Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)
1955-07-02 / 27. szám - Mesterházi Lajos: Új magyar drámák a vidéki színházak előadásában • színház • Örsi Ferenc, Pécs; Sásdi Sándor: Nyolc hold föld, Győr; Sándor Kálmán: Harag napja, Miskolc (3. oldal) - Tamási Lajos: Kapa-kasza kerülő | A józan ész • vers (3. oldal) - Kónya Lajos: Népzene | Anyám arcképéhez | Volt nádasok • vers (3. oldal) - M. J.: Régen is volt? (3. oldal)
1935. július 3. Idei Szereplésével a győri színház is immár a leginkább számontartott együttesek közé lépett. Sásdi Sándor Nyolc hold földje az évad egyik legjobb új darabja. Fő hibája, hogy hiányzik hátteréből a teljesebb szociológiai kép. Az osztályharc valósága ezáltal sokszor inkább a magában álló kulák jellemképére szűkül. A szülők és a szegény lányba szerelmes fiú ellentétének a feloldása reális és jellemző, de túlzottan paszszív-tragikus szerep jut a lány apjának. Körülötte a falu elesettjeit, lump nyomorultjait látjuk, és nem igazi társait, a szegényparasztokat. Különösen abban a mulatási jelenetben szembeötlő ez, amelyet Illés Jenő kritikája (Szabad Nép) is elmarasztal. Ebben a miliőben üres átkozódásnak hangzik és nem helyénvaló a gazdagoknak címzett fényege- 30(XXXXXX»0C)00GC<XO000OCkXKXXX>0000CX>XX)O000O00000000000O00000000000(XO000000C)CXXXXXW0«XJ0O0Oa Régen is volt? Minden vidékci színház előadását végignézték. Ha egyszerre kettő játszott, akkor az egyiket este, a másikat délután. Minden előadáson ők rohantak előre a zenekarig, s vörösre verve a tenyerüket ünnepelték minden fiatal színészt. A szünetekben megszólították a nézőket — különös tekintettel az újságírókra — és felsőfokú jelzőkkel lelkesedtek a jó alakításokért, megmagyarázták, miért közepes a közepes és felhívták a figyelmet arra, hogy a beugrókat nem szabad szigorú mércével mérni. Minden éjjel a Művésziklub asztalainál ültek, fél órát a szegediekkel, felet Debrecennel, aztán rohantak Miskólchoz, Kecskeméthez, Békéscsabához. Többet izgultak a szereplőknél is, s kevesebbet aludtak, mint ők. Általában úgy viselkedtek, mintha a magyar színjátszás ünnepi hete az ő családi ünnepük lett volna. S ebben van is igazság. Mert az ő családjuk: az elmúlt években főiskolát végzett fiatal színészek családja. Ők maguk, Budapest színházainak ifjú művészei — a vidékre került testvéreiket köszöntötték. Közös emlékek, tervek és közösen meglelt céleik kötik össze őket. Tegnap még a magyar színházkultúra reménységei voltak, ma már jelenének alkotó részesei. Összetartozásukat természetesnek érzik. Ha valamelyiküknek azt mondanád: milyen szép és új ez, hogy így szeretik egymást, rád csodálkozna: „Hisz régen is volt Színiakadémia. Hogy egy kicsit megváltozott?.." Meg. És nagyon megváltozott — a világ. M. J. Irodalmi Újság ÚJ MAGYAR DRÁMÁK A VIDÉKI SZÍNHÁZAK ELŐADÁSÁBAN Az 1954/55-ös színházi Évad mérlege, különösen a magyar dráma fejlődését nézve, nem sok eredményt mutat. Számos oka van ennek, és baj volna, ha mi, írók a hibát nem a magunk házatáján keresnénk elsősorban. Nem volna azonban igazságos, ha valaki csak minálunk keresné! Nyilvánvaló: a politikai események okozta tévedéseink és elvi félresiklásaink ellenére is többet tettünk, s ha megfelelő segítséget, de akárcsak kellő bátorítást kapunk, sokkal többet tehettünk volna annál, amit most, évad végén, a mérleg mutat. Az egész kultúrpolitikai életben tapasztalt ingadozások, a jobboldali ideológia zavaró hatásai a színház terén nagyban és aránylag igen