Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)
1955-07-02 / 27. szám - Máriássy Judit: Három előadás • színház • Schiller: Ármány és szerelem. Rendező: Vámos László, Debreceni Csokonai Színház ; Gorkij: Kispolgárok. Rendező: Ádám Ottó, Szeged; Jókai: Az aranyemberek. Rendező: Békés András, kecskeméti Katona József Színház (2. oldal) - Mátrai-Betegh Béla: Egy operett és egy zenés vígjáték • színház • Pécsi Nemzeti Színház: Csárdáskirálynő, r.Tatár Eszter; Szolnoki Szigligeti Színház: Párizsi vendég. Rendező: Orbók Endre (2. oldal) - Szerkesztőség: A Színházi Hét szakmai vitái - Művészeink kitüntetése (2. oldal)
HÁROM ELŐADÁS A vizsgán,amit a magyar színjátszás ünnepi hete a vidék színházainak jelentett, a debreceniek nem mindennapi két „tételt“ választottak: hétfőn a Bánk bánt, kedden az Ármány és szerelmet mutatták be a fővárosban. Schiller szomorújátékának értelmezésében természetesen hatott Debrecenre — Budapest, a Csokonai Színházra a Nemzeti előadása. De a hatás sehol sem vált utánzássá. A debreceni Ármány és szerelem önálló, érdekes rendezői egyéniség munkája. Vámos László mindenekelőtt a mű társadalmi mondanivalójának, forradalmi romantikájának ad hangsúlyt. Fiatalos lelkesedéssel, szárnyaló, nemes pátosszal szólaltatja meg a tiszta emberség lázadását azsarnoksággal szemben. Az előadás legnagyobb pillanataivá éppen ezért azok a részletek válnak, ahol e két világ képviselői szemtől szembe állanak egymással: Ferdinánd és a kancellár, Lujza és Wurm, vagy Lujza és a Lady. A mű alapeszméjének fokozott kidomborítására törekszik Vámos akkor is, amikor Miller alakját népibbé, izmosabbá, gerincesebbé formálja, mint az eddigi előadások. S ez a szándék csak dicséretreméltó lenne, ha a hangsúlyozás nem jelentene bizonyos leegyszerűsítést is. Schiller romantikája nemcsak az ellentétes erők végletes rajzában és összecsapásában rejlik, de abban a kristályosan tiszta lírában is, melyen a szerelem lágy hangjait szólaltatja meg. Ezek a hangok a debreceni előadásban csak kísérőzeneként csendülnek fel — a tragédia gondolati és érzelmi tartalma nem fonódik össze egymást erősítő egészszé. Az Ármány és szerelem így az ármány és becsület drámája lett. A legszembetűnőbben Mensáros László Ferdinándjában jelentkezik ez az egyoldalúság. Mensáros tehetséges, forrószívű, szépen beszélő színész. Egyike a legígéretesebb fiataloknak. De éppen azzal marad adósunk, amiért Ferdinándot szeretnünk kéne: Lujza iránti szép szerelmével. Látjuk őt hősnek, látjuk szenvedélyesen féltékenynek, csak éppen szerelmében ellágyultnak, odaadónak nem látjuk soha. Mint vádló áll szerelmesének holtteste mellett, de hangjából, gesztusaiból hiányzik annak az embernek fájdalma, aki Lujzája szemében egy világot fedezett fel. Pedig ez a fájdalom felfokozná a vádat — a szerelem tükrében rútabb, gyűlöletesebb az ármány. Örkényi Éva Lujzája kevésbé csillogó színészi munka, egyszerűsége néhol szürkü is, de a polgárlány tiszta jellemét, érzelmeinek viharát mégis hitelesebben, bensőségesebben tolmácsolja, mint Mensáros az őrnagyéit. A legkiemelkedőbb alakítás Téri Árpádé. Szellemesen, okosan (soha nem illusztrálva) leplezi le a kancellár hitványságát s nagy drámai erővel, izgalmasan tárja fel indulatainak örvényét. Solti Bertalan az első felvonásban még a szánalmas s a