Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-01-01 / 1. szám - Ilja Ehrenburg: Legyen méltó irodalmunk nagy népünkhöz • felszólalás • Szovjet Írók II. kongresszusa (7. oldal) - Vihar Béla: Csokonai a Vérmezőn • vers • Százötven éve halt meg Csokonai Vitéz Mihály. (7. oldal)

15 január 1. Nem egyszer voltam fültanúja, mily hevesen vitatkoztak könyveinkről az olvasók, mégpedig nemcsak moszkvai főiskolákon, hanem istenháta mögött meghúzódó falvakban is. Messze, határainkon túl is találkoztam olyan emberekkel, akiket izgalomban tartott és teljesen átalakított valamely szovjet könyv. Irodalmunk jelentőségét a népnek köszönheti, melynek lelkéből lelkedzett, — a népnek, mely az igazságosság és emberiesség alapján építi a jövőt. Vajon miért van most kiapadóban a Nyugat burzsoá irodalma? Talán a tehetségek vesztek ki, vagy az írók lustultak el? Dehogyis, sok ott a tehetséges és szorgalmas író, ámde a társadalom, melyben élnek, nem ihleti meg őket. elyik jelenségét a múlt remekírói már régen leírták, más tünetek pedig olyan szellemi lezüllésről tanúskodnak, hogy a kishitű író elbúvik odújába, amely nemannyira elefántcsont-toronyhoz, mint inkább sötét bombafedezékhez hasonlít. Priestley-t aligha lehet lázadozással gyanúsítani, épp ezért bátorkodom az ő véleményét idézni az új angol irodalomról: „Ha itt-ott meg is mutatnak ezek valamit a társadalom életéből, amit mutatnak, az mind fonák és értelmetlen. Ez az irodalom voltaképpen nem egyszerűen a magánélet tükre, hanem a hálószobába és a kocsmába szorult, teljesen elszigetelt magánéleté... Vagy harminc évvel ezelőtt jelent meg s élénk érdeklődést váltott ki R. Wilson különös regénye, -A társadalom halála» címmel. A fiatal írók új műveinek olvastán úgy tűnik, hogy ez már be is következett.” Hozzátehetjük: igen, a burzsoá társadalom máris szétesőben van és ezzel magyarázható azoknak a nyugati íróknak a terméketlensége, akik nem szakítottak a szellemileg elnyomorodott világgal. És ezzel magyarázható a világjelentőség is, melyet a szovjet irodalom kivívott. Ha mi itt most a szovjet írók első kongresszusa óta eltelt húsz esztendő évfordulóját akartuk volna csupán megünnepelni, akkor én ezzel talán be is fejezhetném a mondókámat. De mi nemcsak azért gyűltünk össze, hogy eredményeinket összegezzük. Érdemes elgondolkozni azon is, mit nem csináltunk még meg és miért nem is elgondolkozni nem a múlt könyvein, hanem azokon, amelyek még nincsenek megírva. Tudjuk, hogy mily rendkívül nehéz feladatok álltak a fiatal szovjet irodalom előtt. A mi elődeink egy kialakult és megszilárdult társadalmat ábrázoltak. Mi viszont évtizedeket töltöttünk építőállványokon, nem csupán városokat, embereket is kellett építenünk. Gyorsan változtak az életkörülmények, gondolatok, érzések. A néppel együtt mi magunk is változtunk. De ma már nem az alapárkon dolgozunk, hanem az épülő ház falain. Az új idők új alkotói lendületet követelnek. A szovjet írók sok jó művet adtak már az olvasónak. Vajon miért mérgelődik néha az olvasó a szovjet életet ábrázoló egyik-másik regény olvasásakor? Azt hiszem, azért, mert azokban a könyvekben nem ismer rá sem önmagára, sem kortársaira. Egy cikk — amelyről, szerintem , többet vitatkoztak a