hamar megmutatkoztak. A post festum bírálatok és a (többnyire ugyancsak megkésett) adminisztratív intézkedések súlyához képest igen kevés volt az a biztoskezű elvi irányítás, amit az írók munka közben kaptak. Két éven át sok nehézség oka volt, hogy az igények kielégítésének és a tömegek szocialista nevelésének dialektikus egységben jelentkező állami feladatát kultúrpolitikánk még elvben is alig tisztázta. Különösen elmaradt a közönségszervezés és a színházi propaganda a feladatai mögött. A gazdasági terv teljesítésében a színházak a könnyebbik utat választották: kialakultak a „kasszadarabok“ és „kötelező penzumok“ végletei, s az áthidalás nem megfelelő szervező és nevelőmunkával, hanem pénzügyi úton, holmi „árkiegyenlítéssel“, színházi „balettával“ történt. A spontán igények (helyesebben: sokszor igénytelenség) bevételéből fedezték a nevelés kiadásait. Mintha a jó darab, a siker és a hasznos emberformálás merőben ellentétes fogalmak volnának. Mindennek tetézésére késve készült el tavaly a minisztérium és a színházak túlméretezett műsorterve. A jó terv mozgósít, a túlméretezettt leszerel („hiszen, ha a felét megcsináljuk, az is óriási!“). A tavalyi eredmények némi túlbecsülése alapján jött létre ez a műsorterv, amelynek végrehajtásához hiányzott az erő és a színházi kapacitás is. Néhány igen nagy gonddal elkészült felújítás után a színházaink kifulladtak. Az új magyar dráma egyébként is kényes növény, csak akkor virul, ha ő a gazda fő gondja ... Annál nagyobb öröm, hogy szépen és aránylag egyenletesen fejlődő vidéki színjátszásunk két ősbemutatóval is meglepett ezúttal. Remélhető, hogy az ő példájuk is segít majd — írókat, dramaturgokat, színházi és minisztériumi vezetőket — mindannyiunkat a mostani csorba kiköszörülésében.★ Orsi Ferenc darabjának híre már eljutott a fővárosi közönséghez. Központi lapjaink fényképes beszámolókat, kritikákat hoztak róla. Voltak, akik különösnek tartották, hogy ime, van drámánk Szkander bégről, amikor nincs, például, Hunyadiról. Ami azonban megvan, annak értékéből nem vonhat le az, ami nincs. A velünk sokban rokon sorsú és ma testvéri közösségben fejlődő albán nép történelme nem először ihlet magyar írót. S ebben a drámában lényegében ott van Hunyadi, ott van a mi történelmünk is. A szabadság egy és oszthatatlan, s a sorsközösség, a közös hagyományok ápolása fontos eleme az internacionalista nevelésnek, örsi vállalkozásának tehát joggal örülhetünk. Gyárfás Miklós kritikája a Szabad Népben erősen hiányolja a darabban az emelkedett színpadi nyelvet. Ez a hiány, azt hiszem, inkább csak azért tűnik fel, mert Orsi nagyon is törekszik rá, hogy hősei szépen beszéljenek; felkelt, de nem tud maradéktalanul kielégíteni egy igényt a nézőben. A darab hibái, szerintem, sokkal inkább elvi-szerkezeti forrásúak. A frappánsan megvalósított tér- és időegység a szerkezeti problémáknak csak egy részét, és nem is a sűrűjét, oldja meg. Túl sokat ad az első felvonás, ezért a másodikban és a harmadikban sok az erőtlen ismétlés. Sok olyan szálat indít az expozíció, ami később a semmibe fut. Kaszim pasa terveinek, Kálik nagyvezír intrikáinak nincs a drámában elhatározó szerepük. Pedig lehetne így csak betét, „dialóguspartner“ ez a két szereplő ... A szultán kegyetlenségét csak elmondják, Szkander nem is akarja elhinni. Miért nem bizonyítják be? ... Nem világos az sem, hogy a harcosokat miért éri meglepetésként a harmadik felvonásban a Szkander—Kasztrióta személyek azonossága. Előzőleg