Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-02-26 / 9. szám - Tamás Aladár: Emlékezés Nagy Lajosra (6. oldal) - V. B.: Csokonai Vitéz Mihály elegyes poétai munkái 1789-1795. • könyvkritika • Csokonai Vitéz Mihály elegyes poétai munkái 1789-1795 (Az Alföld kiadása) (6. oldal) - (-S.): Homeros, Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi, Tolsztoj - Kínában (6. oldal) - Illés Béla: Vajda István kisregénye • könyvkritika • Vajda István: Az AA 338-as esete (6. oldal)

6 Tamás Aladár Emlékezés Nagy Lajosra Sokezer kilométernyire távol, messzi Dél-Amerikában ért utol Nagy Lajos halálhíre. November kö­zepe után került kezembe a temeté­séről szóló újság. Mintha kímélet­len nagy ököl vert volna szíven. Hát ez igaz lehet? Az élet és a ha­lál rejtélye így is kerülhet elém egy szürke, közömbös papírlapon? — Kínzott a gondolat. — Hogy lehet, hogy nem hajszolta át ezt a kegyet­len hírt a szél, nem zúgták a fü­lembe éjszaka a tenger hullámai, nem árasztott el vele a messzeség? Rideg újságlapból tudom meg, majd­nem három héttel később. Az örök­kévalóság híreiben nincs idő, és nincs tér. Nagy embernek halála után ren­geteg nyilvánosságra törő barátja támad. Ezek azt hiszik, hogy a ha­lott emléke mellé könnyű odaállni. Én a halott Nagy Lajos barátságát magamra nézve nagyon súlyosnak és tisztázandónak érzem. Sok min­dent követel tőlem. Életében köny­­nyebb volt barátjának lenni. Be­csültük egymást, szerettük egymást, kötelezettségek nélkül, bár az élet dolgaiban igen gyakran nem ér­tettünk egyet. Ezekről ritkán, de nagyon komolyan beszéltünk is. Ér­zem és tudom, hogy nem voltunk egymásnak olyan jó barátai, mint lehettünk volna. Ezért fog talán örökké mélyebben és tragikusabban élni bennem emléke. Pedig életünk­ben elmondtunk egymásnak olyan dolgokat is, amelyekről soha senki­vel nem beszéltünk. A hozzánk leg­közelebb állókkal sem. Rejtélyes földalatti folyam volt ez a barátság, amely szeszélyesen tört időnként a felszínre, de ott nem vált belőle széles, áradó, napsugárban úszó víz. De régen mindez természetes volt, vagy legalábbis annak tartottuk. Mert olyan volt, mint valami mű, alkotás közben, amelyből még min­den válhat. Most, hogy Nagy Lajos elment tőlünk, az alkotás folyama­tának vége. Nem lett belőle remek­mű. Másképp kellett volna munkál­kodni rajta. Ezt éreztem, így gondoltam végig Montevideóban, amikor Nagy Lajos halálhíre utolért, s amikor ő már a haláltól az örökkévalóságig tartó utat is megtette. Bennem zavart és feldúltságot hagyott, amelyet szán­dékkal és idővel el lehet majd fe­ledni, de eltüntetni soha. ..Hogy meg fogjuk gyászolni — gondoltam —, mekkora Memento ez, amelyből megint okulnunk kell“. Magyar­­ország a nagy gyászolások és a kis őszinteségek országa volt, s a még ennél is kevesebb szereteté. És tíz év előtti felszabadulásunk sokat vál­toztatott ezen, de még talán mindig nem annyit, hogy az emberek felé — és különösen akiknek erre nagy szükségük lenne — ne a halá­luk után áradjon szeretet 1927 óta ismertem Nagy Lajost Az akkor megindult 100% folyóirat­ban nagy örömmel vállalta a közre­működést és már a második számba leleplező cikket írt a l‘art pour l‘art irodalomról. Utána három éven át — míg le nem tartóztattak és a 100% meg nem szűnt — szoros kapcsolat­ban voltunk. Amikor a szociálde­mokrata vezetők szakadatlan denun­­ciálása révén nyilvánvalóvá vált, hogy a 100% a párt folyóirata, Nagy Lajos még jobban szerette és bár néha álnéven is, de minden számába írt valamit. Készülő írásairól általában nem szeretett beszélni, legfeljebb, amíg