kelleténél —, azt bizonygatta, hogy egyes könyvek gyenge volta szerzőjük őszintétlen-ségével magyarázható ... Ma több olyan szerzőt ismerünk, akik a leg- őszintébben írnak valótlanságot, egyik azért, mert nem eléggé ismeri kortársait, mások azért, mert a világ sok színéből csak kettőt tudnak meg- különböztetni: a fehéret és a feketét. Vannak, akik hőseiket külső dí- i székkel cifrázzák, miközben lelkileg felszegényítik; egy társaslakás leírásánál nem sajnálják az aranyozást, ( műveikben a műhelyek — akárcsak a holmi laboratóriumok, a kolhoz-klub — valami nagyúr kéjlakára emlékeztetet; de ezt az aranyfüstös, kirakati világot primitív lényekkel, mintagyerekek viaszfiguráival népesítik be, akiknek semmi közösségük sincs a szovjet ember mély, bonyolult lelki életével. Egy fejlődő, erősödő társadalom-nak nem kell tartania a valósághű ábrázolástól: az igazság csak a pusz-ulásra ítéltet fenyegeti. írók is hibásak vagyunk: néha több gondot fordítunk a munkapadra, mint az emberre, aki a munkapadnál dolgozik. „A lélek mérnökeinek“ neveznek bennünket. Ez igen sokra kötelez. De lám, néha mégis olyan könyvet olvasunk, hogy minden a helyén van benne — a gépalkatrészek is, a termelőértekezletek is, mintha csak egy mérnök írta volna — de hová veszett belőle az emberi lélek? Eszünkbe jut az első írókongreszszus ideje. Akkor a falu szocialista átalakulása még esemény volt és vita folyt körülötte. Mérhetetlen nagy munkával építette a nép az első nehézipari gigászokat, amelyek révén meg tudta védelmezni a hazát az ellenséges támadóktól, s amelyek most, húsz év múltán a közszükségleti cikkek bőségével könnyítik és szépítik az életet. 1934-ben külföldön még az „orosz kísérletről“ beszéltek s a kevéssel előbb hatalomra jutott Hitler, leendő ellenfeleinek szíves közreműködésével Oroszország meghódításának tervén törte a fejét. Most más időket élünk. Ma sincs a miénknél tekintélyesebb állam a világon. Kongresszusunk Európa és az egész világ jövője szempontjából nevezetes napokban folyik: a népek tudják, hogy a haalmas és békeszerető Szovjetunió elnyújtott keze mentheti meg az emberiséget minden eddiginél szörnyűbb rémségektől. Most nem vagyunk egyedül: velünk van a nagy téma, velünk a népi demokráciák országai, velünk az egész haladó mberiség. Kultúránk az elmúlt húsz év alatt kimélyült s már nemsupán olvasóink nagy számára lehetünk büszkék, de arra is, mily mély és szenvedélyes fogékonyságul élvezik a szépirodalmat. Azelőtt kiválasztottaknak csupán százai, mondjuk, legfeljebb ezrei olvastak gy, most azonban a szépirodalomnakugyan az egész népé és egész népünk kíséri figyelemmel kongresszusunk munkáját. Ez óriási feleősséget hárít ránk: mindent el kell követnünk, hogy irodalmunk méltó egyen a mi nagy népünkhöz. Beszéltem arról, hogy szerintem m a teendőnk műveink hőseivel. Jost arról akarok beszélni, hogy terintem, mit ne tegyenek az írók z írókkal. Nem kell az írót sem gbe emelni, sem sárba rántani, nem kell a kiválasztottak kasztjánakekinteni az írókat, de nem is kell így bánni velük, mint holmi vásott lebálókkal. Miért voltak mentesek mindennemű bírálattól közepes, sőt vitatató könyvek? Miért emlékeztetett gyes kritikák hangja olykor törényszéki vádiratra? A