Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1955-07-02 / 27. szám - Mesterházi Lajos: Új magyar drámák a vidéki színházak előadásában • színház • Örsi Ferenc, Pécs; Sásdi Sándor: Nyolc hold föld, Győr; Sándor Kálmán: Harag napja, Miskolc (3. oldal) - Tamási Lajos: Kapa-kasza kerülő | A józan ész • vers (3. oldal) - Kónya Lajos: Népzene | Anyám arcképéhez | Volt nádasok • vers (3. oldal) - M. J.: Régen is volt? (3. oldal)

1935. július 3. Idei Szereplésével a győri színház is immár a leginkább számontartott együttesek közé lépett. Sásdi Sándor Nyolc hold földje az évad egyik leg­jobb új darabja. Fő hibája, hogy hiányzik hátteréből a teljesebb szo­ciológiai kép. Az osztályharc valósá­ga ezáltal sokszor inkább a magá­ban álló kulák jellemképére szűkül. A szülők és a szegény lányba sze­relmes fiú ellentétének a feloldása reális és jellemző, de túlzottan pasz­­szív-tragikus szerep jut a lány apjá­nak. Körülötte a falu elesettjeit, lump nyomorultjait látjuk, és nem igazi társait, a szegényparasztokat. Különösen abban a mulatási jelenet­ben szembeötlő ez, amelyet Illés Je­nő kritikája (Szabad Nép) is elma­rasztal. Ebben a miliőben üres át­­kozódásnak hangzik és nem helyén­való a gazdagoknak címzett fényege- 30(XXXXXX»0C)00GC<XO000OCkXKXXX>0000CX>XX)O000O00000000000O00000000000(XO000000C)CXXXXXW0«XJ0O0Oa Régen is volt? M­inden vidé­kci színház előadását végignézték. Ha egyszerre ket­tő játszott, a­kkor az egyiket este, a másikat délután. Minden előadáson ők rohantak előre a zenekarig, s vö­rösre verve a tenyerüket ünnepelték minden fiatal színészt. A szünetek­ben megszólították a nézőket — kü­lönös tekintettel az újságírókra — és felsőfokú jelzőkkel lelkesedtek a jó alakításokért, megmagyarázták, miért közepes a közepes és felhívták a fi­gyelmet arra, hogy a beugrókat nem szabad szigorú mércével mérni. Min­den éjjel a Művésziklub asztalainál ültek, fél órát a szegediekkel, felet Debrecennel, aztán rohantak Mis­­kólchoz, Kecskeméthez, Békéscsabá­hoz. Többet izgultak a szereplőknél is, s kevesebbet aludtak, mint ők. Ál­talában úgy viselkedtek, mintha a magyar színjátszás ünnepi hete az ő családi ünnepük lett volna. S ebben van is igazság. Mert az ő családjuk: az elmúlt években főiskolát végzett fiatal szí­nészek családja. Ők maguk, Budapest színházainak ifjú művészei — a vi­dékre került testvéreiket köszöntöt­ték. Közös emlékek, tervek és közösen meglelt céleik kötik össze őket. Teg­nap még a magyar színházkultúra re­ménységei voltak, ma már jelenének alkotó részesei. Összetartozásukat természetesnek érzik. Ha valamelyiküknek azt mon­danád: milyen szép és új ez, hogy így szeretik egymást, rád csodálkoz­na: „Hisz régen is volt Színiakadé­mia. Hogy egy kicsit megváltozott?.." Meg. És nagyon megváltozott — a világ. M. J. Irodalmi Újság ÚJ MAGYAR DRÁMÁK A VIDÉKI SZÍNHÁZAK ELŐADÁSÁBAN Az 1954/55-ös színházi Évad mérlege, különösen a magyar dráma fejlődé­sét nézve, nem sok eredményt mu­tat. Számos oka van ennek, és baj volna, ha mi, írók a hibát nem a ma­gunk házatáján keresnénk elsősor­ban. Nem volna azonban igazságos, ha valaki csak minálunk keresné! Nyilvánvaló: a politikai események okozta tévedéseink és elvi félresiklá­­saink ellenére is többet tettünk, s ha megfelelő segítséget, de akárcsak kel­lő bátorítást kapunk, sokkal többet tehettünk volna annál, amit most, évad végén, a mérleg mutat. Az egész kultúrpolitikai életben tapasztalt in­gadozások, a jobboldali ideológia za­varó hatásai a színház terén nagyban és aránylag igen