Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1955-07-02 / 27. szám - Urbán Ernő: Csak azért is Vasszilvágy! (1. oldal) - Nazim Hikmet: Fegyvertelen vitézek • vers • Fordította: Somlyó György (1. oldal)

Olvasom a Szabad Népben, hogy szűkebb pátriám. Vas megye, a Savaria Múzeum munkatársai, s az érdekelt dolgozó parasztok be­vonásával sorra dolgoztatja föl a legjobb otthoni tsz-ek történetét. S ugyancsak a Szabad Népben ol­vastam nemrég, hogy az ország elsőnek megalakult termelőszö­vetkezete a „Sarkad-Feketeéri Táblás“ lett volna... Részben adalékul az otthoniak számára, részben pedig a sarka­­diak elsőségét vitatva, mint meg­rögzött lokálpatrióta, hadd ve­gyek elő egy régi, 1949-ben írt krónikát, a Vasszilvágyi Szabad Föld termelőszövetkezet króniká­ját, s hadd idézzem föl­ 1945 nya­rát, pontosabban 1945 július else­jét, amikor a kezemben lévő ok­mányok bizonysága szerint ha­zánkban az első (noha kezdetle­ges) termelőszövetkezet megala­kult. S ha szabad, elöljáróban csak annyit még, hogy krónikám, amelyből részleteket közlök — kéziratos! Hogy miért? Mert ak­kori lektoraim (1949. decembere!) úgy vélték, hogy a benne megraj­zolt kép ,,nem elég lelkesítő", s „korántse ideális“. Én inkább azt mondanám: elnagyolt, s héza­gos. S hogy mégis közreadok be­lőle egyet s mást, szolgáljon mentségemre a tíz esztendős ju­bileum, s hogy mint már említet­tem — lokálpatrióta vagyok! Mit mondott Aniscsenkó őrnagy ?I­dő: 1943. tavasza, április első vagy második hete... A Vár—Kőszeg­i or­­lgúton, egyik kanyart a másik után szelve, nyitott katonai dzsip vágtat. Balkéz felől, végig az út hosszán, ragyavert, hepehupásra bombázott repülőtér. Parasztok egyengetik közmunkában hozzák rendbe, s ugyancsak bámul­ják a turcsi-orrú, porfarkat lobogtató dzsipet. Igen, de meddig? Ameddig nyújtózik egyet, s a derekát is meg­ropogtatja az ember. Mert lám, a dzsip volt-nincs, máris megfutotta az útját. Most fordul be a Bezerédj­­kastély kőlábas kapuján. Harminc-harmincöt esztendős őr­nagy ugrik le róla. Veszi a térként ás­­kát, kinyitja, s térképét a földre teríti. Nézi. A közepén piros ceru­zával rajzolt karika. A karikában két község: Vát és Vasszilvágy. Kö­zöttük tág, halványzöld mező, a repülőtér. Az őrnagy tűnődik, számítja, mé­ricskéli, hogy melyik községben ta­nyázzon le. Végül is úgy dönt, hogy Vasszilvágy lesz neki a jó. Kicsi község, jóformán egyetlen utca, de köze­lbb érik a repülőtérhez. Igen, de hol lett"­­ a szállás? Az udvar végéből, a rügyező, ned­ves-zöld orgonabokrok mögül most egy „civil” óvakodik elő. Ruhája kopottas, pecsétes, feje a nyakába húzva, arcán jó kéthetes szakáll. Sanyarú­n „néz ki”, az már bizo­­­nyos! Tóth Kálmán ez, a Bezerédj-bir­­tok „intézője”. Az őrnagy ránéz, megcsóválja a fejét, hogy a csudába is, mert csor­bult ki minden beretva az utóbbi hetekben ezen a vidéken, s azt mondja: — Szervusz! Este pedig, mikor vége a vacsorá­nak öten ülik körül az asztalt. Az őrnagy, az „intéző", Fazekas bácsi, az uradalom gépésze, öreg Cser Jó­zsef, aki a cselédséget képviseli, s egy Pirogor Iván nevezetű tolmács, aki fogoly volt hajdan, s Vasszilvágy­ra nősült. Az őrnagy rágyújt, a civileket is