Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-04-30 / 18. szám - John Steinbeck: John Steinbeck cikke az amerikai hamistanúzási módszerekről • Megjelent a New York-i The Saturday Review c. hetilapban, a Matusow-üggyel kapcsolatban. (4. oldal) - Jelen Mihály: József Attila szlovákiai barátai • Jelen Mihály • Elhangzott a Csehszlovák Rádió magyar adásában. (4. oldal) - Hegedűs Zoltán: Szabadság, szerelem • színház • Jókai Mór-Háy Gyula: Szabadság, szerelem. Rendező: Szinetár Miklós, Fővárosi Operett Színház (4. oldal) - Tardos Tibor: A tolmács (4. oldal)

4 John Steinbeck cikke az amerikai hamis tanúzási módszerekről John Steinbeck, a neves amerikai író, aki az „Érik a gyümölcs” sikere után elfordult az amerikai nép problémáitól és sem az atomháború veszélyének, sem a Rosenberg-házaspár meggyilkolásának ügyében nem emelte fel szavát, most végre — nagyon hosszú szünet után — megszólalt az erősödő amerikai fasizmus ellen. A New York-i The Saturday Review című hetilapban cikket írt az amerikai hamis tanúzási módszereket leleplező, nagy vihart kavart Matusov-üggyel kapcsolatban. Ebből a cikkből közlünk az alábbiakban néhány részletet. • Bárki számára, akinek füle van és hallani akar, olyan volt Matusow vallomása, mint egy csokor MacCarthy sírjára .. . Matusownak nagyobb lesz a hatása, mint ahogyan ő maga gondolja. Ami most történhet, az nem lehet rosszabb, talán csak jobb lehet. Mindenesetre furcsa lesz. Miután Matusow megesküdött, hogy kommunista volt, számos amerikai kormányszerv alkalmazta, hogy esküvel vallja száz és száz más személyről, hogy azok kommunisták. Most Matusow kijelentette, hogy hazudott. Esküszik, hogy a kormány más hivatásos tanúi is hazudtak. És íme, egész hisztériahullám borította el a vallatókat. Szenátorok, akik személy szerint is bele vannak keverve az ügybe, kijelentik, hogy Matuson most hazudik, de nem hazudott akkor, amikor az ő ellenségeik ellen tanúskodott. Egy bizonyos szenátor, aki nem éppenséggel nevezetes nyilatkozatainak igazságáról, most kereken kijelenti, hogy ügyet sem vet a hazug emberekre. A régi szép időkben azonban a mi hazugunk éppen ennek a szenátornak csinált propagandát Nagyon komoly emberek azzal foglalkoznak, hogy meghatározzák, mikor hazudott Matusow és mikor nem hazudott. Az eredmény körülbelül ez: ha Matusow a te javadra tanúskodik, akkor őszinte; ha ellened tanúskodik, akkor hazudik... Az a leírás, amit Matusow ad egy besúgó életéről, nagyon szomorú fényt vet a dolgok állására. De nagyon hihető ... Egy kétes egzisztencia — férfi, vagy nő — azt állítja, hogy a kommunista párt tagja, vagy az volt. 1. Feljelenti önmagát és felajánlja szolgálatait a köztársaságnak azzal, hogy beárulja ellenségeit. Ettől a perctől kezdve egy dráma középpontjába kerül. Figyelemre méltó személy lesz. Nemcsak a kormány szakértőjének tekintik, hanem még arra is kap pénzt, hogy előadásokat tartson. A folyóiratok versengenek cikkeiért. Hozzászokik ily módon a kábítószerek legveszélyesebb fajtájához. Olyan sztárnak lenni, mint amilyen egy nyilvános besúgó, nemcsak jól jövedelmező, hanem nyilvánosan vitatott pozíció. Ha az illető nem tud a figyelem középpontjában maradni, igen sokan mások próbálnak a helyére kerülni. Ha kimerül információinak áradata, egyszerre véget ér a szerepe. Az egyik figyelemre méltó besúgó tíz éven keresztül bocsátgatta ki adagokban információit. ő volt a bajnok. Soha senki más nem érte fel az ő technikáját... Nem tudhatjuk