Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-07 / 1. szám - Szüdi György: Nyitott tenyér • vers (2. oldal) - Lányi Andor: Darvas József „Szakadék” c. drámája a Szentgotthárdi Színjátszó Együttes előadásában • színház • Darvas József: Szakadék. Rendező: Gál Ferusz József, Szentgotthárdi Színjátszó Együttes (2. oldal) - Bródy Lili: „Ezt a hangot képzeltem el” • rádió | A rádió mellett… (2. oldal) - Erdei Sándor: Az élet pillanatai a kiállításon • kiállítás • VI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás: Szőnyi István, Fónyi Géza, Bencze László (2. oldal)
2 Szüdi György Nyitott tenyér Rohanva élünk! Ki tudhatja hány esztendő a pillanat? S e történelmi fordulóban hittel vallom az igazat! Hazug beszédre nem taníthat az ágyúcső sem engemet, mielőtt álszent báb lehetnék magam ásom meg vermemet. Miért hazudjak? Osztályomnak nem vagyok hűtlen jegyese: húsom a húsuk, oszthatatlan eleven testünk melege. Nyitott tenyér a mi jövendőnk belőle olvas, aki lát, ha vak ember is tapinthatja jelenünk szilárd vonalát. Miért hazudjak? Nem tanultam könnyedén élni sohasem: anyám házában szalmazsákon a világ gondja hált velem. Apám kenyerén megéreztem hány könnyet ér a tört tenyér, s a földkerekség éhe-szomja egy mély tányérba belefér. Verejték kell a boldogsághoz! Remény nélkül a nyár rideg! A szebb jövendő csukott kamra annak, ki érte kesereg! Fűtött szobából nem nézhetjük mint háborog a láthatár: jövendőnk, mint a paraszt barma, ha nem nógatjuk, meg-megáll. Egy tál ételhez apró morzsa vagyok a jelen asztalán, de néha többet ér a morzsa a mindenségnél is talán. Miért hazudjak? Az igaz élet asztalán vagyok lágy kenyér: tenyéren vinném szívem annak, aki a földön enni kér!... Darvas József „Szakadék“ c. drámája a Szentgotthárdi Színjátszó Együttes előadásában AMIKOR MEGHALLOTTAM, hogy ez a Pesten eddig teljesen ismeretlen vidéki színjátszó együttes Darvas József Szakadék című drámájával kíván bemutatkozni az Egressy Gábor munkásszínpadon — mi tagadás, első érzésem az aggodalom volt: nem vállalkoztak-e a szentgotthárdiak erejüket meghaladó feladatra. Annak idején, még diákkoromban, ott voltam a dráma Madách színházi ősbemutatóján. A darabnak hatalmas sikere volt: az előadás közönségét magával ragadta az a szeretet és féltés, az a tudatos és szenvedélyes közösségvállalás, mellyel az író a szegény falusi nép mellé állt. Sikerül-e a szentgotthárdi együttesnek tolmácsolni a mű mondanivalóját, éreztetni azt a végtelen távolságot, mely a nagygazdák és a szegénység között feszült — és sikerül-e ábrázolni a tanító — és a tanító mögött álló paraszti értelmiség — küzdelmének drámáját, erényeit és korlátait? Sikerült! Az előadás minden várakozásunkat felülmúlta. A siker nagy része egy tehetséges fiatalembernek — Gál Ferusz Józsefnek — köszönhető, ő játszotta a főhőst — és egyben rendezte is az előadást. Tehetséges színész és tehetséges rendező! Az ő erénye az, hogy a szereplőkből sikerült együttest kovácsolnia, amellett, hogy feltűnően sok az előadásban az olyan alakítás, melyet hivatásos színészek mértékével mérve is a legmelegebb elismerés illet meg — a gyengébb közreműködők szerepfelfogása is jó. Egyetlen „elhibázott“, tévútra vitt alakítást sem látunk: ki kisebb — ki nagyobb tehetséggel játssza el szerepét — de a szándék, a