Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1956-01-07 / 1. szám - Szerkesztőség: A tipikus kérdéséhez az irodalomban és a művészetben • A „Kommunyiszt” 1955/18. számának szerkesztőségi cikke (1. oldal) - Nádass József: Marianne köszöntése! • vers (1. oldal)

/ '■'v: ' \ \ j \ * j s 7\ * J/ ARA: 1 FORINT Irodalmi Újság VII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM. A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1955. JANUÁR 7. - A Szovjetunió Kommunista Pártjának történelmi jelentőségű, a kommunizmus építésében kivívott új sikerekre, népünk életének anyagi és kulturális színvonalbeli további emelkedésére irányuló határozatai komoly feladatokat állítanak a szovjet művészet és irodalom elé. A szovjet irodalom és művészet, noha jelentős eredményeket ért el, még mindig elmarad az élettől és nem elégíti ki a nép egyre növekvő szellemi igényeit. Az irodalom és művészet legfőbb fogyatékossága abban rejlik, hogy a háború utáni időszakban kevés olyan monumentális mű született, amely általánosító jelentőségével visszatükrözné a szovjet valóság hősi jellegét. Az olvasó jogosan hivatkozik arra, hogy számos műben nem találja meg kortársainak, a kommunizmus építőinek tipikus, telivér, mélyreható ábrázolását. Az újnak a régivel vívott élet-halálharcával telített hősi korszakunkat az író nem kelti életre a benne meglevő ellentmondások teljes bonyolultságában, nem tárja fel a réginek káros voltát, nem mutatja az újnak, a haladónak összehasonlíthatatlanul hatalmasabb, győzelmes nagyságát és szépségét. Még mindig megjelennek olyan szürke, művészi szempontból gyenge alkotások, amelyek arra vallanak, hogy szerzőik az események nyomában kullognak s nem emelkednek a lelkesítő, eleven művészi általánosításig. Néhány író, csak felületesen ismerve az életet, nem tud mélyen behatolni annak törvényszerűségeibe, szépíti a valóságot, bagatellizálja nehézségeinket, nem mutatja meg valósághíven a hibákat, nem harcol igazán az emberek tudatában még meglevő kapitalista csökevények ellen. Még mindig kevés teljesértékű szatirikus mű jön létre, ami pedig igen fontos harci eszköz mindaz ellen, ami életünkben elavult, torz, ami zavarja a kommunizmus építését. A szovjet irodalom és művészet fejlődése szorosan összefügg a szocialista realizmus esztétikájának fejlődésével. A szovjet művészet sikerei természetszerűen esztétikai elméletét is gazdagítják és az esztétikai kérdések feldolgozását illető hibák feltétlenül megmutatkoznak a művészet gyakorlatában. Ámde, az irodalom és művészet fejlődésére nézve igen fontos elméleti problémák tanulmányozása mindezideig nem érvényesült kellő mértékben és olyan mélyrehatóan, amennyire szükséges volna. Számos lényeges elméleti problémát nem rendszeresen, hanem felületesen dolgoznak fel; a filozófusok, irodalomtudósok és művészettörténészek erőfeszítései nincsenek összeegyeztetve. Emiatt nem ritkán zavar keletkezik az időszerű elméleti kérdések megoldása körül. Az esztétika területén mutatkozó hibák példájaként említhetjük a tipikus kérdésének feldolgozását. /4 tipikus problémája a marxista -leninista esztétikának egyik központi kérdése. Szoros kapcsolatban áll a művészi alkotás többi kérdésével és helyes megoldásának óriási a jelentősége elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt a szocialista-realista művészet sikeres fejlődésében. Rendkívül fontos és elengedhetetlen az irodalomban és a művészetben a tipikus problémáinak mély megértése az irodalom és művészet eszmei színvonaláért vívott harc során, abban a harcban, amelyet az élettől elmaradott szürke, kevéssé művészi alkotások, vagy pedig a mi valóságunkat eltorzító művek megjelenése ellen folytatunk. A realista művészetben a tipizálás a művésziesség legfontosabb feltétele, mert éppen a tipizálás révén valósul meg a művészi, vagyis a valóban képszerű ábrázolás. Szorosan összefügg a realista művészetben a tipizálással az élet visszatükrözése. Ezt a tételt általánosítja Engels közismert klasszikus formulája- „... A realizmus a részletek igazsága mellett feltételezi a tipikus jellemek és tipikus körülmények valósághű ábrázolását.