Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)
1955-10-08 / 41. szám - Gábor György: Mazzini és Kossuth. A nagy olasz szabadságharcos születésének 150. évfordulójára (4. oldal) - László Gyula: Ősz a Szabadság hegyen • vers (4. oldal) - Hegedüs Géza: Kutyafejűek - Új csehszlovák film • film • Alois Jirásek: Kutyafejűek. Rendező: Martin Fric (4. oldal)
4 (Folytatás a 3. oldalról.) fogtam, s csak akkor hagytam abba, amikor észrevettem, hogy csaknem teljesen besötétedett. — Mára elég volt, jelentettem ki magamban, s kötényem alól előhúztam a pénzeszacskót. Tíz krajcárt raktam le az asztalra. — Elbúcsúzom tőle, léptem a szomszédos ajtó elé. Parányi konyhába nyitottam be. Kékhasú petróleumlámpa égett a falon. A konyhaasztalon hegyén-hátán szennyes edlény hevert, és egy spirituszégőn fazékban víz gőzölgött. — Múlt héten halt meg a barátnőm, ő segített mindig nekem — hallatszott a vékony kis hang a konyha sarkából. A tanárnő ott ült egy kis hokedlin. — Majd én elmosogatok — ajánlkoztam ruhám ujját felgyűrve. A falról vejdlingot akasztottam le és nekifogtam. — Minden frejlester-napon elmosogatok, tessék csak összegyűjteni az edényt — mondtam. — De kedves gyermek vagy. Hány éves vagy te? — Tizenegy. — És a tanárnő néni hány éves? — Nyolcvanegy. — Hetvennel több, mint én. Az nem baj. — Nem, kislányom, így fejeződött be az első zongoraleckém. De két hét múlva, a negyedik órám másként fejeződött be. A tanárnő a negyedik óra után is ott ült a hokedlin, amíg én mosogattam. — Matild néni, tessék mondani, öt év múlva hogy fogok én játszani? — Szépen — ragyogtatta rám cipőgomb-szemét. — De a legközelebbi órán már a hangjegyekkel foglalkozunk. — Nem bánom, de egy kicsit azért játszhatom, ugye. — Tíz percig — nevetett Matild néni. — Mindig krumplit tetszik enni? Mindig kruplihéj van a szemetes ládában — tettem helyére a tányérokat. — Úgy, mint nálunk. A mamám nagyon mérges a krumplira. — Én is — mosolygott Matild néni. Vidd ki a lámpát a szobába. Tedd a zongorára, valami szépet játszom neked. A falról sietve leakasztottam a kékhasú lámpát, és a székek között visszavonultam a szobába. Matild néni utánam botorkált a zongora felé. — Ülj oda! — mutatott egy távoli székre, és a pianinó előtt elhelyezkedett. — Kisebb, mint én vagyok — néztem hajlott hátát, rövid karját. — Almáikénál is szebben játszik. A világon mindenkinél szebbem. — és Amálka csillagai beköltöztek a szobába. A poros ablakokon pengtek, a szoba szögletében. Az asztal közepén egy porcelánváza körül röpködtek, és onnan a tanárnő köré szálltak. — Amíg él, el nem hagyom tanulok és mosogatok... Nem szabad sírni... — Szép volt? — fordult felém Matild néni. — Tudod, mit játszottam neked? — Mozart. Bölcsődalát. — Én is el tudom majd egyszer játszani? — El, kislányom. — Az nem lehet. — Majd meglátod. De most már nagyon fáradt vagyok, gyermekem, menj haza. Későre jár az idő... — Kezét csókolom! — köszöntem, és elhagytam a lakást. — Zsipsz, zsupsz — ugráltam táncléptekkel a folyosón. — Zsipsz, zsupsz, le a lépcsőn. Minden tagom muzsikált. — Timm, tamm, timm, tamm — lóbáltam karomat, térdemet ütögette a pénzeszacskó. A kapu elé érve felnéztem a tanárnő ablakára, majd át a Budai Színkörre. — Jé, csak nem a mama!? Jé, de igen, a mama! — meredt meg