hamar megmutat­koztak. A post festum bírálatok és a (többnyire ugyancsak megkésett) ad­minisztratív intézkedések súlyához képest igen kevés volt az a biztos­kezű elvi irányítás, amit az írók munka közben kaptak. Két éven át sok nehézség oka volt, hogy az igé­nyek kielégítésének és a tömegek szocialista nevelésének dialektikus egységben jelentkező állami felada­tát kultúrpolitikánk még elvben is alig tisztázta. Különösen elmaradt a közönségszervezés és a színházi pro­paganda a feladatai mögött. A gaz­dasági terv teljesítésében a színházak a könnyebbik utat választották: ki­alakultak a „kasszadarabok“ és „kö­telező penzumok“ végletei, s az át­hidalás nem megfelelő szervező és nevelőmunkával, hanem pénzügyi úton, holmi „árkiegyenlítéssel“, szín­házi „balettával“ történt. A spontán igények (helyesebben: sokszor igénytelenség) bevételéből fedezték a nevelés kiadásait. Mintha a jó darab, a siker és a hasznos emberformálás­­ merőben ellentétes fogalmak volná­nak. Mindennek tetézésére késve ké­szült el tavaly a minisztérium és a színházak túlméretezett műsorterve. A jó terv mozgósít, a túlméretezett­t leszerel („hiszen, ha a felét meg­csináljuk, az is óriási!“). A tavalyi eredmények némi túlbecsülése alap­ján jött létre ez a műsorterv, amely­nek végrehajtásához hiányzott az erő és a színházi kapacitás is. Néhány igen nagy gonddal elkészült felújítás után­ a színházaink kifulladtak. Az új magyar dráma egyébként is ké­nyes növény, csak akkor virul, ha ő a gazda fő gondja ... Annál nagyobb öröm, hogy szépen és aránylag egyenletesen fejlődő vi­déki színjátszásunk két ősbemutató­val is meglepett ezúttal. Remélhető, hogy az ő példájuk is segít majd — írókat, dramaturgokat, színházi és minisztériumi vezetőket — mind­annyiunkat a mostani csorba kikö­szörülésében.★ Orsi Ferenc darabjának híre már eljutott a fővárosi közönséghez. Köz­ponti lapjaink fényképes beszámoló­kat, kritikákat hoztak róla. Voltak, akik különösnek tartották, hogy ime, van drámánk Szkander bégről, ami­kor nincs, például, Hunyadiról. Ami azonban megvan, annak értékéből nem vonhat le az, ami nincs. A ve­lünk sokban rokon sorsú és ma test­véri közösségben fejlődő albán nép történelme nem először ihlet magyar írót. S ebben a drámában lényegében ott van Hunyadi, ott van a mi törté­nelmünk is. A szabadság egy és oszt­hatatlan, s a sorsközösség, a közös hagyományok ápolása fontos eleme az internacionalista nevelésnek, ör­si vállalkozásának tehát joggal örül­hetünk. Gyárfás Miklós kritikája a Szabad Népben erősen hiányolja a darabban az emelkedett színpadi nyelvet. Ez a hiány, azt hiszem, inkább csak azért tűnik fel, mert Orsi nagyon is törek­szik rá, hogy hősei szépen beszélje­nek; felkelt, de nem tud maradékta­lanul kielégíteni egy igényt a néző­ben. A darab hibái, szerintem, sok­kal inkább elvi-szerkezeti forrásúak. A frappánsan megvalósított tér- és időegység a szerkezeti problémáknak csak egy részét, és nem is a sűrűjét, oldja meg. Túl sokat ad az első fel­vonás, ezért a másodikban és a har­madikban sok az erőtlen ismétlés. Sok olyan szálat indít az expozíció, ami később a semmibe fut. Kaszim pasa terveinek, Kálik nagyvezír int­rikáinak nincs a drámában elhatáro­zó szerepük. Pedig lehetne­ így csak betét, „dialóguspartner“ ez a két sze­replő ... A szultán kegyetlenségét csak elmondják, Szkander nem is akarja elhinni. Miért nem bizonyít­ják be? ... Nem világos az sem, hogy a harcosokat miért éri meglepetés­ként a harmadik felvonásban a Szkander—Kasztrióta személyek azonossága. Előzőleg