ez már köztudomásúnak látszott... Orsi, mintha nem tudta volna eldönteni, mi lenne drámaibb: a Zafira iránti szerelem legyőzése, vagy egy — szinte szimbolikus — kettős szerelem, a Zafira és Vogzava közötti ingadozás, így aztán a szakítás Zafirával és Voyzava halála egyaránt veszít hatásából, nem rázza meg a nézőt... Nicola nem áll olyan közel Szkanderhez a darab elején, hogy saját torzképét lássa benne a leendő nagyvezír a dráma fordulópontján... Mindezen nem is lenne nehéz segíteni. Lényegében ott vannak a drámában a hatásosabb, jobb megoldás összes elemei. Csak élesebben meg kellene húzni néhány vázlatos, halvány vonalat. Örsi Ferenc darabja, hibáival is szép élményt adott a színházi hét — pénteken már eléggé fáradt — közönségének. A pécsiek megérdemelten kapták a vastapsokat. Különösen Buss Gyula Szkander-alakítása vált ki. Ott a helye az évad legjobb alakításai között. Mellette Tándor Lajos és Bakos László szereplésére emlékszünk különösen az egészében nagyon jó, tehetséges és lelkes együttesből. Mozgalmasak, és képhatásban is szépek voltak a tömegjelenetek. Általában gondos rendező kezemunkáját mutatta az előadás. Az egyetlen problémát Zafira alakítója, Gurnik Ilona okozza. Nem lévén megfelelő dramaturgiai szerepe és szövege a figurának, a szakítási jelenetekben túlzott vonaglásokkal, hanggal próbál hatást kelteni. Ez a hatás inkább a visszájára fordul. Egészében véve: a pécsiek, úgy látszik, szilárdan tartják a helyüket a legjobb magyar színházak sorában. Nés. Joggal vetette fel a kritika a darab naturalista vonásait is. A fő oka ennek a gyengének is, úgy hiszem, a szélesebb és reálisabb szociológiai háttér hiánya. Másrészt azonban — egyes elemekben — a szerzőnek jobban figyelembe kellett volna vennie azokat a különbségeket, amelyek a regény és a színpad eszközei között vannak. Ugyanaz a dolog másképpen hat olvasva, mint bemutatva. Sokszor éreztük, hogy némi tompítás, valamivel kevesebb , többet mondana. Mennyivel jobb volna például, ha Kati egyszerűen csókolózás közben kapná rajta Lacit és Rozit, magán a színpadon, s nem a színfalak mögött történnék az, amit a közönség csak értetlenül és némi viszolygással vesz tudomásul. Szinte óhatatlan ilyenkor, hogy az előadás a darab hibáit túlozza. A vizualitás felnagyító és sokszor torzító hatása folytán éppen a durvább naturalista részletek azok, amelyeket a színpad legjobban aláhúz. Ezúttal sem kerülne sok munkájába az írónak, a győri előadás tapasztalatai alapján, az átdolgozás. A darab bizonyára felkerül Budapestre, és bejárja még az ország sok hivatásos és műkedvelő színpadát. Kijavítva, ha Sásdi fel tud szabadulni attól az érthető kötöttségtől, amit számára regénye jelent, a Nyolc hold föld újabb drámaírásunk egyik legkiemelkedőbb értéke lehet. A győri színészek gondosan csiszolt, igen lendületes előadása megérdemelt sikert aratott a szakmai és az esti közönség előtt egyaránt. Különösen Petur Ilka, Gárdonyi László, Mester János és Lengyel János játéka tetszett. Az egyik legjobb epizódalakítás volt a fiatal Kéri Edité a javasasszony szerepében, és a színház egyik legidősebb tagjának, G. Bogár Gizinek Mari nénije. Olsavszky Éva kicsit nehezen birkózott a nem neki való szereppel. A győri színház nem nagy létszámú társulat. Érthető, ha szereposztási nehézségeik vannak olyan darabbal, amely ennyi parasztszínészt igényel. Az alakításokban akadnak egyenetlenségek. A rendező igyekezett, s jobbára sikerrel, áthidalni a színvonalbeli