lábam, karom. A mama hosszú, szikár alakja átvágott a sínen, és itt az én oldalamon megállt a járda szélén. — A nagyságos kisasszony! Zongoralecke! — emelte fel karját, és így közelített. — Nesze, zongoralecke — csapott pofon. — Indulást — és még elfogadta a kisasszony, hogy egy hete Waldemar Psylanderért pofozgatom. Elfogadta, hogy moziba jár. — Ne tessék ebben az utcában. Itt már ismernek engem — könyörögtem a harmadik pofon előtt. De hiába volt minden. — Tíz krajcár egy óra — emelte fel negyedszer is a kezét anyám a Krisztina-mozi előtt. — Ne tessék! Hát mit csináltam én? — rimánkodtam. Édesanyám megállt. A mozi előcsarnokából fény hullott az alakjára. Néhány percig állt és hallgatott. Kékfestő szoknyáján a foltok úgy tűntek, mint egy hatalmas játékházon az ablakok. Amikor elindult, szoknyája ráncai függönyként borultak a kis ablakocskákra. — A te korodban látástól vakulásig hajtottam az eszterg°padot — mondta és kéktutyis lábával nagyokat lépkedett. — Péter őszre iskolába megy, nincs cipője. Babra babot zabálunk, káposztára káposztát — mondta az Attila körúton. Menetközben szoknyája ablakaira rá-ráborult a függöny. — Amálka az más! Nagy szolgája a gazdájának. Egy fazékba öntik az örömöket — rótta anyám az utcát. Én dalokat felejtve, szaporáztam mellette, a pénzeszacskó verte a térdemet. — Mennyit kerestél máma? — Negyvenegy krajcárt. — Harmincegy van, ugye? — Annyi. — A kisasszony! Megnyúzni az anyját! Azt igen! — mondta, így értünk Kéri kovács háza elé. Az Árok utcából az Attila körútig nyúlt ki a Kéri-ház. Itt állt meg újból anyám. — Nem mész többé. Megértetted? — Meg — mondtam lehajtott fővel. Az utca kövezetét néztem. Anyám már messze előttem lobogott, utána siettem. — Péternek ne tessék megmondani! — kértem, amint melléje értem. — Jól van, csak gyere már! Majd még kapuzárás után érjünk haza! —Köt krajcár az Amálkának, ugye. Te is az ő fazekukba öntenéd az örömet, ugye — törölte meg édesanyám az arcát. Aztán a Szarvas térig nem szólt hozzám. — Gyere! — fogta meg a Szarvas téren a kezem, és egy sátor elé húzott. A sátorban, szakadozott paplan alatt, két öreg gubbasztott. Négykerekű kézikocsin karbid-lámpa fényében fekete szeder virított előttük. — Csak nem fáznak? — kérdezte anyám. — Fázunk — szólalt meg az öregember, és szunyókáló felesége mellől kikecmergett a paplanból. — Fél kilót — mutatott anyám a szederre. — Fizess! — parancsolt rám. Az öreg újságpapírba mérte a gyümölcsöt. — Mennyibe kerül? — kérdeztem, miközben kötényem alól előkotortam a pénzeszacskót. — Három krajcár — mondta az öreg. — Menjenek haza! Ilyen későn csak az én lányom sétafikál már az utcán — mondta édesanyám. — Jó éjszakát, Rici bácsit — lépett le a járdáról. Szótlanul értünk haza. Petróleumlámpa pislákolt az asztalon, mellette egy kettévágott hagyma, és egy fél karéj kenyér pihent. — Edd meg a szeder mellé! — mutatott anyám a kenyérre, és a szoba mélyébe vonult. Vetkőzésbe fogott. Szoknyáját a hokedlin Péter talpreszelőjére dobta. Mazzini és Kossuth 4 nagy olasz szabadságharcos születésének 150. évfordulójára Hét esztendővel ezelőtt, az 1848-as centenárium alkalmával, mi magyarok és az olaszok a Habsburg elnyomás ellen indított, ha nem is közös, de mindenképpen párhuzamos szabadságharcunkat is ünnepeltük. Mazzini