Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1955-11-05 / 45. szám - Fábián Zoltán: Hat fiatal zeneszerző • zene • Decsényi János, Sándor Judit, Petrovics Emil, Kulka János, Grabócz Miklós, Vincze Imre, Arányi György (2. oldal) - Bényi János: A reménység órái - Lengyel film • film • Jerzy Pomianowski: A reménység órái. Rendező: Jan Rybkowski (2. oldal) - Gereblyés László: Bizalom • vers (2. oldal) - Szerkesztőség: Üdvözöljük a magyar könyv három műhelyét • köszöntő • Szépirodalmi, Ifjúsági, Művelt Nép Könyvkiadó • 5. születésnapjuk. (2. oldal) - Halász Péter: Római lányok • film • Sergio Amidei: Római lányok. Rendező: Luciano Emmer (2. oldal)

2 Irodalmi Újság HAT FIATAL ZENESZERZŐ profiré, ugyanakkor közvetlen hangulat jellemezte a fiatal zeneszerzőknek a Bartók-teremben megtartott kamarazene-estjét. Az egész hangversenynek az adta meg sajátos légkörét, hogy nem csupán az előadóművészeket fűtötte a fiatal szerzők sikerét kívánó jószándék, hanem a közönséget is. Az egyes számok után felcsattanó taps közben emelvényre felmenő ifjú alkotóemberek sete-suta mozgása — azt hiszem — mindenkiben valami tiszta, kedves emléket hagyott. Talán furcsának tűnik egyeseknek, kiváltképp a zeneértőknek, ilyen „profán“ aprósággal kezdeni zenekritikát. Lehet, hogy igazuk van, de én nem is valamiféle hivatalos kritikát akarok adni, hanem csak egyszerű kis írást arról, milyen élményt jelentett nekem ez az est. Úgy hiszem, vannak a zeneszerzés és az írás mestersége között olyan — sokszor titokzatos — utak, amelyeken keresztül meg lehet közelíteni egyiket a másikból. Első benyomásom az volt, hogy a fiatalság, a kezdés gondja nagyjából a zeneművészetben is ugyanaz, mint az irodalomban. Ha őszinte akarok lenni zeneszerző barátaimhoz — márpedig az akarok lenni — akkor meg kell nekik mondanom, hogy ők is csak ottantájon tapossák az utat, mint mi. Náluk is jelentkezik: valamelyik élő, vagy halott nagymester (leginkább Bartók és Kodály) kevés önállóságot mutató utánzása, a kitűnő részletek közé terpeszkedő közhelyek, a kevés mondanivaló bőbeszédű előadásmódja, s a nagy mondanivalót markából kiejtő vázlatosság. És rögtön azt is hozzáteszem, hogy szerintem nincsen ebben semmi elkeserítő, vagy sajnálkoznivaló, mert mindenfajta alkotóművész fejlődésmenete szükségszerűen hozza ezeket magával. Különösen így van a zeneművészetben, ahol különböző iskolák stílusirányzatokat teremtenek. Azt már bevezetőül szeretném hangsúlyozni, hogy a hat fiatal zeneszerző egy iskolának, egy irányzatnak követője — remélem majdan továbbvivője — annak az iskolának, amely Bartók és Kodály munkája nyomán bontakozott ki, s amely a népzenei hagyományok mellett magába szívta a francia és a bécsi iskola formai, harmóniai és hangszerelésbeli örökségét. Most pedig vegyük sorra az egyes szerzőket, az egyes műveket. DECSÉNYI JÁNOS Vonóstrióját a Ney-vonóstrió adta elő. Szépen, nemesen, a fiatal szerző iránti komoly megbecsüléssel. A mű témái megkapóak, komoly zenei mondanivalót hordoznak, azonban nincs anynyi belső feszültségük, hogy a túlságosan nagyraméretezett formákat egybe tudják tartani, s az egész mű elnyúlik, hosszadalmas. Emiatt azután a témák is megfakulnak, elfáradnak. De az invenciózus részletek azt mutatják, hogy Decsényi Jánosnak megvan a „medvé’‘-je, ha még egyelőre nem is tudta istenigazában megtáncoltatni. J . SÁNDOR JUDIT nagyon kedvesen, ugyanakkor az