különbségeket; nem ezek, sokkalta inkább a gondosság és az új magyar dráma szeretete jellemzi az előadást. Elsimult évek egyik legszebb színházi élménye volt a Harag napja. Nagyon örülünk, hogy Sándor Kálmán drámája színházaink repertoárdarabja lett, s hogy ezúttal is ott szerepelt az ünnepi hét műsorán. A miskolciaktól sokat vártunk: részben a színház régi jó híre jogosított fel erre a várakozásra, részben az is, hogy úgy hittük, ez az északmagyarországi ipari miliőben játszódó darab éppen a miskolci színháznak különösen is szívügye lesz. Talán a nagy várakozás is okozta, hogy némi csalódást éreztünk. Különösen az első felvonás volt gyenge. Vontatott volt, megokolatlan szünetekkel, túlzottan „kijátszott“, lényegtelen epizódokkal. A második felvonást mintha nem is ugyanaz a társulat játszotta volna. A harmadik felvonás ismét esett. Sós Ferenc alakításában jó volt Prókay István, bár — úgy hiszem a rendezés hibájából — kicsit egyszínű, néhol merev. Kovács Terus, Beleznay István, Pagonyi Nándor, Farkas Endre, Fehér Tibor játéka sokat emelt az előadás színvonalán. Gyulányi Éva Máriássné szerepében nem adott átélt alakítást. Szirtes Ádám, véleményem szerint hibás felfogásban, néhol majdnem eszelősre játszotta az ügyefogyott, kicsit ütődött Hanákot. Igazságtalan kritika volna végső soron, ha aztmondanánk, hogy az előadás rosszvolt. Nem volt rossz. Eszmeileg tiszttán elemzett és néhol egészen kiváló [színészi tehetségeket bizonyító játékot láttunk. De a Harag napja máig is emlékezetes budapesti bemutatójja után, és a színészi játék, rendezés tekintetében a Néphadsereg [Színháza bemutatóját is felülmúló [kitűnő film után, a miskolci színészektől többet, jobb előadást vártunk [volna.★ A nézőtéren estéről estére mindig [sok írót láttunk. Az írók igen nagy [érdeklődéssel kísérték figyelemmel a [legközelebbi társművészet, a színjátszás ünnepi hetét. Az egész színházi hét színvonala alapján, a nagy [lelkesedéssel, a magyar dráma iránti szeretettel és sok tehetséggel színre hozott két új darab jogos, nagy sikere alapján, úgy hiszem, sokunknak véleményét mondom ki: érdemesdarabot írnunk vidéki színháznak és[bemutatóra. Mesterházi Lajos Tamási Lajos versei Kapa-kasra kerülő Szerszámhoz aki balkezes vagyok, csak szavakkal ügyes, nekem csak az ember a dal egyszerű szerszámaival, állványokon a kőmíves eke mögött a földmíves. Röstelkedés is van szívemben: szerszámuk hogy állna kezemben, s mit gondolnak magukban rólam ki gyakran járok autóval, s naphosszat csak egy verssoron töprengek és gondolkodom. Ki látja értelmét e gondnak, vitának és irodalomnak, s hogy sértessem meg legkivált az irodalompolitikát? Figyel anyám jóakaróan, rosszat dehogy gondolna rólam, de szemében szelíd a tűrés hogy ez csak kapa-kerülés. Néha hiszem, megértik ők e kapa-kasza kerülőt. A józan ész Reszketve zúgnak a szirénák, s a képzelt hadiállapot szerint tűz támad, bomba robban és az Egyesült Államok negyvenöt városa fölött vörös bombázó mennydörög. Képzelt holtakat írnak össze, romokat, sírást, pusztulást, s a rádió dobolja süvöltve a képzelt atomtámadást. S mikor az elnök és vezérkar e vörös támadás alatt pincébe bújnak komoly arccal, bennem valami megszakad. — Nem jártam túl az Óceánon, s mit rólatok tudok, kevés, de Tom Paine nekem jó barátom, Tom Paine írta A józan észt. Fáradtan megyek haza este, mit lehet tenni, hogyha így belefullasztják rémületbe a szegény Tom Paine álmait? Vörös katona vagyok én is, nem vagyok gazdag, se