hátrafogó erők között. Mint gyűjtőlencse a sugarakat, úgy vetítette a város Csokonai elé az ország problémáit, s mint merev fal tartotta távol tőle a legfrissebb európai változások ismeretét. Felnyitotta fia szemét s ugyanakkor provincializálni akarta őt. Nagy könyvtárat adott kezébe s elszigetelte a forrongó világtól.★ Az iskolás versgyakorlatok, klaszszikus stúdiumok, hagyományos diákrigmusok rétegén hamarosan áttöri magát: az általános moralizálás helyett a kor valóságos társadalmi problémái felé fordul, nyugateurópai műveltségre tesz szert, versformáit 18—19 éves korában már Földi és Kazinczy tanácsa szerint finomítgatja. S az 1790-es évek elején mármár formát ölt roppant tudatos szépirodalmi és természettudományos műveltsége, ez a jellegzetesen diderot-i, rousseau-i összetételű humanizmus. Kezd már fölébe emelkedni a névnapi s egyéb alkalmi zöngemények provinciális divatjának. A nagyobb téma érdekli, s csak erősíti költői hivatástudatában az a feltűnő könnyedség, mellyel kora irodalmának minden ízlésfajtájában, minden versformájában kifejezi magát. Valami rafaeli lélek élt benne, a nagy összeg ezek virtusa — ő lesz e kor ízlésbeli tarkaságának sajátosan eredeti megtestesítője. Tehetsége a telhetetlen sokféleség felé vitte, de nem csábította felszínességre: lángelméje mindenből kiérezte az esztétikumot. Ilyen költő eszményképével, alakjával, hivatástudatával és lírai élményeivel találkozunk már a korai művektől kezdve: költővel, akinek esztétikai igényessége egybeforr a felvilágosult ember és filozófus világnézeti határozottságával s akiben költészet és filozófia egységét a plebejus származás, a műveltség s a tapasztalatok erősítette népiesség hatja át. Ez a költő — az iskola falain túllátó — írja 1790-ben egy-egy állatokat beszéltető dialógusát. Ítél bennük merészen, ahogy felvilágosult költőhöz illik. Egy év múlva, a Békaegérharcban, a költői szemlélet, a játékos kedv magasabb fokon egyesül az iróniába kevert, élesedő társadalombírálattal, de még ez is magán viseli az elzárt költő, a provincializmusából kitörni nem tudó vonásait is. Megint csak állatok beszélnek, harcolnak egymással, bennük már Európa nagyságai öltenek mulatságosan apró arányokat, s ha az osztrákok s magyar nemesek röhögtetően törpe, hitvány figuráira éllel sújt is a kritika, lapjára fordul s visszapattan, amikor a francia forradalomhoz közeledik hasonló szemlélettel. Szmjubhallak főhősével, a méla Tempefőivel próbáltatja ki: érett-e a helyzet Magyarországon a felvilágosult, nemzeti, erkölcsnemesítő szépirodalomra? Tempefőinek pénzre, 30 aranyra van szüksége: ennyivel tartozik egy nemzeti tárgyú, szépirodalmi művének kiadása fejében a német tipográfusnak. Sietve kell pénzt szereznie. Tempefői könyve s költészete azonban a kutyának sem kelll nem kell a nemzeti távlatú, felvilágosult, erkölcsnemesítő mulattatás, nem kell a szépirodalom — csak a tartalmatlan, mozdulásra és gondolkozásra nem kényszerítő, léha mulatás. A szépirodalom hőse, a költő, annyit kap alamizsnául, mint a kóklerek s ha akadékoskodik, börtönbe kerül. Zseniális fogás volt Csokonaitól úgy leplezni le pőrére a reakciós nemességet, hogy „csak” a szépirodalomhoz való viszonyának ábrázolását állította élesebbre a szokottnál. Most már válaszolhatott, problémájára: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban!” Most már tudhatta, hogy az uralkodó osztálynak nem kell az ő felvilágosultan mulattató, jobbító szépirodalma. Nem találhatott hát bázisra Tempefői a nemesség és papság körében. De