Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1955-02-26 / 9. szám - Tamás Aladár: Emlékezés Nagy Lajosra (6. oldal) - V. B.: Csokonai Vitéz Mihály elegyes poétai munkái 1789-1795. • könyvkritika • Csokonai Vitéz Mihály elegyes poétai munkái 1789-1795 (Az Alföld kiadása) (6. oldal) - (-S.): Homeros, Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi, Tolsztoj - Kínában (6. oldal) - Illés Béla: Vajda István kisregénye • könyvkritika • Vajda István: Az AA 338-as esete (6. oldal)
6 Tamás Aladár Emlékezés Nagy Lajosra Sokezer kilométernyire távol, messzi Dél-Amerikában ért utol Nagy Lajos halálhíre. November közepe után került kezembe a temetéséről szóló újság. Mintha kíméletlen nagy ököl vert volna szíven. Hát ez igaz lehet? Az élet és a halál rejtélye így is kerülhet elém egy szürke, közömbös papírlapon? — Kínzott a gondolat. — Hogy lehet, hogy nem hajszolta át ezt a kegyetlen hírt a szél, nem zúgták a fülembe éjszaka a tenger hullámai, nem árasztott el vele a messzeség? Rideg újságlapból tudom meg, majdnem három héttel később. Az örökkévalóság híreiben nincs idő, és nincs tér. Nagy embernek halála után rengeteg nyilvánosságra törő barátja támad. Ezek azt hiszik, hogy a halott emléke mellé könnyű odaállni. Én a halott Nagy Lajos barátságát magamra nézve nagyon súlyosnak és tisztázandónak érzem. Sok mindent követel tőlem. Életében könynyebb volt barátjának lenni. Becsültük egymást, szerettük egymást, kötelezettségek nélkül, bár az élet dolgaiban igen gyakran nem értettünk egyet. Ezekről ritkán, de nagyon komolyan beszéltünk is. Érzem és tudom, hogy nem voltunk egymásnak olyan jó barátai, mint lehettünk volna. Ezért fog talán örökké mélyebben és tragikusabban élni bennem emléke. Pedig életünkben elmondtunk egymásnak olyan dolgokat is, amelyekről soha senkivel nem beszéltünk. A hozzánk legközelebb állókkal sem. Rejtélyes földalatti folyam volt ez a barátság, amely szeszélyesen tört időnként a felszínre, de ott nem vált belőle széles, áradó, napsugárban úszó víz. De régen mindez természetes volt, vagy legalábbis annak tartottuk. Mert olyan volt, mint valami mű, alkotás közben, amelyből még minden válhat. Most, hogy Nagy Lajos elment tőlünk, az alkotás folyamatának vége. Nem lett belőle remekmű. Másképp kellett volna munkálkodni rajta. Ezt éreztem, így gondoltam végig Montevideóban, amikor Nagy Lajos halálhíre utolért, s amikor ő már a haláltól az örökkévalóságig tartó utat is megtette. Bennem zavart és feldúltságot hagyott, amelyet szándékkal és idővel el lehet majd feledni, de eltüntetni soha. ..Hogy meg fogjuk gyászolni — gondoltam —, mekkora Memento ez, amelyből megint okulnunk kell“. Magyarország a nagy gyászolások és a kis őszinteségek országa volt, s a még ennél is kevesebb szereteté. És tíz év előtti felszabadulásunk sokat változtatott ezen, de még talán mindig nem annyit, hogy az emberek felé — és különösen akiknek erre nagy szükségük lenne — ne a haláluk után áradjon szeretet 1927 óta ismertem Nagy Lajost Az akkor megindult 100% folyóiratban nagy örömmel vállalta a közreműködést és már a második számba leleplező cikket írt a l‘art pour l‘art irodalomról. Utána három éven át — míg le nem tartóztattak és a 100% meg nem szűnt — szoros kapcsolatban voltunk. Amikor a szociáldemokrata vezetők szakadatlan denunciálása révén nyilvánvalóvá vált, hogy a 100% a párt folyóirata, Nagy Lajos még jobban szerette és bár néha álnéven is, de minden számába írt valamit. Készülő írásairól általában nem szeretett