már 1833-ban, két évvel az „Ifjú Olaszország“ megalapítása után, nagy tanulmányt írt Magyarországról, amelyben az osztrák császárság által leigázott népek egyidejű felkelését hirdette. A magyar forradalom vagy nyolc hónappal megelőzte a római forradalmi eseményeket; a Köztársaságot ellenben a római Alkotmányozó Nemzetgyűlés már 1849. február 5-én kiáltotta ki, míg nálunk erre, az események alakulása folytán, április 14- én került csak sor. A római Alkotmányozó Nemzetgyűlés Mazzininak, a triumvirátus fejének a kezdeményezésére lelkes átiratban üdvözölte Magyarországot, amely „az örök Rómával együtt a magasba emelte a felszabadítás zászlaját“. Kossuth latinul írott levélben válaszolt az „olasz testvéreknek“; azt a reményét hangoztatta, hogy „az Európa zsarnokai ellen vívott közös harcban hamarosan már együtt lengeti a szél a magyar háromszínű lobogót és az olasz trikolórt. Július 3-án azonban a francia intervenciós csapatok elfoglalták Rómát, és két hónappal később, augusztus 13-án, a Habsburgok és a cár szövetkezeti seregei a magyar köztársaságot is legyűrték. Mazzini is, Kossuth is emigrációba kényszerült. A volt római triumvir 1850 augusztusában kezdte csak keresni a kapcsolatot a magyar köztársaság volt kormányzójával. Egy hónappal azelőtt alakította meg Mazzini Londonban az Európai Demokratikus Központi Bizottságot, s ennek egyik legelső ténykedése az volt, hogy csatlakozásra szólította fel Kossuthot. Mazzini, a nyomaték kedvéért, egy magánlevelet is csatolt a hivatalos felszólításihoz, amelyben felhívja Kossuth figyelmét arra, hogy Olaszországot és Magyarországot, az általános forradalmi érdekeken felül, a közös ellenség, Ausztria is egy táborba, együttes cselekvésre utalja. „Budát is, Rómát is Bécsben lehet csak felszabadítani“ — mondja. Kossuth tudatában volt annak, hogy kis-ázsiai menedékhelyén, amely fogságnak is beillett, kellő információk hiányában nem ítélheti meg helyesen az európai helyzetet, az erőviszonyokat és lehetőségeket. Érthető tehát, hogy egyelőre nem akart állást foglalni. Hallgatásba burkolózott és figyelte a fejleményeket. Mazzini vagy két hónapig várt, majd ismét — most már részletesebb — levelet küldött Kossuthnak. „Az Olasz Nemzeti Bizottság szilárd eltökélése, hogy cselekedni fog — írja Mazzini. — Itt az ideje azonban, hogy tudjuk, menynyire számíthatunk Magyarország testvéri támogatására, mint ahogy most már önnek is tudnia kell, milyen mértékben számíthat a miénkre. A mi szövetségünk forradalmaink szolidaritásán alapul. A magyar forradalmi erőknek támogatniok kell az olasz megmozdulást, ha ez hamarabb robbanna ki, s Önöknek odahaza is meg kell ragadniuk ezt az alkalmat. Ugyanez a kötelességük az olasz erőknek is, ha az Önök felkelése megelőzné a miénket. S amelyik nép kettőénk közül hamarabb hajtja végre a belső felszabadítást, az vállalja, hogy minden lehető segítséget megad a másiknak.