Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1955-07-02 / 27. szám - Máriássy Judit: Három előadás • színház • Schiller: Ármány és szerelem. Rendező: Vámos László, Debreceni Csokonai Színház ; Gorkij: Kispolgárok. Rendező: Ádám Ottó, Szeged; Jókai: Az aranyemberek. Rendező: Békés András, kecskeméti Katona József Színház (2. oldal) - Mátrai-Betegh Béla: Egy operett és egy zenés vígjáték • színház • Pécsi Nemzeti Színház: Csárdáskirálynő, r.Tatár Eszter; Szolnoki Szigligeti Színház: Párizsi vendég. Rendező: Orbók Endre (2. oldal) - Szerkesztőség: A Színházi Hét szakmai vitái - Művészeink kitüntetése (2. oldal)

HÁROM ELŐADÁS A vizsgán,amit a magyar szín­játszás ünnepi hete a vidék színhá­zainak jelentett, a debreceniek nem mindennapi két „tételt“ választottak: hétfőn a Bánk bánt, kedden az Ár­mány és szerelmet mutatták be a fő­városban. Schiller szomorújátékának értel­mezésében természetesen hatott Deb­recenre — Budapest, a Csokonai Színházra a Nemzeti előadása. De a hatás sehol sem vált utánzássá. A debreceni Ármány és szerelem ön­álló, érdekes rendezői egyéniség munkája. Vámos László mindenek­előtt a mű társadalmi mondanivaló­jának, forradalmi romantikájának ad hangsúlyt. Fiatalos lelkesedéssel, szárnyaló, nemes pátosszal szólaltat­ja meg a tiszta emberség lázadását a­­zsarnoksággal szemben. Az elő­adás legnagyobb pillanataivá éppen ezért azok a részletek válnak, ahol e két világ képviselői szemtől szem­be állanak egymással: Ferdinánd és a kancellár, Lujza és Wurm, vagy Lujza és a Lady. A mű alapeszmé­jének fokozott kidomborítására tö­rekszik Vámos akkor is, amikor Mil­ler alakját népibbé, izmosabbá, ge­rincesebbé formálja, mint az eddigi előadások. S ez a szándék csak dicsé­­retreméltó lenne, ha a hangsúlyozás nem jelentene bizonyos leegyszerűsí­tést is. Schiller romantikája nem­csak az ellentétes erők végletes raj­zában és összecsapásában rejlik, de abban a kristályosan tiszta lírában is, melyen a szerelem lágy hangjait szó­laltatja meg. Ezek a hangok a deb­receni előadásban csak­ kísérőzene­ként csendülnek fel — a tragédia gondolati és érzelmi tartalma nem fonódik össze egymást erősítő egész­­szé. Az Ármány és szerelem így az ármány és becsület drámája lett. A legszembetűnőbben Mensáros László Ferdinándjában jelentkezik ez az egy­oldalúság. Mensáros tehetséges, for­­rószívű, szépen beszélő színész. Egyi­ke a legígéretesebb fiataloknak. De éppen azzal marad adósunk, amiért Ferdinándot szeretnünk kéne: Lujza iránti szép szerelmével. Látjuk őt hősnek, látjuk szenvedélyesen félté­kenynek, csak éppen szerelmében el­­lágyultnak, odaadónak nem látjuk so­ha. Mint vádló áll szerelmesének holtteste mellett, de hangjából, gesz­tusaiból hiányzik annak az ember­nek fájdalma, aki Lujzája szemében egy világot fedezett fel. Pedig ez a fájdalom felfokozná a vádat — a sze­relem tükrében rútabb, gyűlöletesebb az ármány. Örkényi Éva Lujzája kevésbé csil­logó színészi munka, egyszerűsége néhol szürkü­ is, de a polgárlány tisz­ta jellemét, érzelmeinek viharát mégis hitelesebben, bensőségesebben tolmácsolja, mint Mensáros az őrna­gyéit. A­­ legkiemelkedőbb alakítás Téri Árpádé. Szellemesen, okosan (soha nem illusztrálva) leplezi le a kancellár hitványságát s nagy drá­mai erővel, izgalmasan tárja fel in­dulatainak örvényét. Solti Bertalan az első felvonásban még a szánalmas s a tiszteletreméltó