beszélni, legfeljebb, amíg csak tervben voltak meg. A 100% harmadik száma részére írt, azóta híressé vált, Napirend című novelláját azonban együtt beszéltük meg. 1927. október 19-én, szerdán írta meg és még aznap éjszaka ideadta. Apró, tenyérnyi cédulákra volt írva, talán ötven darabra is, még apróbb betűkkel. A 100% novemberi számában jelent meg. A munkásifjúság között ennek az írásnak óriási sikere lett. Éveken át versként szavalták a Leckével együtt (bár utóbbinak egy-két kitételével nem értettek egyet). Különösen Bitó Lajos barátunk — a 100% egyik mártírhalált halt tagja— aratott vele nagy sikereket. Ebben az időben az akkori Andrássy út és a Szív utca sarkán lévő Fészek kávéházban gyűltek össze hetenként kétszer a 100% munkatársai. Ha jól emlékszem, szerdán és szombaton. Ide jártak Gergely Sándor, Gereblyés László, Schönstein Sándor, Agárdi Ferenc, Haraszti Sándor, Antal János, Eörsi Béla, Bíró Lajos és még sokan mások. Nagy Lajos rendszerint korán érkezett. Türelmetlenségtől hajtva, vagy néha más ok miatt, azonban hamarosan felemelkedett és eltávozott. Éjfélkor vagy éjfél után aztán rendszerint újból megjelent és akkor ott is maradt, amíg a társaság végleg fel nem oszlott, legtöbbször ketten maradtunk utoljára és indultunk útnak: ő a Japán kávéházba, én haza. Sokat dolgozott a 100%-ba, de még több terve volt. Emlékszem, hónapokon át beszélt arról, hogy nagy tanulmányt fog írni, „A bérgondolkozó“ címmel. Ebben szándékozott megírni az egész akkori polgári irodalom és újságírás kritikáját, amely, ahogy mondta, úgy kezd hozzá az íráshoz, gondolkozáshoz bérért, mint ahogyan a hóhányó a hó lapátolásához. A 100% társaságát egyre jobban megszerette, ahogyan ő fejezte ki magát: jót tett neki „bizonyos adagokban“. Nemcsak a folyóirat munkatársaival, hanem a kultúrelőadásai, valamint a kórus tagjai közül is többekkel közeli kapcsolatba került. „Mindenki őrült — szokta volt mondogatni igen gyakran (mint később József Atilla is) — és ettől a mi társaságunk sem teljesen mentes“. Természetesen tréfásan mondta ezeket a szavakat, ami komoly magjuk volt, az inkább elismerésnek számított; elismerése volt annak, hogy az ügyért habozás nélkül vállalunk minden kockázatot. Rendkívüli képessége volt az emberek megismerésére. De amennyire könyörtelen, megalkuvás nélküli volt a dolgok, emberek megítélésében, annyira elnéző volt az emberekkel való érintkezésben. Társaságunk tagjairól is igen szigorú véleménye alakult ki, de a napi érintkezésben ez szeretetteljes tréfálkozássá változott, önmagát éppen ilyen jól ismerte. Nagyon sokat töprengett, minden dolog nyitjára ő maga akart rájönni, tudásszomja végtelen volt. Emlékszem — ez is 1927-ben történt — egyszer egészen kora reggel nagy izgalommal állított be hozzám. Sanghait akkor foglalta el a déli nemzeti forradalmi hadsereg, s ő azonnal meg akarta beszélni, hogy mi ennek a jelentősége, várható következménye. Ez rávilágít arra is, hogy minden látszólagos szkepticizmusa ellenére, reménykedő, nagyon bizakodóvolt. A 100 százalék megszűnése utáni időnkben kerültünk egymáshoz egészen köze. Ez az időszak rövid volt, de emberi kapcsolatunk szempontjából rendkívül tartalmas. Egészen pontosan meg tudom mondani: 1931 októberétől 1932 márciusáig tartott. Ez idő alatt kivétel nélkül minden nap, illetve este találkoztunk. Leginkább a Japánban, vagy az Abbáziában. Nagyon sokat sétáltunk „lefelé az Andrássy úton“ is. Nemcsak szerettem a vele való együttlétet, de az akkori nehéz munkám mellett fizikai