Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)
1955-07-30 / 31. szám - Erdélyi József: Tarlóvirág • vers (6. oldal) - Szerkesztőség: Mit játszanak a szovjet színházakban • színház (6. oldal) - Hegedüs Géza: Utazás a szomszédságban (6. oldal) - Bálint Lajos: Elcserélt menyasszony - Operettbemutató a Majakovszkij-színpadon • színház • Elcserélt menyasszony, zene Dolidze-Várady László, szöveg Semsey és Csizmarek, Margitsziget (6. oldal)
6 ^OOCX»OOOCXXXXX»OOOOOOC>OOOOOíX)OOOOOOOCXX)OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCXDOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCX30tXWOOi^ Erdélyi József Tarlóvirág Szánt a traktor, hasogatja a földet, leforgatja a föld alá a zöldet, elvágja a gyökerét a virágnak, szánt a traktor, hasznot hajt a világnak. Szánt a gépész, hántogatja a tarlót, magának is akar szépet, akar jót, szép lányt akar, szép nőt akar szeretni, hogy a traktort legyen kiért vezetni. Hogy fáradjon, ne egyedül magáért, — jó asszonyért, kis gyermekért, családért, felszántaná ő az egész világot, kiirtana minden tarlóvirágot. Felszántaná a végtelen világot, kiirtana minden füvet, virágot, egyet hagyna: a szerelem virágát, — leborulna, megcsókolná a lábát., , Megy a traktor, megy a porban, a sárban, megy a traktor az alföldi határban, felszáll a por, kettéválik a nagy sár, —■ vastalpa a dülőútnak nem hasznai. Freccsen a sár, száll a nagy por szegényre, tűz a nap a szegény gépészlegényre, csupa kenőcs, olaj az ő világa, bakancstilppal tapos ő a virágra. Szánt a gépész, hasogatja a tarlót, kéri tőle a kis virág a pardont. — Nincs kegyelem csak annak a virágnak kit leszakajt a határban magának... »»OQOQOOOOOCWOCKXaOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOOOOOOOOOOQOOOOOOQOQOQOQQOQOOOOooOC Mit játszanak a szovjet színházakban K nem könnyű erre a röviden öszszefoglaló válasz, mert lehetetlen nem érinteni, hacsak futólag is — a moszkvai és a leningrádi színházi események mellett a vidéki városok néhány érdekes művészi vállalkozását. Moszkvában a nyár elején a baskír Akadémiai drámai színház és az Opera- és balettszínház együttese vendégszerepelt, nagy sikerrel mutattak be saját nemzeti szerzőik művein kívül klasszikus darabokat és jelenkori szovjet színműveket. Az operai együttes most két baskír zeneszerző — Szabitov és Ahmetov új balettjének előadására készül s nemsokára Dzserzinszkij „Csendes Don”ját is előadja. A moszkvai színházak legtöbbje szintén vendégszerepel a nyár folyamán vidéki városokban — még az Uralon túli Kurgánba is ellátogat például a Vahtangovról elnevezett egyik legjobb moszkvai társulat. A novoszibirszki opera pedig, több más igényes operával együtt bemutatja a moszkvai Nagyszínházban a Bánk bán-t, amellyel már otthon is nagy sikert aratott. A leningrádiak egyik legnevesebb színházi rendezője, Akimov, szintén elhozza társulatát a fővárosba. Orosz és külföldi klasszikusok (Szaltikov— Scsedrin, Szuhovo—Kobilin, Shakespeare, Ibsen), de mai szovjet szerzők is (Alekszandr Gladkov, Mihalkov, Szimonov, Makarov) szerepelnek e kitűnő színház repertoárján. Ez idén először mutatkozik be Moszkvában a vladivosztoki, a kalinyini, a cskalovi és a sztálingrádi színházak művészgárdája. A nyári vendégszereplések ideje alatt a moszkvai társulatok viszont nyugodtan készülhetnek őszi bemutatóikra. A Jermolova nevét viselő színház eseménye lesz Nazim Hikmet új színművének bemutatója. Címe „A különc”. Egy sztambuli ügyvéd látszatra köznapi története ez, nem „hős”, csak egyszerűen becsületes ember és szeretne az maradni. S mert ez a törekvése összeütközik környezetének felfogásával, a kapitalista világ moráljával, belefárad a harcba és megpróbál „normális” módra tekintélyhez, vagyonhoz