bírálat — különböző nézetek gymással szembeállítása, egybevetvő. Végső soron az olvasó ítélkezik, a mai és a holnapi olvasó. Azlvasó véleménye néha eltér a lírikusétól — nem egyszer tapasztalom ezt olvasókonferenciákon. Jómagam is amellett vagyok, hogy érlelhetetlen harcot kell vívni az llenséges ideológiával. De szerintm a kritika legyen annak megítélsében is nagyon körültekintő, hogy skerült avagy nem sikerült az a mű, amely a mi szovjet ideológiánk kifejezője. Tudjuk, mily gyakran tévedtek értékelésükben még nagy írók is ... De fölösleges a régmúltba visszapillantanunk. Gondoljunk Majakovszkij írói pályájára és arra, hányan ócsárolták olyanok, akik később dicséretét zengték. Azt mondhatják ezzel szemben, hogy én nyitott kapukat döngetek. Ma mindenki belátja, hogy egy bíráló értékelés nem okvetlen általános érvényű. De ez egyelőre csak elmélet. Remélem, mihamar átmegy a gyakorlatba is. Nem szívesen emlegetem legutóbb írt kisregényem bírálatát, amely mind a beszámolóban, mind a hozzászólásban elhangzott, de talán félremagyarázható lenne, ha nem hoznám szóba. Én korántsem vagyok öntömjénező és tudom, hogy az „Olvadás“-ban, mint más könyveimben is, sok a tökéletlenség, sőt a hézagosság is. De én magamat nem azért hibáztatom, amiért a kritika elmarasztalt. Ha még megírhatok egy új könyvet, arra törekszem, hogy az legutóbbi kisregényemhez képest előre tett lépés legyen, de nem félrelépés. Galina Nyikolajevának nem tetszett Vera Panova regénye. Ebben nem látok semmi különöset és akadhat író, akinek viszont Nyikolajeva elbeszélése nem tetszik. Ám Nyikolajeva is, Panova is hazaszerető szovjet író. Ellenben Panovával kapcsolatban, mint ahogyan velem való vonatkozásban is egyes kritikusok az utóbbi időben „objektivizmust“ emlegetnek. Az ilyen vádak aligha megengedhetők. Most folyik a nagy viadal népünk és az egész emberiség jövőjéért. A könyv , az író szíve és a szerző nem választható el művétől, összeférhető-e az író munkájának megbecsülésével, ha azzal szembeállítják valamelyik könyvét, azt állítva, hogy ebben a könyvében megtagadja azt, amit egész életében védelmezett? Lehet-e a közös ügyért harcolók soraiban küzdőket az élet közömbös szemlélőiként elkönyvelni? A mi szovjet társadalmunk és, az irodalom sorsa elválás. Egy író egyszer így fejezte ki magát: „Könyörtelenül, segíteni fogunk elvtársainknak“. Szerintem nem elvtársainkkal, hanem ellenségeinkkel szemben kell könyörtelennek lennünk. Én arra szeretném buzdítani az írókat, hogy több megértéssel, több elvtársi összetartással viseltesenek egymás iránt. Az írószövetség egyik vezetője helyesen szólva aközepes írók jelentőségéről, azt mondotta, hogy tej nélkül nincs tejszín sem. Folytatva ezt a nem nagyon sikerült hasonlatot, azt is mondhatnók, hogy tehén híján tej sincs. Erről jó lesz meg nem feledkezni. Az irodalom soha és sehol sem fglalt el olyan magas és felelős helyet, mint most minálunk. A szovjetállam és a párt kitűnő helyzetet bizosított nekünk. Nem vagyunk kamár-kiadóknak kiszolgáltatva és nem üggünk holmi MacCarthy-któl. Nekünk magunknak kell eldöntenünk, hogyan tudunk legjobban írói munkát végezni. S emellett nem szabad tévében való részvétel nélkül, szén-nvedély és lángolás nélkül