ilyen jellegű hangversenyeken ritkán tapasztalt lelkiismeretes kidolgozottságú előadással mutatta be Kulka János, Grábócz Miklós és Petrovics Emil dalait. PETROVICS EMIL két dala, az Aranyfelhők (Tóth Árpád verse) és a Bánat (József Attila verse) kapott meg engem — de a tapsok szerint a közönség zömét is a legjobban. Ezeket találtam leginkább daloknak, s ezekből éreztem ki a legtöbb egyéni leleményt. Egyszeri hallás után nehéz végleges ítéletet mondani egyegy zeneműről és szerzőjéről, kiváltképp laikusnak, mégis van bátorságom leírni, hogy Petrovics Emil — ha lesz következetes bátorsága a saját maga kezdte úton továbbmenni — rövid időn belül komoly meglepetéseket okoz zeneéletünknek, s hamarosan túllép a szokványos átlagon. Ez — nyilván — nem jelenti azt, hogy két dalát kész remekműnek tartom. Nem, ez túl korai lenne. A kezdés bizonytalansága megvan bennük is. Hogy mindjárt említsek is valamit, például a Bánatban zavart az egyes részek erősen elütő jellege. Szerintem a szinte szonett-zártságú vers egységesebb dallamanyagot, kerekebb kompozíciót kívánt volna. Az Aranyfelhőket viszont töretlen egésznek találtam: a szöveget stílusosan, teljes hangulati aronulással dalolja meg. KULKA JÁNOS Ady Endre versére írott Hazamegyek a falumba című dala jól énekelhető, népdaljellegű, szép kompozíció. Valamit mégis hiányoltam belőle: a határozottabb arcú egyéniséget. A kelleténél több készen átvett, hodályos fordulata van, mind a dallamban, mind a zongorakíséretben. Tudom, milyen nehéz a példaképül választott mester hatása alól kibontakozni, de amíg ezen az úton az első nagy lépést meg nem tette az ember, addig — bármennyire fájdalmas is ez — felemás dolog, amit csinál. GRABOCZ MIKLÓS Szonettje (Kóczián Katalin verse) komoly mesterségbeli tudással megkomponált dal. Jónéhány fordulatában azonban valamiféle absztrakciót érzek. Nem hinném, hogy az effajta dallamvilágnak a felújítása jó nyom lenne. Ez a modernség s avatag. Bartók egynemű karainak dallamvilága — úgy hiszem — a zongorakíséretes dalirodalom szálfiára is alapvető útmutatás. VINCZE IMRE Vonósnégyese érett ma már a javából. Nem „fülbemászó“ hangvételű, és valószínűleg éppen ezért nem válik könnyen népszerűvé, de ennek ellenére nem csupán a „beavatottak“ számára írt zene. Meg kell előbb barátkozni vele, s akkor olyan érzésekről, olyan titkokról vall, amelyek mindnyájunkéi. Természetesen érzik Bartók és Kodály hatása, de — és ez nagyon fontos -- Vincze Imre újra ötvözte a tőlük örökölt nyelvet. Meleglírájú, önmagával keményen szembenéző férfivallomás ez a vonósnégyes. A férfikorba beérkező fiatalember számvetése önmagával: töprengés, lelkesedés, tusakodás, szilaj jókedv és erő, erő. Azóta is viszsza-visszatévedek egy-egy fordulatára, például mindjárt az első tétel „lento, rubato“ dallamívére, s szeretném újra hallani. A Tátrai-vonósnégyes a mű értékeit teljes egészében felismerő előadással mutatta ve. Tisztán, nemesen. ARÁNYI GYÖRGY két tételes klarinét versenyét Meizl Ferenc játszotta szépen, stílusosan, a darab hangulatához illő lendülettel. Nem tudom, mi az oka, de ez a mű volt számomra a legérdektelenebb. Minden a helyén van benne, és általában minden kellékkel rendelkezik, ami egy versenyműre kötelez. Azonban valami... valami hiányzik belőle. Legalábbis nekem. Amíg hallgattam, minduntalan az ötlött fel bennem: mit akar mondani ezzel a művével a szerző? S erre a kérdésre