ez már köztu­domásúnak látszott... Orsi, mintha nem tudta volna eldönteni, mi lenne drámaibb: a Zafira iránti szerelem legyőzése, vagy egy — szinte szim­bolikus — kettős szerelem, a Zafira és Vogzava közötti ingadozás, így aztán a szakítás Zafirával és Voyzava halála egyaránt veszít hatásából, nem rázza meg a nézőt... Nicola nem áll olyan közel Szkanderhez a darab elején, hogy saját torzképét lássa benne a leendő nagyvezír a dráma fordulópontján... Mindezen nem is lenne nehéz se­gíteni. Lényegében ott vannak a drá­mában a hatásosabb, jobb megoldás összes elemei. Csak élesebben meg kellene húzni néhány vázlatos, hal­vány vonalat. Örsi Ferenc darabja, hibáival is szép élményt adott a színházi hét — pénteken már eléggé fáradt — kö­zönségének. A pécsiek megérdemel­ten kapták a vastapsokat. Különösen Buss Gyula Szkander-alakítása vált ki. Ott a helye az évad legjobb ala­kításai között. Mellette Tándor Lajos és Bakos László szereplésére emlék­szünk különösen az egészében na­gyon jó, tehetséges és lelkes együt­tesből. Mozgalmasak, és képhatásban is szépek voltak a tömegjelenetek. Általában­ gondos rendező kezemun­­káját mutatta az előadás. Az egyet­len problémát Zafira alakítója, Gur­­nik Ilona okozza. Nem lévén meg­felelő dramaturgiai szerepe és szöve­ge a figurának, a szakítási jelenetek­ben túlzott vonaglásokkal, hanggal próbál hatást kelteni. Ez a hatás in­kább a visszájára fordul. Egészében véve: a pécsiek, úgy látszik, szilár­dan tartják a helyüket a legjobb ma­gyar színházak sorában. Nés. Joggal vetette fel a kritika a da­rab naturalista vonásait is. A fő oka ennek a gyengének is, úgy hiszem, a szélesebb és reálisabb szociológiai háttér hiánya. Másrészt azonban — egyes elemekben — a szerzőnek job­ban figyelembe kellett volna vennie azokat a különbségeket, amelyek a regény és a színpad eszközei között vannak. Ugyanaz a dolog másképpen hat olvasva, mint bemutatva. Sokszor éreztük, hogy némi tompítás, valami­vel kevesebb , többet mondana. Mennyivel jobb volna például, ha Kati egyszerűen csókolózás közben kapná rajta Lacit és Rozit, magán a színpadon, s nem a színfalak mögött történnék az, amit a közönség csak értetlenül és némi viszolygással vesz tudomásul. Szinte óhatatlan ilyenkor, hogy az előadás a darab hibáit túloz­za. A vizualitás felnagyító és sokszor torzító hatása folytán éppen a dur­­vább naturalista részletek azok, amelyeket a színpad legjobban alá­húz. Ezúttal sem kerülne sok munkájá­ba az írónak, a győri előadás tapasz­talatai alapján, az átdolgozás. A da­rab bizonyára felkerül Budapestre, és bejárja még az ország sok hiva­tásos és műkedvelő színpadát. Kija­vítva, ha Sásdi fel tud szabadulni attól az érthető kötöttségtől, amit számára regénye jelent, a Nyolc hold föld újabb drámaírásunk egyik legkiemelkedőbb értéke lehet. A győri színészek gondosan csi­szolt, igen lendületes előadása meg­érdemelt sikert aratott a szakmai és az esti közönség előtt egyaránt. Kü­lönösen Petur Ilka, Gárdonyi Lász­ló, Mester János és Lengyel János játéka tetszett. Az egyik legjobb epi­zódalakítás volt a fiatal Kéri Edité a javasasszony szerepében, és a szín­ház egyik legidősebb tagjának, G. Bo­gár Gizinek Mari nénije. Olsavszky Éva kicsit nehezen birkózott a nem neki való szereppel. A győri színház nem nagy létszámú társulat. Érthető, ha szereposztási nehézségeik vannak olyan darabbal, amely ennyi paraszt­színészt igényel. Az alakításokban akadnak egyenetlenségek. A rende­ző igyekezett, s jobbára sikerrel, át­hidalni a színvonalbeli