felfrissülést jelentett számomra. Nagyon jólesett és erősített, mikor láttam, hogy ő is keresi a találkozást. E néhány hónap alatt az élet és sors, valamint személyünk problémáit újra és újra megbeszéltük. Ekkor ismertem meg igazában Nagy Lajost, a tiszta szemű, érző szívű, vágyakkal élő kommunistát, aki számtalanszor elismételgette: „Ne támadt volna csak meg ez az átkozott betegség, másképp is odaütöttem volna én az asztalra. Nemcsak ilyen pusztán íróember lettem volna .. Egy ilyen alkalommal mondotta: — Semmi sem lett úgy az életemben, ahogyan szerettem volna. Ma is ezt érzem még. — Egy darabig hallgatott, majd hozzátette: — Fiatal koromban a világ legerősebb embere akartam lenni. Nem lettem. — Ahhoz más testalkat is kellett volna — válaszoltam vígasztalólag, — de bizonyos kategóriában azért... Ingerülten vágott közbe. — Én nem „bizonyos kategóriában“ akartam első lenni, hanem a világ legerősebb embere. A törpék között is lehetnek bajnokok ... Igen gyakran voltunk együtt ebben az időben József Attilával is, akit őszintén nagyon szeretett, bár nem hiszem, hogy ezt gyakran kifejezésre juttatta vele szemben. E tekintetben több volt, mint tartózkodó, talán a szemérmes kifejtés illik rá. Nagyon sokat vitatkoztak. Jövőbe vetett, egyformán megingathatatlan hitük ,megnyilvánulási formája alapjában különbözött egymástól. József Attila rendíthetetlenül bízott, hitt az értelemben, nem tudta elképzelni, hogy a legrövidebb időn belül nem fogunk meggyőzni mindenkit a mi igazunkról. Nagy Lajos azonban szinte rettegett az értelmetlenség nagy erejétől és sok öngúnnyal ilyeneket mondott József Attilának: Ha majd olyan életet fogunk teremteni, hogy minden embernek gyönyörű villát, hozzá két személyautót tudunk biztosítani, még akkor is rájuk kell majd kényszeríteni, mert nem fogják akarni... A legnagyobb dolgokban is tudott kételkedni, de úgy, hogy ugyanakkor hite még szilárdabbá vált. Ezt a tulajdonságát akkor nem értettem meg. Jóval később láttam, hogy az emberi nagyságnak nem ritkán kísérője ez a mély tépelődés. Betegségéről sokat beszéltünk, időnként a kétségbeesésig túlozta, talán azért is nem akarta elhinni senki — egészen a haláláig —menynyire beteg. pedig nagyon az volt. Sokat szenvedett képzelt betegségektől való félelmében is. Ebben az időben, egy darabig, a ráktól félt nagyon. Komolyan hitte, hogy mellrákja van. Valami kis daganata volt az izmok között, erről gondolta, hogy rák. Pár heti kétségek után engem kért meg, hogy menjek el vele a kivizsgálásra. Egy vasárnap délelőtt mentünk ki a Zsidókórházba. A fölösleges szemtanúktól akart megszabadulni, azért választotta a vasárnapi vizsgálatot. Előbb Weil Emilt kerestük meg és vele mentünk egy másik orvoshoz, akinek már nem emlékszem a nevére. Egész délelőtt tartott a vizsgálat, utána együtt mentünk vissza az Abbázia kávéházba. Kedden felszabadult örömmel újságolta, hogy a vizsgálat eredménye negatív volt. E rövid néhány hónapig tartó intenzív együttlét idején igen sokat beszélgettünk magánügyeinkről, legbensőbb gondolatainkról is, amenynyire ez tartózkodó alaptermészetű emberek között csak lehetséges. Sokat beszélt nekem anyjáról, öccséről, személyi kapcsolatairól, vágyairól, terveiről, írókról, irodalomról különösen sokat. Ebben az időben kapta meg a Baumgarten-díjat, ez egy kis lélegzethez juttatta. Fel azonban nem iidította. „Mit ér ez — legyintett, amikor felvette az első részletet — mához egy évre megint csak itt fogok ülni a kávéházban és két pengőt kérek kölcsön“. Nevetve mesélte el, hogy Gellért Oszkár megkérdezte tőle, mik a tervei. „Két regényt szándékozom írni — válaszolta. Az egyiket kiadom, azért, hogy újból megkapjam a Baumgarten-díjat, a másodikat nem adom ki nehogy elveszítsem a Baumgartendíjat.