célkitűzés mindenkinél helyes! És ez nagyon fontos. Jól kidolgozta a rendező a darabnak azokat a pontjait, ahol a különböző világnézet hajtotta szereplők összeütköznek. Külön meg kell emlékezni arról a ritmusérzékről, mellyel a tömegjeleneteket színpadra állította. Az egész előadásból árad az életszerűség, a valóságból vett megfigyelések, az élet kis igazságai hitelesítik azt, ami a színpadon történik. MINT SZÍNÉSZ IS nagyon jelentős képességekről tett tanúbizonyságot Gál Ferusz József. Jól beszél, jól mozog, érzi a szerep ütemét és tud feszültséget teremteni. Alakításában nyoma sincs az illusztrálásnak. Beleéli magát a tanító szerepébe és szívvel teli játéka gyakran szárnyat ad a nála jelentős mértékben gyengébb szereplőtársaknak, például a Klárit játszó Kustos Irénnek is. Tanítója: rokonszenves, tiszta, szerény ember. Nehezen viseli el leendő apósa magatartását — de amíg lehet, vele is nyugodtan beszél. Az alakítás legjobb része a második felvonás, a gazdaasszonnyal és Kovácsnéval való jelenete — majd felvonásvégi vergődése: bármelyik pesti színpadon megállná a helyét. Voltak az alakításban hibák is — például a szerep néhány fontos pontja elveszett, hol elhadarta, hol elszürkítette kissé Gál Ferusz József — de ezek nem változtatnak azon a tényen, hogy rendkívül tehetséges ember mutatkozott be a Szakadékban! Mind színészi, mind rendezői képességeire érdemes felfigyelni! AZ ELŐADÁS másik legsikeresebb szereplője Gécsek Istvánná, aki a gazdaasszonyt játszotta. A siker oka csak másodsorban a jó „színészi alakítás“: elsősorban a szereposztás volt telitalálat. Egyszerű falusi asszonyt látunk a színpadon, aki éli a maga életét: örül, sír, pletykál, szégyenkezik. Gyakran észrevesszük rajta: nem is tudja, mennyire kitűnő. Legtöbbször akaratlanul nevettet meg és érzékenyít el. Egy darab igazi, hamisítatlan élet! Jól sikerült színészi munka Csonka László végrehajtója is. Bak Sándort Fébert Vince játssza rátartian és szangvinikusan, Kovács Ferencet pedig Vermessi György szinte eszköztelen egyszerűséggel! Velük együtt kell megemlítenünk Kocsics Sándor mosolygó, barátságos orvosát. .Elhisszük neki minden csalódását — és a csalódások kérgén át fel-feltörő meleg érzéseit is. A kisebb szereplők közül hiteles volt Borossné Braun Vilma és Kustos Lajosné parasztasszonya. Mindketten szépen beszélnek és természetesen játszanak. László Ferenc Mikus szerepében az első felvonásban tetszett: nehéz mozgása, letörtsége, jogos felháborodása igaz és meggyőző. A harmadik felvonásban kissé túljátssza szerepét. Külön örömünk tellett gyerekszereplőkben, akik — az Erzsikét játszó Demján Évivel az élükön — a rendező jó szemét és alaposságát dicsérik. A Szentgotthárdi Központi Színjátszó Együttes bemutatkozása komoly sikert hozott. Méltán: a szereplők és a rendező tehetséges és lelkiismeretes munkát végeztek. A nem hivatásos együttesek ilyen magas színvonalú — helyesen értelmezett és művészileg igényes — előadásai kultúrforradalmunk legszebb gyümölcsei közé tartoznak. Lányi Andor tádia mellett... //• Ezt a hangot képzeltem el" Újévi ajándéknak Medgyaszay Vilma műsorösszeállítását kaptuk. „A műsort összeállította ...” ötletből, úgy látszik, valami olyasmi fejlődik ki, amit az ízlés jutalomjátékának nevezhetünk. Művészeink mindenesetre ízlésből vizsgáznak