az igazán frappáns, szellemes befejező ütemek után sem kaptam választ. Befejezésül még annyit, hogy csak dicsérni lehet a Zeneművészek Szövetségének Ifjúsági Csoportját ezért az estért, s az elkövetkezendő, hasonló estek tervéért. Nagyszerű kezdeményezés, amely hitem és meggyőződésem szerint feltétlenül előreviszi a fiatal zeneszerzők és a magyar zeneművészet ügyét. Mert, ha igaz, hogy a nyomtatás feltalálása óta író nei ii fejlődhetik igazán a nyomdafesték nélkül — márpedig igaz —, akkor a hangszerek feltalálása óta ugyanez áll a zeneszerzőkre is: nem nőhetnek naggyá a hangversenyterem nélkül. Fábián Zoltán A lengyel filmművészet néhány kiábrándítóan gyenge film (Üldözés, Karrier stb.) után most egyszerre két magasigényű filmmel jelentkezett. Az egyik A mi nemzedékünk, a munkásosztály háború alatti harcának hőskölteménye, a másik, az egységesebb, művészileg sikerültebb: A reménység órái. Pár óra története mindössze, de milyen óráké! Egy életre is sok fájdalom és öröm, remény és kétség sűrűsödik bennük. A cím nem fedi teljesen a tartalmat. A reménység órái nem csupán az élet, a hazatérés, a béke reményének néhány órája a lágerekből szabadult kényszermunkások és hadifoglyok nagy csoportja meg egy kis lengyel hadikórház személyzete számára, a hitleri Németország végső bomlása idején. A rettegés órái is, a rettegésé attól, hogy a halálból, háborúból szabadultak szép reménysége nem válik valósággá. A film roppant feszültségét éppen az adja, hogy mármár biztos révbe került emberek után nyújtja ki utolsó erejével, pusztulást hozó kezét a háború. A forgatókönyv írója, Jerzy Pomianowski, három cselekményszálat sző egybe. Az első a felszabadult kis német városkában összezsúfolódó volt lágerfoglyoké, akik örömtől mámorosan esznek, ölelnek, táncolnak — újra élnek. A második a városban letelepedett lengyel hadikórházé. A harmadik a széttaposott német hadsereg egy elszakadt hadosztályáé, amely, mint a féreg leszakított íze, még mozog, még teljesíti „hivatását": pusztít, öl, emberi reményeket dönt romba. A három cselekményszál szervesen összefonódik. A németek csak a tavak közti földszoroson fekvő városkán át menekülhetnek. A kórház sebesültjeire és a megszabadultakra halál várna, de a kórház főorvosa kevés katonájával védi a várost, míg amazokat átszállítják a tó túlsó partjára. A főorvos és szerelmese, a szép A reménység órái - Lengyel film - Anna doktornő számára is a reménység és rettegés órái ezek az órák: ismét egymásra találtak, boldogságuk rossz- vagy jófordulását várják tőlük. A két szerelmes háttérbe szorítja saját érzelmeit, végzik kötelességüket az átkelés alatt is: operálnak, de a másikra villanó szemükben az egymást féltés remegése vibrál. Az átszállítás sikerül, de az utoljára maradó főorvos életét áldozza a többiekért. A film gyönyörű utolsó képei felváltva mutatják a biztonságba került menekülteket, amint ujjongva üdvözlik a segítséget hozó szovjet tankokat és Anna szótlan, fájdalomtól megkövült arcát. Rendkívül jelentős művész a film rendezője, Jan Rybkowski. Az eddig megjelent kritikák általában azt hangsúlyozták, hogy a haladó olaszoktól vette át rendezői módszerét. Rybkowski módszerében elsősorban az egyéni és a sajátosan lengyel dominál, s inkább csak a szemlélet azonosságáról lehet beszélni. A reménység óráinak hősei sem mondanak nagy szavakat, akár az olasz filmek hősei, csak cselekszenek, egyszerűen és