“ Kossuth, aki még mindig habozik és egyre latolgatja, vajon valóban Mazzini hivatott-e az osztrákok itáliai hatalmának a megdöntésére, vagy pedig Piemont és a Savoiai-ház, csak 1851. március 19-én válaszol erre a két levélre. „Majd ha találkozunk Londonban — írja Mazzininak —, számot vetünk a helyzettel, s ez a számvetés fogja azután eldönteni, együtt haladhatunk-e, vagy pedig külön-külön utakra kell-e térnünk." Ilyen előzmények után érthető Mazzini meglepetése és öröme, amikor kézhez vette Kossuth április 23-i levelét, amelyben lelkesen hitet tesz a közös ügy mellett és felajánlja szövetségét. „Zászlóinknak egyidőben és egymás mellett kell lobogniok — írja Kossuth. — Össze kell egyeztetnünk haditerveinket, mert az a fontos, hogy a kellő pillanatban, egyidejűleg és teljesen összehangolva mérjük a döntő csapást.“ Az időpont kérdését is felveti: a következő esztendő tavaszára tervezi az általános megmozdulást. Mi idézte elő ezt a hirtelen fordulatot? Kossuth egyrészt tudja már, hogy ütött számára a szabadulás órája, ismét ura lesz elhatározásainak és a cselekvés terére léphet; másrészt pedig, Olaszországba küldött bizalmasának a jelentéséből azt a következtetést vonta le, hogy nincs mit remélni sem az úgynevezett alkotmányosoktól, sem a királyi háztól — minden csakis Mazzinitól várható. Kossuth 1851. október 29-én érkezett meg az angol fővárosba. A főbb kérdésekben most már teljes köztük az egyetértés. Bámulatos lendülettel vetik magukat a szervezési és propaganda hadjáratba, politikai ágensekkel hálózzák be fél Európát, hogy kellőképpen előkészítsék a tervezett szimultán forradalmat. Kossuth, Mazzini ösztökélésére, még Törökországból proklamációt intézett a Lombardiában állomásozó magyar katonákhoz, amelyben bejelentette a magyar és olasz szabadságharcosok szövetségét; ugyanakkor Mazzini viszont a Magyarországot megszállva tartó császári hadseregbe sorozott olasz katonákhoz fordult hasonló kiáltványnyal. Londonból azután közös, kétnyelvű felhívást bocsátanak ki, amelyen már mindkettőjük aláírása szerepel. Íme, az első mondatok: „Az osztrák hadseregben szolgáló olasz és magyar katonákhoz! Készüljetek, a felkelés órája köréig. Ez a pillanat, amelyben szólunk hozzátok, a harc előestje. Amikor ismét hozzátok fordulunk majd — az már a csata napja lesz!“ 1851 novemberében Kossuth Amerikába hajózott, hogy tervei számára megnyerje az Egyesült Államok népét és előteremtse a forradalmi szervezkedéshez és megmozduláshoz szükséges anyagi alapot. Csupa derűlátás és bizakodás volt: útjának az eredményétől függött a jövő. A Franciaországban bekövetkezett fordulat — Bonaparte Lajos államcsínye — azonban lehűtötte reménykedését, s a közeljövő lehetőségeibe vetett hite alaposan megingott. Mazzini nem értett egyet Kossuthtal Bonaparte Lajos hatalmának értékelésében, mert — amint december 19-i levelében írja — „bajonettekre támaszkodni lehet — de rajtuk ülni: nem!“. Azután pedig meg volt győződve arról, hogy az elnyomott népek fellázadása már önmagában, külföldi segítség nélkül is elegendő erő a zsarnoki hatalmak megdöntésére. Kalandos terveket szőtt, úgyhogy Kossuthban kételyek támadtak Mazzini reálpolitikai éleslátása felől. „Nyíltan kijelentettem Mazzininak — írja emlékirataiban is —, hogy én csak forradalomra nyújtok neki kezet, lázongásokra, felkelésekre, nem.