Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1956-02-25 / 8. szám - Hermann István: Törvényen kívül - Keszi Imre drámája a Jókai Színházban • színház • Keszi Imre: Törvényen kívül. Rendező: Kamarás Gyula, Jókai Színház (4. oldal) - Reményi Béla: Negyven után • vers (4. oldal) - Szabó Pál: Nem vagyok azonos (4. oldal) - Thurzó Gábor: Egy eltűnt film nyomában • film • Puskin: Borisz Godunov, zene Musszorgszkij. Rendező: Vera Sztrojeva (4. oldal)
Törvényen kívül — KESZI IMRE DRÁMÁJA A JÓKAI SZÍNHÁZBAN — A dráma nem történelmi tablót nyújt az 1930-as szeptember 1-i tüntetésről. Ahhoz, hogy egy napra a munkásoké legyen az utca, szívós agiációra, nagy emberi átalakulásokra volt szükség. S a szerző ennek a napnak emberi sorsokat megmozgató előkészítését helyezte a dráma középpontjába. Elsősorban azt ábrázolja, hogyan lesz Bárkányiból, a dzsentriből, családja ellen lázadó bölcsészhallgatóból, a kommunista. Bárkányi átváltozásának, átalakulásának számos akadálya van. Ha a fiú kommunista lesz, akkor húgát nem veheti feleségül katonatiszt vőlegénye. Ha ez a családi kapcsolat nem jön létre, akkor az idősebb Bárkányi főmérnök nem szerezheti meg ahonvédségi megrendelést gyára számára a nepotizmus országában. Ennek további következménye pedig az, hogy ha a gyár bezárja kapuit, az apa is állás nélkül marad. Ez az akadályok egyik fele. Az „úri viharból” menekülő fiút a munkásmozgalomban is gyanakvás fogadja. Ő maga szakít szüleivel, de nem engedi, hogy apjáról tiszteletlenül beszéljenek. Mikor egy kiránduláson elfogják a fiatal Bárkányit, a politikai rendőrség főnöke, apjának régi barátja megrendez egy jelenetet. Ebből a jelenetből az ifjúmunkások joggal vonhatják le azt a következtetést, hogy Bárkányi rendőrspicli. A rágalom, a gyanú szintén Bárkányi átalakulásának útjába áll. Keszi tudja ábrázolni, hogy a terror légkörében, a politikai elnyomatás atmoszférájában hogyan válik ártatlan emberek meggyanúsítása szükségszerűvé. Felvillantja ezt az összefüggést s helyenként még azt is érzékelteti, hogy a Horthy-korszak brutális elnyomása támogatta a munkásmozgalom egyik helytelen tendenciáját: a szektás elzárkózást. Ennyi visszatartó erővel szemben Bárkányit elsősorban szerelme viszi el mégis a kommunisták közé, Rolla bácsi, az öreg kommunista bizalma pedig támogatja Bárkányi fejlődését. Rolla bácsi ismeri a fiatalember jellemét és bízik a fiúban. Ezért kaphat Bárkányi újabb feladatot, így válhat az apja irányította gyárban a besúgás leleplezőjévé, a tüntetés egyik szervezőjévé és harcosává. Hasonló szituációval egy szovjet drámában, Ivanov Kosztya bátyáinkjában találkozunk. Egy szovjet mérnök azért, hogy a partizánmozgalmat szervezhesse, színleg a németek szolgálatába áll. Ezzel magára vonja a megbízatásáról mit sem tudó partizánok gyűlöletét. A Törvényen kívül problémája még súlyosabb. Ivanov drámájában a pártvezetőség megbízatása olyan biztos pont, ahol a főhős megvetheti a lábát. Itt viszont még Madaras Erzsébet sem bízik megingások nélkül a főhősben, pedig ő szerelmes belé. Ilyen szituációban, amikor az egyént több kapcsolat, több érdek téríti vissza a régi útra, mint amennyi előre vinné, egyedül a világnézet és a jellem ereje segíthet. De a darabban az alak szellemi arcának, világnézetének