Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1956-06-16 / 24. szám - Eörsi István: Válaszúton • vers (2. oldal) - Pongrácz Zsuzsa: A francia filmet • film (2. oldal) - K. L.: Gondolatok egy irodalmi estről (2. oldal)

2 (Folytatás az 1. oldalról) anélkül, hogy bármikor szembe ke­rülne az író szándékával. Csak két példát erre: az utcalány, aki annyi­szor elmondta már, hogy nem szereti a négereket, hogy őt ne érintse meg néger, a közös veszély egyik pillana­tában térdre esik és csaknem átöleli a fekete embert. Ez a megoldás új- De csak aláhúzza, vizuálisan érzé­kelteti azt, amit Sartre szavaival már ki is mond ez a lány: olyanok vagyunk most, mint két árva. Vagy a másik, a nem kevésbé eredeti be­fejezés. Lizzie összetörtén, görnyed­­ten ül az ágyon, a szenátor fia pedig eloltja a villanyt, hátrahúzza a lány fejét s így, a sötétben, az érzékien valóságos és mélységesen jelképes sö­tétben hangzik el az utolsó mondat. Sokkal vitathatóbb, de részleteiben nagyon sikerült Berényi Gábor „Éj­jeli menedékhely“-rendezése. Az ő munkáját nem könnyű megítélni, hi­szen ugyanazon a színpadon, ahol a debreceniek bemutatkoztak, a „Me­nedékhely“ egyik legjobb, ha nem a legjobb magyar előadását játsszák hétről hétre. Berényi és Bozóky Ist­ván elképzelése Gorkij remekművé­ről olyannyira különböző, hogy az élmény is más és más, amit a néző megőriz róla. Az előbbi nyomottabb, éppen monotonságával rendít meg, míg a másik fehérrel teszi sötétebbé a feketét, humorral emeli kiáltóan magasba az emberi szenvedést. Hi­tem szerint Bozókyé a jobb, a moder­nebb, a drámaibb felfogás. De Beré­nyi munkája nyomán is kitűnő elő­adás született, amely egy-két ponton felül is múlja a Madách Színházét. A debreceni szőkébb díszlet falai közt csak azok laknak, akikről a darab szól, így figyelmünket nem kell megosztanunk köztük és a szí­nen át- meg átmenő, zavaróan rikító néma szereplők között. Teljesebbnek, igazabbnak tűnik Berényi Luka-ér­­telmezése is. De ebben már legalább­is az érdem fele a színészi munka rovatába tartozik. Pauló Lajos, a Faluszínház Cse­resznyevirág rendezője még nem ta­lálta meg teljesen a saját hangját. Néha naturalisztikusan részletező, ■túl vaskosan emel ki egy-egy motí­vumot. De, ha a szerző, Sásdi Sándor nem is árulja el, mennyire részt vett, s mennyi invencióval vett részt Pauló a dramaturgiai munkában, egyénisé­gének önálló és jó vonásait akkor is felismernénk, elsősorban a népi lírá­ban, amit szívvel és ötlettel szólaltat meg. Még inkább ingadozik a legkitapo­­sottabb út és a magakereste ösvény között Sallós Gábor, aki Török Ta­más darabjával mutatkozott be a kaposváriakkal. De ő is­mer néha, s ez biztató. Meri alátámasztani a ha­­lovány környezetrajzot két brazil munkás jóízű harsányságával, vagy egy hatásos és nem indokolatlan áju­lással fokozni a második felvonás csattanóját. De embereket mozgatni még nem tud, a darab néha szinte leáll a szereplők görcsösen merev ácsorgásától. A fiatal rendezők önállósága új problémákat is okozott magával a fesz­tiválra. A legtöbb vita az Antigone körül folyik. S ebben a vitában nem lehet elválasztani az állandóan meg­ismételt dicséretet: milyen nagyszerű, hogy végre Sophoklest is játszunk­ a nagy kérdéstől: szabad-e így játszani Sophoklest? Kazimir Károlynak könyvekből és a saját képzeletéből kellett pótolnia azt, amire színhá­zaink nemcsak tizenegy, de talán húsz éve sem látták el tapasztalással. Amit csinált, úttörő munka. Még a tévedéseket is tisztelet illeti. Mert té­vedett is. Tévedett, amikor úgy pró­bálta maibbá tenni az Antigonét, hogy a kórusból