“ A műben megteremtett tipikus alakok rendszere, tipikus körülmények között cselekvő tipikus jellemek összeütközése révén tárja fel a művész a valóság törvényszerű fejlődését egész konkrétságában és sokrétűségében. A reakciós esztétika több különböző tipizálási elméletet hirdetett, például a nyíltan idealisztikus, vagy a materializmussal álcázott teóriákat is. Ezek az elméletek több művészi irányzatban mutatkoztak meg, kezdve a reakciós romantizmustól egészen a naturalizmusig és a dekadencia jelenségeiig. A marxista-leninista esztétika a burzsoá művészetelméletekkel vívott kibékíthetetlen harc során alakult ki. Ebben a küzdelemben az elmúlt korok legjobb haladó esztétikai hagyományaira támaszkodott, és általánosította az egész világ realista művészetének tapasztalatát. A dialektikus materializmus álláspontjáról tudományos értelmezést tudott adni a tipikus problémájának, ami a realista életábrázolás alapfeltétele. A szocialista realizmus művészete számára, amely objektíven, de forradalmi fejlődésében eleveníti meg az élet igazságát, a tipizálás problémáinak mély, tudományos megoldása különösen nagy jelentőségű. Nem a tények és életjelenségek empirikus leírása, hanem a leglényegesebb, a fejlődés irányát minden ellentmondásával együtt kifejező ábrázolás az, ami képessé teszi a művészt a valóságos életigazság megmutatására. A tipizálás mélységétől függ az irodalomnak és a művészetnek nemcsak ismeretadó, hanem nevelő és társadalmilag aktív szerepe, az a képessége, hogy felkelti a szeretet, a gyűlölet, a megvetés forró érzelmeit és legkülönb hősei példájának követésére buzdít. Az élet lényeges oldalainak nem sematikus, hanem élő, konkrétan érzékletes újjáélesztése, esztétikai szempontból megragadó képekben, amelyek éppen ezért nemcsak az értelemre, hanem az emberi emóciókra is hatnak — ebben rejlik az életjelenségek tipizációjának folyamata a művészetben. A tipizálás a művészet sajátos eszköze arra, hogy az életjelenségeket individualizálóan, konkrétan érzékletes esztétikai formában általánosítsa. 141 indez arra vall, hogy a tipikus problémája rendkívül bonyolult probléma a művészi alkotásban. Nem is oldható meg a reális élettől, az irodalom és művészet konkrét fejlődésétől elszakadva. Sajnos, meg kell állapítani, hogy az utóbbi években az irodalom és művészet művelői között bizonyos skolasztikus, téves nézetek terjedtek el a művészi alkotásban a tipikusról. Széles nyilvánosságot kaptak olyan formulák, amelyek szerint a tipikus az adott társadalmi-történelmi jelenségek lényege és a realisztikus művészetben a pártosság érvényesülésének alapja; felmerült az a nézet, hogy a tipikus problémájat mindig politikai probléma és csupán a művészi ábrázolás tudatos túlméretezése tárja fel és hangsúlyozza ki teljes egészében annak tipikus voltát. Ezek a skolasztikus tételek marxista mezben jelennek meg és téves módon összefüggésbe kerülnek pártunknak az irodalom és művészet kérdéseire vonatkozó álláspontjával. Régóta ismeretes, hogy minden olyan kísérlet, amely az élő gyakorlat, a konkréten történelmi helyzet számbavétele nélkül