Miller között in­gadozik. De a továbbiakban egyre mélyebben éli a muzsikus tragédiáját. Ábrándozása az utolsó jelenetben megrendítő. Márkus László, az ud­varmester komikusan undorító alak­jából remek karikatúrát formál, csak a kancellárral való jelenetében al­kalmaz a kelleténél is rikítóbb szí­neket. Lady Milfordból, a mától leg­távolabb eső figurából. Simor Erzsi csak egy-egy részletben, főként a Lujzával való találkozásban teremt valóságos, hús-vér embert. Bajor Gizi és Tőkés Anna nevetségessé is merte tenni a­­hercegi szeretőt, ez a színészi nagyvonalúság hiányzik Simor játé­kából, különösképpen a búcsú percei­ben. Bángyörgyi Károly, Veselyi Mar­git, Thuróczy Gyula és Csáki Magda jól, tehetségesen illeszkedtek az együttesbe, amely a megtalált biztos alapról, a fő mondanivaló helyes ér­telmezéséből kiindulva, nyilván to­vább csiszolja még ezt az így is ér­tékes előadást. Ha a Csokonai Színház együt­tesét becsvágy és lelkesedés jelle­mezte, a szegedi Nemzeti Színházét­­ mű szolgálata. A gorkiji igazság szeretete, s a közös erőfeszítés a drá­ma minden belső szálának kibontá­sára — a Kispolgárok előadását az ünnepi hét legszebb estjévé avatta. Kiforrott együttest láttunk, ahol a különböző tehetséget, a különböző színészi alkatot és iskolát egy szintre emelte a nagy feladat s a nagy fel­adatra alkalmas rendező. Ádám Ottó már évekkel ezelőtt első munkájában meglepetést okozott friss­­hangjával, eredeti ötleteivel, jó ritmusérzékével. Meglep most is — biztonsá­gával, érettségével. Pedig a Kis­polgárok Gorkij drámái között az egyik legsokrétűbb, legbonyolultabb alkotás, csábít a túlzásokra, de lé­nyege éppen az, hogy nem túloz, hogy a kispolgár tragédiáját részvét nélkül, de mindent értően ábrázolja. Ádám Ottó a gorkiji jellemeket tel­jes összetettségükben rajzolja meg, s veszekedéseik, kínlódásuk, gyűlölkö­désük fergetegeiből sikerül megte­remtenie a Besszemenov-ház fülledt, mérges, elviselhetetlen levegőjét. Nyil és Polja tiszta, derűs embersé­gének fénye még vastagabbá, ször­nyűbbé teszi ezt a kispolgári sötétet. Külön érdeme a rendezésnek, hogy a századforduló orosz társadalmát úgy mutatja meg orosznak, ahogyan az a pesti színházaknak is ritkán si­kerül. A nemzeti jelleget a nála gya­korlottabb rendezők is gyakran a szovjet filmek külsőségeinek máso­lásával pótolják. A Kispolgárok hő­sei nem attól oroszok, hogy szakál­luk van s a teát tányérból isszák, ha­nem attól, hogy érzik és élik a Gor­kij ábrázolta orosz világot. A szegedi együttes tagjai kö­­zött nehéz értékmérő sorrendet meg­állapítani. Dicsérje ez valamennyiü­­ket s a színház vezetőit! A legérdeke­sebb, legszínesebb alakítás — a drá­ma legérdekesebb alakját, az iszá­kos Tetyerevet játszó Inke Lászlóé. Öröm figyelemmel kísérni évről év­re a fesztiválokon, hogyan válik mind gazdagabbá Inke jellemábrá­zoló készsége, hogyan vetkőzi le ko­rábbi merevségét. Egy-egy mozdulat­tal, váltónak apró rándulásával tud jelentőset, megrázót vallani Tetyerev szerelméről, vagy bánatáról. Részeg­­ségi jelenete a nagyszerű előadásnak is legemlékezetesebb, legszebben ki­dolgozott mozzanata. Barsy Béla úgy teremti meg a szétzüllő kispolgár csa­lád fejének, Besszemenovnak portré­ját, hogy azt egyszerre látjuk arta­­manovian erőteljesnek, lenyűgözőnek és kicsinyességében, bukásában ne­vetségesnek is. Harsány kitöréseinek hitelét, mélységét