tiszteletreméltó Miller között ingadozik. De a továbbiakban egyre mélyebben éli a muzsikus tragédiáját. Ábrándozása az utolsó jelenetben megrendítő. Márkus László, az udvarmester komikusan undorító alakjából remek karikatúrát formál, csak a kancellárral való jelenetében alkalmaz a kelleténél is rikítóbb színeket. Lady Milfordból, a mától legtávolabb eső figurából. Simor Erzsi csak egy-egy részletben, főként a Lujzával való találkozásban teremt valóságos, hús-vér embert. Bajor Gizi és Tőkés Anna nevetségessé is merte tenni ahercegi szeretőt, ez a színészi nagyvonalúság hiányzik Simor játékából, különösképpen a búcsú perceiben. Bángyörgyi Károly, Veselyi Margit, Thuróczy Gyula és Csáki Magda jól, tehetségesen illeszkedtek az együttesbe, amely a megtalált biztos alapról, a fő mondanivaló helyes értelmezéséből kiindulva, nyilván tovább csiszolja még ezt az így is értékes előadást. Ha a Csokonai Színház együttesét becsvágy és lelkesedés jellemezte, a szegedi Nemzeti Színházét mű szolgálata. A gorkiji igazság szeretete, s a közös erőfeszítés a dráma minden belső szálának kibontására — a Kispolgárok előadását az ünnepi hét legszebb estjévé avatta. Kiforrott együttest láttunk, ahol a különböző tehetséget, a különböző színészi alkatot és iskolát egy szintre emelte a nagy feladat s a nagy feladatra alkalmas rendező. Ádám Ottó már évekkel ezelőtt első munkájában meglepetést okozott frisshangjával, eredeti ötleteivel, jó ritmusérzékével. Meglep most is — biztonságával, érettségével. Pedig a Kispolgárok Gorkij drámái között az egyik legsokrétűbb, legbonyolultabb alkotás, csábít a túlzásokra, de lényege éppen az, hogy nem túloz, hogy a kispolgár tragédiáját részvét nélkül, de mindent értően ábrázolja. Ádám Ottó a gorkiji jellemeket teljes összetettségükben rajzolja meg, s veszekedéseik, kínlódásuk, gyűlölködésük fergetegeiből sikerül megteremtenie a Besszemenov-ház fülledt, mérges, elviselhetetlen levegőjét. Nyil és Polja tiszta, derűs emberségének fénye még vastagabbá, szörnyűbbé teszi ezt a kispolgári sötétet. Külön érdeme a rendezésnek, hogy a századforduló orosz társadalmát úgy mutatja meg orosznak, ahogyan az a pesti színházaknak is ritkán sikerül. A nemzeti jelleget a nála gyakorlottabb rendezők is gyakran a szovjet filmek külsőségeinek másolásával pótolják. A Kispolgárok hősei nem attól oroszok, hogy szakálluk van s a teát tányérból isszák, hanem attól, hogy érzik és élik a Gorkij ábrázolta orosz világot. A szegedi együttes tagjai között nehéz értékmérő sorrendet megállapítani. Dicsérje ez valamennyiüket s a színház vezetőit! A legérdekesebb, legszínesebb alakítás — a dráma legérdekesebb alakját, az iszákos Tetyerevet játszó Inke Lászlóé. Öröm figyelemmel kísérni évről évre a fesztiválokon, hogyan válik mind gazdagabbá Inke jellemábrázoló készsége, hogyan vetkőzi le korábbi merevségét. Egy-egy mozdulattal, váltónak apró rándulásával tud jelentőset, megrázót vallani Tetyerev szerelméről, vagy bánatáról. Részegségi jelenete a nagyszerű előadásnak is legemlékezetesebb, legszebben kidolgozott mozzanata. Barsy Béla úgy teremti meg a szétzüllő kispolgár család fejének, Besszemenovnak portréját, hogy azt egyszerre látjuk artamanovian erőteljesnek, lenyűgözőnek és kicsinyességében, bukásában nevetségesnek is. Harsány kitöréseinek hitelét, mélységét