pusztán töredékes csíráit látjuk. Ezért az érdekes szituációban a jellem lélektani fejlődése nem válik hitelessé. Rolla bácsi bizalma is megalapozatlan. Midőn minden jel arra mutat, hogy a fiú áruló, pusztán egy találkozásra alapítja a hős iránti bizalmát. A cselekmény rendkívül sokrétű. Röviden és jól jellemzett karakterfigurák mozognak a színpadon, mint pl. a hős nagybátyja. A két idősebb Bárkányi alakja jól mutatja a dzsentri középosztály polarizálódását. Az apa szorgos, csak karrierjét néző filiszter, a testvér élősdi szélhámos. Ezeknek az embereknek barátja a politikai rendőrség főnöke. Az egyetemen is elénk kerül néhány jellegzetes figura. Ringwald, a könyveibe gubódzó, dekadens verseket írogató, reménytelenül szerelmes „filosz”, a mosószer-ügynök fia, aki végül — a cselekmény alapján teljesen érthetetlenül — részt vesz a tüntetésben. Az új világra áhítozó professzor. Az egyetemi hallgatólány, aki nem tudást, hanem férjet akar az egyetemen szerezni. S a kommunista fiatalok: a tüdővészes Sátoros, aki először Bárkányi barátja, majd, mikor a gyanú felébred benne, meggyűlöli. A szocdem apjával hadilábon álló orvostanhallgató, Tilajka, a tudásvágyó munkásifjú. A spiclivé aljasuló Rozmaring Ilona. Tehát a társadalmi körkép igen széles. A szerző nem akarja leszűkíteni a problémát. Ez az elgondolás helyes. A szerző által megrajzolt útkeresés és úttalálás sokoldalúan öszszefüggő probléma. Azonban bármennyire szellemes dialógusokkal jellemzi is Keszi csaknem minden szereplőjét, ezeknek megjelenése akadályozza az alapkonfliktus konkrét érvényesülését. Inkább környezetrajz az, amit ezek a dialógusok nyújtanak, mintsem drámai konfliktust elevenen éltető motívumsorozat. A drámában nem kell előtérbe helyezni a kontúrok tüzetes rajzolását. A környezetrajzban szükségtelen minden funkciót egy-egy alakkal jellemezni. Még akkor is, ha az író nem beszél bizonyos feltételekről, még akkor is, ha ezek jellemzésének nem szentel külön figurát, kevesebb alak jellemében, egymáshoz való viszonyában is meg kell teremteni a kor légkörét, így pl. itt szükségtelen a munkásmozgalomban fellelhető szektarianizmus vagy az egyetem kispolgári libáinak jellemzésére külön alakot a színpadra hozni. S ez is különösen a főalak jellemzésére hat vissza. Ha minden ilyen jelenségnek külön alakot szentel az író, akkor nincs ideje, nincs módja összetettebben jellemezni a főalakokat, jelen esetben Bárkányit és Madaras Erzsébetet. Ezért nem elég bensőséges a fiatalok szerelmének rajza sem, így az előadás számára bizonyos mértékig paradox helyzet áll elő. Drámai funkciójuk szempontjából ugyanis a mellékalakok, az epizódfigurák teljesebb jellemmé válnak, mint a főalakok. A rendező, Kamarás Gyula, tehát nehéz helyzetbe került. Kiaknázhatta az epizódfigurák karakterteremtő erejének lehetőségeit, de ezekkel szemben — elsősorban Bárkányi alakjában—nem tudott méltó vetélytársat teremteni. A rendezés érdeme, hogy ezt megkísérelte. A főalakok megjelenésének intonálása a színpad egész elhelyezésében, a színpadon lévők viselkedésében, általában sikerült. A színpad rendkívül mozgalmassá válik, különösen a kirándulás jelenetében és a sodronygyári jelenetben. A szereplők közül az előbbiekből következően elsősorban az epizódfigurák