Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1956-06-16 / 24. szám - Eörsi István: Válaszúton • vers (2. oldal) - Pongrácz Zsuzsa: A francia filmet • film (2. oldal) - K. L.: Gondolatok egy irodalmi estről (2. oldal)
2 (Folytatás az 1. oldalról) anélkül, hogy bármikor szembe kerülne az író szándékával. Csak két példát erre: az utcalány, aki annyiszor elmondta már, hogy nem szereti a négereket, hogy őt ne érintse meg néger, a közös veszély egyik pillanatában térdre esik és csaknem átöleli a fekete embert. Ez a megoldás új- De csak aláhúzza, vizuálisan érzékelteti azt, amit Sartre szavaival már ki is mond ez a lány: olyanok vagyunk most, mint két árva. Vagy a másik, a nem kevésbé eredeti befejezés. Lizzie összetörtén, görnyedten ül az ágyon, a szenátor fia pedig eloltja a villanyt, hátrahúzza a lány fejét s így, a sötétben, az érzékien valóságos és mélységesen jelképes sötétben hangzik el az utolsó mondat. Sokkal vitathatóbb, de részleteiben nagyon sikerült Berényi Gábor „Éjjeli menedékhely“-rendezése. Az ő munkáját nem könnyű megítélni, hiszen ugyanazon a színpadon, ahol a debreceniek bemutatkoztak, a „Menedékhely“ egyik legjobb, ha nem a legjobb magyar előadását játsszák hétről hétre. Berényi és Bozóky István elképzelése Gorkij remekművéről olyannyira különböző, hogy az élmény is más és más, amit a néző megőriz róla. Az előbbi nyomottabb, éppen monotonságával rendít meg, míg a másik fehérrel teszi sötétebbé a feketét, humorral emeli kiáltóan magasba az emberi szenvedést. Hitem szerint Bozókyé a jobb, a modernebb, a drámaibb felfogás. De Berényi munkája nyomán is kitűnő előadás született, amely egy-két ponton felül is múlja a Madách Színházét. A debreceni szőkébb díszlet falai közt csak azok laknak, akikről a darab szól, így figyelmünket nem kell megosztanunk köztük és a színen át- meg átmenő, zavaróan rikító néma szereplők között. Teljesebbnek, igazabbnak tűnik Berényi Luka-értelmezése is. De ebben már legalábbis az érdem fele a színészi munka rovatába tartozik. Pauló Lajos, a Faluszínház Cseresznyevirág rendezője még nem találta meg teljesen a saját hangját. Néha naturalisztikusan részletező, ■túl vaskosan emel ki egy-egy motívumot. De, ha a szerző, Sásdi Sándor nem is árulja el, mennyire részt vett, s mennyi invencióval vett részt Pauló a dramaturgiai munkában, egyéniségének önálló és jó vonásait akkor is felismernénk, elsősorban a népi lírában, amit szívvel és ötlettel szólaltat meg. Még inkább ingadozik a legkitaposottabb út és a magakereste ösvény között Sallós Gábor, aki Török Tamás darabjával mutatkozott be a kaposváriakkal. De ő ismer néha, s ez biztató. Meri alátámasztani a halovány környezetrajzot két brazil munkás jóízű harsányságával, vagy egy hatásos és nem indokolatlan ájulással fokozni a második felvonás csattanóját. De embereket mozgatni még nem tud, a darab néha szinte leáll a szereplők görcsösen merev ácsorgásától. A fiatal rendezők önállósága új problémákat is okozott magával a fesztiválra. A legtöbb vita az Antigone körül folyik. S ebben a vitában nem lehet elválasztani az állandóan megismételt dicséretet: milyen nagyszerű, hogy végre Sophoklest is játszunk a nagy kérdéstől: szabad-e így játszani Sophoklest? Kazimir Károlynak könyvekből és a saját képzeletéből kellett pótolnia azt, amire színházaink nemcsak tizenegy, de talán húsz éve sem látták el tapasztalással. Amit csinált, úttörő munka. Még a tévedéseket is tisztelet illeti. Mert tévedett is. Tévedett, amikor úgy próbálta maibbá tenni az Antigonét, hogy a kórusból