ebben a műsorban: a „kedvencek” kedvenceiket vonultatják fel, azokat, akik hatottak rájuk, akiktől tanultak, akiket szeretnek, akikben egy kissé mintaképeiket is látják. Az ilyen emléksort követni — egyegy művész maga választotta szellemi rokonságát — mindig érdekes, mindig tanulságos. Különösen az olyan gazdag és sokszínű tehetségnél, mint Medgyaszay, akinek családjában a „magyar Garrick”, Megyeri Károly kezdte meg a sort a színészi erő gazdagságában és sokszínűségében, erejében és árnyalataiban, sikerben és népszerűségben. Medgyaszay Vilma sikerének , népszerűségének mélyén már több van, mint tetszés, több van, mint a látásakor-hallásakor érzett öröm, tisztelet van benne, becsülés, a közönség vonzalmát még egy régies fogalom is fűszerezi: a hódolat. Hol mélyült el művészete odáig, hogy ez a légkör támadt körülötte? Európai körútjain? Sikereinek töretlen sorozatából támadó biztonságiban? Nem: sikereinek emelkedő sorozata, nemzetközi sikere már következménye volt annak, ami művészetét elmélyítette és megnemesítette, ami súlyt és tartalmat adott a kezdetben még csak a kora jelenében lélegző színésznőnek: a népi művészethez, a hagyományokhoz, a múlthoz való fordulásának. A század elejének Iluskája Bartókon és Kodályon át nevelődött, a nép tiszta dalain át nevelődött Medgyaszay Vilmává. A tágabb szellemi család, ahogy most Medgyaszay egy rövid óra alatt bemutatta — Goethe és Schubert, Heine és Schumann, Chopin és Muszorgszkij, Bartók és Smetana. A szellemi táj: a Rajna-vidék, ahol Heine gránátosai mennek hazafelé, a Moldva völgye („amikor Prágában jártam, végigkísért a városon a Moldva dallama”), Nantes harangtornyai a Loire mentén, behavazott orosz síkság, nyári, alföldi, magyar táj, a tiszapart. A tolmácsok között Saljapin és Anday Piroska, Marcel Jouvet, s a világhírű mintakép: Yvette Guilbert, aki a „Cloche de Nantes”-ot énekelte. A szellemi család bemutatását apró, személyes emlékek tarkítják. Medgyaszay elmeséli, hogy jött oda hozzá Ady egyszer: „Várjon csak, Medgyaszay, írok én magának valamit.” S megírta a „Zozo levelét”, — mit mondott Bartók egy zongorája mellett elénekelt Ady—Bartók sorra: „Ezt a hangot képzeltem el.” De, miért talál nehezen új verset Medgyaszay? Miért nem visznek neki többet, miért nem vési be új életünk emlékei közé mai költőink verseit? S miért kellett a hibátlanul szép, s önmagában oly gazdag műsort intervjú-szerűvé tenni, ami inkább erőltetetté, mint „közvetlenné” tette a közvetítést? El is mosódik, színtelenné és fölöslegessé válik a kérdés s az udvarias ál-közvetlen reflexió — a hallgató megelégszik a tömény művészettel, a választóval és a választottakkal. Bródy Lili Irodalmi Újság 1956. január 1. Az élet pillanatai a kiállításon Nem a maitesz összefoglaló és osztályozó igényével, csak a néző kíváncsiságával és örömével jegyeztem fel egyet most a VI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás néhány festményéről. Kritika helyett álljanak itt ezek a jegyzetek. Most, három héttel a kiállítás megnyitása után sem gondolom, hogy felesleges a közvetlen élményekről beszélni, s hogy ilyenkor már csupán az általános mérleg készítésének, az „összsúly” kiszámításának volna ideje. Gazdagabb ez a kiállítás annál, semhogy rögtön zsugori összegezésre késztessen. . Új művészetünk sarjadásának