az író szellemi meddőségre van ítélve. Külföldi rosszakaróink hol a fanatizmust vetik szemünkre, hol a művészi egyéniség hiányát. Nem akarják, vagy nem tudják megérteni, hogy számunkra a Kommunista Párt politikája — az az emberi értékek kivirágzásához, a humanizmus diadalához és ha mi fanatikus odaadással követjük népünk útját, ez egyáltalán nem mond ellent nagy elődeink — Puskin, Tolsztoj, Csehov, Gorkij — hagyományának, az ember védelmének. Ebben valamennyien egyetértünk* csak az irodalmi értékelésben nem, abban nem, hogyan írjunk. Különféle hősöket választunk, az író természetétől, élettapasztalatától, irodalmi jellegétől függően. Hol van hát az a kódex, az a törvénykönyv, amely meghatározza, hogyan kötelező írni? Hol az a mérleg, hol az a mérce, amelyen tévedhetetlenül megállapítható, hogy ez a hős tipikus, a másik meg nem? Mindezt meg lehet és meg is kell vitatni, de egy könyv vitája — nem törvényszék; egyik vagy másik írószövetségi titkár véleményét nem kell ítéletének tekinteni, annak minden következményével egyetemben. Az önkényes ítélkezés különösen kezdő írók esetében veszélyes. A fiatal író , a mi holnapunk, a mi reménységünk, minden módon segítenünk kell, hogy túltegyen rajtunk s ennélfogva szakítanunk kell a nálunk sajnos még meglévő szokásokkal. Csak keserű mosolyra fakaszt a gondolat, mi lenne a kezdő Majakovszkijjal, ha 1954-ben hozná el első verseit az írószövetségbe. Most persze lépten-nyomon emlegetik Majakovszkijt. Akkor is, ha egy kellemetlen szerzőt kell elintézni. Gyakran Majakovszkij-hagyományokra való hivatkozásokkal tűzdelik tele ehhez kellő erkölcsi tekintéllyel nem rendelkező bírák az ő szubjektív értékeléseiket, melyekhez hűségesen csatlakoznak egyes folyóiratszerkesztők és kiadóhivatali dolgozók. Fájdalmas látvány ez Majakovszkij kortársainak és barátainak, akik nem felejtették még el, milyen nehéz volt az ő pályafutása. Irodalmunk útjairól beszélve, miért tértem ki oly hosszan a mi munkaviszonyainkra? Azért, mert óhatatlan az írók sorsától, elfelejtenünk, hogy társadalmunk az elmúlt húsz év alatt, gyorsabban és messzebbre haladt, mint irodalmunk.. Ez természetes is, hiszen a házépítést nem a tetőnél kezdik. Mikor egy társadalom érlelődik, alakulóban, születőben van, az irodalom fejezi ki a társadalom erkölcsét, célját, szenvedélyét. Az íróban rejlő tehetség, benső tűz és mindenre reagáló fogékonyság ereje fejezi ki népének érzelmeit, gondolatait. Szovjet társadalmunk most olyan magas színvonalon áll, hogy joggal remélhetjük irodalmunk példátlan fellendülését is. A humanizmus, a haladás, a nép ellenségei meg akarják állítani azót. Fenyegetőznek, hogy a jövőt kérbefojtják. Mi minden erőnkkel megvédjük a békét és ha az eszeveszettek merészkednek az emberség reménységére törni, szemben taálják magukat azzal a néppel, melynek nemcsak erős hadserege is fejlett ipara van, de nagy szíve ,s nagy irodalma is. Legyen méltó irodalmunk nagy népünkhöz Hja Ehrenburg felszólalásából A mi irodai mini jól megfér a szorosan összefügg vele. Tudjuk, hogy a nagy művészet mindig irányzatos, vagyis szenvedélyes. Az író nem szemlélője. gz. „életnek, hanem alkotója. Amikor az ember lelkivilágát festi, ezzel már meg is változtatja. Ám