Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1956-01-07 / 1. szám - Szüdi György: Nyitott tenyér • vers (2. oldal) - Lányi Andor: Darvas József „Szakadék” c. drámája a Szentgotthárdi Színjátszó Együttes előadásában • színház • Darvas József: Szakadék. Rendező: Gál Ferusz József, Szentgotthárdi Színjátszó Együttes (2. oldal) - Bródy Lili: „Ezt a hangot képzeltem el” • rádió | A rádió mellett… (2. oldal) - Erdei Sándor: Az élet pillanatai a kiállításon • kiállítás • VI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás: Szőnyi István, Fónyi Géza, Bencze László (2. oldal)

2 Szüdi György Nyitott tenyér Rohanva élünk! Ki tudhatja hány esztendő a pillanat? S e történelmi fordulóban hittel vallom az igazat! Hazug beszédre nem taníthat az ágyúcső sem engemet, mielőtt álszent báb lehetnék magam ásom meg vermemet. Miért hazudjak? Osztályomnak nem vagyok hűtlen jegyese: húsom a húsuk, oszthatatlan eleven testünk melege. Nyitott tenyér a mi jövendőnk belőle olvas, aki lát, h­a vak ember is tapinthatja jelenünk szilárd vonalát. Miért hazudjak? Nem tanultam könnyedén élni sohasem: anyám házában szalmazsákon a világ gondja hált velem. Apám kenyerén megéreztem hány könnyet ér a tört tenyér, s a földkerekség éhe-szomja egy mély tányérba belefér. Verejték kell a boldogsághoz! Remény nélkül a nyár rideg! A szebb jövendő csukott kamra annak, ki érte kesereg! Fűtött szobából nem nézhetjük mint háborog a láthatár: jövendőnk, mint a paraszt barma, ha nem nógatjuk, meg-megáll. Egy tál ételhez apró morzsa vagyok a jelen asztalán, de néha többet ér a morzsa a mindenségnél is talán. Miért hazudjak? Az igaz élet asztalán vagyok lágy kenyér: tenyéren vinném szívem annak, aki a földön enni kér!... Darvas József „Szakadék“ c. drámája a Szentgotthárdi Színjátszó Együttes előadásában AMIKOR MEGHALLOTTAM, hogy ez a Pesten eddig teljesen isme­retlen vidéki színjátszó együttes Dar­vas József Szakadék című drámájá­val kíván bemutatkozni az Egressy Gábor munkásszínpadon — mi taga­dás, első érzésem az aggodalom volt: nem vállalkoztak-e a szentgotthár­diak erejüket meghaladó feladatra. Annak idején, még diákkoromban, ott voltam a dráma Madách szín­házi ősbemutatóján. A darabnak hatalmas sikere volt: az előadás kö­zönségét magával ragadta az a sze­retet és féltés, az a tudatos és szen­vedélyes közösségvállalás, mellyel az író a szegény falusi nép mellé állt. Sikerül-e a szentgotthárdi együttes­nek tolmácsolni a mű mondanivaló­ját, éreztetni azt a végtelen távolsá­got, mely a nagygazdák és a sze­génység között feszült — és sikerül-e ábrázolni a tanító — és a tanító mö­gött álló paraszti értelmiség — küz­delmének drámáját, erényeit és kor­látait? Sikerült! Az előadás minden vára­kozásunkat­ felülmúlta. A siker nagy része egy tehetsé­ges fiatalembernek — Gál Ferusz Józsefnek — köszönhető, ő ját­szotta a főhőst — és egyben rendez­te is az előadást. Tehetséges színész és tehetséges rendező! Az ő erénye az, hogy a szereplőkből sikerült együttest kovácsolnia, amellett, hogy feltűnően sok az előadásban az olyan alakítás, melyet hivatásos színészek mértékével mérve is a legmelegebb elismerés illet meg — a gyengébb közreműködők szerepfelfogása is jó. Egyetlen „elhibázott“, tévútra vitt alakítást sem látunk: ki kisebb — ki nagyobb tehetséggel játssza el sze­repét — de a szándék, a célkitűzés mindenkinél