szereplőket, egy­szerre beszélő külön-külön álló, mozgó, létező embereket csinált. S embereket csinált, ennél is nagyobb tévedés a másik, amit Kazimir Károly az előadást kö­vető vitában a rendező jogának val­lott, az, hogy a befejezés eltér az írottól. Igen, a rendezőnek joga, hogy képileg egyénien fejezzen­­be vala­mit. (Példa erre a már említett sze­gedi megoldás.) De csak az írói el­képzelésen belül. A miskolci Antigone­­előadás külön megdicsőülést juttat a hősnőnek, süllyesztőn emelvén őt a támolygó, megsemmisült Kreon út­­jára. Ez már nemcsak hangulat, nem­csak kép, hanem cselekmény, vizuális eszközökkel hozzátoldott cselekmény a tragédiához. Kazimir Károllyal el­lentétben azt vallom , ez csak a szerző joga. Ha az Antigoné tehetséges, érde­kes előadását itt-ott megzavarja az efféle aktualizálás, hozzáköltés, ak­kor Földes Gábornál­, a győri Capek­­előadás rendezőjének munkáját saj­nos elsősorban ez jellemzi. S itt nem marasztalható el egyedül a rendező. A főiskola hibája, s ezen túlmenően egész kultúrpolitikánk egyik hibája volt, hogy felneveltünk fiatal művé­szeket, akiknek egyszerűen nem mu­tattuk meg, a mi irodalmunkat, mű­vészetünket legközvetlenebbül meg­előző kultúrát azt, amit a polgári­­ avantgardizmus, többek közt a Capek­a által képviselt útkeresés jelent. Mi­­ még Majakovszkijt sem játszottunk, a Brechtet sem, főiskolásaink talán­­ nevét sem ismerik Tollernak és We­­dekindnek, hallottak a Kék madárról és nem ismerik Maeterlincket, amint­hogy Anouilh-t és O’Neill-t sem isme­rik. Ami pedig a szellemi életből, a színházak repertoárjából hiányzik, azt az egyéni művelődés nem pótolhatja. Földes Gábor nyilván komolyan fog­lalkozott Capekkal, jelzést is ad róla egy szalamandrával díszített szőnye­get akasztván a díszletfalra. De a nagy cseh író egy másik művének ilyen megtisztelése helyett, fontosabb lett volna ezt a bemutatottat jobban tisztelni. Nem lehet az írótól függet­lenül, negatív, rossz ember­alakká formálni a darab ikerpárjának egyi­két, a fasisztát, s vele szemben szinte glóriával bevonni a kommunista iker fejét. Hogy Capek maga is ezzel az ikerrel rokonszenvezik, hogy kedve­sebbnek, igazabb embernek mutatja? Nos, a rendező elégedjék meg ennyi „pozitívummal", ezt ki is emelheti, de nem úgy, hogy az elképzelt or­szágban himnuszként felhangzó Mar­seillaise (ami mellesleg, ha himnusz, hát a franciák himnusza) hangjaira a fasiszta iker összegörnyed, és körmét rágja a lelkiismeretfurdalástól. És ha már ily módon „pártosította” az írót, miért kellett egyben misztikussá is tenni, szellemkézre nyíló ajtó­szárnyakkal, testet nem érintő szel­­lemsimogatással? S ezek után hadd tegyem hozzá: még ez a szerintem súlyos tévedés is százszor ígéretesebb, mint az olyan sablonos munka, mint amilyen a kecskeméti rendezőé, Gyökössy Zsolté, vagy Kisfalvi Györgynek a szolnoki színház elő­adásában látott sematikus „Szep­tember”-rendezése. Színészi teljesítményben nyújtotta a fesztivál a legtöbb meg­lepetést. Megint csak Szegeddel kell kezdenem. Ambrus Edit életteli, csil­logóan érdekes, őszinte, bár néhol túl hangos Lizziejével, Iüike László kissé patologikus, de egyben iszo­nyatosan átlagamerikai Frédiével és Karikás Sándorral, aki mindkét be­mutatott darabban epizódszerepet játszott s mindkettőben teljes illú­ziót keltett. Szegeddel kell kezde­nem, azért is, mert itt volt legtelje­sebb az együttes. (Igaz, könnyebb dolguk is volt, mint mondjuk Deb­recennek, hiszen két kamaradarab­bal mutatkoztak be). Kátay Endre, mint a Mérimée-darab alfkirálya. Demján Edit, Perichole hálás szere­pében. Kormos Lajos limai