alakítói emelkednek ki. A sort Apáthy Imrével és Rozsos Istvánnal kell kezdenünk. Apáthy Imre a politikai rendőrség főnökének szerepében cinikus, alattomos és kegyetlen figurát állít elénk a színpadra. Dühkitörései jelzik, hogy hacsak ösztönszerűen is, de magánál nagyobb erőt érez a kommunista mozgalomban. Ezek a kitörések csak pillanatnyiak, a főnök külső magabiztossága jelzi a Horthy-uralom közönyös aljasságát. Rozsos István nagy öniróniával jellemzi Ringwaldot. Természetes viszont, hogy a kiváló alakítás a szerep elhibázott funkciója miatt a negyedik felvonásban bizonyos mértékig megtörik. Hasonlóan kiemelkedő Gordon Zsuzsa egyetemi hallgatónője. Minden mozdulata érzékelteti, hogy ennek a lánynak voltaképpen nincs helye az egyetemen, hogy az ő gondolkozásában a tudományos intézetet a szalontól nem sok különbözteti meg. Sátorost Molnár Tibor alakítja forradalmi pátosszal. Jórészt az ő érdeme, az, hogy az első pillanattól kezdve érezhető a figura körül a tragikus légkör. Tilajka János szerepében Patassy Tibor rendkívül friss, okos alakítást nyújt. Nem mérnénk egyenlő mér tékkel, ha a főszereplők kevésbé határozottan megrajzolt karaktereinél ilyen jó teljesítményeket követelnénk. A fiatal Bárkányit Somogyvári Rudolf játssza. Magatartásában sokszor többet tud érzékeltetni Bárkányi erkölcsi erejéből, mint amennyi a darab szövegében van. Ez sem teszi azonban képessé arra, hogy alakításával eltüntesse a szerep fogyatékosságait. Szerelme, Madaras Erzsébet szerepében Bara Margittal ismerkedtünk meg. Egy-egy szép hangja elárulja, hogy komoly alakításokra képes, de egységes arcot nem tud teremteni. Legszínesebben a fiú iránti szerelmét bontakoztathatná ki, de sajnos, az alakítás egész felépítése egyelőre még hiányos. Valószínű, hogy a további előadásokon ez az alakítás is fejlődni fog. Rolla bácsi szerepében Kovács Károly megmutatja az alak jóságát, emberségét és filozofáló hajlamát. De mivel Rolla bácsi drámai funkciójának racionális alapja hiányos, a színész helyenként vergődik szerepében. Több érdekesen megformált karakterfiguráról kell még szólnunk, így Géczy Dorottyáéról, Nagy Istvánéról, Pataky Jenőéről és Rákosi Máriáéról. Egészében Keszi Imre darabja igen érdekes kísérlet arra, hogy pártunk múltbeli harcait, e harcnak belső emberi problémáit feltárja. A párt a darabban úgy jelenik meg, mint olyan mozgalom, mely egyedül hozhat mély katarzist, belső erkölcsi megtisztulást egy aljas társadalomban élő emberek számára. S bár ezt a folyamatot nem tudta minden tekintetben művészileg és hitelesen megragadni, mégis fontos kezdeményezéssel van dolgunk, melynek bizonnyal lesznek követői. Hermann István Irodalmi Újság Qian img,y,&kazan&s avval a Szabó Pállal, akinek „Brazília“ címmel a Szikra kiadásában a napokban egy könyve jelent meg. Nem vagyok azonos azokkal a Szabó Pálokkal, akik 1930. január elseje, az „Emberek“ megjelenése után cikket, novellát, könyvet írtak, vagy avval a Szabó Pállal sem vagyok azonos, aki 1945-ben képviselő lett s akik megválasztották, azt hitték, hogy engem választanak meg, s aki negyvennyolcban külföldre lépett, s az amerikai rádióban piszkítja, s gyalázza azt a fészket, amelyikben született s azt a földet, ami felnevelte és ami a kenyerét adta. De általában: azonos