jutni. De mikor önutálattól űzve már-már öngyilkosságra gondol az egyszerű, tisztalelkű török nép körében újra magára talál, elvállalja a kommunista vádlottak védelmét és az ő igazságot hirdető védőbeszéde koronázza meg a művet. „A darab eszméje már 1948-ban megfogamzott bennem — mondotta Nazim Hikmet a „Teatr” című folyóirat munkatársának —, de csak börtönből szabadulásom után, a Szovjetunióban valósíthattam meg elgondolásomat. Valóban megtörtént törökországi eseményeketelevenítettem fel, darabom szereplői nem kigondolt, hanem élő alakok, jórészt személyes ismerőseim. Még két színművem készül a jelenkori Törökország életéről, azonkívül egy szovjettárgyú darabon is dolgozom, abban a Szovjetállam fejlődésének különböző időszakait s a népek békeharcában vitt óriási szerepét szeretném ábrázolni” — mondotta ugyanakkor Nazim Hikmet. A Lenini Komszomolról elnevezett moszkvai színház Ketlinszkaja regényének, „Az ifjú város”-nak színpadi változatát fogja bemutatni az idén. Murzajeva rendezőnő a neves regényírónővel együtt igyekszik a könyv óriási anyagából kiválasztani a regény hőseire és egész légkörére legjellemzőbb részleteket s költői kifejezést adni a színpadon a mű alapeszméjének: a kitartó szorgalom és a lelkendező álmodozás párosulásából sarjadó életörömnek. Az érdekesnek ígérkező darab zenei aláfestését is nő komponálja: Nina Makarova, a szerepeket pedig a fiatal színésznemzedék színe-java tölti be. A moszkvai „esztrád-színház” téli évadjának befejezése után az Ermitázs szabadtéri színpadán folytatja működését, Rajkin, a hírneves komikus vezetésével és a legismertebb kabaré-színészek közreműködésével. Érdekes szórakoztató műfajt honosít meg az „Árnyék-színház”, a bábjátéknak e különleges változata. Furnir-lemezekből készült, művészien jellegzetes figurák árnyékai a „szereplők”. Többnyire mesejátékokat jelenítenek meg. Ez idén egy román szerző, Kelin Grue, meséjét mutatják be gyermeknézőknek, de számos más mese is szerepel műsorukon, többek közt Katajev „Hétszín virága” is. Az „Árnyék-színjátszás” különösen a Keleten — Kínában, Indiában — messzi múltra tekint vissza; a Szovjetunióban ezidőszerint egyetlen színháza mind az alkotó, mind az előadóművészektől igen magas színvonalú munkát igényelt ÉRDEKES KÖTETTEL gazdagodott a Magyar—Szovjet Társaság központi könyvtára, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Történettudományi Intézete „Középkor" című tanulmánygyűjteményének legújabban kiadott VI. kötetével. A kötet szovjet történészek tanulmányait is tartalmazza a középkori Magyarországról. Egyik fejezetének címe: „A paraszti faluközösség Magyarországon a XI—XIII. században“, a másiké: „Az 1222. évi magyar Aranybulla“.★ A TIHANYI FÉLSZIGETRŐL a Magyar Híradó- és Dokumentum Filmgyár színes dokumentumfilmet készített. A 25 perces film forgatását Basilides Abris rendező irányította. A felvételeken megörökítették Tihany híres természeti ritkaságait és történelmi emlékeit. Irodalmi Újság 1955. július 30. Hegedűs Géza UTAZÁS A SZOMSZÉDSÁGBAN Bukarest zegzugos város. Aki idegen messzire csatangol a Boulevardetól vagy a Calea Victorieitől, könynyen eltéved az utcák útvesztőjében. Velem nem egyszer történt meg, hogy tétován megálltam, s megállapítottam: fogalmam sincs, merre lehet a Piata Republicei (Köztársaság tér), ahol lakom. És ez az eltévedés nem is egyszer éjszaka történt, mert ha az ember egy idegen város lelkét akarja megismerni, leghelyesebben teszi, ha éjszaka egyedül csatangol az utcákon. (Különösen, ha olyan jól világított városban jár, mint amilyen Bukarest.) De Bukarestnek nincs az az éjszakai órája, amikor utcái kiürülnének. És habár románul nem tudok (utam elején még köszönni sem tudtam