Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1955-08-27 / 35. szám - Boldizsár Iván: Nemes László regénye: A fölösleges ember • könyvkritika • Nemes László: A fölösleges ember (6. oldal) - - mg -: A Jugoszláv Írók Szövetségének negyedik kongresszusa (6. oldal)

V Z­­TTIT József Attila Szabad­­egyeteme idén ősszel ismét megnyílik. Bárki beiratkozhat, isko­lai végzettségre való tekintet nélkül. Vizsga nincs, de a hallgatók igazo­lást kapnak az előadások látogatá­sáról. Az új tanév október 3-án indul, beiratkozni szeptember 15-éig lehet, az Eötvös Lóránd Tudományegye­tem Bölcsészettudományi Karán. (V. Pesti Barnabás u. 1.) Az irodalmi, illetve nyelvi szakra jelentkezők négy előadássorozatot hallgathatnak. 1. A magyar irodalom I. évfolyama keretében elhangzó előadások egy­­része irodalomtörténeti korszakok­hoz kapcsolódik (irodalmunk kez­detei, humanizmus, kuruckor, a fel­világosodás és a nyelvújítás kora), másik része pedig legnagyobb íróinkkal és munkásságukkal is­mertet meg Balassi Bálinttól Mik­száth Kálmánig. 2. A magyar irodalom II. évfolya­ma külön-külön előadásban dolgoz­za fel a XIX. század­ végének, a Ta­nácsköztársaságnak és az emigrá­ciónak az irodalmát, foglalkozik a felszabadulás előtti antifasiszta iro­dalommal, a népi írókkal, végül a mai magyar irodalom néhány kér­désével. Személy szerint pedig Ady Endréről, Juhász Gyuláról, Tóth Árpádról, Babitsról, Kosztolányiról és Karinthyról, Móricz Zsigmond­­ról, valamint József Attiláról hang­zik el előadás. 3. A világirodalmi sorozat előre­láthatólag három évfolyamra tago­zódik. Az idén induló I. évfolyam előadásai az ókori, egyiptomi, me­zopotámiai, héber, ó­ind, kínai, görög és római irodalmat, a középkor lí­rai és epikus műveit, valamint Dante, Petrarca, Boccaccio, Villon és Rabelais, Cervantes és végül Shakespeare alakját, írásait tárgyal­ják. 4. A nyelvtudományi előadások témái: a társadalom és a nyelv kapcsolata, a magyar nyelv eredete, szókincsének, nyelvtani rendszeré­nek kialakulása és fejlődése, irodal­mi nyelvünk, írásrendszerünk, a nyelvi eszközök stilisztikai szerepe, a helyesírás és a helyes fogalma­zás kérdése, végül pedig irodalmi remekművek nyelvi magyarázata. A Szabadegyetem előadói egyete­mi és főiskolai tanárok, egy-egy tu­­­­dományág kiváló művelői. Irodalmi és nyelvtudományi előadások a Szabadegyetemen Nemes László regénye: A fölösleges ember Nem szószaporítás, ha Nemes László könyvét azzal jellemezzük, s egyúttal dicsérjük is: regényszerű. Azok, akik meggyőző példára vár­nak, gondoljanak az idei nyárra, mely egyáltalán nem nyárszerű. A vaskos, prózában írott, történetet el­mondó könyv lehet alcímében re­gény, de nem kötelezően regény­szerű. Az olvasóban él a sóvárgás a regény iránt s ennek oka magá­ban a szóban is rejlik. E felé tett igen jelentős lépést Nemes László. Sok minden „regényszerű” van könyvében: dúló érzelmek és hig­gadt mérlegelés, megpróbáltatás,­­összecsapások és megbocsátás, sze­relem házastársak közt és házassá­gon kívül is, egyéni sérelmek és fel­oldódás a közösség roppant élményé­ben, reménységek, csalódások és jó­­reggelek, mindez egy ember éle­tének nem is egy esztendejébe sű­rítve.