püspök­ként és mint szenátor, mind öreg­bítették a méltán Nemzeti Színház­nak nevezett szegedi együttes hír­nevét. S közvetlenül melléjük kíván­kozik az Éjjeli menedékhely gárdá­ja, a tehetséges, összeforrott debre­ceniek. A nagy meglepetést itt No­vák István okozta. Egy fiatal szí­nész, aki úgy tudott Luka lenni, hogy sem szentté nem vált, sem ön­maga kritikájává, szeretnivaló volt, kicsit próféta is, de ezzel együtt mélységesen haszontalan és jóté­konyan ártalmas narkotikum. Ra­gyogó alakítás! Márkus László a bá­ró figuráját formálta meg ezerszí­­nűen, humorosan is, elkerülve min­den csábító torzítást. Kitűnő Solti Bertalan, mint Szatyin és Téry Ár­pád, aki a rendőrt játssza (néha ta­lán túlságosan kiszakadva önmagá­ból). Mensáros László Színészét lát­va azt sajnáltam, hogy nem láttam őt, mint Hamletet. Ez az alakítása nem egyenletes, halk részeiben ki­váló, de éppen a nagyjelenetben túlságosan is jó és fiatal Színész, nem Gorkij agyonivott, elkopott em­bere. Hot­ti Éva, Andaházy Margit, Hegedűs Ágnes, Szende Bessy és Ze­­lenay József ha nem is bírják min­denütt erővel követni a dráma sod­rát, szép igyekezettel és nem ered­ménytelenül oldják meg a feladatu­kat. Csak Thuróczy Gyula Kosztyi­­lovja üt el üres hangoskodásával az együttes harmonikus egészétől. Az Antigonéban Győrffy György kitűnő Kreonja szerzett váratlan örömet és felfedezést a pesti nézők­nek. Talán azért, mert a sajtó a miskolci bemutató idején túlságosan is csak Zolnay Zsuzsáról írt jót. Zol­­nay minden kapott dicséretet meg­érdemelt — kitűnő színésznő —, Győrffynek több járt volna. A győri előadásról szólva nehéz függetleníteni a rendezői és a szí­nészi munkát. De aki emlékszik Szende Mária egykori Barbara őr­nagyára, az tudja, hogy milyen ki­tűnő anya lehetett volna. Így is em­lékezetes sok pillanata, halk hang­jai, néma vergődése. Puskás Tibor és Kun Vilmos az első felvonásban, amikor még nem „a negatívot" és ..a pozitívot”, hanem a capeki ikre­ket játszották, nagyon tetszettek. A békéscsabai színház Bródy Ta­nítónőjével jött a fesztiválra. S ha a kitűnő szerepek gazdag sorára nem is jutott csupa kitűnő erő, a tavalyi előadásukhoz képest, talán ők lépték előre a legnagyobbat. Hol volt ed­dig olyan alakítás, mint Kormos Má­riáé, aki bár nem hibátlanul, de egyénien, szívvel és erővel formálja meg Tóth Flórát, vagy mint Iványi Józsefé, aki finom jellemrajzzal a káplánt játssza. S megállja a helyét Székely Tamás, Stefanik Irén, Rutt­­kay Mária, Vértes Lajos és Pataki Béla is, aki dicséretesen kerüli el az olcsó hatásokat. Az oly méltánytalanul elhanyagolt Faluszínház, amely most inkább vi­dékinek jött el, csakhogy már észre­vegyék a szakmabeliek, nem egyéni meglepetéseket* * * hozott, hanem egy becsülnivaló, mértéktartó és valóban összeszokott színészgárdát. Jurik Jú­lia, Kádár Flóra, Galambos Gabi, Fekete Tibor és Fenyvessy Balázs nevét jegyeztük meg leginkább, mint azokét, akik a legtöbb művészi alá­zattal szolgálták a darabot. Az egriek Budapest számára új művet hoztak: Leonov Aranyhintó­­ját. Aki most látta, elképedt, hány gyengébb szovjet darabot előadtunk s ez a kitűnő írás a fiókban hevert! Kitűnő darab — de nem könnyű ját­szani. Elüt a háború utáni időkről szóló társaitól s az előadás talán túl­ságosan is el akar ütni tőlük, az orosz levegő mellett néhol adósunk marad a szovjet élet jeleivel. De a már említett „kiugráson“, Bod Teri elnökasszonyán kívül, megörvendez­tet bennünket Ruttkay Ottó, Balázs Andor, Forgács Kálmán igaz és em­beri játékával s az egész együttes lelkes, (bár itt-ott még akadozó) munkájának emlékével. A