“ Gellért Oszkár mosolyogva mondta: adja csak ki a második regényt is. Nagyon erős influenza támadta meg rövid időre rá és befeküdt egy szanatóriumba. Itt látogattam meg február végén, narancsot vittem neki és evvel a látogatással fejeződött be életünknek ez az időszaka. Utána hosszú-hosszú időn át nem találkoztunk. • • Évek múltak el, amíg újbóliszontláttuk egymást, jellemző módon, a Japán feávéházban. Sok mindenen mentem közben keresztül, s úgy éreztem, mindezek után nem fogadott elég melegen, szívélyesen. Persze forró fejjel nem gondoltam arra, hogy ebben az időben, ilyen nagy nyilvánosság előtt, igazán nem volt tanácsos és nem is lett volna okos nem tudom milyen érzelem kinyilvánítás. Visszahúzódtam tőle, nem kerestem társaságát. Az évek előtti, 1931. végi, 1932. eleji szép estéink nem újultak fel többé, ő sem tett erre semmi kísérletet. Magam érzékenyebb voltam a rendesnél. Nem egészen alaptalanul, hiszen ebben az időben olyan „barátomra“ is akadtam, aki gyorsan leszállt a villamosról, amikor ott öszszetalálkoztunk. Nem láttuk egymást mielőtt hosszú időre emigrációba mentem. 1946-ban, amikor tíz esztendős emigrációból hazaérkeztem, elsők között találkoztam Nagy Lajossal. A sok esztendő, a távolság, a közénk tolakodott múlandó dolgokat elporlasztotta. Szeretettel öleltük meg egymást. És még sem alakult úgy életünk, kapcsolatunk, ahogyan kellett volna. Sok minden került közénk megint, ami akadályozta, hogy újból olyan meghitten, bizakodva, harcosan hangoljuk össze lépteinket, mint valamikor, amikor éjfélről éjfélre együtt „mentünk lefelé az Andrássy úton“. Pedig én fenntartás nélkül értékeltem, becsültem Nagy Lajost. A Szikránál 1946 és 1950 között (amíg szépirodalmat adott ki) öt könyve jelent meg. És tudom, az érzelmeim sem változtak meg. És a múló évek alatt mégis engedtem, hogy úgy rakodjanak le a dolgok kettőnk életében, hogy ha nem is távolodtunk el egymástól, nem is kerültünk nagyon közel. Halála alkalmával többször elmondták, hogy nem kapta meg azt a megbecsülést, amelyet megérdemelt volna. Sokan vagyunk, minden bizonynyal, akiknek meg kell tanulnunk úgy élni, hogy nincs többé Nagy Lajos. Szegényebbek lettünk, mint már annyiszor ezekben az években, amikor eltávozott tőlünk egy-egy nagy barát, akiről aztán megállapítottuk, hogy nem becsültük, nem szerettük úgy, ahogyan megérdemelte vo-la ahogyan szüksége lett volna rá. Irodalmi Újság 1955 február 26. Csokonai Vitéz Mihály elegyes poétai munkái 1789-1795 — Az Alföld Szép könyvet küldött Debrecen. Azt a verseskötetet, amelyet Csokonai százhatvan évvel ezelőtt tervezett, letisztázott — de nem adhatott ki. A fennmaradt eredeti versrajtsrom alapján Juhász Géza állította össze az 1789—1795 között írt kisebb költői művek ős-szövegének kiadását. Eddigelé ki nem adott mű alig van az új kiadványban, ezek a szövegek mégis nagyrészt ismeretlenek. A kötet első verse — Csokonai elgondolásához híven — A vidám természetű poéta. Már a cím is új, vagyis hogy régi, mert a Lilla dalokból így ismerjük: Az én poésisom természete. A költemény első változatának hatodik versszaka így hangzik: Nem kell ciprus, mellyel Racint Tisztelte Melpomene, Apró viola s hiacint Bár hajamon fénylene; Apró és kék tölcsérjei Ollyak mint szépem szemei. Ez