éppen ez az aprólékos jellemzés adja, C sunyi szemevágása, ahogy a lányára pillant, görcsbe ránduló ujjai, félrebillent feje a szavak mögötti agóniáról árulkodnak. Lászlóffy Kata és Demján Edit, a kínlódó, keserű Tatyána, s az igazi élet felé induló Polya ellentétes lelkivilágát, s oly ellentétes szerelmét finom, bensőséges hangokkal, őszinte átéléssel ábrázolja. Lonnay Margit friss, ízes, vérbő alakot formál a vidám özvegyből. Jelenéből. Nagyot fejlődött tavalyi szereplése óta! Az ifjú Papp Terire hárult talán a legnehezebb feladat: a testben és lélekben egyaránt öreg és megalázott anyát játssza. Bár néhol túlságosan is leköti az, hogy öreg akar lenni, Akulinája egészben mégis kitűnő színészi munka. Kátay Endre, Mezey Lajos, Miklós Klára, Décsy Györgyi, Tamnay Margit és Apor László játéka is megérdemelné a külön méltatást, valamennyien részesei a sikernek. Az előadás egyetlen elhibázott pontja Miklósy György Percsihinje. Rendezés és színész a madarásznak csak humoros oldalát jeleníti meg, így aztán még az igaz, vagy lírai mondatok is nevetség tárgyává válnak Percsihin szájából. Ugyanakkor Miklósy az egyetlen akinek orosz voltát sem hiszszük el. (A tapsok ne tévesszék meg — ha valaki „jókat mond“ és mulatságosan gesztikulál, annak mindig tapsolnak.) Kovács János tiszteletreméló igyekezettel, de a kívántnál kevesebb erővel játssza Nyilt, így is megnyerő és tehetséges alakítása, de a mozdonyvezető nem kapja meg azt a súlyt az előadásban, amit a darabban betölt. A két klasszikus dráma mellett Jókai klasszikus regényének, Az aranyembernek színpadi változatát láttuk az ünnepi héten. A kecskeméti Katona József Színház Békés András rendezésében, szép kiállítású, hatásos előadásban mutatta be Timár Mihály történetét. E cikknek nem feladata, hogy elkésve bírálja Faragó György és Kárpáthy Gyula dramatizálását. De az előadás megítéléséhez hozzátartozik, hogy véleményünk szerint sok felesleges, hosszadalmas „tényközlő“ részlet terheli a darabot, s ezeken a pontokon , például az első és a második felvonás első képében, vagy az utolsó jelenetben a szöveg lazasága megállítja, fékezi a színészi játékot is. A rendező, aki a valódi drámát, az élő párbeszédeket mozgalmasan, Jókai stílusához hűen viszi színpadra, itt bizonytalanná lesz s a művészi igazságot mesterkélt, túlzott hatásokkal pótolja. De míg korábbi rendezéseiben gyakran azt éreztük: az éppen nem beszélő szereplő kiesik a kezéből, ezúttal már magabiztosan vezeti a népes szereplőgárdát. A kecskeméti együttesből kiemelkedik Bicskey Károly elmélyült, sokrétűen jellemzett Tímár Mihálya. Valóban központi hős, akinek jelenlétét akkor is magán hordja a dráma, amikor nincs a színpadon. Herendi Mária kedves, megható Noémi, az előadás egyik legegyenletesebb alakítása az övé. Csorba István és Mihályi Vilcsi tehetségesen játssza a Brazovics házaspárt. Fogarassy Mária Athalie-ja jól indul, de a nagy kitöréseket eltúlozza, már szinte mesebeli boszorkánnyá lesz. Dobi Írisz az első két felvonásban Tímea exotikumát akarja megmutatni s ez nem sikerül. Sokkal jobb, megnyerőbb a harmadik, s negyedik felvonásban, ahol egyszerűbb, természetesebb eszközöket használ. Gyulai Antal, Hegedűs Erzsébet, Paál László és Jánoky Sándor néhány jó pillanata marad még meg a néző emlékezetében. Inke László (Edina rajzai.) Irodalmi