pontosan, milyen célok vezethették Matusovot... Nem is fontos. De talán az ő vallomása lesz az a kis lökés, amely lendületbe hozza a jóérzés ingáját... József Attila szlovákiai barátai járt-e József Attila Szlovákiában? Sokan felvetették itt nálunk, Szlovákiában ezt a kérdést. Megkérdeztük Jelen Mihály elvtársat is, akiről tud- juk, hogy a Szép Szó 1937 szeptemberi szlovákiai irodalmi estjének megrendezésében közreműködött. Jelen Mihály ezeket mondotta: Téves az az állítás, mely szerint József Attila megfordult volna Bratislavában. A Szép Szó estjére elígérkezett, meg is küldte az előadás anyagát, de betegsége miatt le kellett mondani fellépését. Itt Bratislavában azonban mégis ki lehet egészíteni József Attila bécsi tartózkoódásának (1925—26-ban) hiányos adatait. Hisz a legtöbb, amit a „rettenetes száműzetés” hónapjairól olvashatunk, a költő saját tollából származik, önéletrajzában emlékezik meg róla. De itt él közöttünk József Attila egykori diáktársa, Oswald István elvtárs, a bratislavai MEOPTA optikai üzem dolgozója, akinek visszaemlékezései közelebb visznek bennünket a magyar proletariátus nagy költője alakjának teljesebb megismeréséhez. Oswald István még ma is becses, ereklyeként, kegyelettel őrzi József Attila második verseskötetének, a „Nem én kiáltok”-nak egy dedikált példányát, a költő autogramját és a róla szóló újságkivágásokat. József Attilához fűződő emlékeiből a következőket mondotta el: Lábán Antal, a magyar tanszék, rektora minden igyekezettel azon volt, hogy könnyítsen József Attila, siralmas helyzetén. Ebédeket jutta-tott neki a vezetése alatt álló Collegium Hungaricumban, tanítványokat szerzett és felhívta a bécsi magyar akadémikusok egyesületében , szervezett diáktársait a mindig szerény, nem könyöklő, de érzékenyen öntudatos fiatal költő támogatására A diákok Attilát megválasztották az egyesület könyvtárosává, aki ennek a megbízatásnak nyolc hónapig örömmel tett eleget, bár az admi- nisztratív teendők iránt vajmi kevés érzéke volt. Én, aki az új választás után 1926 májusában Józseff. Attilától átvettem a könyvtárosi tisztséget, bizony kénytelen voltam megállapítani, hogy sok kikölcsön-zött könyvről hiányzott a bejegyzés ! Az egyesület irodájában találkoztunk és Attila egy egész délután Ady Endre verseit szavalta könyv nélkül és Ady utolsó éveiről beszélt. Autogramot kértem tőle és e név-j jegyemre a következőket írta: „Első autogramom a B. M. A. E.-ben való nyolchavi tartózkodásom alatt — Bécs, 1926. június 10. József Attila.” Második verseskötetét az 1925- ben Szegeden megjelent „Nem én kiáltok”-at a diákok kevesen vásárrolták, de jómagam tétovázás nélkül megvettem és József Attila ott helyben rögtön beírta a könyvbe az ajánlást. „Oswald István barátomnak, utódomnak a könyvtáros tisztségében, hogy a sok nyomtatott limlom között legyen már valami, amit nyugodt lélekkel ajánlhat a kultúrszomjas kollegáknak. Baráti kézszorítással. Bécs, 1926. június 10. József Attila.” Mint pedáns diák arra figyelmeztettem József Attilát, hogy néhány pontot és vesszőt elfelejtett tenni az autogram és az ajánlás szövegében. Attila kihúzta magát, s az ő hetykén öntudatos módján mosolyogva mondta: „Nem baj! Petőfiről, a költőről is azt írták, hogy rossz, bukott diák volt, az utókor legalább rólam, a költőről is azt fogja írni, hogy nem tudtam a magyar helyesírást.” De aztán mégis pótolta az ékezeteket. Így áll előttem emlékeimben József Attila. (Elhangzott a Csehszlovák Rádió magyar