és növekedésének folyamata most kezd általánosan termőre fordulni. Ennek jele az is, hogy a mai életre szélesebben, s ami még fontosabb, mélyebbről visszhangzik ez a tárlat, mint a régebbiek. A növekvő számú érett alkotás mellett sok, különösen a fiatal művészeknél örvendetesen sok az egészséges kísérlet, kezdeményezés. S a néző válogat ebben a gazdagságban. Szokása szerint most is azt a néhány művet keresi meg a kiállítás nyolc és félszáz műtárgya között, amely egyéni ízlésének leginkább megfelel, amely legtöbbet mond neki, s — ha emlékszik — később is ezekre emlékszik szívesen. Most, éppen az általános gazdagodás miatt, több lehetősége van az ilyen szubjektív válogatásnak, mint a korábbi nemzeti tárlatokon. Kísérelje meg hát a kritikus is a néző őszinteségét, hátha így még szolgálatot is tehet a nézőnek. Szolgálatot anélkül, hogy megszédülne a szubjektivitás pogány oltárának füstjétől, vagy másokat szédítene vele. ■k Szőnyi István képei szeljj feje ellenállhatatlan erővel, mindig arra kényszerítik a nézőt, hogy az emberről gondolkodjék. S ez a gondolkodás rendkívüli módon feszült és érzékeny, mert a képek mindegyike újat mond, felfedez valamit az emberi világból, olyat, amiről e képek nélkül alig tudnánk gondolkodni. Folyamodhatnánk itt a festőmesterség műszavaihoz, beszélhetnénk nagyszerű színkultúráról, a látás és a képszerkesztés biztonságáról és gazdagságáról — de mindezzel csak halogatnánk a választ arra a kérdésre, hogy mit fedeznek hát fel számunkra a világból Szőnyi képei. Ez a nagy festő-költő annyi titkot tud az életről, hogy minden mozdulat, minden tárgy, a szín és a fény minden foltja, amit észrevesz, megtelik emberi jelentéssel. Soha sem tudnánk ennyit arról, hogy a világ — az emberi és a természeti világ — ilyen meghitt, otthonias és nekünk való, ha Szőnyi képei el nem mondanák ezt nekünk. Különös és felfokozott a meghittségnek ez az érzése, hiszen lépten-nyomon a meglepetés, a titkok kipattanásán érzett ámulat elemei bukkannak föl benne. Hamarjában úgy mondanám: az a merész biztonságérzés ennek a meghittségnek, vagy otthoniasságnak a legfőbb tartalma, hogy a világnak, amelyben élünk, mindig megvan és mindig meglesz az emberi értelme, s ezt az értelmet úgy építjük szüntelenül, hogy mindig többet ismerünk meg belőle. „Reggel” a címe Szőnyi egyik képének. A szoba sarkában bontott ágy, mellette kis szekrény és egy szék, rávetett ruhadarabokkal, s a kép előterében, háttal felénk áll a felébredt ember, a meztelen, öltözködni készülő asszony. Mindaz, amit a képről elmondani lehet, csupa ismerős, köznapi dolog. De mindaz, amit a képen látni lehet — a színek végtelen érzékenységével megrendülő költemény arról, hogy az ember minden ébredés után a megszokottságot és a csodálatos új dolgokra vágyakozást egyaránt kifejező nyújtózkodással veti magát ismét az élet folyamába. A fénnyel találkozik először, s a kép ennek villanásaiban, színeket mozgató bujkálásában, testet, tárgyakat vibráltató zsongásában mondja el a találkozás napról-napra megújuló eseményét. S az ember visszafelel a fénynek, a leghalkabb rezdülésre is rezzenéssel válaszol — ettől lesz ez a szoba színültig teli az emberrel, úgy, hogy a néző szinte a tárgyakból is, mint az élő test pórusaiból, az emberélet lehelletét érzi. Más két kép — a „Verandán” és