még nem alapozhatta költészetét a népre sem. Szuszmir szép meséjét vitára bocsátja a „színdarab két leányhőse között, s már elismerve a népmese szépségét, még szembeállítja a művelt, felvilágosult szépirodalommal. Nem általában a népmesét, mert az szép, esztétikai értékű, hanem a provinciális stílű, patriarchális szórakoztatásra szolgáló mesét hárítja el magától. Lehetetlen azonban észre nem venni, hogy a Tempefői ábrázolásában rejlő két tanulság öszszefügg egymással: a züllő nemességtől való elfordulással egyidőben ígéretes vita folyik a népi alkotásról, helyéről a szépirodalomban. 1194-bel már korántsem a nemesség mulatatására készültek nagy versei. Antifeudális lírája roppant gondolatokat bont ki most az érzelem háborgó hullámain. Ezt a gondolati és érzelmi gazdagságot, ezt a tendenciózusságot és hangszerelést addigi költészetünk nem ismerte. A Konstancinápoly a tételes vallások fölötti nevetés hangulatából oldódik át észrevétlen a „denevér babona, bagoly vakbuzgóság“ fojtott szenvedélyű ítéletébe s innen a természet törvényének beteljesülésére vágyó s azt szinte már szemmel látó emberiség himnuszába, hogy a vágyakat betöltő „késő század” forró, vallomásszerű idézésében, reményében csöndesüljön el hangja. Azelbutított, kifosztott, prédára vettetett szegény nép panasza, ítélete, követelései töltik el ezt a verset, ezek feszítik végsőkig a reményeket — felülmúlják a költő életét, nem róla van szó, ki is mondják az utolsó sorok, hanem az emberiség „boldog koráról“. S vajon nem a „szegény pásztorok s munkások“ kivetettségében otthonra találó, velük azonosuló költő írhatja csak. Az estve rousseau-i alapú, de gyötrőn hazai tapasztalatokkal teli vádiratát az osztálytársadalom, a kisemmiző, a háborúkkal gyilkoló magántulajdon ellen? Mily páratlan egység a sokféleségben! Már régebben megírta Zsugori uram remek szatíráját, aki életét rothasztja napi harminc aranyért — most elég rá két sor is, és a pénzét dugdosó fösvény képe ott villan föl az osztálytársadalom harácsolói között. Írhatja-e ily hitellel Az estvér Csokonai, ha az ebbe foglalt képek és tételek erejét nem a korábbi ábrázolások indulata fokozza föl? E versek tartalmát, koncepcióját áthatja a nép követelése, de ábrázolásukban kevésbé érvényesül a népi. Ám ugyanakkor — különös módon — magánérzelmeinek rokokó stílű verseiből sem hiányzik a népi téma, képanyag, hangulatiság. A csókok rokokó idilljébe behatol a plebejusparaszti életfelfogás. Tündérkéje „tulipánt lámpásával barázdálja a nyálkás sötétséget“, hőseinek gondolatai „a plebejus fűzfák alól” „nemes utálással repülnek el a pompás kastélyok felett“, s úgy sóvárogják vissza a „gazzal fedett kunyhók” tiszta, felszabadult érzelmi világának aranykori becsületét — hogy ez már bizakodó előretekintés is egy jobb. (Folytatása a 2. oldalon.) Ady Endre Csokonai Vitéz Mihály TV meghalt 1805 januárjának huszonnyolcadik napján ifjan élt elsorvadottan. Szülő Debrecenje holnap emlékezik meg arról, hogy száz éve immár az ő fia távozásának, aki olyan haszontalan ember volt, hogy skribának sem kellett sehol. Mikor anno akkor szobrot kapott Debrecenben, nyilván akadt még Debrecenben derék cívis családapa, aki fölfohászkodott: — Borzasztó eset. Erre fogok esetleg jönni az én jó erkölcsű fiammal. A fiú kíváncsi lesz, kié ez a szobor? Hogy élt az az ember, aki ilyen szép szobrot kapott? Jó iskolás gyermek volt-e? Köszönt minden embernek? Engedelmes volt-e és szerény? Jó magaviseletű? Mi tett aztán belőle? Szenátor? ... Mit fogok a fiúnak