hétköznapian és hovatartozásuk, emberi tartalmuk napnál világosabb. Rybkowski éles, pontos realizmussal mutatja be alakjait. Különösen sikerült a tömeg ábrázolása. A tömeg fékevesztett öröme (a táncjelenetben), fékevesztett rémülete (amikor a németek megtámadják a várost) és többi végletes megnyilvánulása, minden groteszksége mellett, tökéletesen hihető. Nem feledkezik meg arról sem, hogy a tömeg egyénekből áll. Egy-egy epizódfigura: az öregúr, aki alig szabadult a lágerből és első gondja, hogyan szerezzen horgászszerszámot és kibice, a térdnadrágos, pipás angol hadifogoly, vagy a szájharmónikás szerelmespár felejthetetlen. Nagyon érdekes hatást ér el Rybkowski azzal, hogy a cselekményrétegek szerint különböző felfogásban játszatja a színészeket. A tömeg figuráit alakító művészek gáttalan, harsány játékával szembenáll a főorvos (Zbigniew Jozefowicz) és Anna (Krystyna Kamienska) lefojtott izzású, mozdulatokkal és hangerővel takarékoskodó játéka. A sokszereplős film valamennyi színésze kiváló. Az epizódisták közül egyetlenegynek a nevét fel kell jegyezni: a Schkoppeck német szakaszvezető szerepét megdöbbentő életszerűséggel alakító Jerzy Kawka-ét. Az operatőr, Wladislaw Forbert, sok csodálatosan szép képpel, a zeneszerző Andrzej Markowski kifejező (itt-ott Hacsaturján, a Sztálingrádi csatához írt zenéjének hatását mutató) muzsikával járul hozzá A reménység óráinak sikeréhez. Bényi János Gereblyés László Bizalom I. Anyám szavában bíztam, jobban, mint hívő papjáéban, anyám szavában bíztam, bár láttam, künn ítélet és van ... Anyám szavában bíztam, ámbár törékeny kis asszony volt, lelkében bíztam, az óriás volt és dalos volt. II. A kedvesem szavában bíztam, a magaménál is tán jobban, a kedvesem szavában bíztam, és benne még sosem csalódtam. Hegyek omoltak? Omolhattak. Ágrulszakadt, így lettem gazdag. ÜDVÖZÖLJÜK A MAGYAR KÖNYV HÁROM MŰHELYÉT, a Szépirodalmi, Ifjúsági és Művelt Nép Könyvkiadókat, ötödik születésnapjukon. Öt éve múlt november 1-én, hogy a régi, magánkézben lévő, majd államosított könyvkiadóvállalatok helyén létrejött a három új, szakosított állami könyvkiadó. Egy fél évtized nem nagy idő a magyar könyvkiadás sokévszázados történetében, mégis elmondhatjuk, hogy az eltelt esztendők alatt a kiadók mindegyike gazdájává vált a maga területének. Egy fél évtized nem nagy idő, de az a háromezer mű, amely az elmúlt időszakban a három kiadó vezetőinek, lektorainak, műszaki dolgozóinak gondozásában napvilágot látott, már rangot, súlyt és tekintélyt ad a kiadóknak a magyar kulturális életben. Nincs rá mód, hogy a jubileum alkalmával a háromezer műnek akárcsak egy töredékét is cím szerint felsoroljuk, még kevésbé értékeljük. Az eredmények kosarából csak példának emelünk ki egy marékkai: a Szépirodalmi Könyvkiadó az elmúlt időszakban mai magyar szerzők 384 művét jelentette meg, a 261 kiadott klasszikus mű közel 4 millió példányban jutott el az olvasókhoz. Megkezdődött Jókai, Mikszáth, Móricz és Nagy Lajos műveinek sorozatkiadása, elkészült a magyar kultúra történetében is példátlan jelentőségű vállalkozás, a Hét évszázad költészetének négykötetes gyűjteménye, egyre újabb kötetekkel gazdagodik a Világirodalom Klasszikusainak sorozata. Hétről hétre új olvasórétegeket hódít meg az Olcsó Könyvtár. Az Ifjúsági Könyvkiadó kiadványai öt év alatt 11 millió példányban jelentek meg. Nagy várakozás előzi meg a kiadó tervbevett új