különbsége­ket; nem ezek, sokkalta inkább a gondosság és az új magyar dráma szeretete jellemzi az előadást. El­simult évek egyik legszebb szín­házi élménye volt a Harag napja. Nagyon örülünk, hogy Sándor Kál­mán drámája színházaink repertoár­darabja lett, s hogy ezúttal is ott szerepelt az ünnepi hét műsorán. A miskolciaktól sokat vártunk: rész­ben a színház régi jó híre jogosított fel erre a várakozásra, részben az is, hogy úgy hittük, ez az észak­magyarországi ipari miliőben játszó­dó darab éppen a miskolci színház­nak különösen is szívügye lesz. Ta­lán a nagy várakozás is okozta, hogy némi csalódást éreztünk. Különösen az első felvonás volt gyenge. Von­tatott volt, megokolatlan szünetekkel, túlzottan „kijátszott“, lényegtelen epizódokkal. A második felvonást­­ mintha nem is ugyanaz a társulat játszotta volna. A harmadik felvonás ismét esett. Sós Ferenc alakításában jó volt Prókay István, bár — úgy hiszem a rendezés hibájából — kicsit egyszínű, néhol merev. Kovács Te­­rus, Beleznay István, Pagonyi Nán­dor, Farkas Endre, Fehér Tibor já­téka sokat emelt az előadás színvo­nalán. Gyulányi Éva Máriássné sze­repében nem adott átélt alakítást. Szirtes Ádám, véleményem szerint hibás felfogásban, néhol majdnem eszelősre játszotta az ügyefogyott, ki­csit ütődött Hanákot. Igazságtalan kritika volna végső soron, ha azt­­mondanánk, hogy az előadás rossz­­volt. Nem volt rossz. Eszmeileg tiszt­­tán elemzett és néhol egészen kiváló [színészi tehetségeket bizonyító játé­­­kot láttunk. De a Harag napja máig is emlékezetes budapesti bemutató­­jja után, és a színészi játék, rende­­­zés tekintetében a Néphadsereg [Színháza bemutatóját is felülmúló [kitűnő film után, a miskolci színé­szektől többet, jobb előadást vártunk [volna.★ A nézőtéren estéről estére mindig [sok írót láttunk. Az írók igen nagy [érdeklődéssel kísérték figyelemmel a [legközelebbi társművészet, a szín­játszás ünnepi hetét. Az egész szín­­házi hét színvonala alapján, a nagy [lelkesedéssel, a magyar dráma irán­­ti szeretettel és sok tehetséggel szín­re hozott két új darab jogos, nagy sikere alapján, úgy hiszem, sokunk­­nak véleményét mondom ki: érdemes­­darabot írnunk vidéki színháznak és­­[­bemutatóra. Mesterházi Lajos Tamási Lajos versei Kapa-kasra kerülő Szerszámhoz aki balkezes vagyok, csak szavakkal ügyes, nekem csak az ember a dal egyszerű szerszámaival, állványokon a kőmíves eke mögött a földmíves. Röstelkedés is van szívemben: szerszámuk hogy állna kezemben, s mit gondolnak magukban rólam ki gyakran járok autóval, s naphosszat csak egy verssoron töprengek és gondolkodom. Ki látja értelmét e gondnak, vitának és irodalomnak, s hogy s­értessem meg legkivált az irodalompolitikát? Figyel anyám jóakaróan, rosszat dehogy gondolna rólam, de szemében szelíd a tűrés hogy ez csak kapa-kerülés. Néha hiszem, megértik ők e kapa-kasza kerülőt. A józan ész Reszketve zúgnak a szirénák, s a képzelt hadiállapot szerint tűz támad, bomba robban és az Egyesült Államok negyvenöt városa fölött vörös bombázó mennydörög. Képzelt­ holtakat írnak össze, romokat, sírást, pusztulást, s a rádió dobolja süvöltve a képzelt­ atomtámadást. S mikor az elnök és vezérkar e vörös támadás alatt pincébe bújnak komoly arccal, bennem valami megszakad. — Nem jártam túl az Óceánon, s mit rólatok tudok, kevés, de Tom Paine nekem jó barátom, Tom Paine írta A józan észt. Fáradtan megyek haza este, mit lehet tenni, hogyha így belefullasztják rémületbe a szegény Tom Paine álmait? Vörös katona vagyok én is, nem vagyok