adásában.) Peking, 1955. április. x. cxving,, xcFuu. iojuo. legeslegelőször amikor megláttam, nagy rendezők és vezetők között ott vilongatott jóságos, félholdalakú ősanya-szemével, s tenyerét törülgette piciny zsebkendőjével... És akkor én mindjárt tudtam, hogy ő lesz íz, csak ő lehet az a tolmácsom .. .eléje szerénykedtem, be is mutatkozom szépen, meg is fogtam piciny kis kezét s meg is hallottam szájacskájáról az első, madárnyi francia hangokat. Csendesen és félénken beszélt, lihegve fúltak el az orrhangok, fájva szisszentek a cék és az s-ek, megbotlottak és bocsánatkérő bukfencet vetettek az r-ecskék. Félóra múlva kapott csak annyira életre a hangja, hogy megérthettem: párizsi születésű asszonykával van dolgom, aki a pekingi francia—kínai intézetben szerzett diplomát... Azonnal beírta a noteszembe a nevét. Előbb kínai betűkkel, aztán franciául. Hogyha bármire szükségem van, telefonon, vagy boyok útján ezen a néven keressem. Kérte, hogy úgy szólítsam: „camarade W ...“ (W ... elvtársnő). Nincsen ugyan még bent a pártban — ezt a méget hallani mindenkitől, aki nem párttag, következetesen és elmaradhatatlanul — de azért ő, elvtársnő,, jelentkezett a hadseregbe, menetelt is sokat — talán még harcolt is, ezt bizony nem kérdeztem tőle — és ... egyáltalán életét ő is ennek az eszmének szentelte. Férje is van. Természetesen nem itt Pekingiben, nem ő mellette, mert hiszen a férje: káder. Megkérdezem mégegyszer, micsoda? — Káder, káder — és csodálkozva tekint rám az autó szomszédos bőrüléséről kicsiny bogárfekete szemével. Káder — hogyan, párttag létemre nem ismerném ezt a kifejezést? Lehetetlen. Észbe kapok. Káder! Persze: káder. S egymásra mosolygunk, megértve teljesen egymást. A férje ott él valahol délnyugaton, nemzetiségi vad vidéken, talán tanácselnökként, talán mérnökmódra, vagy éppen mint kutató geológus, nem tudom. Öt, az alig huszonhét éves kisasszonykát ezelőtt négy hónappal páratlan szerencse érte: a külföldiekkel foglalkozó állami intézet hívta meg fordítónak, tolmácsnak, egyenesen Pekingbe!... „Nagy bizalom jele volt, ezelőtt négy hónappal“ — ismétli meghatottan és derűsen, és végigtörli összehajtogatott tiszta kendőjével gyöngyöző tenyerét. Közép-Kína néhány táját s az 5 természetét együtt ismertem meg, a mindent tudni akaró turista kíváncsiságával. Sohasem láttam idegen nyelvet ilyen könnyedséggel beszélő, s mégis ennyire a hazájához nőtt lényt. Az első közös vasárnapon rámzuhant a Nyári Palota harmincezer bronzlakk sárkánya, camarade W ... csendes magyarázatai közepette. A második napon a nyugati tartománybeli Nagy Fal kétezerötszáz éve tekintett le rám, és minden bástyájáról camarade W ... nyugodt szava. Félelmetesen mélyről s félelmetes messziről tudott nézni. Otthonosan ült a színház földszintjén mellettem, s odavetőleg válaszolt, mikor a darab korát tudakoltam: „ezeréves“. Az egyetemi könyvtárban is ezeréves kéziratot dugott az orrom alá, s kicsit furcsálta, hogy mit akarok mindig ezekkel a régi meg új korokkal, mintha nem egy volna az egész. Egyre nagyobb tisztelettel tekintettem rá, mint a Kék Hold Völgyének ezeresztendős, konzervált széplányára. A harmadik naptól kezdve úgy hívtam: „a Sárkány Gyermeke“. Ő pedig kora reggeltől késő estig zaklatva, előre mindig megrendelve ebédeket, vasúti jegyeket, előkészítve pihenőhelyeket, általam csak futólag említett óra- és szemüvegjavításokat szervezve, minden kívánságomat kis noteszába jegyezve, autótól rázva s tenyerét