körbe­kínálja, s azt mondja Tóth Kálmán ,,intéző"-nek: — No, te nacsalunk, hadd hallom, miféle birtok ez a birtok? S Tóth Kálmán — Fazekas és Cser bácsi, no meg a tolmács „köz­reműködésével" — a következőket adja elő: A birtok a kilencszázas évek ele­jén a báró Hatvany-Deutsch családé volt, akik Sárvárott a cukorgyárat építették. Abban az időben a cukor­répa még nem volt olyan közönséges növény, mint manapság, s a gyár azon igyekezett, hogy saját, vagy bérelt területen állítsa elő. A huszas években aztán a birtok elszűnt „célgazdaság“ lenni, s Bezerédj Imre kezébe került. Az új uraság eleinte építkezett, mozgolódott, de aztán olyan rablógazdálkodás folyt itt, hogy párját ritkította. Bezerédj csőd­be is ment s a 715 holdas birtokot a szombathelyi Günsberger családnak adta ki bérbe. Günsberger zsidó­ember volt, híve a „modern“ gazdál­kodásnak, de jöttek a zsidótörvé­nyek, s a birtok „átpasszolódott” az Uradalombérlő Részvénytársaság ke­zébe. Trágyázásról, talajjavításról, az épületek karbantartásáról ilyen kö­rülmények között szó se lehetett. A háború alatt még éppenséggel nagyban ment a földek „fejese”. Az istálló mellett domb-, majd hegy­vonulattá emelkedett a trágya, csak a földekre nem jutott egy szekér — de még egy vellányi se. Meg is lát­szott a terméseredményeken! Hu­szonhat vagonnál több sohsem került le a földekről, ami azt jelenti, hogy a legjobb években sem arattak 6—7 mázsás gabonánál jobbat. Gondolható, ha a földet ennyire kiuzsorázta a három gazda (Beze­rédj, Günsberger, 3 az Uradalom­bérlő Részvénytársaság) — milyen volt itt a cselédek sorsa! Vas megyében az a hír járta, hogy a Bezerédj­­birtok koldusbirtok, s csak olyan cselédeknek való, akik azt sem bán­ják már, ha a hátukon aprófát ha­sogatnak. A konvenciót ha mérték is nekik, hátralékosan, herce-hurcák árán mérték, ’a hasukban patkány fészkelt, tetején becsurgott az eső. S ami a legfurcsább: az „intéző“, Tóth Kálmán se igen élvezett vala­mi különös ,,privilégium"-okat. Amúgyis csöndes, magának. Jó em­ber volt, nemhogy kiabálás, de ’han­gos szó se igen hagyta el a száját, s ha vitára került sor a cselédség s a három gazda között, hát inkább a cselédeknek, mint az uraknak fogta pártját. Rá is ragadt a mondás, kol­légái „tisztelték meg" vele: koldus­birtok koldus-intézője... Az őrnagy hallgatja, figyeli a be­számolót, a teát egyik csészével a másik után issza, majd fölteszi a kérdést: — Most mitek van? — Hát... egy rossz traktorunk az van — mondja Fazekas bácsi, mint gépes — Mikor a németek kirá­molták a birtokot, belefulladt a vi­zes­árokba. Vagyis hogy beleful­­lasztottam, no. — S más? Jószág..., mi egyéb? — Semmi — neveti a nagy nyo­morúságot Cser bácsi — csak hu­szonnyolc rossz nadrág, az intéző úrét is beleszámítva. — Hát... — dörzsöli az állát az őrnagy — mondanék én valamit, ti magyarok. Azt, hogy holnap pa­rancsba adom, írást is csinálok róla: nektek, az uradalomnak, nincs töb­bet közmunka. Ellenben itt ez a bir­tok, vegyétek kézbe, szántsátok-ves­­sétek, de nem ám szolga-módra. Kolhoz-módra! Tudjátok-e, mi az? — Tudni nem tudjuk — ismeri el Tóth Kálmán — de azért sejtjük. Én például jártam Ukrajnában, mint irodista-őrmester, még a