helyes! És ez nagyon fontos. Jól kidolgozta a rendező a darab­nak azokat a pontjait, ahol a külön­böző világnézet hajtotta szereplők összeütköznek. Külön meg kell em­lékezni arról a ritmusérzékről, mellyel a tömegjeleneteket színpadra állította. Az egész előadásból árad az életszerűség, a valóságból vett meg­figyelések, az élet kis igazságai hite­lesítik azt, ami a színpadon történik. MINT SZÍNÉSZ IS nagyon jelen­tős képességekről tett tanúbizonysá­got Gál Ferusz József. Jól beszél, jól mozog, érzi a szerep ütemét és tud feszültséget teremteni. Alakításában nyoma sincs az illusztrálásnak. Bele­éli magát a tanító szerepébe és szív­vel teli játéka gyakran szárnyat ad a nála jelentős mértékben gyengébb szereplőtársaknak, például a Klárit játszó Kustos Irénnek is. Tanítója: rokonszenves, tiszta, szerény ember. Nehezen viseli el leendő apósa ma­gatartását — de amíg lehet, vele is nyugodtan beszél. Az alakítás leg­jobb része a második felvonás, a gazdaasszonnyal és Kovácsnéval va­ló jelenete — majd felvonásvégi ver­gődése: bármelyik pesti színpadon megállná a helyét. Voltak az alakí­tásban hibák is — például a szerep néhány fontos pontja elveszett, hol elhadarta, hol elszürkítette kissé Gál Ferusz József — de ezek nem vál­toztatnak azon a tényen, hogy rend­kívül tehetséges ember mutatkozott be a Szakadékban! Mind színészi, mind rendezői képességeire érdemes felfigyelni! AZ ELŐADÁS másik legsikeresebb szereplője Gécsek Istvánná, aki a gazdaasszonyt játszotta. A siker oka csak másodsorban a jó „színészi ala­kítás“: elsősorban a szereposztás volt telitalálat. Egyszerű falusi asszonyt látunk a színpadon, aki éli a maga életét: örül, sír, pletykál, szégyenke­zik. Gyakran észrevesszük rajta: nem is tudja, mennyire kitűnő. Legtöbb­ször akaratlanul nevettet meg és ér­­zékenyít el. Egy darab igazi, hami­sítatlan élet! Jól sikerült színészi munka Cson­ka László végrehajtója is. Bak Sándort Fébert Vince játssza rátar­­tian és szangvinikusan, Kovács Fe­rencet pedig Vermessi György szinte eszköztelen egyszerűséggel! Velük együtt kell megemlítenünk Kocsics Sándor mosolygó, barátságos orvosát. .Elhisszük neki minden csa­lódását — és a csalódások kérgén át fel-feltörő meleg érzéseit is. A ki­sebb szereplők közül hiteles volt Borossné Braun Vilma és Kustos La­josné parasztasszonya. Mindketten szépen beszélnek és természetesen játszanak. László Ferenc Mikus sze­repében az első felvonásban tetszett: nehéz mozgása, letörtsége, jogos fel­háborodása igaz és meggyőző. A har­madik felvonásban kissé túljátssza szerepét. Külön örömünk tellett­­ gyerekszereplőkben, akik — az Er­zsikét játszó Demján Évivel az élü­kön — a rendező jó szemét és ala­posságát dicsérik. A Szentgotthárdi Központi Szín­játszó Együttes bemutatkozása ko­moly sikert hozott. Méltán: a szerep­lők és a rendező tehetséges és lelki­­ismeretes munkát végeztek. A nem hivatásos együttesek ilyen magas színvonalú — helyesen értelmezett és művészileg igényes — előadásai kul­­túrforradalmunk legszebb gyümöl­csei közé tartoznak. Lányi Andor tád­ia mellett... //• Ezt a hangot képzeltem el" Újévi ajándéknak Medgyaszay Vilma műsorösszeállítását kaptuk. „A mű­sort összeállította ...” ötletből, úgy látszik, valami olyasmi fejlődik ki, amit az ízlés jutalomjátékának ne­vezhetünk. Művészeink mindenesetre ízlésből vizsgáznak ebben a