kell nekem. Homlokomat ne érje Shakespearnak a kónitos füzérje. A Lillához szóló, végső formája ez lett: Nem kell cypress, mellyel Racint Tisztelé Melpómene, Egy kis rózsa, egy kis jácint Nekem jobban illene. Mert ez Lillám szép szemével, Az pedig tekintetével Egyezvén, mindenkor lészen tüköröm. S így mindég új dalra késztet új öröm. Mennyi szép különbség a két változat között. Egész tanulmányravaló. Ez az egy összehasonlítás jól példázza, hogy szükséges volt Csokonai verseit így közrebocsátani. A készülő kritikai kiadásban az ősszövegek nem kaphatnak helyet, az kiadása — eltérések csak jegyzetekbe kerülnek* sorokra, szavakra aprózva. Ügy csak a filológusnak tanulságos, így a verskedvelő olvasóis gyönyörködhet a változatokban. Kedvese szemében virágok színét kereste a „vidám természetű poéta“* a virágoskertekben szerelmes szemek tükrözését — kár lett volna bizony, ha ez a naív, de eleven hasonlatfeledésbe merül. S azt is jó számontartanunk, hogy Shakespeare-t itt említi egyetlenegyszer, ebben a később elhagyott sorban. Az olvasók Csokonai verseit abban a formában, olyan csoportosításban ismerik, ahogy a költő kötetekbe rendezte utolsó éveiben. Az ősszövegek kiadása alapjaiban rengeti meg ezt a közismert rendet, s képet ad arról, hogy mennyi nagy téma, szép gondolat megérlelődött Csokonaiban már a kollégiumi évek alatt. Társadalomszemlélete, filozófiája, természettudományos érdeklődése, szerelmes költészete együtt formálódott ki a teremtő munka lázában. Gondoljuk csak el: ez a háromszázlapos kötet csak a kisebb munkáit adja, ezekkel egyidőben, huszonegy éves koráig írta meg a Tempefőit, Békaegérharcot, a színműfordításokat, meg azt a sok tudós jegyzetet, amely hagyatékában ránk maradt. Juhász Géza szép elgondolását Debrecen városa segítette a megvalósuláshoz. Engesztelésül a hajdani sok méltatlanságért, amely szülővárosában érte a költőt, s kárpótlásul a kritikai kiadásért, amely nem jelent meg a százötvenéves évfordulóra sem. V. B. Homeros, Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi, Tolsztoj — Kínában A kínai írószövetség meghívására nemrégiben több mint száz műfordító gyűlt össze Pekingben, hogy megbeszélje munkatervét és összeállítsa sürgősségi sorrendben azoknak a könyveknek a jegyzékét, amelyeket legközelebb ültetnek át kínai nyelvre. Hétszáz régebbi és mai műalkotásról van szó. A listán szerepel Homéros, Hesiodos, Aischylos, Sophokles, Euripides, Plautus,,Horatius, Vergilius és még sokan mások a görög és római kultúra legnagyobb képviselői közül. Kínai nyelvre fordítják az olasz irodalomból Dante, Boccaccio, Petrarca, Ariosto, Tasso és Goldoni főbb műveit. A spanyol irodalomból Cerventesét, Lope de luegáét, Calderonét és Jácinto Benevantéét. Németből lefordítják a Niebelung-éneket, Goethe, Schiller válogatott műveit és Heinrich Mann egyik regényét. Az angol és francia irodalomból száz művet válogattak ki, a többi között Wells, Shaw, Barbusse, Romain Rolland nevével találkozunk a készülő műfordítások jegyzékén. Az orosz irodalomból Puskinnal, Gogollal, Tolsztojjal, Csehoval, Gorkijjal ismerkedik meg mindenekelőtt az egyre növekvő új kínai olvasóközönség, s mellettük természetesen a szovjet írók legjobbjaival. A nagy amerikai írók is megszólalnak a hatszázmilliós nép ősi nyelvén, így Mark Twain, Theodor Dreiser, James Fennimore, Melwille, s a költők közül Walt Whitman. Mintegy száz kötetet fordítanak le az európai népi demokráciák és a dél-ázsiai országok irodalmából. . Sok fordítás már el