románul), az eltévedt ember kézlejtésekkel és a szálloda nevének ismételt hangoztatásával, végül is útbaigazítóra talál még akkor is, ha történetesen nem találkozik olyan idegennel, aki tud valamelyest magyarul vagy franciául. De éppen ezt a két nyelvet Bukarestben nagyon sokan ismerik. A francia nyelvnek nagy és élő hagyománya van itt. Magyarul pedig... Hát a bukaresti utcákon lépten-nyomon magyar szóit lehet hallani. Valamikor tréfásan úgy mondották, hogy Budapest után Bukarest a legnagyobb magyar város. Egy ízben az Előre szerkesztőségében erről beszélgettünk a főszerkesztővel, Robotos Imre elvtárssal. Tőle tudom, hogy Bukarestben a két világháború közt még a mostaninál is sokkal több magyar élt. Ide áramlott a Székelyföld szegénységének egy része is. A felszabadulás óta, de különösen, amióta a Magyar Autonóm Tartomány megalakult, s az elhanyagolt, nagyszegénységű Székelyföld új fejlődés előtt áll, sok ezres tömegben áramlott vissza az a réteg, amely megélhetést keresett Bukarestben. Hogy mennyi a száma most az itteni magyaroknak? — erre nehéz volna pontos választ adni, de az bizonyos, hogy így is több magyar él Bukarestben, mint bármelyik magyar vidéki városban. Színházi esték A Bukarestben töltött idő alatt csaknem minden este színházban voltunk, sőt olykor még délelőttönként is benéztünk ebbe vagy abba a színházba, hogy próbákat is lássunk. Beaumarchais Figaró házasságának előadásával kezdtük színházi estéinket, mely klasszikus komédiát jól ismervén, egész figyelmünket a játéknak és a rendezésnek szentelhettük. A Figarót a Hadsereg Színházában adták; rendezése sok mindenben különbözik a minálunk megszokottól. Stilizáltabb a játék, mint a mi színházaink klasszikus előadásain. Az alakok, a mozdulatok a rokokó porcelánfigurákat idézték. A rendezés játékosan, de igen következetesen hangsúlyozta ki a francia forradalom előtti úrivilág könnyed és könynyelműen gondtalan hangulatvilágát, amelyben még csak talpraesett és szellemes, bár erőteljes tiltakozás Figaro ellenállása. A néző itt inkább a felvilágosodás bölcseinek forradalmi humorát érzi, mintsem a nemsokára már fegyveres valósággá váló forradalom dübörgését. Ugyanennek a színiintézménynek másik, nagyobb épületében (ui. a hadseregnek két színháza van) láttam azt az előadást, amely a legjobban megragadott. Alecsandrinak, a múlt századbeli román klasszikus költőnek Fantana Blandusiei (A blandusiumi forrás) című klasszicizáló s egyben sok új romantikus vonást mutató verses drámáját elevenítették föl. Ennek a drámának a főszereplője Horatius, a költő, de hősei azok a rabszolgák, akiknek a gonosz uzsorás ellenében az emberséges költő a pártfogójuk, s végül Horatius szabadítja fel a szerelmes rabszolgapárt, legyőzve magát, ki úgyszintén szerelemre gyulladt a szép rabszolgalány iránt. A rendező, Sahighian, román népi motívumok felhasználásával keltette életre az ókori római népi élet képeit, és kitűnő balettjelenetek beiktatásával emelte ki a mű eszmei mondanivalóját. Mint színházi produkció, nekem ez az előadás tetszett legjobban Bukarestben. — Hanem, mint drámai mű, egy mai fiatal román író modern tárgyú drámája ragadott el. Horia Lovinescu A lerombolt fellegvár című drámáját a Bukaresti Nemzeti Színház mutatta be. Lovinescu műve egy úri család szétzülléséről szól. 1942- től 1948-ig tart a cselekménye, megmutatván, hogy az érdemes keveseknek megvan az útjuk az új világba, de legtöbbjük kihull a történelemből. A központi alak, a dekadens eszmék közt élő, a halál kultuszával megfertőzött embertelen Mátéi végül is öngyilkossággal fejezi be életének lefelé mutató útját. A szerzőnek szemére vetették, hogy Mátéi nem a legtipikusabb alakja a haladással szembenálló, hatalmát