vagyok azokkal a Szabó Pálokkal, akik a munka vagy az élet annyi változatában együtt voltak velem, lent a bihari tájakon, jóban, rosszban, és akik nyomban a falujuk nevét, vagy csak egy betűt illesztettek a nevük elé, amikor megismerkedtünk. Azonos vagyok veled, többek között, jó öreg komám, M. Szabó Pál, Hencidán. De nem vagyok azonos azokkal az írókkal és nem írókkal sem, akik nincsenek tisztában az általános emberi és társadalmi erkölcs alapvető tételeivel, én nem tudom rámvenni a más ingét, én nem tudok ékeskedni a más tollával, hát mi ez? Naívság, vagy tiszteletlenség? Az író nem tudja, vagy nem akarja tudni, dehát akkor hol van a kiadó? S általában: hol vannak a kiadók? Kezdő író koromban sok töprengés után nyugodtam meg a saját nevemben, mert hiszen már volt előttem egy Szabó nevezetű író, ha Dezső is, s most, mikor e sorokat írom... Két évvel ezelőtt, ötvennégyben jelent meg önéletrajzomnak, a „Nyugtalan élet”-nek első kötete. S utána pár hónappal megjelenik egy regénye egy másik írónak „Nyugtalan ember“ címen. S a múlt év legvégén olvasom a Könyvterjesztő Vállalat tájékoztatóját, hogy többek között hamarosan megjelenik egy írónak „Nyugtalan napok“ című regénye. Elképesztő! Elképesztő ez a sunyiság, egy igen küzdelmes és becsületes írói múltnak a semmibe vevése, a kakuknak több ízlése van, amely befészkeli magát a mások fészkébe. Vagy útban vagyok? Tagadjam meg önmagam? Ugorjam ki a bőrömből? S égessem el, vagy ássam el a földbe írói munkáimnak a végtelenbe menetelő tömegét? A magyar irodalom munkásainak helyzetét és jelenét és jövendőjét, már nem mi ketten, vagy tízen döntjük jobbra vagy balra, hanem az öröktől fogva való és mindvégig örökkön tartó írói tisztesség, írói erkölcs és írói magatartás és írói tehetség. És hát persze maga a mű. De hogyan születhetnének nagy művek ezen feltételek nélkül? . Szennyet és mocskot nem tűr meg sem a betű, sem a papíros. Egy nap, vagy egy év, de még ennyi sem, de úgy kifakulnak az ilyenféle írások hogy az isten sem tud bennük eligazodni. De addig is tiltakozók, tiltakozók. Mert még vagyok. De útban vagyok? Igen, én útjába állok a tisztességtelenségnek, a tehetségtelenségnek, amíg egy leheletnyi szusz lesz bennem, hát hirdetem és vallom, hogy a szocialista társadalom az emberi értelem és emberi tisztesség társadalma. A szocialista művészet, a becsüle nagy és tiszta művészete. Mert e nélkül élni nem érdemes, de nem is lehet. Szabó Pál Reményi Béla Negyven után Meleg sarok — Akkor pattan negyven évvel már a kályha mellett föl a szikra, lángról le a ruha, kakaskodok Mikor lassan hitet, bátorságot és szerelmet, betemetne negyven év hamuja. Még a halált is vitézül bizony felnyársalom, de legkiváltb ilyenkor csendül legszebbik dalom. Addig élek, amíg a tűz, addig vetek lábot. Minél vénebb — világ! — annál ifjítóbb a borod. Nem halok én, ki nem lobbanthat már semmi sóba, amíg legény — lángoknak pattog piros ostora. Amíg a lány lehellete szítja a parazsat s guggolva, lám, kebléből a tűznek meleget ad. Még hány hasáb? Amíg a vágy A nagy kamrából nekem jut-e még? csóvája táncol a mennyezeten, Lopjuk a fát, hogy a világ s mikor utolsó tán, legszebben ég, pattogó örömök hona legyen, Negyven után tüsköt fogok, csap föl a láng, ha már sok a parázs, tuskó-magamat is tűzbe dobom. Akkor tudom, Vessen lobot mint a dudán, szólni a jó duruzsolás, ez az égig magas forradalom. — ■ ...............