“ Az Amerikában gyűjtött összeg hováfordítása s egy „Forradalmi Kölcsön” kibocsátása körül támadt nézeteltérések, valamint az örökös anyagi gondok, a balsikerek, a szétfoszlott remények és a kölcsönös szemrehányások — az emigrációk eredendő átkai — Mazzini és Kossuth kapcsolatait is meglazították. Személyes barátságuk továbbra is zavartalan maradt, de politikailag mindinkább eltávolodtak egymástól. Kossuth még tevékenyen részt vett a milánói felkelés kitervelésében, kudarca után azonban útjaik végképp elváltak. Mazzini rendületlenül folytatja mind kilátástalanabb tevékenységét, Kossuth ellenben Cavour felé orientálódik, mert most már őbenne látja Olaszország felszabadításának és egységesítésének biztosítékát. Politikai összekülönbözésük ellenére, Kossuth mindvégig nagy tisztelője maradt Mazzininak. „Mazzini, akinek alakja minden kortársa közt óriásilag kimagaslik, már régóta a stalenói sírkertben nyugszik — írja Kossuth az emlékirataiban. — Porai összevegyültek azzal a földdel, mely élete egyetlen gondolata volt. Ő elmehetett hazájába meghalni, mert nem kellett hitvallását megtagadnia, hogy elmehessen, noha hazája nem azon kormányformát fogadta el, mely neki eszménye vala. Az, hogy ő helyetett felkelési kísérletekkel gondolta megteremthetni a forradalmat, mely hazáját szabaddá, függetlenné teendi, sok áldozatnak, sok szenvedésnek emlékét hagyta maga után. De a halálnak tisztító ereje van. Vérbe kerültek Mazzini kísérletei, de a vér a nemzetek azon kínos harmatja, mely termékenyebbé teszi a szabadság mezejét. Olyan a világ sorsa, hogy vér és könny nélkül nem szülemlik meg elnyomott nemzeteknél a függetlenség. Úgy vannak ezzel a nemzetek, mint a születésnél az egyének: sírással kezdődik az élet, fájdalom nélkül ember nem születik. Mazzini nevét már ma is az elsők sorába helyezi nemzete azok között, kik Olaszország egységét, függetlenségét megalkották, és méltán helyezi oda, mert a magvető ő volt.“ Gábor György Irodalmi Újság László Gyula Ősz a Szabadság hegyen Ritkulnak már a levelek. Kertem fái között az őszi nap sugáresője az arcomba csap, s míg nyáron mint pajkos gyerek bújkált a lomb közt rést keresve, ma aranytisztán hull a tenyerembe. A néhány megmaradt levélkét gondos gazdaként tartom számon és reggelenként szinte szánom, hogy az éj fagykeze ismét megtépte fámat s az őszi szelek szárnyán röpülnek a rőt levelek. Megriadt hírvivő sereg, hullt levelek zizzenő csapatja, röpke életük gyémánt dér siratja s az avar közt a nyár szendereg. De nézzél szét a másik kertben, mely hazád s éppúgy nem ismeretlen, mint e néhány négyszögölnyi kert. Ott óriási fák lombosodnak, már termik gyümölcsét holnapunknak s naponként hirdeti hősi tett, hogy élni szép, hogy alkotni jó, tavasz van, bár holnap már hull a hó. KUTYAFEJŰEK — Új csehszlovák film — Alois Jirasek a cseh, történelmi regényírás klasszikusa, aki könyveinek hosszú sorában szinte nyomról nyomra kísérte végig a cseh nép küzdelmét a nemzeti szabadságért és a népjogokért. Regényeinek és az ezekhez kapcsolódó néhány drámáinak láncolata Husz János fellépésétől — tehát a XIV. század végétől — a XIX. század közepéig vonultatja fel a nemzeti történelem hőseit és közöttük az egyes korok tipikus alakjait. Ennek a nagy életműnek egyik legszebb alkotása a Kutyafejűek című regény, amely a cseh nemzeti szabadság elbukása utáni század tragikus küzdelmeit eleveníti fel. 1695-ben, tehát Thököly bukása után, Rákóczi fellépése előtt, két évvel korábban, mint nálunk a hegyaljai zendülés, játszódik le Csehországban a codok tragédiája. — A hodok szabad határvédő parasztok