szegény, vörös katona vagyok én is és mint Thomas Paine, közlegény. Nálunk aratnak. S ott, az égen vállán a képzelt lövedék, s kéken rezzen föl szégyenében a villamos-töltésű ég. — Őrültség, gondolom s legyintek, a józan ész megőriz minket, hegyek felől két esti zsongás szívem felől egy csöpp szorongás. Kónya Lajos versei Népzene Daloljak néked Katikám, leányom? — Olyan dalokat tudok, amelyekre húsz évig barlangomban, mint a medve, fejem hajtottam s úgy fogant az álom. Miénk a Hoanghótól a Dunáig élő s a messzi, dúlt korokban élt népek keserve, őrizzük halálig s hozzájuk térünk tiszta mámorért — hogy szóljanak a vén paraszti ősök, nyájuk vesztett nomádok, pásztorok, otthontalan vajúdó sátoros nők s a munkások, kiket a messzi felhők derítenek s keserű, rossz borok — s talán csak bennünk lesznek boldogok. Anyám arcképéhez Sokat kapált, gyerekkorától fogva, majd Pesten szolgált, egy fasori házban, hogy az urak könyveiből kilopja mindazt, amiben szép emberi láz van. Ma is hunyorgat a sok olvasástól. Napszítta fejkendőt szokott viselni, bronz arcát nem takarta soha fátyol. Kínján is a nyomor jött vámot szedni — kilencszer szült, de négyet a halálnak. Jó szemetei ízeket megőrzött dalaitól elfutottak az árnyak, szavaiból szentek szolga ősök — s szép álmait is úgy marokra fogta, mintha a szót költőktől lopta volna. Volt nádasok Egy új csatornát váj az exkavátor, feltornyosul a fekete iszap, mintha bivalyok kelnének a lápból s nagy-nagy kutyák, szürkék és hamisak. S legendák is megbújnak az iszapban, nemcsak szétmállott csontok, tűnt halak — de hősök is, konok és nyughatatlan bujdosók, kik le-lepuffantanak egy-egy törököt, németet a nádból... Hány babonás, lidérces éjszakából támadt a tűzvész, mely végigcsapott e földön, hol a hunyt tüzek is izzók, s a nádasokban pislogott Hány Istók és sarló volt az égen s csillagok. A CSEHSZLOVÁK ÍRÓSZÖVETSÉG KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK HATÁROZATA A „Literární Noviny“, a Cseh** szlovák írószövetség lapja közli a Csehszlovák írószövetség Központi Bizottságának határozatát, amellyel 1956 áprilisára Prágába hívják össze a csehszlovák írók II. kongresszusát. A kongresszus feladatait a következő pontokban foglalja össze a határozat: 1. Értékelni, hogyan teljesítette a cseh és a szlovák irodalom a felszabadulás óta eltelt tíz év alatt küldetését a nép szocialista nevelésében. 2. Teljessé tenni a csehszlovák irodalom erkölcsi és politikai egységét a dolgozók szocialista nevelésére irányuló feladatok végrehajtásában s megerősíteni a pártszerűség elvét egész irodalmunkban. 3. Alkotó módon fejleszteni a szocialista realizmus módszerének használatát a művészetben, megvívni a harcot a formalizmus maradványai és a sematizmus veszélye ellen. A szocialista művészet alapvető esztétikai kívánalmaként kell hangsúlyozni a tartalom és a toma egységét a művészi alkotásban. 4. Meg kell tárgyalni az irodalmi alkotás alapvető eszmei, elméleti és esztétikai kérdéseit, melyek megoldása jelentős mértékben hozzájárul irodalmunk további minőségi növekedéséhez. 5. Kritikai módon kell értékelni a Csehszlovák írószövetség eddigi tevékenységét és munkamódszereit, különösen szervezési és eszmei nevelőmunkáját. A kongresszus előkészítésére konferenciákat szervez az írószövetség. A drámaírók konferenciája ez év áprilisában volt, ezután rendezik meg a költészet, a gyermek- és ifjúsági irodalom, a próza, valamint az S. K. Neumann munkásságáról szóló konferenciákat. 3