éppen ez az apró­lékos jellemzés adja, C sunyi szeme­­vágása, ahogy a lányára pillant, görcs­be ránduló ujjai, félrebillent feje a szavak mögötti agóniáról árulkodnak. Lászlóffy Kata és Demján Edit, a kínlódó, keserű Tatyána, s az igazi élet felé induló Polya ellentétes lel­kivilágát, s oly ellentétes szerelmét finom, bensőséges hangokkal, őszinte átéléssel ábrázolja. Lonnay Margit friss, ízes, vérbő alakot formál a vi­dám özvegyből. Jelenéből. Nagyot fejlődött tavalyi szereplése óta! Az ifjú Papp Terire hárult talán a leg­nehezebb feladat: a testben és lélek­ben egyaránt öreg és megalázott anyát játssza. Bár néhol túlságosan is leköti az, hogy öreg a­kar lenni, Akulinája egészben mégis kitűnő szí­nészi munka. Kátay Endre, Mezey Lajos, Miklós Klára, Décsy Györgyi, Tamnay Margit és Apor László játéka is megérdemelné a külön méltatást, valamennyien részesei a sikernek. Az előadás egyetlen elhibázott pontja Miklósy György Percsihinje. Rende­zés és színész a madarásznak csak hu­moros oldalát jeleníti meg, így aztán még az igaz, vagy lírai mondatok is nevetség tárgyává válnak Percsihin szájából. Ugyanakkor Miklósy az egyetlen akinek orosz voltát sem hisz­­szük el. (A tapsok ne tévesszék meg — ha valaki „jókat mond“ és mu­latságosan gesztikulál, annak mindig tapsolnak.) Kovács János tiszteletre­­mé­ló igyekezettel, de a kívántnál kevesebb erővel játssza Nyilt, így is megnyerő és tehetséges alakítása, de a mozdonyvezető nem kapja meg azt a súlyt az előadásban, amit a darabban betölt. A két klasszikus dráma mellett Jókai klasszikus regényének, Az aranyembernek színpadi változatát láttuk az ünnepi héten. A kecske­méti Katona József Színház Békés András rendezésében, szép kiállítású, hatásos előadásban mutatta be Timár Mihály történetét. E cikknek nem feladata, hogy elkésve bírálja Faragó György és Kárpáthy Gyula drama­­tizálását. De az előadás megítélé­séhez hozzátartozik, hogy vélemé­nyünk szerint sok felesleges, hossza­dalmas „tényközlő“ részlet terheli a darabot, s ezeken a pontokon , pél­dául az első és a második felvonás első képében, vagy az utolsó jelenet­ben a szöveg lazasága megállítja, fé­kezi a színészi játékot is. A rendező, aki a valódi drámát, az élő párbe­szédeket mozgalmasan, Jókai stílusá­hoz hűen viszi színpadra, itt bizony­talanná lesz s a művészi igazságot mesterkélt, túlzott hatásokkal pótol­ja. De míg korábbi rendezéseiben gyakran azt éreztük: az éppen nem beszélő szereplő kiesik a kezéből, ez­úttal már magabiztosan vezeti a né­pes szereplőgárdát. A kecskeméti együttesből kiemelkedik Bicskey Ká­roly elmélyült, sokrétűen jellemzett Tímár Mihálya. Valóban központi hős, akinek jelenlétét akkor is ma­gán hordja a dráma, amikor nincs a színpadon. Herendi Mária kedves, megható Noémi, az előadás egyik leg­egyenletesebb alakítása az övé. Csor­ba István és Mihályi Vilcsi tehetsé­gesen játssza a Brazovics házaspárt. Fogarassy Mária Athalie-ja jól in­dul, de a nagy kitöréseket eltúloz­za, már szinte mesebeli boszorkánnyá lesz. Dobi Írisz az első­ két fel­vonásban Tímea exotikumát akarja megmutatni s ez nem sikerül. Sok­kal jobb, megnyer­őbb a harmadik, s negyedik felvonásban, ahol egy­szerűbb, természetesebb eszközöket használ. Gyulai Antal, Hegedűs Er­zsébet, Paál László és Jánoky Sándor néhány jó pillanata marad még meg a néző emlékezetében. Inke László (Edina