­ • Nemes témaválasztása két szem­pontból is figyelmet érdemel. Közvet­­lenül­ olyan témát ragad meg, mely gyűjtőlencseként egy pontba szívja s azután fokozott erővel vetíti ki nap­jaink számos problémáját. E téma: átalakítja-e és hogyan alakítja át a munka, szűkebben a termelő mun­ka egy ember jellemét, tudatát, kapcsolatait a társadalommal, a csa­láddal. Közvetve azért érdemel fi­gyelmet Nemes László témaválasz­tása, mert e téma önmagában az, amit sematikusnak szoktunk nevezni. Nemes egyáltalán nem sematikusan dolgozza fel. Regénye éppen e fel­dolgozás egyes, később részletezendő hibái ellenére is újra azt bizonyítja, hogy nincsenek sem­atikus témák. Az író témájának „desematizálá­­sához” hozzájárul mindjárt cselekmé­nyének, hogy úgy mondjuk, alap­állásával. Nem egy fejletlen, öntudat­lan emberen ábrázolja a munka át­alakító hatását, hanem egy nagyon is fejlett, illetve fejlettnek vélt em­beren, egy „nagy káderen”, ahogyan 83­ ellenség a regényben csúfolja. Ez 87­ ember Pusztai János, a „fölösle­ges ember” a regény hőse, központi alakja. Tegnap még egy fontos szál­lítási vállalat igazgatója volt, autón járt, emberek és munkák légiója függött döntésétől. S ma beáll ku­bikos segédmunkásnak. A kellő kezdeti feszültség, látjuk, már az érdeklődés áramával tölti fel a regény elejét. Az olvasót ugyanis nemcsak az érdekli, mi lesz a hőssel, hanem az is, mi történt előzőleg vele. Miért került ide? Az író — is­mét még az expozícióban — ezt az ellentmondásokon keresztül meg­nyilvánuló feszültséget még fokozni tudja két motívummal. Az egyik az, hogy Pusztai önként vállalja a ve­zető állás után a fizikai munkát, a másik az, hogy kudarcáért felesé­gének, Évának meg nem értését is fe­lelőssé teszi. Nemes a jó expozíció után Változatosan fejti ki azt a mondani­valóját, hogy a szocializmus épí­tésében minden dolgozó kézre és főre szükség van, és ezt valóban írói módon erősíti és mélyíti. Pusztai János a földmunkától valami misz­tikus és automatikus megtisztító­­erőt várt, újra meg újra vágya­kozva gondolt — a regény leg­szebb lapjai ezek — a felszabadulás utáni évek lelkes, önfeláldozó, kö­zösségi munkájára. A nagy építke­zésen nem ilyet talált s nem is ta­lálhatott. A felszabadulás utáni tör­ténelmi helyzet nem ismétlődhetik meg újra meg újra, bármennyire nagyszabású és merész egy-egy mai feladat. Pusztainak tehát meg kell járnia a maga útját, a mai körülmé­nyek között kell társainak, elsősor­ban a többi kommunistának segít­ségével s egyúttal őket is segítve megtalálni helyét. A munka és az emberek együtt, szóval a közös munka, a szocializmus építése te­remti meg azt a Goethe-i pillanatot, amelynek, a regény utolsó oldalain Pusztai odakiáltja a „maradj velem, oly szép vagy!“-ot. Faust e pilla­natban halálával találkozik,­­ az új ember, a kommunista, az élettel. Nemes regényének legfőbb érde­me az, hogy súlyos mondanivalóját hitelessé tudja tenni. Regényben hi­teles csak az lehet arm az olvasót le is köti. Pusztai Jánost hibáival együtt megszeretjük, sorsa érdekel. Nemes nem fél gyengeségeit is megmutatni, sőt a regény nem je­lentéktelen részében elsősorban az erőtlenség, a megtorpanás a jellem­ző Pusztaira. Mégis elhisszük jel­lemének, helyzetének és családi kapcsolatainak átalakítását, noha éppen a végső kifejlet előkészítése kevésbbé meggyőző. A deklasszált, feketéző és „bulizó“ elemek lelep­lezése nem közömbös, hiszen Pusz­tai eltévelyedéseiben eléggé össze­keveredett velük. Mégis, a regény­ben a leleplezés és katharzis egymás után következik s az író ezzel túl­zott nyomatékot adva a leleplezés­nek, csökkenti