akar tudományos meghatározást adni, feltétlenül skolaszticizmushoz, dogmatizmushoz vezet. Ez történt a tipikus problémájának értelmezésénél, amikor, elhanyagolva a konkrét művészi anyag sokrétűségét, megpróbáltak ilyen előre megadott sémákkal dolgozni. Ez ellentmond a marxizmus-leninizmus szellemének, pártunk utasításainak, ami arra ösztökél, hogy minden jelenséget, köztük az irodalom és művészet jelenségeit is azok konkréten történelmi fejlődésében vizsgáljunk meg. A tipikusnak fentemlített skolasztikus formulái bizonyos fokig elterjedtek és káros hatást gyakorolnak a szovjet irodalom és művészet fejlődésére, az esztétikai problémák feldolgozására.★ ismeretes, hogy tipikus alak megalkotásakor a művész kiválasztja és általánosítja a valóság leglényegesebb vonásait. Ezzel függ össze elsősorban a tipikus alak eszmeisége, amely az értékelés legfőbb kritériuma. Így születtek meg az irodalom és a művészet legkiemelkedőbb figurái, azokat is beleértve, amelyeknek történelmi személyek, mint Csapajev, Pavel Korcsagin, Mereszjev és mások szolgáltak reális mintaképül. A szovjet irodalom legjobb alkotásai világosan megmutatják életünk tipikus vonásait, mindenekelőtt az életünk forradalmi átalakulásáért küzdő, kommunizmust építő új szovjet ember vonásait. Éppen az ilyen hősöket szerették meg olvasóink. Gorkij, Majakovszkij, Sololhov, Fagyejev, Osztrovszkij, Tolsztoj, Leonov, Fagyin, Kornyejcsuk, Lacisz, Vurgun, Kolasz, Tvardovszkij, a lírikusok közül Szurkov, Iszakovszkij, Turszun-zade és még sok más prózaíró, drámaíró és költő művének a hőse harcunk élő résztvevőjévé vált. Milliók tanulnak tőlük állhatatosságot a kommunizmusért folytatott harcban, hűséget a haza iránt, rettenthetetlenséget és optimizmust . mindent, ami széppé és erőssé teszi a szovjet embert. A népünk szívéhez nőtt realista művészi alakok megalkotása egyáltalán nem hasonlít a valóság mechanikus, naturalista másolásához. Ezek az alakok művészi módon általánosítják a szovjet ember jellemének és szellemi arculatának legkülönb tipikus vonásait. Ismeretes, hogy minél tipikusabb az alak, annál szélesebb az általánosító jelentősége. A legjobb szovjet alkotások valamennyi hősének egyéniségében és sorsában élesen megmutatkozik a mi valóságunk tipikus jelenségeinek a jellege. S fordítva, sok alkotás nehézkessége, szürkesége azzal magyarázható, hogy szerzőik nem tudtak tovább jutni a jelenségek felületes leírásán, nem tudtak mély művészi általánosítást adni. Gorkij utal arra, hogy „a művésznek értenie kell az általánosítás — a valóság ismétlődő jelenségei tipizálásához“. Ez a gondolat többször is megismétlődik nála. Ámde a tipikusról, mint a valóságot leginkább jellemző vonások művészi általánosításáról szóló tétel napjainkban egyoldalú és skolasztikus értelmezést nyert. Ez kifejezésre jutott a tipikus olyan meghatározásában, mely szerint az csupán az adott társadalmi erő lényegének, az adott társadalmi-történelmi jelenség lényegének felel meg. Ez a meghatározás egyoldalú és nem kielégítő; el van szakítva a művészi alkotás élő gyakorlatától, nem veszi figyelembe a világ művészi megismerésének és tükrözésének sajátságait. Ebben a meghatározásban a kérdésnek csak egy oldala van kiemelve és nem esik szó arról, ami megkülönbözteti a művészetet az ideológia egyéb formáitól. Nem elégséges rámutatni arra, ami közös az ideológia különböző formáiban. Szükséges azt is megállapítani, mi különbözteti meg ezeket a formákat egymástól. Hiszen a történész, a közgazdász, a filozófus szintén azért tanulmányozza a társadalmi életet, hogy feltárja az adott társadalmi erő, az adott