szereplőket, egyszerre beszélő külön-külön álló, mozgó, létező embereket csinált. S embereket csinált, ennél is nagyobb tévedés a másik, amit Kazimir Károly az előadást követő vitában a rendező jogának vallott, az, hogy a befejezés eltér az írottól. Igen, a rendezőnek joga, hogy képileg egyénien fejezzenbe valamit. (Példa erre a már említett szegedi megoldás.) De csak az írói elképzelésen belül. A miskolci Antigoneelőadás külön megdicsőülést juttat a hősnőnek, süllyesztőn emelvén őt a támolygó, megsemmisült Kreon útjára. Ez már nemcsak hangulat, nemcsak kép, hanem cselekmény, vizuális eszközökkel hozzátoldott cselekmény a tragédiához. Kazimir Károllyal ellentétben azt vallom , ez csak a szerző joga. Ha az Antigoné tehetséges, érdekes előadását itt-ott megzavarja az efféle aktualizálás, hozzáköltés, akkor Földes Gábornál, a győri Capekelőadás rendezőjének munkáját sajnos elsősorban ez jellemzi. S itt nem marasztalható el egyedül a rendező. A főiskola hibája, s ezen túlmenően egész kultúrpolitikánk egyik hibája volt, hogy felneveltünk fiatal művészeket, akiknek egyszerűen nem mutattuk meg, a mi irodalmunkat, művészetünket legközvetlenebbül megelőző kultúrát azt, amit a polgári avantgardizmus, többek közt a Capeka által képviselt útkeresés jelent. Mi még Majakovszkijt sem játszottunk, a Brechtet sem, főiskolásaink talán nevét sem ismerik Tollernak és Wedekindnek, hallottak a Kék madárról és nem ismerik Maeterlincket, aminthogy Anouilh-t és O’Neill-t sem ismerik. Ami pedig a szellemi életből, a színházak repertoárjából hiányzik, azt az egyéni művelődés nem pótolhatja. Földes Gábor nyilván komolyan foglalkozott Capekkal, jelzést is ad róla egy szalamandrával díszített szőnyeget akasztván a díszletfalra. De a nagy cseh író egy másik művének ilyen megtisztelése helyett, fontosabb lett volna ezt a bemutatottat jobban tisztelni. Nem lehet az írótól függetlenül, negatív, rossz emberalakká formálni a darab ikerpárjának egyikét, a fasisztát, s vele szemben szinte glóriával bevonni a kommunista iker fejét. Hogy Capek maga is ezzel az ikerrel rokonszenvezik, hogy kedvesebbnek, igazabb embernek mutatja? Nos, a rendező elégedjék meg ennyi „pozitívummal", ezt ki is emelheti, de nem úgy, hogy az elképzelt országban himnuszként felhangzó Marseillaise (ami mellesleg, ha himnusz, hát a franciák himnusza) hangjaira a fasiszta iker összegörnyed, és körmét rágja a lelkiismeretfurdalástól. És ha már ily módon „pártosította” az írót, miért kellett egyben misztikussá is tenni, szellemkézre nyíló ajtószárnyakkal, testet nem érintő szellemsimogatással? S ezek után hadd tegyem hozzá: még ez a szerintem súlyos tévedés is százszor ígéretesebb, mint az olyan sablonos munka, mint amilyen a kecskeméti rendezőé, Gyökössy Zsolté, vagy Kisfalvi Györgynek a szolnoki színház előadásában látott sematikus „Szeptember”-rendezése. Színészi teljesítményben nyújtotta a fesztivál a legtöbb meglepetést. Megint csak Szegeddel kell kezdenem. Ambrus Edit életteli, csillogóan érdekes, őszinte, bár néhol túl hangos Lizziejével, Iüike László kissé patologikus, de egyben iszonyatosan átlagamerikai Frédiével és Karikás Sándorral, aki mindkét bemutatott darabban epizódszerepet játszott s mindkettőben teljes illúziót keltett. Szegeddel kell kezdenem, azért is, mert itt volt legteljesebb az együttes. (Igaz, könnyebb dolguk is volt, mint mondjuk Debrecennek, hiszen két kamaradarabbal mutatkoztak be). Kátay Endre, mint a Mérimée-darab alfkirálya. Demján Edit, Perichole hálás szerepében. Kormos Lajos limai