is készült. A legnevesebb kínai írók is részt vesznek ebben a hatalmas munkában, így Gogol regényei Lu Hsunk fordította le. A nálunk is ismert Kuo Mozso húsz évet szentelt az életéből a Faust lefordításának. Shakespeare összes műveit Chu Sheng-hao fordította le már régebben, de munkáját akkor nem méltányolták, a legnagyobb nyomorban halt meg tíz évvel ezelőtt. Most újra kiadják fordításait. A magyar irodalomból Petőfi, Móricz Zsigmond, Veres Péter és Ülés Béla műveit ismerhették meg eddig a kínai olvasók. Az új Kína megbecsüli a saját évezredes kultúráját, de ugyanakkor az egész emberiség igazi értékeit is ... (L.) Vajda István kisregénye Vajda István „Az AA 338-as esete” című kisregénye nagyon érdekes, időszerű kérdést vet fel és a kérdést helyesen veti fel. Egy „eset” kapcsán igyekszik megmutatni a széttört uralkodóosztályok még ma is itt élő tagjainak a népi demokratikus állam meggyőződéses híveire, építőire gyakorolt — minden eszközzel élő — befolyását. Az eset, amelyről Vajda ír, egy csapda története. Egy burzsoá hölgy a népi demokratikus állam egyik bíróját igyekszik befonni, egészen konkrét céllal: a hölgy, akinek társadalmunkkal való legális kapcsolata az, hogy mint taxisofőr szolgál, először arra akarja felhasználni a bírót, hogy mentse meg egy gázolás következményeitől, de — bár Vajda ezt csak sejteti —, nyilvánvaló, hogy a démonnak távolabbi céljai is vannak. A kérdés, amelyet Vajda felvet, nyilvánvalóan nem centrális kérdése életünknek, de minden esetre nagyon érdekes kérdése. És a fiatal szerző a kérdést helyesen és pontosan veti fel. Kitűnően ábrázolja a regény pozitív hősét, aki a maga munkaterületén igen alapos és lelkiismeretes munkát végez, de aki mihelyt kilép a számára jól ismert területről, naiv és szinte gyerekességig hiszékeny. Jól ábrázolja a szerző a démont is, annak családi viszonyait és baráti körét, de nem tudja végigvinni ezt a jellemzést. Nem a démon hibája, hogy kiesik szerettéből, hanem a szerzőé. A taxisofőrt játszó ifjú hölgy — miután a bírót karmai közé kapta — annyira biztos a dolgában, annyira biztos abban, hogy az áldozat az ő kedvéért mindent meg fog tagadni, amiért eddig élt, hogy nem is igyekszik óvatosan és gondosan végigvinni a játékot, így lehetővé teszi, hogy áldozata betekintsen a kártyái mögé és megértse: a szépasszony csak játszik vele. Csak fel akarja használni saját céljaira. Ugyanennek a hibának másik oldala: a bíró azáltal, hogy idegen (a szó minden értelmében idegen) befolyás alá kerül, nyilvánvaló, hogy hivatalában, baráti körében, szokásaiban és kedvteléseiben állandóan érzi, hogy nincs a megszokott helyén és nem azt teszi, amit tenni szokott és amit tenni kötelessége. A regényben ez alig — szinte egyáltalán nem — következik be és a bíró csak akkor ébred tudatára annak, hogy veszélyes útra tévedt, mikor szíve hölgye elárulja, leleplezi magát, így a Vajda által felvetett kérdésre a válasz ugyan helyes, de a helyes válaszhoz téves, vagy legalábbis túlontúl leegyszerűsített úton jut el a szerző. És ezért a helyes válasz nem elég meggyőző. E hiba ellenére a kis könyv nagyon érdekes. Ha nem is elég meszszehangzó leleplezés mégis félreérthetetlen figyelmeztetés. Ha a jószemű és tiszta magyarsággal, világosan író Vajda István nem elégszik meg a könnyű sikerekkel és számot ad magának arról, hogy a mi íróinknak kötelességük a komoly kérdésre komoly, meggyőző választ adni, akkor ennél az érdekes kis könyvnél sokkal jelentősebb írásokat is fogunk kapni tőle. Élés Béla