voltak, társadalmi-jogi helyzetük olyanféle volt, mint a mi történelmünkben a székelyeké. Kiváltságaikat még a reneszánsz korban Podiebrád Györgytől és vejétől, Mátyástól, a magyar-cseh királytól kapták. A Habsburg hódító pedig semmibe véve a népjogokat, a szabad falukat eladományozta, így zuhantak jobbágyságba a hadok. De az addig szabad fegyverforgató parasztok nem törődtek bele a rabságba. Előbb bíróság útján akarták érvényesíteni évszázadok szentelte szabadságjogaikat, majd amikor a bíróságok — a hódító urak bíróságai — elutasították panaszukat, következett a fegyveres felkelés. Újra kitűzték a régi harci zászlót, amelyen közös címerük, a kutyafej lobogott, és ősi népi fegyvereikkel, csákánnyal, csatacséppel, Zsiska-csillaggal támadtak a hatalom puskával, ágyúval felszerelt zsoldosaira. Ebben a küzdelemben elhullottak a dodok legjobbjai és akasztófán végezték a legöntudatosabbak, a szabadság olthatatlan vágyát és a jogos bosszú indulatát hagyományozván az utódokra. Erről a tragikus hőstörténetről szól Jirásek regénye, amelyet Martin Fric rendezésében vitt megragadóan szép filmjátékban vászonra a csehszlovák filmművészet. A filmjáték a regény lényegét ragadta meg. A főhős, Jan Kozina, aki szép felesége, boldog családi élete mellett már-már bele is törődne a jobbágyi életbe. Békítő hangon igyekszik békében tartani a falut is. Igyekezete azonban hiábavaló. Az elnyomókkal nem lehet jogról beszélni és Kozina is belátja, hogy csak a felkelés marad hátra. De akkorra őt már börtönbe vetették. És amikor odahaza kitör a néplázadás, a börtönben ülő férfit tekintik a legfőbb lázítónak. A hódok felkelése vérbefullad, Jan Rozinát pedig kivégzik. Feszült drámaisággal tudta a film elénk pergetni ezt a történetet. A néző ül a nézőtér mélyén és keze ökölbe szorul a több mint két és fél évszázad előtti méltánytalanságok láttán. Kitűnőek a képek: mintha színes képeskönyvben idéznék elénk a szomszéd nép történetét. A rendezés és a színészek művészi játéka elevenné teszi az alakokat. Nemcsak Kozmát, feleségét és anyját (ezt a nagyszerű asszonyt) ismerjük személyesen, hanem még az egy-két jelenetben bemutatott alakok is emlékezetesek maradnak. Ugyanakkor itt—ott több motívum is szerepel, mint amennyire okvetlenül szükség van. A film művészei valamivel többet akartak átmenteni a regényből, mint amennyit a regény ismerete (vagy legalább a kor ismerete) nélkül a nézők azonnal megérthetnek. De ezek a mozzanatok azért nem zavaróak. De némiképp bizonytalanná teszi a nem cseh, azaz a cseh történelemben nem szükségképpen jártas nézőt a történet kora felől a magyar kísérőszöveg. Cseh és szlovák ember bizonyára iskolában tanulta, mikor volt a fehérhegyi csata és mikor a hiodok felkelése. A magyar kísérőszövegből úgy tűnik, mintha ez rövid időn belül követte volna egymást, holott kereken hetvenöt év választja el egymástól a két dátumot. Nem a nemzeti szabadság elbukásának tanúi, hanem az unokák és dédunokák vívják ezt a tragikus küzdelmet a hódítók már kényelmesen berendezkedett unokái és dédunokái ellen. De a film szépségeinek tudomásulvételében ez sem zavar. Igazi művészi élmény végigélni ezt a filmjátékot, amely újabb tanúbizonysága a csehszlovák filmművészet igen magas színvonalának. Hegedűs Géza 1955. október 8.