vesztett burzsoáziának. Ez igaz is, Lovinescu nem az aktív szembenállókat mutatja be (azaz hogy ezeket csak a dráma peremén jelzi), ő az életképtelenekről beszél. De olyan drámai erővel és jellemző művészettel, hogy azt hiszem, a mai román irodalomból legelőször éppen A lerombolt fellegvárat kellene bemutatnunk. Két múzeum a sok közül Láttunk sok múzeumot, könyvtárt, egyéb közgyűjteményt. Az egykori királyi palotából is képek palotája lett; ott van ma a gazdag Szépművészeti Múzeum. Ez szállodánk tőszomszédja lévén, olykor fél órára is átugrottunk, hogy elnézzük a klaszszikus román festőnek, Teodor Amannak megragadó alkotásait, vagy a gyűjtemény világhíres Rembrandtjait és Grecuit. A legmeglepőbb találkozásom egy olyan képpel volt, amelyet másolatokból kisgyerekkorom óta ismerek, de nem tudtam, hogy itt van. Benczúr II. Rákóczi Ferenc elfogatása című történelmi festményéről Bukarestben tudtam meg, hogy a román királyok tulajdona volt, onnét szállt a román s nép tulajdonába. Jártunk azután könyvtárakban is, ahol különösen a Kultúrkapcsolatok Intézetének 160 000 kötetes modern világirodalmi könyvgyűjteménye lepett meg. Ez az intézmény csereviszonyban van világszerte a legkülönbözőbb kiadókkal és könyvtárakkal, valuta nélkül, csereberéléssel szerzi be a legújabban megjelenő könyveket, amelyeket kényelmes olvasóteremben bocsát bárki rendelkezésére. Napi átlagos 500 olvasó látogatja ezt a könyvtárat. A mi mai művészi igényeinknek a megfelelő új operett megteremtése körül folyó kísérletek között felettébb tanulságos ez az „Elcserélt menyasszony" című és a színlapon „nagyoperettének jelölt mű, amely egy nyári együttes jó betanulásában a Margitsziget egyik színpadán került bemutatásra. A kérdés lényege tudvalévőleg, miként oldható meg zeneileg s a darab prózai részében is, a klasszikus operett értékes hagyományait megőrizve, olyan új daljátékforma megteremtése, mely elveti a revü és jazzoprettek zenei és szövegi értelmetlenségét, de nagyobb igestyűségével is elég könnyű, melodikus, szórakoztató és mulatságos. Ez alkalommal azonban egészen különlegesen nehéz feladat hárult a magyar átdolgozókra. Dolidze, a grúz-szovjet komponista elsősorban operaszerző volt. Ha ennek a most bemutatott darabnak ének- és zeneszámait, koloratúr áriáját, ötletes quintettjét és kórusait hallgatjuk, önkéntelenül az a gyanúnk támad, hogy az eredeti mű sem operett volt, hanem vígopera, vagy legalábbis erősen vígoperai igényekkel lépett fel a tehetséges, jó forrásokon nevelődött operaszerző. Ezt a feltevést erősíti, ha a szöveg történésanyagát, egyszerű, naiv meseszövését figyeljük. Ez a mese a gazdag kalmárról, aki lányát a nagycímű herceghez akarja feleségül erőltetni, és végül kénytelen beletörődni, hogy a féltett lányt szerelmese, egy diák vegye el — szintén vígoperai eredetre vall. Ezt a szöveganyagot iparkodtak talán már a szovjet szövegírók, vagy esetleg a magyar színpadra alkalmazók még könnyebbé és ilyen nyári, szabadtéri előadás számára alkalmassá átformálni. Mivel pedig maga a változatos és népi motívumokkal gazdag zene eredeti jellegéből és igényességéből nem vetkőztethető ki — kár is volna érte —, a mű ilyen operettes felgazdagítására csak a szöveg ad lehetőséget. Ezzel a lehetőséggel bőven, sőt néha túl bőven élnek is. Persze, mennél ékesebb és könnyedebb lesz a szöveg, mennél tarkábbak és groteszkebbek Latabár Árpád és Rátonyi tréfacsinálói, Basilides kalmárja és Keleti felpofozott rendőrfőnöke, akik színészileg ugyanazt a segítséget nyújtják a játék vonalán, mint a szövegírók, annál inkább érezzük az énekszámok, főleg az együttesek és a zenekar komolyabb igényeit. Ámde nekem minden gyűjtemény közül különösképpen kettő ragadta meg a figyelmemet. Az egyik a „Folklór-múzeum“. A népzene-kincsnek ilyen méretű gyűjteményével eleddig sehol sem találkoztam. 