sorozatait, az Ifjúsági Kiskönyvtárt, a Világirodalom Gyöngyszemeit, a Mesemondót és a színvonalas képregényeket tartalmazó Szivárvány című füzetsorozatot. A Művelt Nép Könyvkiadó legfőbb eredményei közé tartozik, hogy sikerült megnyernie az ismeretterjesztő munka számára tudományos életünk legjobbjait, s kiadványaival hozzájárul népünk műveltségének, a munkásosztály technikai kultúrájának emeléséhez. További jó munkát kívánunk a magyar könyv munkásainak! Római Ismét egy OIASZ film, amiben nem történik „semmi különös”. Az csak nem nevezhető valami nagyszabású történetnek, hogy három fiatal lány hogyan megy férjhez a fiúhoz, akit szeret? S ezek a házasságok talán rendkívüliek? Ó, korántsem! Marisát egy teherautósofőr veszi el. Luciát egy zsoké, Elenát egy taxis. Igaz, a három lány közül Elena sorsa már bonyodalmasabb, neki át kell esnie egy súlyos csalódáson, míg rozoga taxiján eljön érte az igazi. S mi is történik itt közben? A sugárzóan szép Marisából „mamiként“ akar csinálni a szalon, ahol dolgozik, de Augusto, a vőlegény nem rokonszenvezik az ötlettel s Marisából nem lesz manöken. Lucia szeretné, ha lovagja, a zsoké csak öt centivel magasabb volna, de a zsoké nem lehet magasabb s Lucia végül ezzel is kiegyezik. Elena, aki csalódik vőlegényében, először azt hiszi, hogy meg kell halnia, de aztán hamar rájön, hogy a húszéves lányok csalódásából mindig van kibontakozás. És közben hétköznapok vannak és vasárnapok, bicikliverseny van és verekedéssel tarkított tánc a kerthelyiségben, csókolózás az esteli domboldalon és gyerekek zsivajgása a zsúfolt lakásban, egy kis féltékenykedés és egy kis álmodozás. És a lépcsősor a Spagna téren, ahol hármasban mindig le lehet ülni egy napsütéses félórára és gyorsan megbeszélni mindent, szerelmet is és csalódást is, féltékenységet is és álmodozást is. Kicsi ügyek azok, amiket meg kell beszélni, látszólag nagyon kicsik, de valójában életbevágóak és mindig bújkál bennük egy kis dráma, mosoly is és könny is. Honnan oly ismerős ez a mosoly és ezek a könnyek? Ó, persze, hiszen ez volt az ifjúság, személyesen és szerelmesen! Mondom, a téma igazán nem valami nagyszabású, de ahogyan mind több olasz filmet látunk, úgy bontakozik ki mind világosabban az olasz filmművészek tudatos módszere, mintegy föltérképezni hazájuk egyszerű embereinek sorsát és életét és ezen a térképen helyet kap minden, a hétköznapok megrázó tragédiáitól — a Spagna téri lányok harmatosan tiszta ifjú szerelméig. Mintegy lépésről lépésre haladva tárják föl emberek és tájak életét, a különböző korosztályok kis és nagy drámáit, — hirdetve, hogy minden téma! Az ellopott biciklijét hajszoló római munkanélküli, a lépcsőházban sorakozó állástalan lányok, a nyugdíjas tanár és a kisfizetésű tanító, a háború évei és az igazi béke iránti vágyakozás, szélhámosok és becsületes emberek, a „felső tízezer“ és a provinciák népe, barakklakások és a Via Appia, kis hegyi falvak és a Villa Borghese ősi fái alatt játszódó gyors epizódok, — minden, minden, téma, ami a mai olasz ember életéről szól, amitől a kép teljesedik s a krónika igazzá válik. Mintha arra törekednének, hogy száz- és százezer méter filmszalagon földolgozzák az olasz emberek hétköznapjainak enciklopédiáját s a munkát is fölosztják egymás között, ahogyan enciklopédiák szerkesztői, mintha megtárgyalnák egymás között a fejezetcímeket, hogy üsd föl a krónikát bárhol, ott