gazdag, se szegény, vörös katona vagyok én is és mint Thomas Paine, közlegény. Nálunk aratnak. S ott, az égen vállán a képzelt lövedék, s kéken rezzen föl szégyenében a villamos-töltésű ég. — Őrültség, gondolom s legyintek, a józan ész megőriz minket, hegyek felől két esti zsongás szívem felől egy csöpp szorongás. Kónya Lajos versei Népzene Daloljak néked Katikám, leányom? — Olyan dalokat tudok, amelyekre húsz évig barlangomban, mint a medve, fejem hajtottam s úgy fogant az álom. Miénk a Hoanghótól a Dunáig élő s a messzi, dúlt korokban élt népek keserve, őrizzük halálig s hozzájuk térünk tiszta mámorért — hogy szóljanak a vén paraszti ősök, nyájuk­ vesztett nomádok, pásztorok, otthontalan vajúdó sátoros nők s a munkások, kiket a messzi felhők derítenek s keserű, rossz borok — s talán csak bennünk lesznek boldogok. Anyám arcképéhez Sokat kapált, gyerekkorától fogva, majd Pesten szolgált, egy fasori házban, hogy az urak könyveiből kilopja mindazt, amiben szép emberi láz van. Ma is hunyorgat a sok olvasástól. Napszítta fejkendőt szokott viselni, bronz arcát nem takarta soha fátyol. Kínján is a nyomor jött vámot szedni — kilencszer szült, de négyet a halálnak. Jó szemetei ízeket megőrzött dalaitól elfutottak az árnyak, szavaiból szentek szolga ősök — s szép álmait is úgy marokra fogta, mintha a szót költőktől lopta volna. Volt nádasok Egy új csatornát váj az exkavátor, feltornyosul a fekete iszap, mintha bivalyok kelnének a lápból s nagy-nagy kutyák, szürkék és hamisak. S legendák is megbújnak az iszapban, nemcsak szétmállott csontok, tűnt halak — de hősök is, konok és nyughatatlan bujdosók, kik le-lepuffantanak egy-egy törököt, németet a nádból... Hány babonás, lidérces éjszakából támadt a tűzvész, mely végigcsapott e földön, hol a hunyt tüzek is izzók, s a nádasokban pislogott Hány Istók és sarló volt az égen s csillagok. A CSEHSZLOVÁK ÍRÓSZÖVETSÉG KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK HATÁROZATA A „Literární Noviny“, a Cseh­** szlovák írószövetség lapja köz­li a Csehszlovák írószövetség Köz­ponti Bizottságának határozatát, amellyel 1956 áprilisára Prágába hívják össze a csehszlovák írók II. kongresszusát. A kongresszus feladatait a követ­kező pontokban foglalja össze a ha­tározat: 1. Értékelni, hogyan teljesítette a cseh és a szlovák irodalom a felsza­badulás óta eltelt tíz év alatt külde­tését a nép szocialista nevelésében. 2. Teljessé tenni a csehszlovák iro­dalom erkölcsi és politikai egységét a dolgozók szocialista nevelésére irá­nyuló feladatok végrehajtásában s megerősíteni a pártszerűség elvét egész irodalmunkban. 3. Alkotó módon fejleszteni a szo­cialista realizmus módszerének hasz­nálatát a művészetben, megvívni a harcot a formalizmus maradványai és a sematizmus veszélye ellen. A szocialista művészet alapvető eszté­tikai kívánalmaként kell hangsúlyoz­ni a tartalom és a tom­a egységét a művészi alkotásban. 4. Meg kell tárgyalni az irodalmi alkotás alapvető eszmei, elméleti és esztétikai kérdéseit, melyek megol­dása jelentős mértékben hozzájárul­ irodalmunk további minőségi növe­­kedéséhez. 5. Kritikai módon kell értékelni a Csehszlovák írószövetség eddigi te­vékenységét és munkamódszereit, különösen szervezési és eszmei ne­velőmunkáját. A kongresszus előkészítésére kon­ferenciákat szervez az írószövetség. A drámaírók konferenciája ez év áp­rilisában volt, ezután rendezik meg a költészet, a gyermek- és ifjúsági irodalom, a próza, valamint az S. K. Neumann munkásságáról szóló kon­ferenciákat. 3

Next