csak tervben voltak meg. A 100% harmadik száma részére írt, azóta híressé vált, Napirend című novellá­ját azonban együtt beszéltük meg. 1927. október 19-én, szerdán írta meg és még aznap éjszaka ideadta. Apró, tenyérnyi cédulákra volt írva, talán ötven darabra is, még apróbb betűk­kel. A 100% novemberi számában jelent meg. A munkásifjúság között ennek az írásnak óriási sikere lett. Éveken át versként szavalták a Lec­kével együtt (bár utóbbinak egy-két kitételével nem értettek egyet). Kü­lönösen Bitó Lajos barátunk — a 100% egyik mártírhalált halt tagja­­— aratott vele nagy sikereket. Ebben az időben az akkori And­rássy út és a Szív utca sarkán lévő Fészek kávéházban gyűltek össze he­tenként kétszer a 100% munkatár­sai. Ha jól emlékszem, szerdán és szombaton. Ide jártak Gergely Sán­dor, Gereblyés László, Schönstein Sándor, Agárdi Ferenc, Haraszti Sán­dor, Antal János, Eörsi Béla, Bíró Lajos és még sokan mások. Nagy Lajos rendszerint korán érkezett. Türelmetlenségtől hajtva, vagy néha más ok­ miatt, azonban hamarosan felemelkedett és eltávozott. Éjfélkor vagy éjfél után aztán rendszerint újból megjelent és akkor ott is ma­radt, amíg a társaság végleg fel nem oszlott, legtöbbször ketten ma­radtunk utoljára és indultunk út­nak: ő a Japán kávéházba, én haza. Sokat dolgozott a 100%-ba, de még több terve volt. Emlékszem, hó­napokon át beszélt arról, hogy nagy tanulmányt fog írni, „A bérgondol­kozó“ címmel. Ebben szándékozott megírni az egész akkori polgári iro­dalom és újságírás kritikáját, amely, ahogy mondta, úgy kezd hozzá az íráshoz, gondolkozáshoz bérért, mint ahogyan a hóhányó a hó lapá­tolásához. A 100% társaságát egyre jobban megszerette, ahogyan ő fejezte ki magát: jót tett neki „bizonyos ada­gokban“. Nemcsak a folyóirat mun­katársaival, hanem a kultúrelőadá­­sai, valamint a kórus tagjai közül is többekkel közeli kapcsolatba ke­rült. „Mindenki őrült — szokta volt mondogatni igen gyakran (mint ké­sőbb József Atilla is) — és ettől a mi társaságunk sem teljesen men­tes“. Természetesen tréfásan mond­ta ezeket a szavakat, ami komoly magjuk volt, az inkább elismerésnek számított; elismerése volt annak, hogy az ügyért habozás nélkül vál­lalunk minden kockázatot. Rendkívüli képessége volt az em­berek megismerésére. De amennyire könyörtelen, megalkuvás nélküli volt a dolgok, emberek megítélésében, annyira elnéző volt az emberekkel való érintkezésben. Társaságunk tagjairól is igen szigorú véleménye alakult ki, de a napi érintkezésben ez szeretetteljes tréfálkozássá válto­zott, önmagát éppen ilyen jól is­merte. Nagyon sokat töprengett, minden dolog nyitjára ő maga akart rájönni, tudásszomja végtelen volt. Emlékszem — ez is 1927-ben tör­tént — egyszer egészen kora reggel nagy izgalommal állított be hozzám. Sanghai­t akkor foglalta el a déli nemzeti forradalmi hadsereg, s ő azonnal meg akarta beszélni, hogy mi ennek a jelentősége, várható kö­vetkezménye. Ez rávilágít arra is, hogy minden látszólagos szkepticiz­musa ellenére, reménykedő, nagyon bizakodó­­volt. A 100 százalék megszűnése utáni időnkben kerültünk egymáshoz egészen köze. Ez az időszak rövid volt, de emberi kapcsolatunk szem­pontjából rendkívül tartalmas. Egé­szen pontosan meg tudom mondani: 1931 októberétől 1932 márciusáig tar­tott. Ez idő alatt kivétel nélkül minden nap, illetve este találkoz­tunk. Leginkább a Japánban, vagy az Abbáziában. Nagyon sokat sé­táltunk „lefelé az Andrássy úton“ is. Nemcsak szerettem a vele való együttlétet, de az akkori nehéz munkám mellett fizikai felfrissülést