a „Falusiak” — is az ember létezésének öröméről beszél, de menjünk e nem hétköznapi élmények közt is a legtöbbet mondó képhez: a „Szerelmesek”-hez. Bizonyára megírják majd erről a képről, hogy Szőnyi legnagyobb értékű alkotásai közé tartozik, s azt is kifejtik, miért. Mi most a képet lássuk. Léckerítés mellett, nagy ferdetörzsű diófa árnyékában áll egymással szemben a két szerelmes. Közöttük az alacsony kerítés, de fölötte a férfi átnyúlt a leány karjáért és magához vonta, másik karjával pedig a lécre dőlt, így néznek egymás szemébe. Körülöttük megállt a világ, pendülésig feszül a tér. Még Szőnyiképen sem láttam így a teret. A napfény elönti a kép elülső részét. Ahogy a diófa hozzánk legközelebb eső lombját, a törzse alját és az egymásba merült emberpár egyik oldalát súrolja, abból érezzük, hogy mi, nézők zuhogó napfényben állva lehetünk tanúi a két emberélet nagy pillanatának. A napfény síkja mögött az enyhe játékú árnyék- és fényfoltok sávja következik — benne a szerelmesek —, majd emögött a kert végtelen sötétbe vesző mélysége. A virtuóz festő rendezte így ezt a látványt? Ami azt illeti, persze, nem hiszem, hogy van élő festő, akinek mesterség dolgában is ne volna mit tanulnia ettől a képtől. De szó sincs róla, hogy itt csupán valami festői bravúr történt légyen. A nagy lírikus hangolta úgy ennek a képnek minden elemét, hogy számtalan változatban valamennyi egyet mond: két egyszerű ember szerelmének azt a pillanatát, amikor a létezés feltárulni készülő titkai csendet parancsolnak. Csendet a fáknak, az egész világnak. S ebben a csendben mindent hallani, látni.. . még a diófalevél zöld színének kemény, magas hangját is. De vajon miféle emberi értelem ez, amiről Szőnyi lírája szól? Nem csupán általánosan, elvontan emberi-e? Időtől, tértől függetlenül? Hogy a válasz rövidebb legyen, feleljünk másik kérdéssel erre a kérdésre: Tudna-e az élet emberi értelméről újat és igazat mondani az, aki korától, népétől függetlenül élne, s szemlélné a világot? Márpedig Szőnyi sok újat és mindig igazat mond.zőnyi Géza öt képe tiszta örömet szerez a kiállítás látogatójának, aki a festmények között a művész őszinte vallomását keresi a mai életről. Az örömnek két forrása is van. Egyik természetesen a képek szépsége és igazsága, de mielőtt erről beszélnénk, szólni kell valamit Főnyi útjáról, amelyet az évről évre ismétlődő nemzeti kiállításokon nyomon kísérhetett a figyelmes néző. Nyíltan beszélni, s igazat mondani csak a saját hangján tud az ember. Főnyi hosszú időt áldozott a keresésre, amíg festői ereje megtalálta a kibontakozás útját, s a világ egyoldalú tudomásulvételétől eljutott az élet alakításának próbáratévő munkájáig. S hogyan jutott el! Semmit, semmit nem engedett a látszatra mindig „megváltó“ téma könnyű csábításának, minden önámítástól irtózva, felületességre képtelenül haladt folyvást előre. S most már az igazat, a mondanivalót mindenütt megtalálja és hangsúllyal hirdeti, ott is, ahol a könynyebb szem szívesen elsiklana a felületen. Minden látnivalóban az értelmet, az ember számára fontos jelentést keresi és találja meg, s ettől festői érzékelése is felszabadulttá válik, a tartalmat és a formát együtt mondja ki. A „Csendélet“-en olyan friss erővel nyitja virágait s mereszti leveleit a fehér pünkösdi rózsa, s a zöld