Pusztai belső fejlő­désének erejét. " Ennek oka az is lehet, hogy Ne­mes regényírói módszerében a kel­leténél nagyobb szerepet foglalnak el a belső monológok. Világos, hogy túlzott, szinte kizárólagos alkalmazá­suk nemcsak egyhangúvá teszi az olvasmányt, de csökkenti művészi, tehát politikai, meggyőző hatását is. Ezen felül Nemes a belső monológot leggyakrabban kérdés-felelet for­májában írja meg, csöppet sem ta­karékoskodva a három pontokkal. Emberek találkozása, összecsa­pása, drámai találkozása, össze­­pása, drámai érintkezésében ki­pattanó szikrák: van ilyen „A fölösleges ember“-ben, de több is lehetne és többnek is kelle­ne lennie. A belső monológ ezt nem pótolhatja. Tegyük mindjárt hozzá, hogy Nemesnek nem is volna rá szüksége, mert jó megfigyelő. Pusztai első napja a munkahelyen, a brigádtársak különböző reagálá­sa a „lecsúszott igazgató“ megjele­nésére, az első hazaérkezés az el­­hidegülőben lévő feleséghez; az öröm, mikor hírét veszi, hogy szta­hanovista címre terjesztették fel s a megrendülés, mikor megtudja, hogy kihúzták nevét a listáról, mind-mind a jó megfigyelésről s a csaknem ugyanolyan jó ábrázolásról tanúsko­dik. Egy igen kényes ügyet. Pusz­tai új szerelmének és házasságtöré­sének kérdését is sok részletfinom­sággal, biztos kézzel rajzolja Ne­mes. A „másik asszony“, a fiatal Kati jelleme nem oly kidolgozott, mint Éváé, a feleségé. Kár, hogy Éva nem tudja megnyerni rokonszenvün­­ket. A regénnyel (a regényszerűvel...) úgy van az olvasó, mint az ember­rel. Ha megszereti, hibáival együtt szereti. Ez érvényes „A fölösleges emberre“ is. Van azonban egy hi­bája, melyet elnézni méltánytalan­ság volna az íróval szemben. S ez a regény nyelve, stílusa, helyesebben e kettő hiánya. Nemes regénye jó*, de nem szép. Ő maga semmit sem tesz, hogy történetét, embereit, mondanivalóját a szép, választékos, színes, kifejező magyar nyelv ere­jével támogassa. Nyelve csaknem jelzőtlen, ritka benne a hasonlat, a kép. Ez nem volna baj, ez még a megszerethető hibák közé tartozik. Mulasztás terheli azonban az írót abban, hogy ha jelzőt ír le, hát be­éri a legközkeretűbbel, a hasonlatai nem elég újszerűek, henyén ismé­telget szavakat, sok a „hogy“, „ho­gyan“, „minthogy" egymás mögött. • Nemest szemmel láthatóan annyi­ra leköti a meseszövés, a problé­mák felállítása és megoldása, az ala­kok fejlődésének megragadása, hogy a kelleténél kevesebb figyelmet for­dít stílusára. Szűkmarkúan bánik a leírásokkal, nem keresi azt a bizo­nyos egyetlen lehetséges szót, jel­zőt, igét, amely éppen abban a mon­datban a legmegfelelőbb. Bizonyo­sak vagyunk abban, hogy későbbi regényeiben Nemes László rájön a leírások, a hangulatébresztés gyö­nyörűségére, jobban fog törődni mondatainak zengésével, tömörsé­gével. E bizonyosság alapja az, hogy könyvének harmadik része mű­­­­vészi kifejezésben is emelkedik. Boldizsár Iván A fiatal írók pályázatának eredményei A magyar ifjúság kulturális sereg­szemléje során a DISZ II. kongres­-­­­szusa és az V. Világifjúsági Találko­zó tiszteletére megrendezett irodalmi pályázat győztesei a következők: Költői művek: első díj: 3000 forint Fodor András Hazafelé című köteté­ért. Második díj: 2500 forint Jobbágy Károly Műegyetem című versciklu­sáért. Harmadik díj: 2000 forint Pál József Emberek az élet­­kapujában című elbeszélőkölteményéért. Prózai művek: első díj: 3000 fo­rint Gergely Mihály Juliska