rajzai.) Irodalmi Újság Végül egy megjegyzés: lehet hogy a szokatlan színpad is okozta, de sehogy sincs rendben, hogy mindhárom előadás négy és fél órá­nál tovább tartott. Sok ez Budapes­ten is, de még inkább vidéken, ahol a közönség kevésbé szokott ehhez. Meg kell találni a módját an­nak, hogy író és mű tiszteletben tar­­tásával, akár húzás árán is, de min­denképpen elhagyva a felesleges szüneteket és játékokat, ezen a túl­­méretezettségen változtassanak. Máriássy Judit 1955. július 2. Egy operett és egy zenés vígjáték Pécsi Nemzeti Színház: Csárdáskirálynő Szolnoki Szigligeti Színház: Párizsi vendég Abban a vitában, amely Mil­­jutyin szovjet zeneszerző és tárón, a moszkvai Operett Színház rende­zője közt a Montmartrei ibolya elő­adásáról a Szovjetszkaja Muzika ha­sábjain folyt, Miljutyin bíráló han­gon megjegyezte: „Egyes vidéki ze­nés-vígjáték színházak ... műsorukat igyekeznek a maximális ,könnyedség­ vonalára állítani." A vitát nemrégen ligeti­ vígjátékból átírt darab figurá­jának megteremtésére a stilizálás az egyetlen, vagy akár a leghelyesebb módszer. De, ha a cselekmény cent­rális helyén van egy ilyen stílusú, ki­tűnő alakítás, a rendező erre a játék­­modorra hangolhatja az egész együt­test, s akkor is célt ér: érvényesül a szatirikus irányzat. A stílus keveré­sével és a „könnyedség“ megkerülő­zeneszerzők, librettóírók, több szöre­sével azonban, ahogyan itt­ történt, Jét város zenés színházainak műve- kevés eredményre jut a színészi es­szei részvételével széleskörű tanács­kozás követte, amelyen a könnyű, ze­nés színpadi műfajok problémái ke­rültek szóba. A vitában és a tanács­kozáson felmerült kérdések nem egy tekintetben hasonlatosak a nálunk is gyakran vitatott problémákhoz, ami pedig a „maximális könnyedséget“ illeti, egyenesen azonosak velük. Hogy a könnyű, zenés színpadi mű­fajokból „könnyedség“ ürügyén az eszmeiséget száműzni nem lehet, azt tudjuk. Csak a mondanivaló és a szó­rakoztatás közötti szövegbeli, rende­zésbeli, vagy játékbeli arányok meg­teremtésének gyakorlati módszerei körül mutatkoznak zavarok. Mintha csak a kérdés kétoldalú il­lusztrációja akarna lenni, úgy jelent meg a magyar színjátszás ünnepi he­tén két színházunk színpadán egy­­egy zenés darab: a Párizsi vendég című zenés vígjáték a szolnoki Szig­ligeti Színház és a Csárdáskirálynő című operett a pécsi Nemzeti Szín­ház előadásában. Kiderült belőlük, hogy a „könnyedséget“ nem lehet egyszerűen sem a kontra, sem a pro oldaláról felfogni. A szolnoki színház rendezé­se és előadása ugyanis a „könnyed­ség“ kerülésében olyan elnehezülten adta elő a zenés vígjátékot, hogy ép­pen ezzel a felfogással burkolta el eszmei tartalmát. A Párizsi vendég prózájának és zenéjének dramatur­giai struktúrája tudniillik éppen az, hogy benne a frivolságig menő köny­­nyelmű életfelfogás — amelyet nem lehet színpadon nem „könnyedén" közölni — a francia módi áll szem­ben egy puritán, konzervatívnak lát­szó, de valójában rezisztáló életfor­mával, a nemzeti viseletét és visel­kedést érző, magyar divattal. A sza­tirikus mondanivaló csak akkor kezd szikrázni, ha a két ellentétes pólus a maga módján teljesen telített. A Szigligeti Színház rendezője, Orbók Endre és az együttes egyik-másik fon­tos szereplője ezt a telítettséget nem tudta elérni, különösen a „könnyed­ség“ pólusán, amely pedig magával a mondanivaló magvával terhes. A