~?-!?- ---- 1956. február 7. Egy eltűnt film nyomában Úgy látszik, nemcsak a könyveknek, a filmeknek is megvan a maguk sorsa. Némelyik a hírverés csatazajában, plakátok tarka áradatával követel magának figyelmet — és hatása nyomtalan, maga a feldicsért film is szégyenkezik a vásznon. És van olyan, amely szinte lábujjhegyen oson be a mozikba — és megragadó, sokáig felejthetetlen élménye lesz annak a maroknyi embernek, aki felfigyelt rá. Ilyen lábujjhegyen beosonó mestermű a „Borisz Godunov’1. Szinte titokban mutatták be. Ugyancsak jó szeme volt annak, aki észrevette semmitmondó plakátjait, hirdetéseit, szerényen megbújva csiricsáré esztrádműsorok erdejében. Se előtte, se utána alig írtak róla. Két eleve sikerre kiszemelt film közé dugták be a mozikba, szinte mint valami kötelező penzumot — essünk túl rajta! Jöjjön a biztos siker! És az a közönség, amely valóságos csatát vív egy-egy gyengén sikerült, épphogy fémre eszkábált operafilm jegyeiért — és máskülönben a Borisz Godunov jegyeiért is sort áll az opera pénztáránál — észre sem vette, meg sem nézte. Egy remek alkotás, egy zenei élmény, mely sokakat gazdagíthatott volna, keveseknek, nagyon kevés embernek lett tiszta öröme. Mellékutcai moziban bukkantam én is rá, fagyoskodva, néhányad magammal láttam. De a mozi már az első képeknél felforrósodott, s a közönség — a kevés szerencsés —, egy nagy élménnyel gazdagabban ment ki a februári hóesésbe. „Egyetlen hatalmas személyiségnek látom én a népet” — áll a Borisz Godunov partitúrájának első oldalán —, „s ezt a személyiséget egyetlen eszme hatja át. íme, ezt a témát ragadtam meg, ezt próbáltam megoldani”. Ez Puskinnak, a dráma költőjének, ez Musszorgszkijnak a zeneszerzőnek szándéka. És valóban: sikerült a vállalkozás, a nagy tett — a „Borisz Godunov” az első. Szinte máig egyetlen zenedráma, melyben az elnyomott, megalázott, sorsa ellen hiába felkelő nép a főszereplő. A nép kezdi a komor történetet. Ott rimánkodik, kancsukától hajtva, a Szent Szűz Kolostor udvarán, hogy Borisz fogadja el a trónt. És a nép zárja a történetet a lovon, gyalogosan, akár az áradat, zúdul végig a kromii fennsíkon, megdönteni a zsarnok Borisz uralmát, és ujjongva fogadni az új cárt, az ál-Dimitrijt, a holt zsarnok helyébe lépő új zsarnokot. „Alaktalan, arc nélküli tömeg” — milyen sokáig volt csak ennyi, statisztéria, színpadjainkon a nép. Itt, Musszorgszkij zenedrámájában nyerte el sokszínűségét, bomlott egyéniségekre, jellemekre. Pusztító, félelmetes erő a forradalmi jelenetben, amikor dönteni próbál sorsa felett , és félelmetesen fenyegető meghúnyászkodásában a Szent Szűz Kolostor udvarán. Az elnyomott, zsarnoka ellen forduló nép a hőse a filmváltozatnak is. Arc nélküli, alaktalan tömeg? Vera Sztrojeva, a rendező, egyénekre bontja a megragadó kórusok szólamait, remek típusokat állít elénk, mesterin jellemzett csoportok kiáltják felénk panaszukat, lázongásukat. Mindig ők vannak az előtérben — az ő hangjukat halljuk akkor (remek, művészi gondolat!), amikor először pillantjuk meg a tétovázó Boriszt, ők hajszolják a meggyilkolt cári gyermek árnyékával szinte szövetkezve