kaposváriak Dél keresztje elő­adásán nem volt meglepetés. Sem jó, sem rossz. Kerpely Judit nagy igye­kezettel próbálta élettel megtölteni az íróilag valószínűtlenné formált hősnőt. A jobb szerepben sokkal jobb volt Pálfalvi Éva. Szép Zoltán és Gondos Antal tűntek még fel egyszerűségükkel. Homokay Pál me­rev és üres a férfifőszerepben. Sarkadi Imre „Szeptembere“ rend­kívül nehéz feladat elé állította a szolnoki színészeket. Az író elsősor­ban a lélek legbensőbb történései­re helyezi a súlyt. A rendező vi­szont megpróbált hangosan agitálni, így csak sejteni lehet, hogy a te­hetséges Győri Ilona, Harsányi Mar­git, György László alkalmas lett vol­na arra, amit játszott. A kecskeméti színházat nem lehet és nem is szabad megítélni a Zeng az erdő után. Egy nagyszerű muzsi­kához — a Farkas Ferencéhez — két szerző, Baráti Géza és Dékány And­rás valami olyan hajmeresztően együgyű és zavaros mesét talált ki, hogy dicséretére válik a színészek­nek, amikor legalább hasonlítani próbáltak az élő emberekhez. Sőt, még tehetségükről is élet­jelt adtak egyesek, elsősorban Hegedűs Erzsi. A többieket az illesse rossz szóval, aki elhiszi, hogy lehet szerep nélkül jól játszani. Csak egy valakit kell megemlíteni mégis, egy párszavas szereplőt, akinek nevét nem sike­rült kikeresni a színlapról. Ez a fia­tal nő, aki hosszú nadrágban, démo­­nikus hajjal egy erdésziskola növen­dékét „játszta“, kirítt nemcsak a kecskemétiek közül, de az egész fesztiválból. S éppen az ő ízetlen ugrándozását, közönséges magamu­­togatását fogadó osztatlan ellen­szenvben le­hetett lemérni, mennyire megnőttek az igények a vidéki szín­házakkal szemben is. Vannak még gondjaink a színját­szás terén. De egyre inkább orszá­gos gondjaink vannak. Küzdeni kell az emberibbért a művészetben, a merészebbért a műsorválasztásban, a „jó helyezésért“ a népek és szín­házak békés versenyében. És ebben a küzdelemben most már nemcsak Budapest színházai lehet­nek úttörők. Máriássy Judit A pécsi színház „Columbus” előadá­sára következő számunkban vissza­térünk. Irodalmi Újság A f­rancia filmet ünnepeljük, francia filmküldöttség, művészek és filmszakemberek jár­tak hazánkban. Mindössze néhány napig ismerkedtek Budapesttel, a Balatonnal, a magyar filmmel, órá­kat beszélgettek csupán magyar szí­nészekkel és filmszakemberekkel — mégis, nagy jelentőségű lépéssel ju­tottunk előbbre a magyar—francia kulturális kapcsolatok kiszélesítésé­ben. Meleg és bensőséges volt a hangu­lat már az ismerkedés első óráiban, mikor a margitszigeti Nagyszálló halljában Micheline Presle, Ruttkai Éva, Gábor Miklós és Jean Auren­­che — a „Vörös és fekete“ egyik forgatókönyírója — a francia iroda­lomról, Sartre színdarabjairól és Si­mone de Beauvoir legújabb regényé­ről beszélgettek. Később, a budai há­zak romos épületei között franciák és magyarok között a második világhá­ború szenvedéseiről folyt a szó, aztán Micheline Presle meg-megállt a zöl­dellő b­okrok és virágok között; ez a sok üde növény tetszett neki legjob­ban Budapesten. Szó esett mindenna­pi problémákról, gyerekekről és óvo­dáról, megélhetési viszonyokról és üzletekről, s aztán este, az Éjjeli me­nedékhely és a Csárdáskirálynő elő­adása után, ismét kulturális kérdé­sekre terelődött a szó. Sokszor meg­egyeztek a vélemények, máskor élénk viták zajlottak. Jacques Flaud, a Francia Országos Filmközpont vezérigazgatója sokat beszélt a francia forgatókönyvírók és rendezők témaválasztási problémái­ról. Jean Aurenche úgy vélte, nem annyira a témaválasztás a nehéz, ha­nem azoknak az akadályoknak a le­küzdése, amelyek Franciaországban