t­iválság, ha nem elég kihívó, nem járhat kellő súllyal pórul — alacsony­ról esve ugyan ki üti meg magát? Márpedig a Párizsi vendég szolnoki előadásában ez történt: a rendező ke­rülve az igazán vidám ábrázolást, Thusnelda grófnő megszemélyesítője, Harsányi Margit pedig a figura csí­pős, könnyű ízeit nagyjából semle­gesítve, színeit szürkítve, pikantériá­ját leplezve — vagy megvalósítani nem tudva — meggyöngítette az egyik oldalt, s ezzel az egész szati­rikus konfliktus élét vette. Más módon, a stilizáló jellemfestés módszereivel közeledett a „köny­­nyedséghez“, a vígjáték egyik eszmei összetevőjéhez a Hugo­­lini grófot játszó Velenczey Ist­ván. Nem mondom, hogy eev Szie­a rendezői munka. Az előadásban voltak ugyan önmagukban jól meg­mintázott alakítások Velenczey­én kí­vül is: Serfőző Ilonáé, Szép Zoltáné, Szili Jánosé, Győri Ilonáé, Varga D. Józsefé, az együttes mégsem adta ki egy zenés vígjáték könnyed körvo­nalait, s nem teremtett szatirikus, te­hát eszmeileg kiköszörült mulatságod A pécsiek előadása sokkal enyhébben, művészileg egyenletesebb játékkal ugyan, de a másik oldalról ábrázolja a „könnyedség“ problémá­ját. A Csárdáskirálynő cselekményé­ben, figuráiban, helyzeteiben keve­sebb a szatirikus, vígjátéki, több a lírai elem. A rendező Tatár Eszter, akinek rendezői értelmezése és ötle­tessége a játék nagyon sok helyén igen mozgalmas, valószerű életet te­remtett, kort és embert jellemző, szá­mos vidám, műfajszerű mozzanattal, a lírai elemekkel néhol túl érzelme­­sen bánt. Rendezésében a lírai vona­lat ott sem mindig kísérte kritikai hang, ahol pedig erre alkalom nyíl­nék. Bóni szívügyei és egész maga­tartása például legalább annyira ad­nak módot a kicsúfolásra, mint amennyire ennek a szerelmi és jel­­lemi szélkakasnak a viselkedése ked­ves. A rendező és a színész, Boross János azonban csak a behízelgően szeleburdi Bónit állította elénk, a mulatságos figurát csak a humor és nem a szatíra álláspontjáról is meg­közelítve. Ez túl könnyed, kritikátlan jeleneteket eredményezett Bóni kö­rül. Stázi rendezői beállításában és a szerepet játszó Péter Gizi színészi megvalósításában ugyanez volt a hi­ba: a figura csak játékos kedvessé­gében és nem mélyebb árnyalásában, nem mint kis grófi szajha perdült a színpadra. Miska pincérből Szabó Samu nagyon közvetlen, emberi ala­kításában is hiányzott bizonyos fo­kig az a rezignált társadalombíráló pillantás, amellyel az öreg önmagát, korát, ezt az egész főúri pereputtyot szemléli. De az egyértelműen vígjá­téki pillanatokban határozott és ha­tékony társadalmi él mutatkozott, s ezt a rendező is, színész is gondosan, finoman kifente, akár Papp István főherceg­ alakítására, akár Szalma Lajos szándékában helyes, de nem mindig eredményesen keresztülvitt hercegére, akár Bálint György tábor­nokára gondolunk vissza. Akár pedig Takács Margit igen jó Cecíliájára, amelyben líra és szatíra a leginkább egységbe foglalva érvényesült. Ki­sebb mértékben, de megtalálható volt ez a szerves egység Tomanek Nándor rokonszenves Kerekes Ferkó-ábrázo­­lásában. A pécsi Nemzeti Színház Csárdás­­királynő-előadásának nagy erénye a pestivel szemben is, egyrészt, hogy együttesben vitte színre a darabot, anélkül, hogy egy-egy szereplőnek nagyobb teret engedett volna a töb­biek rovására, másrészt, hogy több érzelemmel nyitott kaput a Kálmán­­muzsikának. Hagyta belecsendülni