című kis­regényéért. Második díj: 2500 forint Fábián Zoltán elbeszéléseiért. Harma­dik díj: 2000—2000 forint Gerő János és­­Sándor Iván elbeszéléseiért. Drámai művek: első díj: 3000 fo­rint:­örsi Ferenc (a bíráló bizottság figyelembe vette prózai munkáit is). A második díjat a bíráló bizottság nem adta ki. Harmadik díj: 2000 fo­rint: Vizinczei István. Kritikai művek: első díj: 3000 fo­rint Diószegi András Juhász Ferenc Tékozló ország című művéről írt ta­nulmányáért. Második díj: 2500 fo­rint: Ungvári Tamás a fiatal írók műveiről írt kritikájáért. Harmadik díj: 2000 forint: Abódi Béla Karinthy Frigyesről írt monográfiája bekül­dött részletéért. Nádasi Katalint, Szakács Albertet, Csalló Jenőt, Nyíri Jánost, Fehér Ti­bort, Iván Lászlót, Túri Andrást, Sinkó Évát, Torna Ádám­ot, László Bencsik Sándort, Varga Józsefet, Harai Fe­rencet, Molnár Istvánt, Garai Gá­bort, Berki Évát, Balla Ilonát és Szűcs Lászlót a DISZ Központi Ve­zetősége és a Magyar Írók Szövetsé­ge dicséretben részesíti és oklevéllel­­ tünteti ki irodalmi Újság Déry Tibor: Meditáció a fiatalságról (Folytatás az 5. oldalról) ben­t nagy és kis igazságokat, állást foglaljon mellettük s a gonosz ellen! Mennyi alkalom az igazi pártosság­ra! S hányféle mód arra, hogy a fia­talok kipróbálják erejüket az anyag ellentállásán, s betörjék mindazt a sok berzenkedő újdonságot, ami ed­dig még nem került a művészet fe­gyelmező járma alá! E munkák kevés ilyen erőfeszítést mutatnak, vagy legalábbis keveseb­bet, mint amennyit az én türelmet­lenségem látni szeretne. A témák egy nagy része, mégha a jelenben forog is, többnyire régi, már ismert és feldolgozott lélektani és társadalmi tartalmat bont ki, s mondanom sem kell, hogy többnyire régi módszerek szerint. Az alapvető magatartásban, az eszmei mondanivalóban első rá­nézésre nincs hiba, de ennek a mon­danivalónak a telítettségét kérdéses­sé teszi, ha az író az elvont felü­leten marad, s nem szolgál a bizo­nyító részletekkel, melyek tárgyának és kiállásának egyszerre adnák meg a hitelt. Hogy a gazdag kihasználja a szegényt, hogy összefogásban van az erő, hogy a magántulajdon gyil­kosságra is csábít, ezek már rég népmeséi motívumok, melyek tétel­ből akkor válnak újra művészetté, ha az író a maga kezével lapogatja ki az anyagban lappangó, mindig változó formát. S tegyem hozzá, amit amúgyis mindenki tud, hogy minden új forma új tartalmat is je­lez? ... legalább egy árnyalatnak az árnyalatával való változást, s hogy a művészet ott kezdődik, amikor mind a kettőt egyszerre láthatóvá tudjuk tenni? Az is meglepő, hogy egy-két ki­vételtől eltekintve mily kevés fia­tal írónkban jelentkezik a tragikai érzék, a szélsőségre hajló fiatalság egyik jellegzetes vonása. Mire biztatom őket? ... a magam példájára? Fiatalságomban csak végletesen, születéssel és halállal tudtam kifejezni mondanivalómat, minden hősömet meggyilkoltam s olyan vérfürdőket rendeztem novel­lában és regényben, hogy képzelt ol­vasóim is feltehetőn öngyilkosságot követtek el, amikor a könyv végülis kihullott erőtlen ujjaik közül. Egész falvakat gyújtottam fel, vagy nyelet­­tem el az árvízzel. S most erre a nérói mozdulatra biztatnám fel fia­tal írótársaimat? Csak arra, kedves barátaim,hogy hű­ségesebben kövessék ki-ki a maga ter­mészetét. Ne féljenek saját hibáiktól, mert talán azokból lesznek a későbbi erények! Ne a rájuk nevelt simaság­gal