gátolják a művészet szabadságát. Ig­­nace Morgenstern, a Cocinor Film­forgató Vállalat magyar származású vezérigazgatója, őszintén feltárta mindazokat a nehézségeket, amelyek a magyar film franciaországi útja előtt állnak, de amelyeket igyekezni fogunk magyarok, franciák közös erővel leküzdeni. Arról van szó ugyanis, hogy a Franciaországban forgalomba kerülő filmeknek a fele francia, a másik fele pedig külföldi, túlnyomó többségükben amerikai. Az amerikaiak uralkodnak a francia filmpiac nagy részén: vállalataik, ügynökségeik behálózzák az egész or­szágot, Párizs legszebb mozija, a Pa­ramount is az ő kezükben van. A Franciaországban bemutatott filmek­nek alig tíz százalékán kell tehát megosztozniok Amerikát kivéve, az összes külföldi államoknak — s ez nem könnyű versenypálya! De francia barátaink nagy elisme­réssel beszéltek a Cannesben megis­mert Körhintá­ról és az itt látott Szánkóról. Louis Figeac, a Fran­cia Országos Filmközpont külföldi osztályának igazgatója úgy vél­te, nemcsak magyar—francia film­cserékben, hanem közösen gyártott filmekben is nagy lehetőség rejlik. Nemcsak ő, a filmküldöttség többi tagja is megerősítette: a közösen ké­szített filmek akkor igazán művé­sziek, ha a résztvevő nemzetek mind­egyike meg tudja őrizni művészeté­nek sajátos szépségeit. Szó esett természetesen a készülő új francia filmekről is. Jacques Flaud kiemelte Jean Aurenche „Gervaise“ című, Zola-regényből ké­szített filmjét. Ignace Morgenstern egy, bizonyára nálunk is rendkívüli érdeklődést keltő film forgatásáról tárgyal, a fájdalommentes szülésről. A filmet „A papa, a mama, a felesé­gem, meg én“ rendezője, Jean Paul le Chapois rendezi, és részben írja is. A film forgatókönyve már elké­szült, Jean Gabin játssza majd a fő­szerepet, egy tüdőbaja miatt vidékre kerülő orvost, aki vidéki állomáshe­lyén minden idejét a fájdalommen­tes szülés tanulmányozásának szen­teli. Megismerkedik egy fiatal álla­potos nővel, aki, mire a szülés órá­ja elérkezik, az orvos jóvoltából megtanulja mindazokat az ismerete­ket, amelyek a fájdalommentes szü­léshez szükségnek. A fiatal nőt „A papa, a mama, a feleségem meg én” főszereplője, Nicole Courcel alakítja. Az itt töltött rövid idő alatt a fran­cia filmküldöttség tagjai nem győz­ték hangsúlyozni, mennyire meghat­ja őket filmjeik ünneplése és a sze­retetteljes fogadtatás, amelyben min­denütt részük volt. Hadd írjuk le az ő kívánságukat, amely a miénk is: szeretnék a magyarok kedvességét mielőbb Párizsban viszonozni! Pongrácz Zsuzsa Gondolatok egy irodalmi estről s­okasodnak a jelek arra nézve,­­ hogy olvasóink az irodalom mai törekvéseiben és küzdelmeiben a maguk, az egész nép vágyainak és törekvéseinek szószólóját látják. Az író hivatása és magatartása mind­inkább hasonlít ahhoz, amit, mond­juk, 1848—49-ben betöltött s mely, véleményünk szerint, az egyetlen íróhoz méltó magatartás és hivatás. Nemrégiben Sopronban voltunk ta­núi, mint szabadította fel egyetlen írás — Szeberényi Lehel cikke a Művelt Népben — a városért fele­lősséget érző emberek kényszerű némaságát s milyen egészséges, nyílt, a bírálattal sem fukarkodó vitákat kerekített. Ma már pedig senki sem tagadja e viták egészséges, tovább­haladásunk érdekében nélkülözhe­tetlen hatását. A könyvhét végén Kapuvárott voltunk. Ezúttal nem vitaesten vagy ankéton. Költői estet rendeztünk, a két kiváló előadóművész, Palotai Erzsi és Török Erzsébet részvételé­vel. A gartai művelődési otthon zsú­folásig megtelt, cáfolatául a hasonló estek iránti érdektelenség hírét kel­tő körök állítást adnak. A népi gyö­kerű, európai szintű kultúra