műsor­ban: a „kedvencek” kedvenceiket vonultatják fel, azokat, akik hatot­tak rájuk, akiktől tanultak, akiket szeretnek, akikben egy kissé minta­képeiket is látják. Az ilyen emléksort követni — egy­­egy művész maga választotta szellemi rokonságát — mindig érdekes, min­dig tanulságos. Különösen az olyan gazdag és sokszínű tehetségnél, mint Medgyaszay, akinek családjában a „magyar Garrick”, Megyeri Károly kezdte meg a sort a színészi erő gazdagságában és sokszínűségében, erejében és árnyalataiban, sikerben és népszerűségben. Medgyaszay Vilma sikerének , népszerűségének mé­lyén már több van, mint tetszés, több van, mint a látásakor-hallása­­kor érzett öröm, tisztelet van benne, becsülés, a közönség vonzalmát még egy régies fogalom is fűszerezi: a hódolat. Hol mélyült el művészete odáig, hogy ez a légkör támadt kö­rülötte? Európai körútjain? Sikerei­nek töretlen sorozatából támadó biz­tonságiban? Nem: sikereinek emel­kedő sorozata, nemzetközi sikere már következménye volt annak, ami művészetét elmélyítette és megneme­sítette, ami súlyt és tartalmat adott a kezdetben még csak a kora jele­nében lélegző színésznőnek: a népi művészethez, a hagyományokhoz, a múlthoz való fordulásának. A szá­zad elejének Iluskája Bartókon és Kodályon át nevelődött, a nép tiszta dalain át nevelődött Medgyaszay Vilmává. A tágabb szellemi család,­­ ahogy most Medgyaszay egy rövid óra alatt bemutatta — Goethe és Schubert, Heine és Schumann, Chopin és Mu­szorgszkij, Bartók és Smetana. A szellemi táj: a Rajna-vidék, ahol Heine gránátosai mennek hazafelé, a Moldva völgye („amikor Prágá­ban jártam, végigkísért a városon a Moldva dallama”), Nantes harang­tornyai a Loire mentén, behavazott orosz síkság, nyári, alföldi, magyar táj, a tiszapart. A tolmácsok között Saljapin és Anday Piroska, Marcel Jouvet, s a világhírű mintakép: Yvette Guilbert, aki a „Cloche de Nantes”-ot énekelte. A szellemi csa­lád bemut­atását apró, személyes em­lékek tarkítják. Medgyaszay elme­séli, hogy jött oda hozzá Ady egy­szer: „Várjon csak, Medgyaszay, írok én magának valamit.” S meg­írta a „Zozo levelét”, — mit mon­dott Bartók egy zongorája mellett elénekelt Ady—Bartók sorra: „Ezt a hangot képzeltem el.” De, miért talál nehezen új verset Medgyaszay? Miért nem visznek neki többet, miért nem vési be új életünk em­lékei közé mai költőink verseit? S miért kellett a hibátlanul szép, s önmagában oly gazdag műsort in­­tervjú-szerűvé tenni, ami inkább erőltetetté, mint „közvetlenné” tette a közvetítést? El is mosódik, szín­telenné és fölöslegessé válik a kér­dés s az udvarias ál-közvetlen ref­lexió — a hallgató megelégszik a tömény művészettel, a választóval és a választottakkal. Bródy Lili Irodalmi Újság 1956. január 1. Az élet pillanatai a kiállításon Nem a maitesz összefoglaló és osztályozó igényével, csak a néző kíváncsiságával és örömével jegyez­tem fel egyet­ most a VI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás néhány festményéről. Kritika helyett állja­nak itt ezek a jegyzetek. Most, három héttel a kiállítás megnyitása után sem gondolom, hogy felesleges a közvetlen élményekről beszélni, s hogy ilyenkor már csupán az általá­nos mérleg készítésének, az „össz­súly” kiszámításának volna ideje. Gazdagabb ez a kiállítás annál, sem­hogy rögtön zsugori összegezésre késztessen. . Új művészetünk sarja­­dásának és növekedésének