a közönség szívébe ezt a zenét, anél­kül, hogy játékkal megbontotta volna érzelmi hatását. Jelentékeny érdeme volt ebben többek közt a Silvi­át drá­­mailag is jól megformáló Kovács Ant­ni szép hangjának. Intonációs zava­rok mutatkoztak azonban az Edvint játszó Bánáti Sándor énekében, s já­tékának bizonyos színészi hézagait sem sikerült mindenütt kitöltenie a vonzóan férfias megjelenéssel. A két zenés előadás össze­vetéséből a „könnyedség“ kérdésének tekintetében az a tanulság adódik, hogy nincs kész receptje, mennyit le­het adagolni belőle, hogy az eszmei hatást ne csökkentse. A szolnoki elő­adás a könnyedség kiküszöbölésével gyöngítette a mondanivalót, a pécsi pedig a könnyedség bizonyos túlada­golása által keverte magát az elő­adás egyik-másik pontján az esz­­meietlenség gyanújába. Az összevetés arra mutat, hogy a szövegkönyvön és muzsikán túl, rendező és színész mű­vészi erejétől, ízlésétől, elsősorban pedig szemléleti biztonságától függ, hogy a vidám, zenés színpadi mű­fajok oly változatos területén s oly sokrétű feladatai közt darabról da­rabra, figuráról figurára, sőt helyzet­ről helyzetre ki hogyan talál eszközt komoly tartalom könnyű, életvidám kifejezésére. Mátrai-Betegh Béla A Színházi Hét szakmai vitái — Művészeink kitüntetése — A magyar színjátszás ünnepi he­­tének keretében több vitát ren­deztek, amelyeken az érdekeltek meg­vitatták színjátszásunk időszerű kér­déseit. A június 23-án rendezett zenei vi­tán a referátumot Oláh Gusztáv, a korreferátumot Váradi László tar­totta. Június 24-én Marton Endre a klasszikus drámák játékstílusáról tartott hangfelvételekkel illusztrált előadást. Mindkét vita nagy érdeklő­dés mellett folyt le a Művészeti Szö­vetségek Házában. A magyar színjátszás ünnepi heté­nek záróvitáját június 27-én rendez­ték az Országházban. Nádasdy Kál­mán üdvözlő szavai után Major Ta­más tartott referátumot. Szólt a ma­gyar színjátszás ünnepi hetének eredményeiről és részletesen beszá­molt a fővárosi és vidéki színházak idei évadjáról, végül a Magyar Szín­ház- és Filmművészeti Szövetség munkájával és feladataival foglalko­zott. A vita során Gellért Lajos, Komlós Irma Gáspár Margit, Téri Árpád, Demeter Imre, Vámos Lász­ló, Gellért Endre, Apáthi Imre, Föl­des Gábor, Földeák Róbert és Bene­dek Árpád szólalt fel. Darvas­­Tozsof npntn'n'ível­ci minisz­ter hozzászólásában hangsúlyozta színjátszásunk, színházaink népnevelő szerepének fontosságát, majd röviden ismertette a jövő évi műsortervet, amely szerint színházaink harminc új magyar darabot készülnek bemu­tatni. A miniszter felszólalása végén át­adta a színházkultúra terén kiváló munkát végzetteknek a Népköztársa­ság Elnöki Tanácsa és a Népműve­lési Minisztérium által adományo­zott kitüntetéseket. Munka Érdemrendet kapott: Gás­pár Margit, az Operettszínház igazga­tója, Kőmives Sándor, a Madách Színház tagja, Balázs Samu, Gellért Endre főrendező, Somló István, Tom­pa Sándor és Tőkés Anna, a Nemzeti Színház tagjai. A Magyar Népköztársaság Érde­mes Művésze címet kapta: Berky Lili, a Néphadsereg Színházának tag­ja, Horváth Ferenc, a Madách Szín­ház tagja és Papp Júlia, a szegedi Nemzeti Színház tagja. A Szocialista Munkáért Érdemér­met 9, Munka Érdemérmet 11, Szo­cialista Kultúráért kitüntető jelvényt 13, kiváló dolgozó kitüntetést 7, mi­niszteri dicsérő oklevelet 14 művész és művészeti dolgozó kapott.

Next