őrületbe, majd halálba a bitorló, gyilkos cárt. Szerencsés indítás! Akár ott zúg kórusok előttünk, akár nem, mindig éreznünk kell jelenlétüket, Borisz drámájáról újra meg újra rájuk vált át a kép, egyetlen mozgásban vannak: fenyegető, zordon erő. A forgatókönyvíró — mert itt az is van, forgatókönyvíró, aki filmdrámává alakította a zenedrámát —, néhány kitűnő, dramaturgiailag rendkívül ötletes, jelentős változtatással emeli ki fontosságukat, elhagyva a drámailag fölöslegest, kiemelve a drámailag fontosat. Ilyen változtatás az, hogy a forradalmi jelenetet kettévágja, és így a nép feltámadásának sodró jelenetei közé iktatja Borisz halálát. S ilyen változtatás — helyesebben újdonság —, hogy visszavesz egy jelenetet az eredeti partitúrából, a drámailag és zeneileg egyaránt jelentős dialógust Borisz és a bolond között. Jilmre vitt opera, a Trubadúr, a Bajazzók szellemében? Nem, Musszorgszkij remekének filmre komponálása önálló mű. Felejthetetlenek a „filmszerű” megoldásai — így Borisz viaskodása a legyilkolt cárevics árnyékával, ez a hatalmas monológ, csodálatos ritmusérzékkel felbontva; így a kocsmai jelenet tele mozgással, szinte bűnügyi feszültséggel; és a nagy tablók Borisz trónralépése előtt, az alamizsnaosztás a Vaszilij székesegyház előterében. A film színes, a rendező és az operatőr a színeket is, mint dramaturgiai tényezőket használja. Egyes szovjet filmekben gyakran érzünk öncélúságot a színekkel való játékban, mintha rendező és operatőr arra törekednék bennük, hogy egy-egy beállítás festőiségével ejtsen ámulatba, sokszor a filmen pergő akció kifejtését is akadályozva. Itt, a „Borisz Godu-*nov“ vásznán, a színek segítenek, emelnek, felfokoznak, szinte együtt lángolnak a drámával, zenével Elég egy-két példát mondani erre, a legszebbeket, a sok közül. Borisz őrülési jelenetének két színe van mindössze, nyomasztó arany-vörös és fekete; a fennsíkon végigvágtató forradalmi tömeg csupa égő, párás vörös. Milyen érdekesen, megdöbbentően használja a színkompozíciót ellenpontnak. Sokáig emlékezetes marad az a pillanat, amikor Sujszkijjal való párbeszéde után Borisz egyetlen indulattal eloltja a gyertyát — a kilobbanó fény vöröse után hirtelen ijesztővé válik az arca, félelmetesen hideglelőssé, kékessé, dermesztővé a Kreml. Remekül formálják meg szerepüket az énekesek is. Egyetlen pillanatra sem érezzük, hogy énekelnek, nem „állnak be" egy-egy szólóra, kettősre még ott sem, ahol ez szinte elkerülhetetlennek látszik: Grigorij és Marina szökőkút-jelenetében. Emberek, küzdő és vívódó, fennkölt és aljas jellemek valamennyien. Élükön rendkívüli színészi-énekesi teljesítmény Pirogor Borisz Godunovja. Kozlovsziki megrázó bolondja, Mihajlov bölcs, vén Pimen szerzetese. És a többiek is, köztük kitűnő karakter alakításával az intrikus Sujszkijt megszemélyesítő Hanájev. „Valóban emlékezetes, egyedülálló, súlyos film a Borisz Godunov” — írta róla a neves olasz filmkritikus, Guido Aristarco, a velencei biennálé után —, „méreteivel ragad meg, és nem rendezői külsőségességekből, hanem mély drámai és zenei kulturális hagyományból fakad”. S ehhez még annyit tehetünk hozzá: remek, feledhetetlen filmélmény. — talán még felfedezheti valaki egy-egy kicsi, eldugott moziban. Érdemes nyomozni utána! Thurzó Gábor