folyamata most kezd általánosan termőre for­dulni. Ennek jele az is, hogy a mai életre szélesebben, s ami még fon­tosabb­, mélyebbről visszhangzik ez a tárlat, mint a régebbiek. A növek­vő számú érett alkotás mellett sok, különösen a fiatal művészeknél ör­vendetesen sok az egészséges kísér­let, kezdeményezés. S a néző válogat ebben a gazdagságban. Szokása sze­rint most is azt a néhány művet ke­resi meg a kiállítás nyolc és félszáz műtárgya között, amely e­gyéni ízlé­sének leginkább megfelel, amely leg­többet mond neki, s — ha emlékszik — később is ezekre emlékszik szíve­sen. Most, éppen az általános gaz­dagodás miatt, több lehetősége van az ilyen szubjektív válogatásnak, mint a korábbi nemzeti tárlatokon. Kísérelje meg hát a kritikus is a néző őszinteségét, hátha így még szolgálatot is tehet a nézőnek. Szol­gálatot anélkül, hogy megszédülne a szubjektivitás pogány oltárának füstjétől, vagy másokat szédítene vele. ■k Szőnyi István képei szeljj f­eje el­lenállhatatlan erővel, mindig arra kényszerítik a nézőt, hogy az ember­ről gondolkodjék. S ez a gondolko­dás rendkívüli módon feszült és ér­zékeny, mert a képek mindegyike újat mond, felfedez valamit az em­beri világból, olyat, amiről e képek nélkül alig tudnánk gondolkodni. Folyamodhatnánk itt a festőmester­ség műszavaihoz, beszélhetnénk nagy­szerű színkultúráról, a látás és a képszerkesztés biztonságáról és gazdagságáról — de mindezzel csak halogatnánk a választ arra a kér­désre, hogy­ mit fedeznek hát­ fel szá­munkra a világból Szőnyi képei. Ez a nagy festő-költő annyi titkot tud az életről, hogy minden mozdulat, min­den tárgy, a szín és a fény minden foltja, amit észrevesz, megtelik em­beri jelentéssel. Soha sem tudnánk ennyit arról, hogy a világ — az em­beri és a természeti világ — ilyen meghitt, otthonias és nekünk való, ha Szőnyi képei el nem mondanák ezt nekünk. Különös és felfokozott a meghittségnek ez az érzése, hiszen lépten-nyomon a meglepetés, a titkok kipattanásán érzett ámulat elemei bukkannak föl benne. Hamarjában úgy mondanám: az a merész bizton­ságérzés ennek a meghittségnek, vagy otthoniasságnak a legfőbb tar­talma, hogy a világnak, amelyben élünk, mindig megvan és mindig meglesz az emberi értelme, s ezt az értelmet úgy építjük szüntelenül, hogy mindig többet ismerünk meg belőle. „Reggel” a címe Szőnyi egyik ké­pének. A szoba sarkában bontott ágy, mellette kis szekrény és egy szék, rá­vetett ruhadarabokkal, s a kép elő­terében, háttal felénk áll a felébredt ember, a meztelen, öltözködni ké­szülő asszony. Mindaz, amit a képről elmondani lehet, csupa ismerős, köz­napi dolog. De mindaz, amit a képen látni lehet — a színek végtelen érzé­kenységével megrendülő költemény arról, hogy az ember minden ébre­dés után a megszokottságot és a cso­dálatos új dolgokra vágyakozást egy­aránt kifejező nyújtózkodással veti magát ismét az élet folyamába. A fénnyel találkozik először, s a kép en­nek villanásaiban, színeket mozgató bujkálásában, testet, tárgyakat vib­­ráltató zsongásában mondja el a ta­lálkozás napról-napra megújuló ese­ményét. S az ember visszafelel a fénynek, a leghalkabb rezdülésre is rezzenéssel válaszol — ettől lesz ez a szoba színültig teli az emberrel, úgy, hogy a néző szinte a tárgyakból is, mint az élő test pórusaiból, az em­berélet lehelletét érzi. Más két kép — a „Verandán” és a „Falusiak” — is az ember létezésé­nek öröméről beszél, de menjünk e nem hétköznapi élmények közt is a legtöbbet mondó képhez: a „Szerel­­mesek”-hez. Bizonyára megírják majd erről a képről, hogy Szőnyi legnagyobb ér­tékű alkotásai közé tartozik, s azt is kifejtik, miért. Mi most a képet lás­suk. Léckerítés mellett, nagy ferde­törzsű diófa árnyékában áll egymás­sal szemben a két szerelmes. Közöt­tük az alacsony kerítés, de fölötte a férfi átnyúlt a leány karjáért és ma­gához vonta, másik karjával pedig a lécre dőlt, így néznek egymás sze­mébe. Körülöttük megállt a világ, pendülésig feszül a tér. Még Szőnyi­­képen se­m láttam így a teret. A nap­fény elönti a kép elülső részét. Ahogy a diófa hozzánk legközelebb eső lombját, a törzse alját és az egymás­ba merült emberpár egyik oldalát súrolja, abból érezzük, hogy mi, né­zők zuhogó napfényben állva lehe­­tünk tanúi a két emberélet nagy pil­lanatának. A napfény síkja mögött az enyhe játékú árnyék- és fényfol­tok sávja következik — benne a sze­relmesek —, majd emögött a kert végtelen sötétbe vesző mélysége. A virtuóz festő rendezte így ezt a lát­ványt? Ami azt illeti, persze, nem hiszem, hogy van élő festő, akinek mesterség dolgában is ne volna mit tanulnia ettől a képtől. De szó sincs róla, hogy itt csupán valami festői bravúr történt légyen. A nagy lírikus hangolta úgy ennek a képnek min­den elemét, hogy számtalan változat­ban valamennyi egyet mond: két egy­szerű ember szerelmének azt a pilla­natát, amikor a létezés feltárulni ké­szülő titkai csendet parancsolnak. Csendet a fáknak, az egész világnak. S ebben a csendben mindent hallani, látni.. . még a diófalevél zöld színé­nek kemény, magas hangját is. De vajon miféle emberi értelem ez, amiről Szőnyi lírája szól? Nem csupán általánosan, elvontan em­beri-e? Időtől, tértől függetlenül? Hogy a válasz rövidebb legyen, feleljünk másik kérdéssel erre a kér­désre: Tudna-e az élet emberi értel­méről újat és igazat mondani az, aki korától, népétől függetlenül élne, s szemlélné a világot? Márpedig Szőnyi sok újat és min­dig igazat mond.­­­zőnyi Géza öt képe tiszta örömet szerez a kiállítás látogatójának, aki a festmények között a művész őszinte vallomását keresi a mai életről. Az örömnek két forrása is van. Egyik természetesen a képek szépsége és igazsága, de mielőtt erről beszélnénk, szólni kell valamit Főnyi útjáról, amelyet az évről évre ismétlődő nem­zeti kiállításokon nyomon kísérhetett a figyelmes néző. Nyíltan beszélni, s igazat mondani csak a saját hangján tud az ember. Főnyi hosszú időt áldozott a kere­sésre, amíg festői ereje megtalálta a kibontakozás útját, s a világ egyol­dalú tudomásulvételétől eljutott az élet alakításának próbáratévő mun­kájáig. S hogyan jutott el! Semmit, semmit nem engedett a látszatra mindig „megváltó“ téma könnyű csá­bításának, minden önámítástól irtóz­va, felületességre képtelenül haladt folyvást előre. S most már az igazat, a mondani­valót mindenütt megtalálja és hang­súllyal hirdeti, ott is, ahol a köny­­nyebb szem szívesen elsiklana a felületen. Minden látnivalóban az ér­telmet, az ember számára fontos je­lentést keresi és találja meg, s ettől festői érzékelése is felszabadulttá vá­lik, a tartalmat és a formát együtt mondja ki. A „Csendélet“-en olyan friss erővel nyitja virágait s me­reszti leveleit a fehér pünkösdi ró­zsa, s a zöld és a fehér