60 000 hanglemez! És mellettük a népi hangszerek. Az érdeklődő megnéz egy-egy meglepő formájú fúvó vagy pengető eszközt, mondjuk a több méter hosszú havasi kürtöt, vagy a hátragörbített nyakú kobozt, azután felteszik a hanglemezt és hallhatja, hogy azon a szerszámon milyen hangokat, milyen összefüggő muzsikát varázsol elő, aki ért hozzá. Elsősorban persze a román nép és a Román Népköztársaság területén élő népek dallamkincse halmozódott fel a múzeumban, de bőségesen képviselik magukat a távoli tájak is. Mikor beléptem a múzeumba, úgy gondoltam, néhány percig fogok nézelődni, s egy-két kuriózum ismeretével gazdagabban távozom. Hanem amikor egymás után kerültek sorra az ismeretlen dallamok, majd azok is, amelyek közelebbről vagy távolabbról Bartók „Romén táncai“ révén már ismerősebbeknek tűntek, egyszerűen nem tudtam abbahagyni a zenehallgatást. A másik talán még ennél is érdekesebb: a „Falumúzeum“. — Külsőleg nem is hasonlít múzeumhoz, olyan, mint egy falu. Csakhogy ennek a falunak minden háza az ország más-más vidékéről való. Nincs az országban olyan típusú falusi ház, amelyből egy nő állna a Falumúzeum utcáin. De nem másolatban. Ezeket a házakat jórészt eredeti helyükről hozták el, szétszedték, és itt újra összeállították. Mindegyikben teljes, hiteles berendezés, és benn láthatod lakóik életnagyságú baba mását eredeti ruházatukban. Aki itt jár, szórakozva tanulja meg az ország földrajzát és néprajzát. E Ennek az ellentétnek megemlítését nem szabad úgy magyarázni, hogy a közönség a jó zeneélvezet és a könnyed kacagtatás között nem találja meg a maga örömét és a darabot nem fogadja szívesen, csak éppen azt kell leszögezni, hogy a keresett új operettnek nem ez a legigazibb útja. A zenei igényességnek s a szöveg mulattató tarkaságának összehangoltabban kell egymásra és a műfajra találniok. Nem kétséges azonban, hogy szívesen hallgatjuk Dolidze muzsikáját — amelynek mai összeállítása Várady László jó munkája —, bizonyságát látjuk benne, hogy idestova egy negyedszázad előtt és messze Grúziában is milyen komoly igényű és felkészült volt a szovjet zeneszerzők és nyilván a közönség kultúrája is. A szövegből természetesen nem tudjuk megállapítani, hogy mi a szovjet szövegírók és a magyar színpadra alkalmazók — Semsey és Csizmarek — munkája. Viszont bizonyos, hogy a szövegben sok a jó ötlet s a humor vonalán sok a kihasználható színészi lehetőség. Mindenképpen érdemnek számít, hogy az MSZT e szabadtéri produkcióhoz nem egy olcsó sikerű, szokványos nyári semmiséget választott, hanem ezt a művészibb kívánságú és mondanivalójú anyagot, s az előadásban megtett mindent, hogy a közönség érdeklődését művészi eszközökkel fogja meg. Fülöp Zoltán gazdag díszletei között Petress Zsuzsa, s az operaházi Kövecses — a szerelmespár —, s a koloratúr áriában Fáy Éva sikerrel lesznek úrrá a komoly zenei feladaton. A vidám női alakokra pedig olyan nagyszerű hármast állítottak a közönség elé, mint Mezey Mária, Fejes Teri és Somogyi Nusi. Néhány színes és eredeti népi tánc, jóízlésű és festői, bár néha nem egészen összehangolt jelmezek adnak hatásos keretet a játéknak. Szinetár rendezése friss tempót diktál, s legfeljebb a tömegek mozgatását, ki és bevonulását kellett volna szervesebbé és valószínűbbé tenni, jobban kihasználva a szabadtér látványossági feltételeit és lehetőségeit. A daljáték magyar verseit ,Lányi Viktor, legismertebb operafordítónk írta, s neki valóban sikerült jól alkalmazkodnia az operai igényekhez és az operettszükségletekhez. Bálint Lajos Elcserélt menyasszony — Operettbemutató a Majakovszkij-színpadon —