püspökként és mint szenátor, mind öregbítették a méltán Nemzeti Színháznak nevezett szegedi együttes hírnevét. S közvetlenül melléjük kívánkozik az Éjjeli menedékhely gárdája, a tehetséges, összeforrott debreceniek. A nagy meglepetést itt Novák István okozta. Egy fiatal színész, aki úgy tudott Luka lenni, hogy sem szentté nem vált, sem önmaga kritikájává, szeretnivaló volt, kicsit próféta is, de ezzel együtt mélységesen haszontalan és jótékonyan ártalmas narkotikum. Ragyogó alakítás! Márkus László a báró figuráját formálta meg ezerszínűen, humorosan is, elkerülve minden csábító torzítást. Kitűnő Solti Bertalan, mint Szatyin és Téry Árpád, aki a rendőrt játssza (néha talán túlságosan kiszakadva önmagából). Mensáros László Színészét látva azt sajnáltam, hogy nem láttam őt, mint Hamletet. Ez az alakítása nem egyenletes, halk részeiben kiváló, de éppen a nagyjelenetben túlságosan is jó és fiatal Színész, nem Gorkij agyonivott, elkopott embere. Hotti Éva, Andaházy Margit, Hegedűs Ágnes, Szende Bessy és Zelenay József ha nem is bírják mindenütt erővel követni a dráma sodrát, szép igyekezettel és nem eredménytelenül oldják meg a feladatukat. Csak Thuróczy Gyula Kosztyilovja üt el üres hangoskodásával az együttes harmonikus egészétől. Az Antigonéban Győrffy György kitűnő Kreonja szerzett váratlan örömet és felfedezést a pesti nézőknek. Talán azért, mert a sajtó a miskolci bemutató idején túlságosan is csak Zolnay Zsuzsáról írt jót. Zolnay minden kapott dicséretet megérdemelt — kitűnő színésznő —, Győrffynek több járt volna. A győri előadásról szólva nehéz függetleníteni a rendezői és a színészi munkát. De aki emlékszik Szende Mária egykori Barbara őrnagyára, az tudja, hogy milyen kitűnő anya lehetett volna. Így is emlékezetes sok pillanata, halk hangjai, néma vergődése. Puskás Tibor és Kun Vilmos az első felvonásban, amikor még nem „a negatívot" és ..a pozitívot”, hanem a capeki ikreket játszották, nagyon tetszettek. A békéscsabai színház Bródy Tanítónőjével jött a fesztiválra. S ha a kitűnő szerepek gazdag sorára nem is jutott csupa kitűnő erő, a tavalyi előadásukhoz képest, talán ők lépték előre a legnagyobbat. Hol volt eddig olyan alakítás, mint Kormos Máriáé, aki bár nem hibátlanul, de egyénien, szívvel és erővel formálja meg Tóth Flórát, vagy mint Iványi Józsefé, aki finom jellemrajzzal a káplánt játssza. S megállja a helyét Székely Tamás, Stefanik Irén, Ruttkay Mária, Vértes Lajos és Pataki Béla is, aki dicséretesen kerüli el az olcsó hatásokat. Az oly méltánytalanul elhanyagolt Faluszínház, amely most inkább vidékinek jött el, csakhogy már észrevegyék a szakmabeliek, nem egyéni meglepetéseket* * * hozott, hanem egy becsülnivaló, mértéktartó és valóban összeszokott színészgárdát. Jurik Júlia, Kádár Flóra, Galambos Gabi, Fekete Tibor és Fenyvessy Balázs nevét jegyeztük meg leginkább, mint azokét, akik a legtöbb művészi alázattal szolgálták a darabot. Az egriek Budapest számára új művet hoztak: Leonov Aranyhintóját. Aki most látta, elképedt, hány gyengébb szovjet darabot előadtunk s ez a kitűnő írás a fiókban hevert! Kitűnő darab — de nem könnyű játszani. Elüt a háború utáni időkről szóló társaitól s az előadás talán túlságosan is el akar ütni tőlük, az orosz levegő mellett néhol adósunk marad a szovjet élet jeleivel. De a már említett „kiugráson“, Bod Teri elnökasszonyán kívül, megörvendeztet bennünket Ruttkay Ottó, Balázs Andor, Forgács Kálmán igaz és emberi játékával s az egész együttes lelkes, (bár itt-ott még akadozó) munkájának emlékével. A