társadalmi jelenség lényegét, ez azonban nem teszi őket művészekké. A művészet a valóság tükrözésének sajátos formája. Az élet művészi megismerése külön törvények szerint történik, amelyek sokban különböznek a tudományos megismerés törvényeitől. A tipizálás, amely a művészet egyik alapvető törvénye, a művészi alkotás sajátosságának rendkívül fontos tényezője. A tudománytól eltérően a művészet képekben tükrözi a valóság törvényszerűségeit, vagyis konkrét, érzékelhető formában, úgy, hogy az általánost az egyediben testesíti meg. A művészetnek erre a sajátságára Belinszkij már több ,mint száz évvel ezelőtt rámutatott. A realista művészetben az élet minden ténye és jelensége életszerűen jelentkezik, nem pedig a társadalmi lényeg meztelen absztrakciójának a formájában. A tipikusnak ez az értelmezése, amely csak az adott társadalmi erő lényegének a megtestesülését látja benne, az élet individuális sokszínűségének az elvesztéséhez vezet a művészetben, nem művészi képek, hanem sémák alkotásához. Ez a skolasztikus meghatározás a művészi feltárás helyett általános tételek illusztrálására ösztönzi a művészt. A társadalmi viszonyokat az íróművész típusokon keresztül mutatja meg, megrajzolja a lakosságnak különböző rétegeit, osztályait képviselő alakokat tipikus körülményeik között, feltárja alakjainak kapcsolatait, összeütközéseit, küzdelmeit. A fő dolog, ami felé a művész törekszik: olyan élesen megkörvonalazott egyéni jellemet alkotni, amelyben testet öltenek az emberek egy meghatározott fajtájának általános vonásai. A valódi művész számára, jegyzi meg Engels, „minden ember típus, de egyszersmind meghatározott személyiség, »egyvalaki«, ahogyan az öreg Hegel mondaná...“ Ezért a tipizálás elválaszthatatlanul összefügg az egyéni jellemek megalkotásának a képességével. Az alakok sorsán, magatartásán, tettein keresztül kell megmutatnia az írónak hősei bonyolult és sokoldalú emberi kapcsolatait, viszonyait. Ír ha a kritikus elfeledkezik az élet művészi tükrözésének erről az oldaláról, s egyoldalúan csak az adott társadalmi erő lényegének a kifejezését látja benne, akkor ő sem tudja mélyen elemezni a művészi alkotást, mert ezzel a hozzáállással megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy meghatározhassa a művész által megalkotott figurák minőségét, sajátságait, csak a művész szándékait értékeli s nem azt, amit valójában alkotott s ezzel együtt le is mond a magasrendű esztétikai igényekről. Elsekélyesednek az értékelés kritériumai, olyan körülmények jönnek létre, melyek összecsapott, kontár munkák megszületését ösztönzik, amelyekben a társadalmi eszmék nem egyéni, vagyis valóban művészi formában öltenek testet. Az individualizálás jelentőségét a forradalmi demokraták, a nagy írók és a marxizmus—leninizmus klaszszikusai mindig hangsúlyozták. Lenin Inessza Armand-hoz intézett levelében rendkívül fontos megjegyzést tesz: a művészi alkotásban „ ... a dolog lényege nem más, mint az individuális környezet, az adott típusok lelkivilágának és jellemének az elemzése”. A művészi alak mély egyénítésének igénye — a szocialista realizmus esztétikájának egyik alapvető követelménye. Ennek a mellőzése nem vezethet máshoz, mint sematizmushoz és az alakok elhalványodásához. A tipizálás ezen sajátságának a figyelembevétele nélkül lehetetlen a művészi alkotások komoly elemzése. a* Elégséges, ha az irodalom és a művészet élő gyakorlatához fordulunk, hogy meggyőződjünk arról: a tipikus alakok sokszínűségét sehogyan sem lehet erre vagy arra a társadalmi lényegre korlátozni anélkül, hogy erőszakot ne követnénk el ezeken az alakokon, meg ne