törülgetve, így nevezett el engem tréfásan: „Európai Ur“. Ha valahol felköszöntőt, beszédet mondtam, s abba valami ügyetlenség csúszott, d ő elfojtott minden mosolyt, sűrűn pislogott és persze csak azt fordította, ami jó volt. Sőt később kiderült, hogy meg is toldotta szavaimat a helyi szokás szerint használatos legudvariasabb formulákkal, amivel nagyban növelte vendéglátóinknak Magyarországról táplált jó véleményét. Az ötödik napon már, amikor valamiféle hivatalosabb helyre mentünk, csak annyit kellett mondanom: „Most legyen szíves, tartson egy szép kis beszédet.“ S megtartotta. A hetedik napon... nem láttam többé. Röviden és tapintatosan közölték, hogy más munkát kell most már végeznie camarade W ... -nak, mert nagyon fáradt, s talán beteg. Ekkor nyilallott belém, hogy az első napon mintha mondott volna csakugyan ilyesvalamit. Isten-bocsá! S én végighurcoltam tartományokon, terveztettem és beszélni hagytam, színházakban éjszakáztattam, s kirándulásokra ébresztettem fel hajnalban!... De nem volt már mit tenni. Egyetlen egyszer ebédeltünk még együtt, mint annakelőtte annyiszor, előre rendelt, pálcikás, régifajta kínai ebédet. Épp olyan szelíden és csendesen szedett a tányéromra, mint azelőtt napjában kétszer és azt suttogta: „No, Európai Úr, most elválunk, nem fog tovább a rossz tolmácson bosszankodni.. Főnökével beszéltem a minap. Az is „káder“. Civilben költő. Olyan lágyszavú, mint amilyennek Paul Eluardot ismertem. „A ... elvtársnőnek most nyugalom kell — mondta — csend és tavaszi virágok, pihennie kell, eddig is csak kisegített, hiszen beteg.“ Ahogy gondoltam, a tüdejével van baj. Talán az egyik menetelésben fázott meg. Talán Jenán falai alatt törülgette először gyöngyöző tenyerét a komiszzubbony ujjacskájába. Küldtem neki egy kosár tavaszi virágot. Soha sem lesz a rég volt kínai császároknak hívebb kis krónikása — sem a Kínai Népköztársaságnak derekabb kis tolmácsa, mint ő. Tardos Tibor A TOLMÁCS Irodalmi Újság SZABADSÁG, SZERELEM — Bemutató a Fővárosi Operett Színházban — Amikor a néző elhagyja a színházat, fülében még zsong a szárnyaló, szép muzsika, de nem tudja utána dalolni, szívébe visszalopódzik Judit tiszta szerelme, hősiessége, a daljáték romantikája, de fejében egy kis zavar is marad. Tíz ujja is kevés, hogy elsorolja, ki minden, mi minden tetszett az előadásban, csak azt nem tudja eldönteni, hogy maga az előadás teljesen zavartalan volt-e. Jókai hőseinek különleges helye van irodalmunkban. Nem mindennapi világ ez: ész és szív óriásai csatáznak benne mindent rázó szenvedéllyel. Jókainál jobban senki nem tudta alakjai egyéni sorsát eggyé olvasztani a nemzet sorsával. Sikereiknek az életpálya minden területén, szerelemben és politikában egyaránt a lángoló nemzeti-hazafias érzés az előfeltétele; nagy tetteik végrehajtásához elegendő a meg nem törő akarat, elfojthatatlan szenvedély. Ha egy komáromi honleány — a Politikai divatok hősnője — Pestre jön, hogy a nemzeti játékszín dicsőségét egekbe emelje, megérkezése estéjén már a világot jelentő deszkákra léphet, s az egész nemzet hódol előtte. Realista „aggályai“ nincsenek, szerep nem tudás, színpadi gyakorlat hiánya, a tehetség kibontakozása, mindezek az akadályok parányivá zsugorodnak a hős lábai előtt. Jókai hősei olyan emberek, akik a maguk életútját nem lépkedve, hanem hegycsúcsról hegycsúcsra ugrálva teszik meg. Jókai említett regényét a magyar realista drámaírás mestere, Háy Gyula vitte színpadra. Vállalkozott rá, hogy