kaposváriak Dél keresztje előadásán nem volt meglepetés. Sem jó, sem rossz. Kerpely Judit nagy igyekezettel próbálta élettel megtölteni az íróilag valószínűtlenné formált hősnőt. A jobb szerepben sokkal jobb volt Pálfalvi Éva. Szép Zoltán és Gondos Antal tűntek még fel egyszerűségükkel. Homokay Pál merev és üres a férfifőszerepben. Sarkadi Imre „Szeptembere“ rendkívül nehéz feladat elé állította a szolnoki színészeket. Az író elsősorban a lélek legbensőbb történéseire helyezi a súlyt. A rendező viszont megpróbált hangosan agitálni, így csak sejteni lehet, hogy a tehetséges Győri Ilona, Harsányi Margit, György László alkalmas lett volna arra, amit játszott. A kecskeméti színházat nem lehet és nem is szabad megítélni a Zeng az erdő után. Egy nagyszerű muzsikához — a Farkas Ferencéhez — két szerző, Baráti Géza és Dékány András valami olyan hajmeresztően együgyű és zavaros mesét talált ki, hogy dicséretére válik a színészeknek, amikor legalább hasonlítani próbáltak az élő emberekhez. Sőt, még tehetségükről is életjelt adtak egyesek, elsősorban Hegedűs Erzsi. A többieket az illesse rossz szóval, aki elhiszi, hogy lehet szerep nélkül jól játszani. Csak egy valakit kell megemlíteni mégis, egy párszavas szereplőt, akinek nevét nem sikerült kikeresni a színlapról. Ez a fiatal nő, aki hosszú nadrágban, démonikus hajjal egy erdésziskola növendékét „játszta“, kirítt nemcsak a kecskemétiek közül, de az egész fesztiválból. S éppen az ő ízetlen ugrándozását, közönséges magamutogatását fogadó osztatlan ellenszenvben lehetett lemérni, mennyire megnőttek az igények a vidéki színházakkal szemben is. Vannak még gondjaink a színjátszás terén. De egyre inkább országos gondjaink vannak. Küzdeni kell az emberibbért a művészetben, a merészebbért a műsorválasztásban, a „jó helyezésért“ a népek és színházak békés versenyében. És ebben a küzdelemben most már nemcsak Budapest színházai lehetnek úttörők. Máriássy Judit A pécsi színház „Columbus” előadására következő számunkban visszatérünk. Irodalmi Újság A francia filmet ünnepeljük, francia filmküldöttség, művészek és filmszakemberek jártak hazánkban. Mindössze néhány napig ismerkedtek Budapesttel, a Balatonnal, a magyar filmmel, órákat beszélgettek csupán magyar színészekkel és filmszakemberekkel — mégis, nagy jelentőségű lépéssel jutottunk előbbre a magyar—francia kulturális kapcsolatok kiszélesítésében. Meleg és bensőséges volt a hangulat már az ismerkedés első óráiban, mikor a margitszigeti Nagyszálló halljában Micheline Presle, Ruttkai Éva, Gábor Miklós és Jean Aurenche — a „Vörös és fekete“ egyik forgatókönyírója — a francia irodalomról, Sartre színdarabjairól és Simone de Beauvoir legújabb regényéről beszélgettek. Később, a budai házak romos épületei között franciák és magyarok között a második világháború szenvedéseiről folyt a szó, aztán Micheline Presle meg-megállt a zöldellő bokrok és virágok között; ez a sok üde növény tetszett neki legjobban Budapesten. Szó esett mindennapi problémákról, gyerekekről és óvodáról, megélhetési viszonyokról és üzletekről, s aztán este, az Éjjeli menedékhely és a Csárdáskirálynő előadása után, ismét kulturális kérdésekre terelődött a szó. Sokszor megegyeztek a vélemények, máskor élénk viták zajlottak. Jacques Flaud, a Francia Országos Filmközpont vezérigazgatója sokat beszélt a francia forgatókönyvírók és rendezők témaválasztási problémáiról. Jean Aurenche úgy vélte, nem annyira a témaválasztás a nehéz, hanem azoknak az akadályoknak a leküzdése, amelyek Franciaországban gátolják a