jelentett számomra. Nagyon jólesett és erősített, mikor láttam, hogy ő is keresi a találkozást. E néhány hónap alatt az élet és sors, valamint sze­mélyünk problémáit újra és újra megbeszéltük. Ekkor ismertem meg igazában Nagy Lajost, a tiszta sze­mű, érző szívű, vágyakkal élő kom­munistát, aki számtalanszor elismé­telgette: „Ne támadt volna csak meg ez az átkozott betegség, más­képp is odaütöttem volna én az asz­talra. Nemcsak ilyen pusztán író­ember lettem volna .. Egy ilyen alkalommal mondotta: — Semmi sem lett úgy az életem­ben, ahogyan szerettem volna. Ma is ezt érzem még. — Egy darabig hallgatott, majd hozzátette: — Fia­tal koromban a világ legerősebb em­bere akartam lenni. Nem lettem. — Ahhoz más testalkat is kellett volna — válaszoltam vígasztalólag, — de bizonyos kategóriában azért... Ingerülten vágott közbe. — Én nem „bizonyos kategóriá­ban“ akartam első lenni, hanem a világ legerősebb embere. A törpék között is lehetnek bajnokok ... Igen gyakran voltunk együtt eb­ben az időben József Attilával is, akit őszintén nagyon szeretett, bár nem hiszem, hogy ezt gyakran ki­fejezésre juttatta vele szemben. E tekintetben több volt, mint tartóz­kodó, talán a szemérmes kifejtés illik rá. Nagyon sokat vitatkoztak. Jövőbe vetett, egyformán megingat­hatatlan hitük ,megnyilvánulási for­mája alapjában különbözött egy­mástól. József Attila rendíthetetle­nül bízott, hitt az értelemben, nem tudta elképzelni, hogy a legrövidebb időn belül nem fogunk meggyőzni mindenkit a mi igazunkról. Nagy Lajos azonban szinte rettegett az értelmetlenség nagy erejétől és sok öngúnnyal ilyeneket mondott József Attilának: Ha majd olyan életet fo­gunk teremteni, hogy minden em­bernek gyönyörű villát, hozzá két személyautót tudunk biztosítani, még akkor is rájuk kell m­ajd kénysze­ríteni, mert nem fogják akarni... A legnagyobb dolgokban is tudott kételkedni, de úgy, hogy ugyanak­kor hite még szilárdabbá vált. Ezt a tulajdonságát akkor nem értettem meg. Jóval később láttam, hogy az emberi nagyságnak nem ritkán kí­sérője ez a mély tépelődés. Betegségéről sokat beszéltünk, időnként a kétségbeesésig túlozta, talán azért is nem akarta elhinni senki — egészen a haláláig —meny­nyire beteg. pedig nagyon az volt. Sokat szenvedett képzelt betegségek­től való félelmében is. Ebben az idő­ben, egy darabig, a ráktól félt na­gyon. Komolyan hitte, hogy mell­rákja van. Valami kis daganata volt az izmok között, erről gondolta, hogy rák. Pár heti kétségek után engem kért meg, hogy menjek el vele a ki­vizsgálásra. Egy vasárnap délelőtt mentünk ki a Zsidókórházba. A fö­lösleges szemtanúktól akart megsza­badulni, azért választotta a vasár­napi vizsgálatot. Előbb Weil Emilt kerestük meg és vele mentünk egy másik orvoshoz, akinek már nem em­lékszem a nevére. Egész délelőtt tar­tott a vizsgálat, utána együtt men­tünk vissza az Abbázia kávéház­ba. Kedden felszabadult örömmel újságolta, hogy a vizsgálat eredmé­nye negatív volt. E rövid néhány hónapig tartó in­tenzív együttlét idején igen sokat beszélgettünk magánügyeinkről, leg­bensőbb gondolatainkról is, ameny­­nyire ez tartózkodó alaptermészetű emberek között csak lehetséges. So­kat beszélt nekem anyjáról, öccsé­­ről, személyi kapcsolatairól, vágyai­ról, terveiről, írókról, irodalomról különösen sokat. Ebben az időben kapta meg a Baumgarten-díjat, ez egy kis lélegzethez juttatta. Fel azon­ban nem iidította. „Mit ér ez — legyintett, amikor felvette az első részletet — mához egy évre megint csak itt fogok ülni a kávéházban és két pengőt kérek kölcsön“. Nevetve mesélte el, hogy Gellért Oszkár meg­kérdezte tőle, mik a tervei. „Két regényt szándékozom írni — vála­szolta. Az egyiket kiadom, azért, hogy újból megkapjam a Baumgar­ten-díjat, a másodikat nem adom ki nehogy elveszítsem a Baumgarten­­díjat.