a daljáték könnyed és laza formái közt, a zene hatékony segítségével elénk varázsolja Hargitay Judit, Lávay Béla és a többi Jókai-hős alakját, kiemelve történetüket a regény kusza és csillogó szövevényéből, s a színpad zártabb, szigorúbb, természeténél is reálisabb körülményei közé helyezi. Háy mély megértéssel, kitűnő érzékkel, színpadi tudásának biztonságával keltette életre — a számára szokatlan daljáték formái közt e Jókai-hősöket. Elsősorban olyan alakokra gondolunk, mint özv. Lávayné, Kolbay őrnagy, Hargitay Judit, Melchior doktor, Lávay Béla, akikben sikerült érzékeltetnie színpadon is a Jókai-hősök arányait, szenvedélyét és merészségét, egyszóval romantikáját. Képek és jelenetek egész sora és éppen a legsikerültebbek árasztják magukból a Jókai-világ légkörét, drámaiságát és tarkaságát. Mindjárt a darab kezdete, a hősök változatos feltűnése, szenvedélyes nézeteik és fojtott érzelmeik kibontakozása, a nép lelkes és izgatott hangulatával a háttérben március idusán, már megteremti a színpadon a kellő hangulatot. És a darab folyamán a többi, az igazi Jókait idéző kép és alak: Lávay visszatérése a szabadságharc után, majd a komáromi jelenetben az öreg Lávayné párbaja, Judit honvédtiszti ruhában Kolbay őrnagy előtt. Végül a gonosz Fertőy leleplezése és a büszke özv. Lávayné térdhajtása a hős Judit előtt. Háynak sikerült újraalkotni és drámát formálni Jókai alakjaiból. Veszedelmes volna azonban a regény egészét követelni e munkától. Hiszen éppen ez a túlzott igény, amelyet Háy önmaga számára is felállított, hogy a regény szabadságharc ideji bonyodalmaiból is színpadra vigyen valamit, vált a daljáték alig megoldható részévé. Az első felvonás V£gig töretlen, a történet érdekes és színes, a hősök magukkal sodornak. Judit már mint ünnepelt színésznő Fertőy fondorlataira válaszul, Lávay Béla író felesége lesz, kockáztatva, hogy szülei végrendelete értelmében elveszíti vagyonát. Sajnos ezzel a cselekmény megáll másfél évre, pontosabban a második felvonás végéig, amíg a bujdosó Lávay hazaérkezik. Ez az időszak, tehát a második felvonás majdnem egészen esik a szabadságharc idejére. Innen újra megindul a cselekmény: Judit álruhában Komáromba megy, hogy férjének menlevelet szerezzen, majd győztesen hazatér. A történet érdekesen és drámaian bonyolódik a befejezésig. Háy szándékát, hogy a szabadságharc hősiességét is ábrázolja színpadon, el kell fogadni, de meg kell állapítani azt is, hogy ezt csak részben sikerült szervesen összekötnie a cselekménnyel. A fiatal rendező, szinetár Miklós nem tudta egységbe fogni a darabot. Megengedte, hogy egyes színészek „saját stílusukban“ játszanak. A forradalmi lelkesedést, a szabadságharc hősiességét ferencjóskás időkre hangolta. Általában a hazafiság ábrázolásában dekoratív képekre törekedett. A daljáték megérdemelte volna, hogy a rendező munkája is elmélyültebb legyen, és nagyobb otthonosságot áruljon el Jókai világában. Például az utolsó jelenetben, amely egyébként kitűnően van felépítve, Judit győzelmet arat Fertőy felett. Férjét már biztonságban tudja, nála a menlevél, mégis utolsó pillanatig hallgat, s tűri, hogy anyósa vérig alázza, becsületében gyalázza. Helyes, el is várjuk ezt Jókai hősétől, mert így lesz nagyobb a diadal és a romantikus fordulat. De nem kellett volna-e jobban megéreztetni Judit sértett hiúságát, női büszkeségét, hogy az utolsó kártyát, a menlevelet büszkesége nagy tromfjának tartogatja? Az apróbb rendezői zavarok, belső