Újság Végül egy megjegyzés: lehet hogy a szokatlan színpad is okozta, de sehogy sincs rendben, hogy mindhárom előadás négy és fél óránál tovább tartott. Sok ez Budapesten is, de még inkább vidéken, ahol a közönség kevésbé szokott ehhez. Meg kell találni a módját annak, hogy író és mű tiszteletben tartásával, akár húzás árán is, de mindenképpen elhagyva a felesleges szüneteket és játékokat, ezen a túlméretezettségen változtassanak. Máriássy Judit 1955. július 2. Egy operett és egy zenés vígjáték Pécsi Nemzeti Színház: Csárdáskirálynő Szolnoki Szigligeti Színház: Párizsi vendég Abban a vitában, amely Miljutyin szovjet zeneszerző és tárón, a moszkvai Operett Színház rendezője közt a Montmartrei ibolya előadásáról a Szovjetszkaja Muzika hasábjain folyt, Miljutyin bíráló hangon megjegyezte: „Egyes vidéki zenés-vígjáték színházak ... műsorukat igyekeznek a maximális ,könnyedség vonalára állítani." A vitát nemrégen ligeti vígjátékból átírt darab figurájának megteremtésére a stilizálás az egyetlen, vagy akár a leghelyesebb módszer. De, ha a cselekmény centrális helyén van egy ilyen stílusú, kitűnő alakítás, a rendező erre a játékmodorra hangolhatja az egész együttest, s akkor is célt ér: érvényesül a szatirikus irányzat. A stílus keverésével és a „könnyedség“ megkerülőzeneszerzők, librettóírók, több szöresével azonban, ahogyan itt történt, Jét város zenés színházainak műve- kevés eredményre jut a színészi esszei részvételével széleskörű tanácskozás követte, amelyen a könnyű, zenés színpadi műfajok problémái kerültek szóba. A vitában és a tanácskozáson felmerült kérdések nem egy tekintetben hasonlatosak a nálunk is gyakran vitatott problémákhoz, ami pedig a „maximális könnyedséget“ illeti, egyenesen azonosak velük. Hogy a könnyű, zenés színpadi műfajokból „könnyedség“ ürügyén az eszmeiséget száműzni nem lehet, azt tudjuk. Csak a mondanivaló és a szórakoztatás közötti szövegbeli, rendezésbeli, vagy játékbeli arányok megteremtésének gyakorlati módszerei körül mutatkoznak zavarok. Mintha csak a kérdés kétoldalú illusztrációja akarna lenni, úgy jelent meg a magyar színjátszás ünnepi hetén két színházunk színpadán egyegy zenés darab: a Párizsi vendég című zenés vígjáték a szolnoki Szigligeti Színház és a Csárdáskirálynő című operett a pécsi Nemzeti Színház előadásában. Kiderült belőlük, hogy a „könnyedséget“ nem lehet egyszerűen sem a kontra, sem a pro oldaláról felfogni. A szolnoki színház rendezése és előadása ugyanis a „könnyedség“ kerülésében olyan elnehezülten adta elő a zenés vígjátékot, hogy éppen ezzel a felfogással burkolta el eszmei tartalmát. A Párizsi vendég prózájának és zenéjének dramaturgiai struktúrája tudniillik éppen az, hogy benne a frivolságig menő könynyelmű életfelfogás — amelyet nem lehet színpadon nem „könnyedén" közölni — a francia módi áll szemben egy puritán, konzervatívnak látszó, de valójában rezisztáló életformával, a nemzeti viseletét és viselkedést érző, magyar divattal. A szatirikus mondanivaló csak akkor kezd szikrázni, ha a két ellentétes pólus a maga módján teljesen telített. A Szigligeti Színház rendezője, Orbók Endre és az együttes egyik-másik fontos szereplője ezt a telítettséget nem tudta elérni, különösen a „könnyedség“ pólusán, amely pedig magával a mondanivaló magvával terhes. A tiválság, ha