művészet szabadságát. Ignace Morgenstern, a Cocinor Filmforgató Vállalat magyar származású vezérigazgatója, őszintén feltárta mindazokat a nehézségeket, amelyek a magyar film franciaországi útja előtt állnak, de amelyeket igyekezni fogunk magyarok, franciák közös erővel leküzdeni. Arról van szó ugyanis, hogy a Franciaországban forgalomba kerülő filmeknek a fele francia, a másik fele pedig külföldi, túlnyomó többségükben amerikai. Az amerikaiak uralkodnak a francia filmpiac nagy részén: vállalataik, ügynökségeik behálózzák az egész országot, Párizs legszebb mozija, a Paramount is az ő kezükben van. A Franciaországban bemutatott filmeknek alig tíz százalékán kell tehát megosztozniok Amerikát kivéve, az összes külföldi államoknak — s ez nem könnyű versenypálya! De francia barátaink nagy elismeréssel beszéltek a Cannesben megismert Körhintáról és az itt látott Szánkóról. Louis Figeac, a Francia Országos Filmközpont külföldi osztályának igazgatója úgy vélte, nemcsak magyar—francia filmcserékben, hanem közösen gyártott filmekben is nagy lehetőség rejlik. Nemcsak ő, a filmküldöttség többi tagja is megerősítette: a közösen készített filmek akkor igazán művésziek, ha a résztvevő nemzetek mindegyike meg tudja őrizni művészetének sajátos szépségeit. Szó esett természetesen a készülő új francia filmekről is. Jacques Flaud kiemelte Jean Aurenche „Gervaise“ című, Zola-regényből készített filmjét. Ignace Morgenstern egy, bizonyára nálunk is rendkívüli érdeklődést keltő film forgatásáról tárgyal, a fájdalommentes szülésről. A filmet „A papa, a mama, a feleségem, meg én“ rendezője, Jean Paul le Chapois rendezi, és részben írja is. A film forgatókönyve már elkészült, Jean Gabin játssza majd a főszerepet, egy tüdőbaja miatt vidékre kerülő orvost, aki vidéki állomáshelyén minden idejét a fájdalommentes szülés tanulmányozásának szenteli. Megismerkedik egy fiatal állapotos nővel, aki, mire a szülés órája elérkezik, az orvos jóvoltából megtanulja mindazokat az ismereteket, amelyek a fájdalommentes szüléshez szükségnek. A fiatal nőt „A papa, a mama, a feleségem meg én” főszereplője, Nicole Courcel alakítja. Az itt töltött rövid idő alatt a francia filmküldöttség tagjai nem győzték hangsúlyozni, mennyire meghatja őket filmjeik ünneplése és a szeretetteljes fogadtatás, amelyben mindenütt részük volt. Hadd írjuk le az ő kívánságukat, amely a miénk is: szeretnék a magyarok kedvességét mielőbb Párizsban viszonozni! Pongrácz Zsuzsa Gondolatok egy irodalmi estről sokasodnak a jelek arra nézve, hogy olvasóink az irodalom mai törekvéseiben és küzdelmeiben a maguk, az egész nép vágyainak és törekvéseinek szószólóját látják. Az író hivatása és magatartása mindinkább hasonlít ahhoz, amit, mondjuk, 1848—49-ben betöltött s mely, véleményünk szerint, az egyetlen íróhoz méltó magatartás és hivatás. Nemrégiben Sopronban voltunk tanúi, mint szabadította fel egyetlen írás — Szeberényi Lehel cikke a Művelt Népben — a városért felelősséget érző emberek kényszerű némaságát s milyen egészséges, nyílt, a bírálattal sem fukarkodó vitákat kerekített. Ma már pedig senki sem tagadja e viták egészséges, továbbhaladásunk érdekében nélkülözhetetlen hatását. A könyvhét végén Kapuvárott voltunk. Ezúttal nem vitaesten vagy ankéton. Költői estet rendeztünk, a két kiváló előadóművész, Palotai Erzsi és Török Erzsébet részvételével. A gartai művelődési otthon zsúfolásig megtelt, cáfolatául a hasonló estek iránti érdektelenség hírét keltő körök állítást adnak. A népi gyökerű, európai szintű kultúra lelkes