“ Gellért Oszkár mosolyogva mondta: adja csak ki a második re­gényt is. Nagyon erős influenza támadta meg rövid időre rá és befeküdt egy szanatóriumba. Itt látogattam meg február végén, narancsot vittem ne­ki és evvel a látogatással fejeződött be életünknek ez az időszaka. Utá­na hosszú-hosszú időn át nem talál­koztunk.­ • • Évek múltak el, amíg újból­i­szontláttuk egymást, jellemző mó­don, a Japán feávéházban. Sok min­denen mentem közben keresztül, s úgy éreztem, mindezek után nem fogadott elég melegen, szívélyesen. Persze forró fejjel nem gondoltam arra, hogy ebben az időben, ilyen nagy nyilvánosság előtt, igazán nem volt tanácsos és nem is lett volna okos nem tudom milyen érzelem ki­­nyilvánítás. Visszahúzódtam tőle, nem kerestem társaságát. Az évek előtti, 1931. végi, 1932. eleji szép estéink nem újultak fel többé, ő sem tett erre semmi kísérletet. Ma­gam érzékenyebb voltam a rendes­nél. Nem egészen alaptalanul, hi­szen ebben az időben olyan „bará­tomra“ is akadtam, aki gyorsan le­szállt a villamosról, amikor ott ösz­­szetalálkoztunk. Nem láttuk egymást mielőtt hosszú időre emigrációba mentem. 1946-ban, amikor tíz esztendős emigrációból hazaérkeztem, elsők között találkoztam Nagy Lajossal. A sok esztendő, a távolság, a közénk tolakodott múlandó dolgokat elpor­­lasztotta. Szeretettel öleltük meg egymást. És még sem alakult úgy életünk, kapcsolatunk, ahogyan kel­lett volna. Sok minden került kö­zénk megint, ami akadályozta, hogy újból olyan meghitten, bizakodva, harcosan hangoljuk össze léptein­ket, mint valamikor, amikor éjfélről éjfélre együtt „mentünk lefelé az Andrássy úton“. Pedig én fenntar­tás nélkül értékeltem, becsü­ltem Nagy Lajost. A Szikránál 1946 és 1950 között (amíg szépirodalmat adott ki) öt könyve jelent meg. És tudom, az érzelmei­m sem változtak meg. És a múló évek alatt mégis engedtem, hogy úgy rakodjanak le a dolgok kettőnk életében, hogy ha nem is távolodtunk el egymástól, nem is kerültünk nagyon közel. Ha­lála alkalmával többször elmond­ták, hogy nem kapta meg azt a meg­becsülést, amelyet megérdemelt vol­na. Sokan vagyunk, minden bizony­nyal, akiknek meg kell tanulnunk úgy élni, hogy nincs többé Nagy Lajos. Szegényebbek lettünk, mint már annyiszor ezekben az években, amikor eltávozott tőlünk egy-egy nagy barát, akiről aztán megállapí­tottuk, hogy nem becsültük, nem szerettük úgy, ahogyan megérdemel­­te vo-l­a ahogyan szüksége lett vol­na rá. Irodalmi Újság 1955 február 26. Csokonai Vitéz Mihály elegyes poétai munkái 1789-1795 — Az Alföld Szép könyvet küldött Debrecen. Azt a verseskötetet, amelyet Csokonai százhatvan évvel ezelőtt tervezett, letisztázott — de nem ad­hatott ki. A fennmaradt eredeti versrajtsrom al­apján Juhász Géza állította össze az 1789—1795 között írt kisebb költői művek ős-szövegé­nek kiadását. Eddigelé ki nem adott mű alig van az új kiadványban, ezek a szö­vegek mégis nagyrészt ismeretle­nek. A kötet első verse — Csokonai elgondolásához híven — A vidám természetű poéta. Már a cím is új, vagyis hogy régi, mert a Lilla dalok­ból így ismerjük: Az én poésisom természete. A költemény első vál­tozatának hatodik versszaka így hangzik: Nem kell ciprus, mellyel Racint Tisztelte Melpomene, Apró viola s hiacint Bár hajamon fénylene; Apró és kék tölcsérjei Ollyak mint szépem szemei. Ez kell