csonkítanánk őket. S valóban, Onyegin és Pecsorin társadalmi osztálylényege egy és ugyanaz. Úgy szemléljük azonban őket, mint két külön embert, kiknek saját szenvedélyeik, saját sorsuk stb. van. S vajon csak a társadalmi lényeg határozza-e meg a puskini Tatjána vagy a solohovi Akszinya alakját? Hová tegyük az irodalom és a művészet sok tipikus alakjának azokat az általános emberi vonásait, amelyek minden időkben izgatni fogják a különböző társadalmi körökhöz tartozó embereket? Ezekre a kérdésekre nem lehet megfelelni, ha a művészi ábrázolásnak abból a skolasztikus értelmezéséből indulunk ki, hogy az nem lehet több, mint az adott társadalmi erő kifejezése. Végül: ennek a meghatározásnak az alapján nem lehet a mai irodalmat mélyen és minden oldalról értékelni. Ha a kritikus csak a jelenség társadalmi lényegét nézi s nem veszi figyelembe a művészi általánosítás sajátosságát, elkerülhetetlenül általános elmélkedésbe esik, ahelyett, hogy tényleges kritikai elemzést adna. Ezzel a komoly hibával találkozunk sok kritikus cikkében, amikor a szovjet írók műveiről írnak. Megnevezik például Voropajev alakját (Pavlenko „Boldogság”), Vaszilij és Avdotya Bortnyikovot (Nyikolajeva „Aratás“), Martinovot, (Ovecskin „Falusi hétköznapok“) és másokat és csupán mint élvonalbeli szovjet emberekről beszélnek róluk. Az alakok általános, társadalmi lényegének a szempontjából ez helyes. De szabad-e csupán erre korlátozódni? Hiszen Vaszilij és Avdotya Bortnyikov különböző, sőt nagyon is különböző emberek. Voropajev jelleme szintén egészen más. Az ilyen általános elemzésnél a szovjet emberek irodalmi alakjainak éppen az élő vonásai vesznek el. Az általánosnak az egyéniben, a különösben való újjáalkotása nélkül nem lehet egy alakot konkrétan érzékeltetni; elveszti minden sajátosságát, sémává válik, ha a tipikus valami absztrakcióban mutatkozik. Sajnos, íróink és művészeink igen sok alakja sínyli ezt. Nem egy olyan regény és elbeszélés jelenik meg nálunk, amelyekben úgy-ahogy szemléltetett, ilyen vagy amolyan termelési folyamat mögött, mint holmi okoskodó próbabábukat kényszeríti a szerző hőseit tevékenykedni, eleven, egyéni sajátosságokkal bíró emberek helyett. Megjegyzendő, hogy legkülönb íróművészeink megtalálják az igazi kulcsot a tipikus alak megteremtéséhez. Gondoljunk csak Mihail Solohovnak művészi tekintetben oly remekül megrajzolt alakjaira, Vaszilij Tyorkinnak a szovjet katonát oly egyénien ábrázolt és egyben oly tipikus figurájára, az Ifjú Gárdában a szovjet fiatalság pompásan kidomborított szereplőire és még sok más hasonlóra. Ezek a példák szemléletesen megdöntik a tipikusról csupán mint társadalmi lényegről alkotott iskolás elgondolásokat, amelyek torzítva értelmezik a realista művészetben a művészi általánosítás jellegét. (Folytatás és vége a következő számban) A tipikus kérdéséhez az irodalomban és a művészetben — A „Kommunyiszt" 1955118. számának szerkesztőségi cikke — !ádass József Marianne köszöntése! Ha volna vin-ronge poharamban, Reád köszönteném most Párizs. Bor helyett, íme, e szerény vers, Marianne, nyakadra kaláris. A gall kakas mégsem puhult meg Hiába főzték atommáglyán A recept rossz, a szakács kontár Gyomrát ronta a lakomáján! Washington gyászol. Mily csalódás: Nyakas a Marseillaise-nek népe A tőzsde zúg, az árfolyam zuhan S kísért „a szörny, a rém’“, a béke! A mi kedvünk Marianne, tavaszi! Nem osztalékot, felhőt oszt a nap! Köszöntünk Szajna, kiszöntünk Loire. A néped mégis francia marad! Száll újra a „Caira” és ..Allons“! A bátor, gyújtó, hősi dallamok! A kommünárdok népe szól felénk, A kommünárdok népe szavazott!