hivalkodjanak, hanem természe­­tük adta dudoraikkal és szegleteik­kel! Aki fiatalságában nem lő túl a célon, az később sem talál bele. Azt tapasztaltam, hogy majdani írói egyé­niségét az tudja hamarabb felismer­ni s eredetibbé kifaragni, aki nem félti az összetűzésektől. Ha az ember bele-belelapoz e munkákba, a legtöbb esetben csak gondos vérvizsgálat vagy az aláírás alapján állapíthatja meg, hogy melyik oldalt ki írta. Nemcsak a formai meg­oldások hasonlóságára gondolok. A fiatalok ebben is lehetnének bátrab­ban habozóbbak, egyszóval eredetib­bek. Sok tartózkodást, vagy mondjuk ki magyarul, némi gyávaságot ta­pasztalok abban is, ahogy az emberi lélek térképét utánarajzolják, min­dig a járt utakat, melyeket nyil­ván a közmondás parancsára semmi pénzért sem hagynának el a felfedezések bizonytalan boldog­ságáért. Mintha harminc év óta semmi újat nem tudtunk volna meg az emberi természetről, sem mélységben, sem magasságban, sem szövetmintáinak kacskaringós vonal­­vezetéséről. De­ ha minderre fel is tudnám hozni részbeni mentségnek irodalompolitikánk egyik-másik hi­báját, mivel magyarázzam mű­vészetünk legfontosabb elemének, a nyelvnek — mely egyszerre eszköz és eredmény — irtózatos elszegénye­dését? Ha egy szóban akarnám összegezni kifogásaimat, nyelvi naturalizmussal vádolnám meg prózaíróinkat. Értem ezen az irodalmi nyelvnek a közhasz­nálatú nyelvhez való hasonulását, azaz azt az igyekezetét, hogy lehető­leg az élőbeszéd szó- és fordulatkész­letéből éljen. Az ezirányú fejlődés­nek is van nyilván valamennyi hasz­na, elsősorban a nyelv nyersanyagá­nak némi gazdagodása, a paraszti szókincsnek s a népi nyelvtudat mélyvizében élő fordulatoknak beha­tolása az írott szövegbe. Ez a tágu­lás javára is válna az irodalomnak, ha többletként jelentkeznék, nem egyeduralomként, s ha nem fenye­getné befullasztással a magyar nyelv egész hatalmas szép szervezetét, melynek kiművelésén Balassi, Cso­konai, Berzsenyi óta Adyig, Koszto­lányiig, József Attiláig, Illyésig any­­ngi szeretet és tudás munkálkodott. De ha végiglapozom a kötetet, ezt látom: a köznapi nyelv nyomasztó eluralkodását a szókincsben és a stí­lusban, a szinte teljes lemondást nyelvi kultúránk eddigi eredményei­ről, a pátosztól az idillig terjedő minden árnyalatnak elvetését, a nyelv- és mondattan oktalan semmi­bevevését, szolgai másolását a beszélt nyelvnek, a teremtő s újító nyelvi fantázia teljes ájulását. Mindennek a következménye a nyelv sivatagi elszegényedése. Eró-­­ziónak nevezik azt a földtani folya­matot, amikor az eső lassanként le­mossa a hegyekről a humuszt, vele együtt a sarjadó növényzetet s nem marad más a szem és a gyomor számára a haszontalan, kopár do­lomit-sziklánál. Ez a folyamat megy most végbe budai hegyeink egy ré­szében s irodalmunk nyelvében. Amit a századok megható erőfeszítése nyelvünkre ráhordott, amit nagy íróink beléültettek s irodalmi köztu­datunk felnevelt, amit a nép és mű­veltség közösen kimunkált, mindazt, most elporlasztja és szétmossa egy ostoba irodalmi divat, mely „közért­hetőség” ürügyén csak a pongyola­ságot terjeszti, a henyeséget hizlalja, a tehetségtelenséget tenyészti s meg­fojtja a bátor nyelvi képzeletet. Hoz­zájárul ehhez az ún. mozgalmi nyelv­nek minden néprétegbe való szét­­áramlása, mely amúgyis betegeskedő nyelvérzékünket százfelől sorvasztja s a szolgaian majmolt élő beszédből az irodalmi nyelvbe is