igazat, eredetit és jellemzőt találj! S ez a már-már tudományos alaposság elragadóan művészi egyszerűségben oldódik föl, a nagy társadalmi térkép útjain a mértékegységet mindenkor az ember jelenti A többi nagy olasz film ismerete nélkül ilyen módon a „Római lá lányok nyolc“ talán kevesebbet jelentene nekünk, mint amennyit így jelent A Spagna tér mögött azonban már ott él más városrészek élete s a történet a maga bájos egyszerűségében így teljes. A mai élethez, annak minden vonatkozásában, kell egy kis hősiesség. Nem csak az állásért, a kenyérért, az öregségért kell hősiesen megküzdeni, bizony még az ifjúságért is meg kell küzdeni hősiesen, a szerelemért is. Ebben a filmben a Spagna téri lányok hősiessége igazán nem valami tudatos, vagy eltökélt, ó, talán a legkevésbé éppen ők maguk tudnak róla. Marisa talán hősnek érzi magát, hogy lemond a csodás toalettekben való forgolódásról és kiugrik a vajszínű Alfa Rómeóból és sírva hívja Augristáját s a kis külvárosi lakást választja, ahol tizedmagukkal ellaknak és családot alapítanak, majd ők ketten is? Lucia sem hős, amikor megadja magát a kicsi zsokénak és Elena sem, amikor igent mond a kedves és becsületes taxisofőrnek, pedig talán valahol mélyen még sajog benne az álnok levéltári tisztviselő emléke. Nem hősök — és mégis azok, mert nem a könnyebb sorsot választják; a nehezebbet és a tisztességeset. Azt a sorsot, amelyben talán gyorsabban múlik el a szépség és az ifjúság, de amely örökre nekik adja a Spagna tér édes napsütését. Sergio Amideinek, a „Biciklitolvajok“ írójának kitűnő forgatókönyvét Luciano Emmer rendezte meg, végtelenül sok finom árnyalattal s azzal a művészettel, amely az élet kicsi igazságaiból képes kimondani a nagy igazságot. A film főszereplői közül néhány már szinte személyes ismerősünk, Lucia Bosé, akit a Róma Nórában láttunk, Filippo, a Nápolyiak Milánóban írója, rendezője, főhőse, Ave Ninchi, aterebélyes (és szintén oly bájos öntudatlansággal hősies) olasz családanyák megszemélyesítője. S akiket most láttunk először, most kedvenceinkké válnak, a szomorkás Cosetta Greco és Liliana Bonfatti, akinek pikáns arcvonásaiban, különös járásában annyi, annyi a humor. Hadd szóljunk néhány mondatot a film szinkronizálásáról is. A magunk részéről rendíthetetlen szószólói vagyunk annak a véleménynek, hogy a bemutató mozik közül az egyikben föltétlenül játszani kellene egy eredeti, szinkronizálatlan kópiát is, a közönségre bízva a választást, melyiket alkarja látni. A film szinkronizálása (Luttor Mária munkája) általában sikerültnek mondható, de azért föl kell hívni a figyelmet egy veszélyre. Tudjuk, hogy a szinkronszöveg írójának rendkívül nehéz dolga van, szájmozgás, szótagszám, ha szövegfordítás, mind e három követelménynek megfelelő magyar szöveget kell adnia. De azért nem szabad belenyugodni abba, hogy a szinkronizált filmek némelyikéből elviselhetetlenül szürke és lapos dialógusok áradjanak. Visszatetsző, amikor Marisa, az olasz lány ezt a csúnya pesti zsargont használja: „... estére már hulla vagyok“. Ez csak egy példa. Az szintén bosszantó, amikor olasz lányok a szinkronszövegben rosszul ejtenek ki egy olasz nevet és a Bordzsáknak ejtendő Borgiákat Bordzsiáknak mondják könyvválogatás közben. A szinkronizált filmeket több millió ember látja. Nem mellékes, hogy ha már magyarul beszélnek ezek a filmek, akkor milyen az a magyarság. Halász Péter ■sä®» 1955. november 5.