az olvasóra való ráhatást nem szabad leegyszerűsítve értelmezni: tedd ezt, meg ezt, ne tedd ezt meg azt; ha pozitív hősként viselkedsz, mindenki el lesz tőled ragadtatva, ellenben, ha a negatív hős útjára tévedsz, azonnal lelepleznek, megbélyegeznek. Az írószövetségben működik a gyermekirodalom gondozásával foglalkozó bizottság, amely már sok szép könyvvel örvendeztette meg gyermekeinket. De megesik, ha olyan regényt olvasunk egy folyóiratban, ahol a szerző már az első oldalon unalmasan leckézteti az olvasót, eszünkbe jut, vajon nem volna itt az ideje, hogy az írószövetség alakítson bizottságot a felnőttek irodalmának? Az Októberi Forradalmat követő tíz-tizenöt év során nálunk elég sokan még nem tudták, vagy nem akarták megérteni a szocialista társadalom alapelveit, voltak nyílt ellenségeink is, no meg szkeptikusok, közönyösek és olyanok, akik „a végét akarták kivárni“. Akkoriban magának az új rendszernek elismertetéséért folyt a harc; a társadalom nemcsak a haladókra és a maradiakra oszlott, hanem a mieink és az ellenség két táborára. Azóta sok minden megváltozott. A felnövő nemzedékek belenőttek a mi új társadalmunkba, számukra ez az egyetlen ésszerű társadalom. A hősiesség, az alkotó tettek, az emberszeretet harca az önzés, a közöny és a maradiság ellen behatolt sokak tudatába, szívébe s éppen ott küzd az új a múlt árnyaival, a derék , a gonoszság ellen. Persze meg lehet vonni a határokat és egy romantikus könyvben olyan hőst mutatni, aki minden jónak megtestesítője, s ellenlábasául ábrázolni a gonoszt. Az ilyen könyv, ha igazi szenvedély diktálta, kétségtelenül lebilincseli az olvasót, különösen a fiatalokat. De az ilyen könyvek mellett, szerintem, kellenek másfélék is, melyek az életnek nem egy-egy zugát, hanem egész teljességét ábrázolják, a szovjet emberek millióinak érzéseit, gondolatait mutatják meg. A szovjet olvasók megunták azokat a tucatszám megjelenő műveket, amelyeknek legelső lapján már minden világos, ahol a gazembert már készen várja a leleplezés és a termelésben élenjárót holmi középszerű bban az igazság , pártossággal, a szentképfestő ecsetje színezte ki. Az ilyen könyv senkit sem nevel: a té 5 vedező sohasem ismer önmagára a gazember alakjában, a derék, de sok * emberi gyarlósággal megvertek pedig * a pozitív hősben valami túlvilági * lényt látnak. Akik minden regény szereplőit a „pozitivek” és a „negatívok” kötelező kategóriáira osztják, — ezek az írók * irodalmunk legnegatívabb jelenségei; *" telve a múlt csökevényeivel. Most természetesen mindenki belátja, hogy nem lehet jó képhez kizárólag fehér és fekete festéket hasz * nálni. De mihelyt egy szerző egy derék hőst emberi gyarlóságaival együtt ábrázol, nyomban akad „irodalmár”, aki felháborodik: „Ez a szovjet ember megrágalmazása”. Ha viszont egy másik szerző rámutat, hogy a p lusta, a bürokrata, a kontár nem oktevetlen gonosztevő, vagyis lehetnek némi emberséges vonásai is, ugyanaz a kritikus, vagy valamelyik társa is rögtön tiltakozik: „Miért oly elnéző e a szerző a negatív hőshöz?