és a fehér színek nyers vitája úgy kibeszéli a szerény világ minden titkát, hogy tágulni érzi az ember — szinte ropogva tágulni — a kisméretű kép világát. A „Tanulmány“ cím egy szőlőevő kisfiú rendkívül elevenen megragadott képét jelzi. Ez és a „Női fej“ arról tanúskodik, hogy az emberábrázolásban micsoda ereje van azoknak a festői erényeknek, melyeket a „Csendélet“-en is láttunk. A „Könyvnap“ és a „Szerelmespár“ című képek az emberábrázolás nagyobbszabású feladatait oldják meg, s — különösen a „Szerelmespár“ — emlékezetes sikerrel. Líra a Főnyi költészete is, átszőve a látvány örömét élvező művész szemlélődő, elbeszélő hajlamaival. ★ Bencze László egyik festményének reprodukcióját még a kiállítás megnyitása előtt láttam az egyik képeslapon (a „Falusi asszonyok, gyermekekkel“ címűt). Nagyon kiváncsi lettem rá, s a tárlaton, a Bencze-képek közül elsősorban ezt kerestem. Nem csalódtam, a kép megörvendeztetett. (Mindössze a sok vörös szín lepett meg kissé, különösen, mert elfödi a szabadabb kilátást az aszszonyok mögött az őszi háttérre. De erről —s ha már itt tartunk, a második nagyméretű kép, az „ösztöndíjasok búcsúztatója“ megoldatlan hátteréről is — máskor beszéljünk.) Az öröm oka nem kicsiny: Bencze megtalálta a mai ember arcát és ezt az élet kötetlen mozgásában, az egyéniség hitelével tudja megjeleníteni. Íme, régebbi, változatos témákat kereső életképeinek megszületett az eredménye. Most már — a fölvillanyozott néző naív erőszakosságával ezt kell mondanom, bár különben irtózom a tanácsadástól — csak innen haladjon egyre mélyebbre, befelé az emberi világba, az élet derűs és borongós drámai pillanatainak mélyére. Nem utolsó sorban reá vár ez a mai, nagyszabású festői feladat. ■k Az emberi jelenségek mélyére hatolni... Ezt az igényt már eléggé felszította a kiállítás jónéhány festménye, s amikor a néző a középső terembe, a nagy kartonokhoz érkezik, ott is egyre ehhez az igényhez méregeti, amit lát. Együtt örülök mindazokkal, akik üdvözlik Domanovszky Endre sztálinvárosi freskóját. A nagy vállalkozás itt látható eredményei, a kartonon a felfedezés izgalmát sugalló artisztikus megoldások, jelentős értékei új képzőművészetünknek. Szabad-e itt mégis az emberről kérdezősködni? A kartonon ábrázolt munkásokról és parasztokról? Ha Domanovszky nagy munkáját figyelve úgy érezném, hogy ez most illetlenség, nem is tennék fel ilyen kérdést. Vagy csakugyan túlzó naivitás lenne a freskótól még közvetlenebb és részletesebb emberi mondandót kívánni, mint amennyit Domanovszky kohászat, kenyeret és gyümölcsöt nyújtó parasztjai oly megindító nagyvonalúsággal mondanak? — Úgy gondolom,, nem a néző tehetetlensége, hanem a karton nagy ígéretei szítják az emberben ezt a kívánságot. A hatalmas szilárdsággal megszerkesztett kompozíció bizvást elbírná a freskó alakjainak további, bensőbb, egyénítő jellemzését. Mindez ott lappang a nagyvonalú formák alatt. A néző úgy gondolja, érdemes lett volna kibontani. A művész pedig megalkotta művét, akár tudott valamit a néző kíváncsiságáról, akár nem. Befejezésül is mentegetem ezeket a jegyzeteket, nehogy valaki hozzávetőlegesen is teljes képet kérjen tőlük számon a kiállítás festményeiről. De így is szükségét érzem, hogy legalább a fiatalok néhány művéről további jegyzetekben számoljak be. Erdei Sándor