felszívódik. Mi lehet mindennek az eredménye? Amit mai irodalmunk állapota is bizonyít, néhány kivételtől eltekintve: teljes lemondást a nyelv tudatos művészi alakításáról. Egyetlen szín untig való ismétlése, tehát színtelenség. A szókincs ijesztő apadása, a szegénység. A mondatok zenéjének és ritmusának egyhangú­sága, sőt hiánya, így válik süketté a stílus. S végül a nyelv szerepének végzetes félreértése az írói mű kelet­kezésében. Ismétlem, lehet, hogy túlságosan a magam ifjúkori méreteire szabtam azt az íróasztalt, melyhez fiatal íróinkat ültetném. Pedig, ha jól meggondolom, sem ritka eredmé­nyeim, sem számos vereségem nem csábíthatnak követésre. Az bizonyos, hogy első nyomtatott művem idejé­ben, huszonhárom éves koromban rosszabbul írtam, mint bármelyik mai fiatal, stíl­usom jóval hit­ványabb, szókincsem szegényesebb volt, jellemábrázolásom ügyefogyot­­tabb, kompozícióm lazább, egyszó­val írói felkészültség dolgában egyi­kükkel sem állhattam volna ki a szorítóba. E mázsás hibák közepette milyen pehelynyi erényem lehetett, hogy a Nyugat szerkesztője, Osvát Ernő mégis figyelmére méltatott? Csak a szertelenség, melyből nyil­ván egy készületlen tehetség rúgka­­pálódzására következtetett. Az nem tartozik ide, vajon beváltottam-e re­ményeit (s a magaméit?), itt csak szerkesztői és nevelői módszerének jogosultságára szeretném figyelmez­tetni folyóirataink, antológiáink gazdáit. Ne kössék láncra a kölyök­kutyát, mondanám, mert elcsenevé­­szedik vagy hamissá válik. Persze, nem arra akarnék biztatni, hogy „őstehetségeket“ neveljünk, rossz emlékük még ma is az orrunkat csavarintja, de úgy gondolom, itt volna az ideje, hogy megadjuk fia­taljainknak a botladozás jogát. Aki az írói pályára adta fejét, az rendszerint amúgy is többet vállalt, mint amennyit elbír. Fiatal íróink jól válogassák meg a terheket, me­lyeket útjuk elején vállukra szed­nek; van közöttük, melyet tehetsé­gük megkövetel, hogy alatta nőni tudjon, van, amelyet a meggyőződés, van, amelyet a közösségi fegyelem kér tőlük. A többit utasítsák vissza! önbizalmukkal csak felelősségérze­tük versenyezzen, a többi szükséges erényre majd megtanítja őket az idő. Az elnézésre is, melyet e sorok írója kérhetne tőlük. A Jugoszláv Írók Szövetségének negyedik kongresszusa A Jugoszláv írók Szövetsége szep­tember 15-től 17-ig tartja negyedik kongresszusát Ohridban. A kong­resszuson mintegy kilencven küldött vesz részt. A szövetség elmúlt három évi tevékenységéről Alekszander Vu­­cso főtitkár számol majd be. Ezen­kívül még négy referátumot terjesz­tenek elő a jugoszláv irodalmi élet problémáiról. Milan Bogdanovics, a Jugoszláv Írók Szövetségének alelnöke beszá­mol majd az elmúlt tíz esztendő ju­goszláv irodalmáról. Dimitar Mitrev a macedón irodalom egy évtizedes fej­lődéséről, Marijan Matkovics a ju­goszláv drámairodalom alkotásairól, Mira Alecskovics pedig a háború utáni gyermekirodalomról tart refe­rátumot. Ohridban megvitatják majd a ju­goszláv irodalmi élet eszmei, esztéti­kai és egyéb kérdéseit is. A negyedik írókongresszus jubiláris jellegű, mert abban az időben tartják, amikor a Jugoszláv Írók Szövetsége és a hábo­rú utáni jugoszláv irodalom tízéves évfordulóját ünnepli. A kongresszust azért tartják a macedóniai Ohridban, mert a macedón nép idén ősszel ün­nepli irodalmi nyelve fennállásának tizedik évfordulóját. —­ mg — 1 1955. augusztus 11.

Next