háború ele­jén. Szállásom egy kolhozban volt, s így láttam, amit láttam. — Mit láttál? — Nyomokat. Egy virágzó, sokágú gazdaság nyomait. Már amit meg­hagyott belőle a háború. Aztán kéz­zel, lábbal, jelekkel, beszéltem is az ottaniakkal. Közös munka — közös jövedelem, ez a magva az őrnagy elvtáns mondásának, hogy „kolhoz­módra", így folyik-folydogál a beszéd, Aniscsenkó őrnagy bólogat megint az állát dörzsöli, aztán átveszi a szót és mindinkább tűzbe jön. No igen, mert mint mondja, agronó­­mus, egy kolhoz agronómusa volt Poltava mellett a háború előtt, s ki­csit otthon érzi magát, mikor a szil­vágyiakkal diskurál... S alig telik bele egy jó hét, a volt cselédek keresik ám a birtok elhur­colt marháit, amelyek „menekítés“ közben lesántultak, elgyengültek, s az őrnagy­ adta „bűmacska” segítsé­gével sikerül is összeszedniök egy tehenet és hat darab ökröt. Az öreg gépész, Fazekas bácsi a traktort re­­parálja, puffogtatja. Tóth Kálmán és Cser József bácsi pedig úton van: Szombathely felé szekerez egy ruszki katona társaságában. Szíj-ügyben mennek, malomszíj ügyében, aminek ismét csak Anis­csenkó őrnagy a mozgatója. Azt kérdi ugyanis egy este, mi­után szokása szerint „körülszaglá­szott” az uradalomban. — Te, nacsalunk — azt mondja — miért áll ez a ti malmotok? Mire Tóth Kálmán, a tarkóját va­­kargatva: — Mert szíj — nyoma! Elvitték. — Kik vitték el? — Hát a javát a németek, a ma­radékot meg a saját tolvajaink. — Úgy... Aztán mért nem sze­reztek szíj helyébe szíjat? — Mert Szombathely nem egy ki­áltás, jó húsz kilométer ide. Aztán ki tudja, hátha a bőrgyár sincs meg? Lebombázták. — Bombázták a fenét... Kapsz kocsit, katonát, papírt. Holnap már mehetsz is. De vigyázz, jól vigyázz, nacsalunk. Ha szíj — nyoma, a há­tadból hasítom ki. Kenyér, evés nél­kül nem lehet meg se a magyar pa­raszt, se a ruszki katona, értem? Tudom? — Tudom. A bőrgyár megvan, „be is indult” már, s mikor legjobban folyik a vi­ta, hogy milyen alapon kössék meg az „üzletet”, ott terem, a földből búvik elő egy főhadnagy, az áram katonai parancsnoka. — Veszekedtek? Mit veszekedtek? — azt mondja. — A dolog világos. Ti szíjat adtok — s a munkásokra mutat — ti meg lisztet hoztok. De hozzatok ám! — fenyegeti meg tré­fásan a szilvágyiakat. S mert az alkalom maga magát kínálja, ott nyomban vagy félórás előadást rögtönöz, melynek a lénye­ge: „kicsi kenyér — kicsi robot“. Azaz: üres hassal keveset lehet pro­dukálni, ellenben, ha összefog a munkás, s a paraszt, nem teher: — öröm lesz a munka ... Jár a malom. A liszten testvérie­sen osztoznak orosz katonák és ma­gyar parasztok. A traktor kimászott az árokból, szánt. (Olajat, s benzint Aniscsenkó őrnagy „organizált" hozzá.) Az ökrök boronát, vetőgépet vonnak, s egy csendes, piros-égaljas este polcepett, megfáradt utas bal­lag be a kastély udvarára. — Szabadság! — így köszön. — Budapestről jövök, a Magyar Kom­munista Párt küldött. Földosztás lesz, a debreceni kormány rendeletét hozom. (De kár, de nagy kár, hogy ennek a derék kommunista elvtársnak — az elsőnek, akit a szilvágyiak életük­ben láttak — valahogy feledésbe ment a neve. Amúgy emlékeznek rá: ünnep, poharazgatás alkalmával sokszor elemlegetik: hova lett, mit csinál? Mért nem jön el egyszer lá­togatóba?) A „kupaktanács": Tóth Kálmán, Fazekas és Cser bácsi együtt van, a földosztó rendelet ismertetését hall­gatja. S mikor a pesti küldött a szö­veg végefel­é, ahhoz a részhez ér, ahol a szövetkezetek alakításának lehetősége van említve: összenéznek, s arra gondolnak, mit is mondott az első est? Aniscsenkó orrnov? Itt van a szó, megvan, a „szövetkezet" az a bizonyos szó, amit a kolhoz he­lyett használni lehet. Mert a kolhoz­nak már az említése is irtózatot kelt, meg is vernék tán a kupaktanácsot sors- és kenyeres­társaik, ha elmon­danák, miben fő a fejük? .. . Hajnali négykor pedig a vörös, kialvatlan­ szemű Tóth fölteszi az istállóban a kérdést: — Mi legyen, emberek? A föld a nincsteleneké. Az csal? a kérdés: szétparcellázzuk-e, vagy egyben hagyjuk-e? Mert a rendelet, amit az elvtárs ismertetett az imént, erre is módot ad. Huszonnyolc családfő néz egymás­ra az istálló félhomályában. (Itt szok­tak összegyűlni hajnalonta, hogy a napi munkán megosztozzanak.) A többség fél, szentség előtte az ura­sági föld. Az öregek 1919. augusztu­sára emlékeznek, mikor a darutol­las feldbachi tisztek marhavagonban vitték Szombathelyre a direktórium tagjait, s mire a vagon befutott, eresztékein át vér csurgott az állo­más kavicsára. A „kupaktanács” Aniscsenkó őr­nagy biztatására gondol, a cselédség zöme pedig arra, hogy ha ne adj is­ten, változás jönne, huszonnyolc embert csak nehezebben lehet elő­venni, mintha egyenként, fölparcel­lázva vállalnák a földet. S reggel kilenc felé megszületik a határozat: kevés az iga, a traktort is úgy lehet igazán kihasználni, ha va­lamennyiünknek szánt. Folytassuk hát azt, amit Aniscsenkó őrnagy ta­nácsolt mindjárt a „front után”: dolgozzunk közösen. 2. A vasszilvágyi „alapító levél" A­z „ügyirat", amelyet szóról szóra iktatok ide, a fentebb ismertetett határozatnál cirka két hónappal idősebb. Arra már sok minden rendeződött, megvolt a föld­osztás, s mint az a „levél“-ből is ki­tűnik: egyik-másik volt cseléd — a bátortalanabb­ja — bizony föld nél­kül maradt. De beszéljen inkább, ha kicsit tudálékosan, körülményesen is — maga a levél! Vármegyei Földbirtokrendező Tanácsnak, Szombathely. Alulírottak, mint a vasszilvágyi gazdaság volt cselédei, azzal a ké­réssel fordulunk a tanácshoz, hogy szíveskedjék hivatalos kiszállást esz­közölni abból a célból, hogy a hely­színen bírálja el juttatásunkat. Töb­ben vagyunk ugyanis, akik kevesebb földhöz jutottunk, mint amennyi a törvény értelmében minket megille­tett volna, holott nálunk még a je­lenben is elegendő föld áll rendel­kezésre. Néhányan azért nem kap­tunk földet, mert abban az időben állandóan közmunkán voltunk, s így elmulasztottuk a jelentkezést, ezen­kívül egyik-másikunk nem érzett olyan anyagi erőt maga mögött, hogy önállóan is meg tudott volna indulni. A gazdaság volt alkalma­zottai azonban most megalakították a termelőszövetkezetet, így az első lépésnél mutatkozó nehézségek eles­nek, s mi is mernénk a juttatott földben dolgozni. Szövetkezetünket minta­szövetkezetnek szánjuk, hogy példát mutasson a többi gazdaságok­nak is. Ezen felül nem zárkóznánk el az elől sem, hogy a