nem elég kihívó, nem járhat kellő súllyal pórul — alacsonyról esve ugyan ki üti meg magát? Márpedig a Párizsi vendég szolnoki előadásában ez történt: a rendező kerülve az igazán vidám ábrázolást, Thusnelda grófnő megszemélyesítője, Harsányi Margit pedig a figura csípős, könnyű ízeit nagyjából semlegesítve, színeit szürkítve, pikantériáját leplezve — vagy megvalósítani nem tudva — meggyöngítette az egyik oldalt, s ezzel az egész szatirikus konfliktus élét vette. Más módon, a stilizáló jellemfestés módszereivel közeledett a „könynyedséghez“, a vígjáték egyik eszmei összetevőjéhez a Hugolini grófot játszó Velenczey István. Nem mondom, hogy eev Sziea rendezői munka. Az előadásban voltak ugyan önmagukban jól megmintázott alakítások Velenczeyén kívül is: Serfőző Ilonáé, Szép Zoltáné, Szili Jánosé, Győri Ilonáé, Varga D. Józsefé, az együttes mégsem adta ki egy zenés vígjáték könnyed körvonalait, s nem teremtett szatirikus, tehát eszmeileg kiköszörült mulatságod A pécsiek előadása sokkal enyhébben, művészileg egyenletesebb játékkal ugyan, de a másik oldalról ábrázolja a „könnyedség“ problémáját. A Csárdáskirálynő cselekményében, figuráiban, helyzeteiben kevesebb a szatirikus, vígjátéki, több a lírai elem. A rendező Tatár Eszter, akinek rendezői értelmezése és ötletessége a játék nagyon sok helyén igen mozgalmas, valószerű életet teremtett, kort és embert jellemző, számos vidám, műfajszerű mozzanattal, a lírai elemekkel néhol túl érzelmesen bánt. Rendezésében a lírai vonalat ott sem mindig kísérte kritikai hang, ahol pedig erre alkalom nyílnék. Bóni szívügyei és egész magatartása például legalább annyira adnak módot a kicsúfolásra, mint amennyire ennek a szerelmi és jellemi szélkakasnak a viselkedése kedves. A rendező és a színész, Boross János azonban csak a behízelgően szeleburdi Bónit állította elénk, a mulatságos figurát csak a humor és nem a szatíra álláspontjáról is megközelítve. Ez túl könnyed, kritikátlan jeleneteket eredményezett Bóni körül. Stázi rendezői beállításában és a szerepet játszó Péter Gizi színészi megvalósításában ugyanez volt a hiba: a figura csak játékos kedvességében és nem mélyebb árnyalásában, nem mint kis grófi szajha perdült a színpadra. Miska pincérből Szabó Samu nagyon közvetlen, emberi alakításában is hiányzott bizonyos fokig az a rezignált társadalombíráló pillantás, amellyel az öreg önmagát, korát, ezt az egész főúri pereputtyot szemléli. De az egyértelműen vígjátéki pillanatokban határozott és hatékony társadalmi él mutatkozott, s ezt a rendező is, színész is gondosan, finoman kifente, akár Papp István főherceg alakítására, akár Szalma Lajos szándékában helyes, de nem mindig eredményesen keresztülvitt hercegére, akár Bálint György tábornokára gondolunk vissza. Akár pedig Takács Margit igen jó Cecíliájára, amelyben líra és szatíra a leginkább egységbe foglalva érvényesült. Kisebb mértékben, de megtalálható volt ez a szerves egység Tomanek Nándor rokonszenves Kerekes Ferkó-ábrázolásában. A pécsi Nemzeti Színház Csárdáskirálynő-előadásának nagy erénye a pestivel szemben is, egyrészt, hogy együttesben vitte színre a darabot, anélkül, hogy egy-egy szereplőnek nagyobb teret engedett volna a többiek rovására, másrészt, hogy több érzelemmel nyitott kaput a Kálmánmuzsikának. Hagyta belecsendülni a közönség