lelkes apostolai nem csalódtak Kapuvár­ban sem. A nemzet sorsáról a mű­vészet szól leghitelesebben s a hall­gatóság tekintetéből a nép, a nem­zet lelkesedése és keserve sütött, míg költészetünk és zenénk régi gyöngyszemeibe feledkezett. Egy Ady- vagy Vörösmarty-vers, egy­­egy népi gyermekdal többet mond neki emberségről és magyarságból mindennél, látni a homlokokra kifé­nyesedett öntudat ragyogásából. De élmény volt az irodalom, a költészet mai küzdelmeiről szóló be­számoló közben a dolgainkat kísérő országos érdeklődés Kapuvárott is megtapasztalható ereje is. Talán so­sem volt annyira közügy az írás, mint ma, amikor művelőinek legja­va — bátran és igazul szembenézve korábbi tévedéseivel és mulasztásai­val — megnövekedett felelősségér­zettel fordul a nép gondjai, a való­ság mélyebb és igazabb tényei felé. Versben is, szóban is, az életről és az irodalomról mondott beszámolók­ban is: csak a nyílt, őszinte, igaz beszéd talál meghallgatásra, és ser­kenthet tettekre is. Félig csatát nyert, aki e régi igazságot magáé­vá tudja tenni. A gond addig riasz­tó csak, amíg hallgatunk róla. Mi­helyt kimondtuk, megosztottuk s együtt le is győzhetjük. „Mert nö­veli, ki elfödi a bajt” — mondja Illyés nagyszerű verse, s a kemény besenyő fejek úgy bólintanak rá, mint a lelkük mélyéből fakasztott igazságra. Itt minden elmondott versnek és szónak ez volt a sorsa, ez a megértő és megerősítő helyes­lés. Úgy éreztük, költészetünk nyílt­­színen vizsgázik s nem éppen rosz­­szul. Szinte kívánkozik, hogy leír­juk, mint egy bizonyítványba: „Fel­sőbb osztályba léphet!" Csanádi Im­re Bornemisza Péterét, Benjámin László szép versét, „A köznapi dol­gok igézetét” úgy itták ezek a hall­gatók, hogy szinte a lélegzetüket is visszafojtották, mint a szomjazó em­ber forrás fölé hajolva. A nedves, dohos falak közé friss szél tört be: a népért való felelősség. Csak a köz­ség hivatalos vezetői hiányoztak a teremből. Lehet, hogy tartottak va­lamitől: nem szeretjük az áporodott levegőt, van ilyen hírünk már. Pe­dig az est csak tanulságul szolgál­hatott volna nekik is. Vagy a kul­túra egyszerűen még ma is harmad­rendű tényező az ő szemeikben? Akár így, akár úgy, rosszul tették. K. L. Eörsi István Válaszúton Egyhangú élet — míg munkához nyűgöz a nyúlós unalom, mintha fülembe zúgna álmos hangjával folyton egy malom. E kattogásban elfelejtem, hogy munkál bennem is motor, hogy szeretek s szeretnek engem még álmom is pénzért sohol. A lassú malom engem őröl, ki kemény voltam, mint a kő; most szürke por szállong a kőről, morzsol az egykedvű idő. Filiszter leszek, mint a többi, csak százszor boldogtalanabb, mert pompásan fogom gyűlölni — költő­ módra — önmagamat. Ennyi marad belőlem költő, hogy megvessem, amit teszek; vagy nem filiszter, kis könyörgő, de mély lelkű bohém leszek! Az álmokat leltárba véve szabott áron kapom, s adom, s a borfoltos hajnali égre föl-fölkérődzöm bánatom. Kitűzöm szent medáliának szívemet rab vágyaival; félarcomon virít a bánat, másikon az ihaj-csuhaj! Bohém leszek, kit hírből ismer e lapos, köznapi haza — , de a bohém csak a filiszter érmének másik oldala. Jó a közösség anyás melle, nem él, ki róla leszakad; egyik titkolja szégyenkezve, hogy eleped és elapad. Bősz csendbe dermed palotája — hogy ezt ne hallja, kiabál! A másiknak nincs buta álma, a tengődést megszokta már. Választás ez: sülhetek nyárson, parázson is hamvadhatok... Eladó mind a két halálom, a bűnös nemcsak én vagyok! Erő lehet még gyöngeségem, mely már az égboltig elért, csak küzdhetnék, nem úgy mint és nem is egy szál magamért! /régen. 1956. június 16.

Next