nekem. Homlokomat ne érje Shakespearnak a kónitos füzérje. A Lillához szóló, végső formája ez lett: Nem kell cypress, mellyel Racint Tisztelé Melpómene, Egy kis rózsa, egy kis jácint Nekem jobban illene. Mert ez Lillám szép szemével, Az pedig tekintetével Egyezvén, mindenkor lészen tüköröm. S így mindég új dalra késztet új öröm. Mennyi szép különbség a két vál­tozat között. Egész tanulmányra­­való. Ez az egy összehasonlítás jól példázza, hogy szükséges volt Csoko­nai verseit így közrebocsátani. A készülő kritikai kiadásban az ős­szövegek nem kaphatnak helyet, az kiadása — eltérések csak jegyzetekbe kerülnek* sorokra, szavakra aprózva. Ügy csak a filológusnak tanulságos, így a verskedvelő ol­vasó­­is gyönyörködhet a változatokban. Kedvese szemében virágok színét kereste a „vidám természetű poéta“* a virágoskertekben szerelmes sze­mek tükrözését — kár lett volna bizony, ha ez a naív, de eleven ha­sonlat­­feledésbe merül. S azt is jó számontartanunk, hogy Shakes­­peare-t itt említi egyetlenegyszer, ebben a később elhagyott sorban. Az olvasók Csokonai verseit abban a formában, olyan csoportosításban ismerik, ahogy a költő kötetekbe rendezte utolsó éveiben. Az ős­szövegek kiadása alapjaiban rengeti meg ezt a közismert rendet, s képet ad arról, hogy mennyi nagy téma, szép gondolat megérlelődött Csoko­naiban már a kollégiumi évek alatt. Társadalomszemlélete, filozófiája, természettudományos érdeklődése, szerelmes költészete együtt formáló­dott ki a teremtő munka lázában. Gondoljuk csak el: ez a háromszáz­lapos kötet csak a kisebb munkáit adja, ezekkel egyidőben, huszonegy éves koráig írta meg a Tempefőit, Békaegérharcot, a színműfordításo­kat, meg azt a sok tudós jegyzetet, amely hagyatékában ránk maradt. Juhász Géza szép elgondolását Debrecen városa segítette a meg­valósuláshoz. Engesztelésül a haj­dani sok méltatlanságért, amely szülővárosában érte a költőt, s kár­pótlásul a kritikai kiadásért, amely nem jelent meg a százötvenéves év­fordulóra sem. V. B. Homeros, Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi, Tolsztoj — Kínában A kínai írószövetség meghívására nemrégiben több mint száz műfordí­tó gyűlt össze Pekingben, hogy meg­beszélje munkatervét és összeállítsa sürgősségi sorrendben azoknak a könyveknek a jegyzékét, amelyeket legközelebb ültetnek át kínai nyelv­re. Hétszáz régebbi és mai műalko­tásról van szó. A listán szerepel Homéros, Hesio­­dos, Aischylos, Sophokles, Euripides, Plautus,,Horatius, Vergilius és még sokan mások a görög és római kul­túra legnagyobb képviselői közül. Kínai nyelvre fordítják az olasz irodalomból Dante, Boccaccio, Pet­rarca, Ariosto, Tasso és Goldoni főbb műveit. A spanyol irodalomból Cer­­ventesét, Lope de luegáét, Calderonét és Jácinto Benevantéét. Németből lefordítják a Niebelung-éneket, Goethe, Schiller válogatott műveit és Heinrich Mann egyik regényét. Az angol és francia irodalomból száz művet válogattak ki, a többi között Wells, Shaw, Barbusse, Ro­main Rolland nevével találkozunk a készülő műfordítások jegyzékén. Az orosz irodalomból Puskinnal, Go­gollal, Tolsztojjal,­ Csehoval, Gor­kijjal ismerkedik meg mindenekelőtt az egyre növekvő új kínai olvasó­­közönség, s mellettük természetesen a szovjet írók legjobbjaival. A nagy amerikai írók is megszólalnak a hat­százmilliós nép ősi nyelvén, így Mark Twain, Theodor Dreiser, Ja­mes Fennimore, Melwille, s a költők közül Walt Whitman. Mintegy száz kötetet fordítanak le az európai népi demokráciák és a dél-ázsiai országok irodalmából. . Sok fordítás már el is készült. A