szívébe ezt a zenét, anélkül, hogy játékkal megbontotta volna érzelmi hatását. Jelentékeny érdeme volt ebben többek közt a Silviát drámailag is jól megformáló Kovács Antni szép hangjának. Intonációs zavarok mutatkoztak azonban az Edvint játszó Bánáti Sándor énekében, s játékának bizonyos színészi hézagait sem sikerült mindenütt kitöltenie a vonzóan férfias megjelenéssel. A két zenés előadás összevetéséből a „könnyedség“ kérdésének tekintetében az a tanulság adódik, hogy nincs kész receptje, mennyit lehet adagolni belőle, hogy az eszmei hatást ne csökkentse. A szolnoki előadás a könnyedség kiküszöbölésével gyöngítette a mondanivalót, a pécsi pedig a könnyedség bizonyos túladagolása által keverte magát az előadás egyik-másik pontján az eszmeietlenség gyanújába. Az összevetés arra mutat, hogy a szövegkönyvön és muzsikán túl, rendező és színész művészi erejétől, ízlésétől, elsősorban pedig szemléleti biztonságától függ, hogy a vidám, zenés színpadi műfajok oly változatos területén s oly sokrétű feladatai közt darabról darabra, figuráról figurára, sőt helyzetről helyzetre ki hogyan talál eszközt komoly tartalom könnyű, életvidám kifejezésére. Mátrai-Betegh Béla A Színházi Hét szakmai vitái — Művészeink kitüntetése — A magyar színjátszás ünnepi hetének keretében több vitát rendeztek, amelyeken az érdekeltek megvitatták színjátszásunk időszerű kérdéseit. A június 23-án rendezett zenei vitán a referátumot Oláh Gusztáv, a korreferátumot Váradi László tartotta. Június 24-én Marton Endre a klasszikus drámák játékstílusáról tartott hangfelvételekkel illusztrált előadást. Mindkét vita nagy érdeklődés mellett folyt le a Művészeti Szövetségek Házában. A magyar színjátszás ünnepi hetének záróvitáját június 27-én rendezték az Országházban. Nádasdy Kálmán üdvözlő szavai után Major Tamás tartott referátumot. Szólt a magyar színjátszás ünnepi hetének eredményeiről és részletesen beszámolt a fővárosi és vidéki színházak idei évadjáról, végül a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség munkájával és feladataival foglalkozott. A vita során Gellért Lajos, Komlós Irma Gáspár Margit, Téri Árpád, Demeter Imre, Vámos László, Gellért Endre, Apáthi Imre, Földes Gábor, Földeák Róbert és Benedek Árpád szólalt fel. DarvasTozsof npntn'n'ívelci miniszter hozzászólásában hangsúlyozta színjátszásunk, színházaink népnevelő szerepének fontosságát, majd röviden ismertette a jövő évi műsortervet, amely szerint színházaink harminc új magyar darabot készülnek bemutatni. A miniszter felszólalása végén átadta a színházkultúra terén kiváló munkát végzetteknek a Népköztársaság Elnöki Tanácsa és a Népművelési Minisztérium által adományozott kitüntetéseket. Munka Érdemrendet kapott: Gáspár Margit, az Operettszínház igazgatója, Kőmives Sándor, a Madách Színház tagja, Balázs Samu, Gellért Endre főrendező, Somló István, Tompa Sándor és Tőkés Anna, a Nemzeti Színház tagjai. A Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze címet kapta: Berky Lili, a Néphadsereg Színházának tagja, Horváth Ferenc, a Madách Színház tagja és Papp Júlia, a szegedi Nemzeti Színház tagja. A Szocialista Munkáért Érdemérmet 9, Munka Érdemérmet 11, Szocialista Kultúráért kitüntető jelvényt 13, kiváló dolgozó kitüntetést 7, miniszteri dicsérő oklevelet 14 művész és művészeti dolgozó kapott.