“ Az ilyenfajta irodalmárok mindenáron is ragaszkodnak a hősök leegyszerűsístett ábrázolásához, nyilván attól tartva, hogy az irodalom keresztül 1* lép rajtuk. | Holott mi történt voltaképpen? Az * olvasók léptek keresztül sok írón. | Emlékezzünk csak vissza az első író- i kongresszusra. Új olvasók tízmillióit | láttuk magunk előtt, akik akkor elő- | ször vettek regényt kezükbe. Sok- mindennel először kerültek szembe. A forradalom kezdetétől a harmincas évekig a kultúra szélességben gya- ♦ rapodott, az egész népet kellett hoz- | zászoktatni. Akkoriban némelyik írót még felpanaszolhatott olvasóinál bizzonyos szellemi merevséget. Most | őrem néznek le magasról a szovjet | olvasók: azt látják, hogy a regények | szereplői sokkal merevebbek, primi- | tívebbek, szellemileg szegényebbek, mint ők. Az egyénről való szovjet felfogás homlokegyenest ellenkezik az ameri- kaiakéval: ott ápolják az invidualiz-1 must, de semmibe veszik az egyéni- I séget, ott az embert foglalkozása, szűk értelemben vett szakmája de-1 formálja. Mi ellenben az egyéniség harmonikus fejlesztésére törekszünk. Olykor azonban nálunk az érzelmi £ nevelés a képzettség mögött marad. | Mindnyájan ismerünk jól dolgozó, £ helyesen gondolkozó embereket, akik £ nem tudnak igazi emberi viszonyt teremteni feleségükkel, szüleikkel, £ gyermekeikkel vagy barátaikkal. | Be kell vallanunk, hogy ebben mi, * Irodalmi Újság Vihar Béla Csokonai a Vérmezőn (Ebben az évben ünnepli az ország Csokonai Vitéz Mihály halálának százötvenedik évfordulóját.) Halas porát hordta csizmám szára, vágtában, hogy jöttem. Pest-Budára . A Hét Rákhoz érvén, utam végén meszely borral öblítettem gégém. Az ivóban kurjantott az ének mulattak a gombkötő legények. Csak én véltem, mintha a kupába, emberi vér habja csordogálna. Láttam bizony, még azonnap este, bakró pallójára reá festve és a tönkön, mint véres láng, égve, felparázslott Szentmarjai vére, öt fő hullt le, és csak néztük csendben, halálukat iszonyú sorrendben. Ország kiált? Senki sem kiáltott, mikor hozták a sápadt apátot, ruháját, hogy megtépte a hóhér... Lepte ingét rózsa, a hulló vér.. Bírái közt állt ott, mintha várna, hol a sereg szabadítására, majd azt nézte tébolyult szemekkel, életét miért kérte sok ember? A félelem, te fogtad le ajkam, és mint ezrek, magam is hallgattam, tűrvén, hogy a strázsa odébb lökjön... Nem sújtottam arcukba az öklöm. Hazám, hazám, lesz ki felemeljen? —* Ily dúlással háborgott a lelkem s csaptam volna fokosom előre, de csak vágtam a híg levegőbe. Doboltak a muskétások marsot, s mint ravatal körül hervadt arcok, viaszfehér gyertyaszál színével, halt el a nap. Közelgett az éjjel. Vitéz Mihály! — szólottam magamhoz, lesz-e virtus karodban a harchoz? Rajtad a sor, immár te lépj elő, a lehullt fő helyén, te légy a fő. Kiálts Mihály, verssel, szerelemmel, szálljtására konok Debrecennel, verd a kaput, hangod dübörögjön, ez legyen a szereped e földön. Mint aranyat sohsem fogja rozsda, ne szennyezzen alázkodás mocska s amíg mécsed fénylik a sötétben, járj önmagad unokájaképpen. Álmaidért, Párizs, meglakoltam, láttam Ignácz homlokát a porban. Ni, beszél még! — tűnődött egy varga és valóban mozdult gyenge ajka, halkabban, mint a rönke lehellet. Gyér szakálla, rőt iszappal tellett. Talán üzent, talán nekem intett, követelvén, hogy reá tekintsek. Valamit szólt: életnek, halálnak, majd meghallja a huszadik század. 7