aránytalanságok elhomályosítják a rendező kétségtelenül meglévő érdemeit is Hiszen az első felvonás töretlen stílusa, kitűnő színpadi helyzetei és hangulata is az ő munkája. Lávay és Judit találkozása a szabadságharc után, e találkozás forró és érzelmes hangulata, a nagyszerű komáromi kép, a romantikus fordulat színpadi megteremtése, amikor Kolbay felismeri Juditot és az utolsó jelenet lendületes megoldása, mind Szinetár Miklós tehetségét bizonyítja. A színészeket illetően én szívem szerint, Hamm Pált, (Kolbay őrnagy) és Pártos Erzsit (özv. Lávayné) állítanám követendő színészi példának, hogyan kell az operettszínpadon átélten, valódi jellemet alakítva és a darab egészébe tökéletesen beilleszkedve játszani. És nem azért van ez, mert egyiküké sem énekes szerep. Csákányi László (Melchior) sem veszít alakításának értékéből, mert énekszáma is van. Más kérdés, hogy a dal szövege nem illik egy 48-as honvédorvos szájába, (a közönség azonban minden este megismételteti, szeretném hinni, hogy nem a szövege, hanem nagyon hangulatos muzsikája miatt). Petress Zsuzsát is dicséret illeti Hargitay Judit alakításáért, örvendetes, hogy színészi játéka milyen mértékben fejlődik. Kitűnően megoldott jelenetei vannak, mint férjével való találkozása a hosszú távollét után, a nagyszerű komáromi kép, és amikor a végén Fertőy fülébe húzatja gúnyos-győzelmes dalát. Hadics László (Lávay Béla) ezúttal csak szép, hősies, telt hangjával tudott felérni szerepéhez. Sajnos azok közé tartozott, akik valamiféle dekoratív kiállásban, szép testtartásban keresték szerepük hazafias mondanivalóját, amit Benkő Béláról (Jellemfi) fokozottabban el lehet mondani, bár hangja miatt dicséret illeti, (de színpadon játszani is kell). Feltűnt kitűnő játékával, egészséges népi humorával Pagonyi János (András kocsis), csak kár, hogy helyenként egy olyan Ludas Matyit játszott, aki már tudja, hogy róla vicclapot neveztek el. Három kitűnő és népszerű színész, méltán a közönség kedvencei, Zentay Anna (Erzsók), Somogyi Nusi (Blumné) és Keleti László (Orbán) ezúttal nem illeszkedtek bele a darab légkörébe sem játékukkal, sem humorukkal. Igaz, ki tudna ellenállni annak a kavargó jókedvnek, derűs viharnak, amit Zentay teremt maga körül a színpadon — de darab is van, a darabban szerep is van, és nem mindegy, hogy ki mit játszik. Keleti az első felvonásban még kitűnően alakítja a lángolóan önhitt, s gyenge tehetségű színészt, de a továbbiakban elveszti a fonalat, s már csak megszokott módján humorizál. Somogyi Nusi, akinek frisseségét és tehetségét újra és újra megcsodáljuk, most inkább egy századvégi pesti nőt, mint egy múlt század közepi, vidéki német polgárnőt alakított. A kisebb szerepeket játszó színészek általában jók voltak, kivéve gyakori bizonytalanságukat a darab romantikus stílusát, légkörét illetően. Az örök fiatal Huszka Jenő zenéje szervesen a darabból nő ki, nemcsak kíséri, de mélyen jellemzi. Megteremti a kor hősi-érzelmes hangulatát, s nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy nem egy helyen pótolja is a hiányzó cselekményszálakat, drámai fordulatokat. Mindenesetre sokszor elfeledteti velünk az előadás hibáit. Külön dicséret illeti Huszka Jenőt, hogy Petőfi szép versének olyan tisztán szárnyaló, férfias dallamot adott. Jó érzés a nyolcvanéves zeneköltőt alkotóerejének teljében, fáradatlan munkában látni. Muzsikájának szívből jövő pátosza, mély hazafisága megérdemelt sikert arat. Hegedűs Zoltán 1955. április 30.