legnevesebb kínai írók is részt vesz­­nek ebben a hatalmas munkában, így Gogol regényei Lu Hsunk fordí­totta le. A nálunk is ismert Kuo Mo­­zso húsz évet szentelt az életéből a Faust lefordításának. Shakespeare összes műveit Chu Sheng-hao fordí­totta le már régebben, de munkáját akkor nem méltányolták, a legna­gyobb nyomorban halt meg tíz év­vel ezelőtt. Most újra kiadják fordí­tásait. A magyar irodalomból Petőfi, Móricz Zsigmond, Veres Péter és Ülés Béla műveit ismerhették meg eddig a kínai olvasók. Az új Kína megbecsüli a saját év­ezredes kultúráját, de ugyanakkor az egész emberiség igazi értékeit is ... (­L.) Vajda István kisregénye Vajda István „Az AA 338-as­­ esete” című kis­regénye na­gyon érdekes, időszerű kérdést vet fel és a kérdést helyesen veti fel. Egy „eset” kapcsán igyekszik meg­mutatni a széttört uralkodóosztályok még ma is itt élő tagjainak a népi demokratikus állam meggyőződéses híveire, építőire gyakorolt — minden eszközzel élő — befolyását. Az eset, amelyről Vajda ír, egy csapda tör­ténete. Egy burzsoá hölgy a népi demokratikus állam egyik bíróját igyekszik befonni, egészen konkrét céllal: a hölgy, akinek társadal­munkkal való legális kapcsolata az, hogy mint taxisofőr szolgál, először arra akarja felhasználni a bírót, hogy mentse meg egy gázolás kö­vetkezményeitől, de — bár Vajda ezt csak sejteti —, nyilvánvaló, hogy a démonnak távolabbi céljai is vannak. A kérdés, amelyet Vajda felvet, nyilvánvalóan nem centrális kérdé­se életünknek, de minden esetre na­gyon érdekes kérdése. És a fiatal szerző a kérdést helyesen és ponto­san veti fel. Kitűnően ábrázolja a regény pozitív hősét, aki a maga munkaterületén igen alapos és lel­kiismeretes munkát végez, de aki mihelyt kilép a számára jól ismert területről, naiv és szinte gyerekes­ségig hiszékeny. Jól ábrázolja a szer­ző a démont is, annak családi viszo­nyait és baráti körét, de nem tudja végigvinni ezt a jellemzést. Nem a démon hibája, hogy kiesik szeretté­ből, hanem a szerzőé. A taxisofőrt játszó ifjú hölgy — miután a bírót karmai közé kapta — annyira biz­tos a dolgában, annyira biztos ab­ban, hogy az áldozat az ő kedvéért mindent meg fog tagadni, amiért ed­dig élt, hogy nem is igyekszik óva­tosan és gondosan végigvinni a játé­kot, így lehetővé teszi, hogy áldozata betekintsen a kártyái mögé és meg­értse: a szépasszony csak játszik ve­le. Csak fel akarja használni saját céljaira. Ugyanennek a hibának má­sik oldala: a bíró azáltal, hogy ide­gen (a szó minden értelmében ide­gen) befolyás alá kerül, nyilvánvaló, hogy hivatalában, baráti körében, szokásaiban és kedvteléseiben állan­dóan érzi, hogy nincs a megszokott helyén és nem azt teszi, amit tenni szokott és amit tenni kötelessége. A regényben ez alig — szinte egyálta­lán nem — következik be és a bíró csak akkor ébred tudatára annak, hogy veszélyes útra tévedt, mikor szíve hölgye elárulja, leleplezi ma­gát, így a Vajda által felvetett kér­désre a válasz ugyan helyes, de a helyes válaszhoz téves, vagy leg­alábbis túlontúl leegyszerűsített úton jut el a szerző. És ezért a he­lyes válasz nem elég meggyőző. E hiba ellenére a kis könyv na­gyon érdekes. Ha nem is elég mesz­­szehangzó leleplezés mégis félre­érthetetlen figyelmeztetés. Ha a jó­szemű és tiszta magyarsággal, vilá­gosan író Vajda István nem elégszik meg a könnyű sikerekkel és számot ad magának arról, hogy a mi íróink­nak kötelességük a komoly kérdés­re komoly, meggyőző választ adni, akkor ennél az érdekes kis könyv­nél sokkal jelentősebb írásokat is fogunk kapni tőle. Élés Béla

Next