községbeliek is belépjenek a szövetkezetbe, ha arra érdemesek. Egyben tisztelettel bejelentjük, hogy a szövetkezet megalakult, s magunkra nézve kötelezőnek ismer­jük el a hivatalosan kiadandó alap­szabályokat. Vasszilvágy, 1945. július hó 1. Ami a megsárgult iraton első pil­lantásra a legszembetűnőbb, a dá­tum: 1945. július 1. (Csak közbevet­­ve: a Sarkad-Feketeéri Táblásé 1945. augusztus dereka!) A második hogy a volt cselédek közül néhányan­­ meghátráltak. Nem merték vállalni, amit az istálló­ban lefolyt gyűlésen elhatároztak. Ezért van az iratban a naiv köntör­falazás arról, hogy „állandóan köz­munkán voltunk“, s hogy egyik­másikunk nem érzett olyan anyagi erőt maga mögött, hogy önállóan is meg tudott volna indulni.". Miért? A többi talán érzett? A bátorság vi­szont annál nagyobb volt benne, s nem ijedt meg a rigmusra szedett fenyegetéstől: „Ne vágjátok ki az agáci­ fákat, — Legyen hová fölkötni a komonistákat!“ S azzal se törő­dött, igaz-e a hír, hogy Grác mellett állig fegyverben áll a Szent László hadosztály, készen rá, hogy az or­szágba törjön. Az idő viszont telt, kisült az első „szabad kenyér“, s bezzeg bánta már a mulyaságát, élhetetlenségét. ..ki az osztáskor nem merte vállalni a ma­ga részét. A harmadik lényeges mondanivaló, ami az okmányt nemcsak érdekessé, de értékessé is teszi, az a kívánság, hogy a szilvágyiak „minta-szövet­­kezet”-et akarnak létesíteni. Pél­dát, hogy a kisparasztnak legyen mi­vel összevetni a saját kis parcella­gazdálkodását. S még egyet, ami lényegében az előbbi gondolatnak a továbbfejlesz­tése: „nem zárkóznánk el az elől sem, hogy a községbeliek­­ belépje­nek a szövetkezetbe, na arra érde­mesek”. A hangsúly itt az „arra érdeme­­sek”-en van. Vagyis a szilvágyiak már a kezdet kezdetén, 1945-ben is csak olyanokat szándékoztak maguk közé fogadni, akik a közös gazdálko­dásban nem a henyélést, a naplopást, a más munkáján való hősködést, de a gazdálkodás fejlettebb, jövedel­mezőbb, új formáját keresik. ★ A vetés, Aniscsenkó őrnagy vetése hát kikelt. Tíz év munkája a bizo­nyíték rá: nem csak ahhoz volt ere­je, hogy kihajtson, ahhoz is, hogy bő, egészséges termést hozzon. Hadd írom le­ tehát: csak azért is Vasszilvágy! Üdvözlet a tíz éves fennállását ünnepelő első magyar termelőszövetkezetnek! Urbán Ernő CSAK AZÉRT IS t. AiC WJTÁZr," rm J V ■ —______ o .Oy £^ ' ^APA* '4' ARA: 1 FORINT VI. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM. A MAGYAR ÍRÓK LAPJA ___________________ 1955. JÚLIUS 2. MJUUAMUWAAAMIM . >^yyKXionoo^?^^inQf^rmxmxiocxx(Xxxx)OOCxxxxx)ooo^^ i Nazim Hikmet Fegyvertelen vitézek Helsinki, 1955. június. öt világrészből jött a nagy menet. Északnak fel mind áradt és ömölt, az erdők, szirtek, tavak s tengerek városába, mely végig csupa zöld. Jöttek, jöttek fegyvertelen vitézek s mindegyik felmutatta a szívét és minden szívben volt valami szép és mind szerelmesen azt mondta: életi A nappal hűs volt, az éjek fehérek s az ő szívük forró üllője csak kovácsolta a csengő szavakat, a halálnál hatalmasabbakat! Fordította: Somlyó György­ ­ ICSeXaOOOOOOCXJCOOCSOOOOOOOOOOOOOOCJOCOOOOOCXJOOOOOOOOtXJOOOOOOOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOOL

Next