apostolai nem csalódtak Kapuvárban sem. A nemzet sorsáról a művészet szól leghitelesebben s a hallgatóság tekintetéből a nép, a nemzet lelkesedése és keserve sütött, míg költészetünk és zenénk régi gyöngyszemeibe feledkezett. Egy Ady- vagy Vörösmarty-vers, egyegy népi gyermekdal többet mond neki emberségről és magyarságból mindennél, látni a homlokokra kifényesedett öntudat ragyogásából. De élmény volt az irodalom, a költészet mai küzdelmeiről szóló beszámoló közben a dolgainkat kísérő országos érdeklődés Kapuvárott is megtapasztalható ereje is. Talán sosem volt annyira közügy az írás, mint ma, amikor művelőinek legjava — bátran és igazul szembenézve korábbi tévedéseivel és mulasztásaival — megnövekedett felelősségérzettel fordul a nép gondjai, a valóság mélyebb és igazabb tényei felé. Versben is, szóban is, az életről és az irodalomról mondott beszámolókban is: csak a nyílt, őszinte, igaz beszéd talál meghallgatásra, és serkenthet tettekre is. Félig csatát nyert, aki e régi igazságot magáévá tudja tenni. A gond addig riasztó csak, amíg hallgatunk róla. Mihelyt kimondtuk, megosztottuk s együtt le is győzhetjük. „Mert növeli, ki elfödi a bajt” — mondja Illyés nagyszerű verse, s a kemény besenyő fejek úgy bólintanak rá, mint a lelkük mélyéből fakasztott igazságra. Itt minden elmondott versnek és szónak ez volt a sorsa, ez a megértő és megerősítő helyeslés. Úgy éreztük, költészetünk nyíltszínen vizsgázik s nem éppen roszszul. Szinte kívánkozik, hogy leírjuk, mint egy bizonyítványba: „Felsőbb osztályba léphet!" Csanádi Imre Bornemisza Péterét, Benjámin László szép versét, „A köznapi dolgok igézetét” úgy itták ezek a hallgatók, hogy szinte a lélegzetüket is visszafojtották, mint a szomjazó ember forrás fölé hajolva. A nedves, dohos falak közé friss szél tört be: a népért való felelősség. Csak a község hivatalos vezetői hiányoztak a teremből. Lehet, hogy tartottak valamitől: nem szeretjük az áporodott levegőt, van ilyen hírünk már. Pedig az est csak tanulságul szolgálhatott volna nekik is. Vagy a kultúra egyszerűen még ma is harmadrendű tényező az ő szemeikben? Akár így, akár úgy, rosszul tették. K. L. Eörsi István Válaszúton Egyhangú élet — míg munkához nyűgöz a nyúlós unalom, mintha fülembe zúgna álmos hangjával folyton egy malom. E kattogásban elfelejtem, hogy munkál bennem is motor, hogy szeretek s szeretnek engem még álmom is pénzért sohol. A lassú malom engem őröl, ki kemény voltam, mint a kő; most szürke por szállong a kőről, morzsol az egykedvű idő. Filiszter leszek, mint a többi, csak százszor boldogtalanabb, mert pompásan fogom gyűlölni — költő módra — önmagamat. Ennyi marad belőlem költő, hogy megvessem, amit teszek; vagy nem filiszter, kis könyörgő, de mély lelkű bohém leszek! Az álmokat leltárba véve szabott áron kapom, s adom, s a borfoltos hajnali égre föl-fölkérődzöm bánatom. Kitűzöm szent medáliának szívemet rab vágyaival; félarcomon virít a bánat, másikon az ihaj-csuhaj! Bohém leszek, kit hírből ismer e lapos, köznapi haza — , de a bohém csak a filiszter érmének másik oldala. Jó a közösség anyás melle, nem él, ki róla leszakad; egyik titkolja szégyenkezve, hogy eleped és elapad. Bősz csendbe dermed palotája — hogy ezt ne hallja, kiabál! A másiknak nincs buta álma, a tengődést megszokta már. Választás ez: sülhetek nyárson, parázson is hamvadhatok... Eladó mind a két halálom, a bűnös nemcsak én vagyok! Erő lehet még gyöngeségem, mely már az égboltig elért, csak küzdhetnék, nem úgy mint és nem is egy szál magamért! /régen. 1956. június 16.