mondani? Ami megítélés lenni nem akar. Francia apa is akadt már ilyen. Aki például éppen ezen indokok folytán tiltakozott az ellen, hogy Musset szobra helyet kapjon Moliére házában. A prüdéria már magasabbrendű kultúrállapot jele. A prüdéria nem ostobaság és nem vaskalaposság. Főképpen nem civilizálatlanság. És nem kultúraiszony. Szegény Vitéznek nem a prüdériával volt a legtöbb baja. E sorok írója komolyan és becsületesen állítja, hogy nagyon csodálkozik azon, hogy szegény Csokonai Vitéz Mihálytól el nem vitatták eleddig még a magyarságát is a hazafi kritikusok. Igaz, hogy ami még nem történt, megtörténhetik. Nem is menne nehezen. A száz éve porladó, istentelen poéta maga hirdette magáról, hogy kozmopolita. Szegény nádkunyhóban, élő, vak emberek között járó, néhai, nagy poétánk. Szegény halálra űzött, kínzott magyar kozmopolitánk. Még magyarul sem tudtál. Például te a lepkét pillangónak merted hívni. Ki is kaptál érte Kölcsey Ferenctől. De magyar voltál, de magyar. Oh, fájdalmasan magyar. Az elejéből való a magyar fajtának. A kéréséből. A finomabban megalkotottjából A vívódóból. A szenzibilisből. Az egész világgal, minden gondolattal, minden érzéssel együttélőből. Mindezért keservesen meglakolt. Lump volt, csavargó, míveletlen, durva és paraszt. Ő volt tudniillik akkor a legeurópaibb ember ebben az országban. Amit Taine valahogy, ha jól emlékszünk, az agyvelő sejtjeinek lázas fölpattanásairól mond, s nála érezzük legjobban a magyar költők között. A nagyképű írástudók akkoriban javították és rontották a nyelvet. A dalok s mert lelke rengeteg, gazdag és sokszínű volt: feszegette, edzette, pótolta, díszítette, nőttette szegény magyar nyelvének bomba és szűk kereteit. És vált természetesen a legpompásabb nyelvújítóvá, kinek emléke előtt hálával kell leborulnunk mindannyiunknak, akik gondolatainkat, érzéseinket magyar szavakba öltöztetjük ki. És boldogan és szerencsésen: már ünnepi ruháink is vannak. Petőfi fenomén volt. A dal első magyar zsenije Csokonai. Ha a petőfiisták nem Petőfi gigászi bércein véreznek el, de Csokonaihoz járnak tanulni, ma sokkal gazdagabb a magyar líra... Nem csinálunk titkot belőle, sohse tudnak kibékíteni bennünket az olyan ünnepek, milyen a debreceni. Lehet-e jóvá tenni, amit Csokonai szenvedett. Szegény kálomista magyar, ki Kalocsára akartál menni jezsuita növendéknek. Keserűségedben. Aki tudja, hogy a legszabadabb lelkek is Kálvin egyházából nőve, zamatját halálig megőrzik az érdekes religiónak és világfelfogásnak — sejtheti, milyen keserűség lakozhatott szegény Vitéz szívében. No most már. Hát bűnbánók vagyunk. Debrecenben egyébként is mindjárt a halál után nőni kezdett a Csokonai-kultusz. De biztosítva vagyunk, hogy éppen Debrecenben, ha most a XX-ik század Csokonaija születne meg, a féktelen, új költőzseni, kegyesebbek és megértőbbek volnának hozzá az emberek, mint néhai Vitéz Mihályhoz. Pihenj, szegény nagyunk. Te ezekről nem sejtesz semmit. Azt írtad volt, hogy írsz a XX-ik vagy XXI-ik század neveltjeinek, amikor a magyar vagy magyar lesz, vagy lesz semmi sem. Persze művelt, európai magyart értettél. Tudja isten, ha ma élnél, nem menekülnél-e ma is a csikóbőrös kulacshoz, melytől a gondok csúcsainak. Lilla Petrarkáia, magyar lélek nagy jelensége, Csokonai Vitéz Mihály, százéves halottunk, mégis csak bő szép volna azért, ha látnád, hogy egy kicsit mégis csak hajnalodik a szülő Debrecened holnapi nagy ünnepét nagyon megbámulnád ... (Budapesti Napló, 1905.) Félegyházi László: Csokonai Vitéz Mihály