színek nyers vitája úgy kibeszéli a szerény vi­lág minden titkát, hogy tágulni érzi az ember — szinte ropogva tágulni — a kisméretű kép világát. A „Tanulmány“ cím egy szőlőevő kisfiú rendkívül elevenen megraga­dott képét jelzi. Ez és a „Női fej“ ar­ról tanúskodik, hogy az emberábrázo­lásban micsoda ereje van azoknak a festői erényeknek, melyeket a „Csendélet“-en is láttunk. A „Könyv­nap“ és a „Szerelmespár“ című ké­pek az emberábrázolás nagyobbsza­­bású feladatait oldják meg, s — különösen a „Szerelmespár“ — emlé­kezetes sikerrel. Líra a Főnyi költészete is, átsző­ve a látvány örömét élvező művész szemlélődő, elbeszélő hajlamaival. ★ Bencze László egyik festményé­nek reprodukcióját még a kiállítás megnyitása előtt láttam az egyik ké­peslapon (a „Falusi asszonyok, gyer­mekekkel“ címűt). Nagyon kiváncsi lettem rá, s a tárlaton, a Bencze-ké­­pek közül elsősorban ezt kerestem. Nem csalódtam, a kép megörvendez­tetett. (Mindössze a sok vörös szín lepett meg kissé, különösen, mert elfödi a szabadabb kilátást az asz­­szonyok mögött az őszi háttérre. De erről —­s ha már itt tartunk, a má­sodik nagyméretű kép, az „ösztön­díjasok búcsúztatója“ megoldatlan hátteréről is —­ máskor beszéljünk.) Az öröm oka nem kicsiny: Bencze megtalálta a mai ember arcát és ezt az élet kötetlen mozgásában, az egyéniség hitelével tudja megjelení­teni. Íme, régebbi, változatos témá­kat kereső életképeinek megszüle­tett az eredménye. Most már — a fölvillanyozott néző naív erőszakos­ságával ezt kell mondanom, bár kü­lönben irtózom a tanácsadástól — csak innen haladjon egyre mé­lyebbre, befelé az emberi világba, az élet derűs és borongós drámai pilla­natainak mélyére. Nem utolsó sorban reá vár ez a mai, nagyszabású festői feladat. ■k Az emberi jelenségek mélyére hatolni... Ezt az igényt már eléggé felszította a kiállítás jónéhány fest­ménye, s amikor a néző a középső te­rembe, a nagy kartonokhoz érkezik, ott is egyre ehhez az igényhez mé­regeti, amit lát. Együtt örülök mindazokkal, akik üdvözlik Domanovszky Endre sztálin­­városi freskóját. A nagy vállalkozás itt látható eredményei, a kartonon a felfedezés izgalmát sugalló artisz­­tikus megoldások, jelentős értékei új képzőművészetünknek. Szabad-e itt mégis az emberről kérdezősködni? A kartonon ábrázolt munkásokról és parasztokról? Ha Do­manovszky nagy munkáját figyelve úgy érezném, hogy ez most illetlen­ség, nem is tennék fel ilyen kérdést. Vagy csakugyan túlzó naivitás len­ne a freskótól még közvetlenebb és részletesebb emberi mondandót kí­vánni, mint amennyit Domanovszky kohászat, kenyeret és gyümölcsöt nyújtó parasztjai oly megindító nagy­vonalúsággal mondanak? — Úgy gondolom,, nem a néző tehetetlensé­ge, hanem a karton nagy ígéretei szítják az emberben ezt a kívánságot. A hatalmas szilárdsággal megszer­kesztett kompozíció bizvást elbírná a freskó alakjainak további, bensőbb, egyénítő jellemzését. Mindez ott lap­pang a nagyvonalú formák alatt. A néző úgy gondolja, érdemes lett volna kibontani. A művész pedig megalkotta mű­vét, akár tudott valamit a néző kíváncsiságáról, akár nem.­­ Befejezésül is mentegetem ezeket a jegyzeteket, nehogy valaki hozzá­vetőlegesen is teljes képet kérjen tő­lük számon a kiállítás festményeiről. De így is szükségét érzem, hogy leg­alább a fiatalok néhány művéről to­vábbi jegyzetekben­ számoljak be. Erdei Sándor

Next