Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1956-06-16 / 24. szám - Tardos Tibor: A tengervíz sós (1. oldal) - Máriássy Judit: Tíz színház - tíz előadás • színház (1. oldal)

/V-?' te_________ |2 ■ ' * _____ ARA­­I FORM­ Irodalmi Újság­­ .................................................................................................................................................I...I...........■■«■■■—■■—...... WMm VII. ÉVFOLYAM, 21. SZÁM, A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1956. JÚNIUS 16. A TENGERVÍZ SÓS V­an egy nevetséges, megvetendő,­­ nyugtalan, szamár embertípus, aki keresi a lélek viszontagságait, mint ópiumszívó mandarin a má­konyi. Én is közéjük tartozom, ha­bár látom természetük visszásságait. Futnak, mint a déltengeri ámokfu­­tók, tekintetük égi és földi ideálok­ra szegezve — ajánlatos menekülni előlük — szívük pedig majd kiugrik a mellükből. Nem tudnak feladatuk­hoz fogni, ha a belső ostor nem csat­tog — talán még felkelni sem, reg­gel, az ágyból. Idegorvost még nem kérdeztem meg, hogy mi ez — lehet, hogy azt válaszolná: hisztéria, para­noia; esetleg azt, hogy dizentéria. Az orvosok számos elnevezést ismernek. Én magam azonban úgy neveztem el a kórt, talán parlagion, talán téve­sen is, de meggyőződéssel: szenve­­délyes igazságkeresés. A szó hosszú, de annyian komvadoznak e beteg­ségben, hogy érdemes betűit véges­­végig kiszedni és végignyomtatni. Ez a kiváló és kifogyhatatlan len­gyel, ez az Adam Wazyk írja egy helyütt költeményében: Ez­­t írnod­ózó Fourier S­ilosan megjósolta, hogy a tengerekben limonádé lesz, és vajon nem így van? Isszák a tengervizet, kiáltoznak — limonádé! Lopva mennek haza hányni, hányni. Elgondoltam, részleteiben, mi tör­ténhet ennek a tengernek a partján. A­­ kiabálók hazaszaladnak hányni, rendben van, de akik ott marad­tak, azokkal mi történik? Alighanem csapatostul, gyermekestül, anyástul­­ belegázolnak a vízbe. Két kezük ,teli csöbrökkel, poharakkal, kankálokal. Nagy zajt csapnak és jókedvűen il­­letlenkednek; mert a nép ez, és a nép örvend a rég jósolt s a végre limonádévá vált tengereknek. S ak­kor egyszerre kiáltás harsan fel va­lahonnan és káromkodás: „Hogy a nyavalya enné meg, de hiszen ez ...!” Mások is megkóstolják azonnal. Két­ségkívül: sós. Sós. Igazi tengervíz. Egymásra néznek. Már-már felzúg a csalódott moraj, hogy: „Megőrül­tek? Felnőtt emberekkel akarják el­hitetni, hogy a tengervíz nem sós, hanem édes és citromos?!“ — ami­kor közéjük cikáznak a hangszórós motorcsónakok és hangszórójuk fá­radhatatlanul ismétli: — Töltsük meg edényeinket sza­porán az üdítő itallá vált tengerből és adjuk át helyünket másoknak! Századunk vívmányából, a limoná­déból mindenki joggal szeretne ré­szesülni! Töltsük meg edényeinket limonádéval és adjuk át helyünket! Legyünk fegyelmezettek! A családok fáradtan legyintenek, titokban kiöntik a félig már megtöl­tött kannák tartalmát és csendben kilábolnak a partra. Nem tudnak mit mondani. A parton végig oszlo­pokra szerelt hangszórók fogadják őket. „Térjünk haza szaporán üdítő italunkkal, a tengervízből készült limonádéval! Húzódjunk félre, ad­juk át helyünket fegyelmezetten az újonnan jövőknek! Vigyük haza vív­mányunkat, az ingyenes és tökéle­tes, tengerben termelt citromször­pöt!” És átadják helyüket és haza­viszik. Otthon meglötyögtetik a kan­nát. Kis sósvíz tapadt a peremére, néhány tengeri moszat, más semmi. Fásultan néznek egymásra. A kannát kimossák és kútvizet isznak, mint eddig. De jókedvük nincsen. A móló­ról idehallatszik még, elmosódottan, a hangszórók recsegése: „Limonádé a tengerben, limonádé, limonádé!” A csalódásoknak nem örül senki. A­z emberek nagy része szenve­­­­délyes igazságkereső. Közülük nem egy ezért lett forradalmár. A régi világban csupán egy-egy sejtjét és parcelláját ismerhette meg az őt környező társadalomnak és áhitato­­san álmodozni kezdett. Nemcsak Fourier szőtt ábrándokat, hanem mindenki. Elképzelt magának olyan szép új világot, ahol az újságok őszintén beszélnek vele a maga hangján, a rádió tölcséréből saját ki nem mondott gondolatait hallhatja s a híradófilm vásznán megjelenik előtte az a titokzatos és kiismerhe­tetlen nagyvilág, amelyből egész éle­tén át nyakló nélkül kívánt kortyol­ni. Egy idő múlva úgy érzi majd, hogy sok mindent tud és csakhamar odáig jut, hogy mindenhez hozzá is szólhat. Józanul ítél, mert tájéko­zott. Levelei, amelyeket az újsághoz küld, többé nem névtelenek, hanem ellenkezőleg, megjelennek — állam­­polgári véleménye, amelyet egy és más gyülekezetben kifejt, nem el­bocsátást von maga után, hanem megfontolt vitát és áldásos változást. Ez a jövendő. Ha megcsináljuk. Vak lelkesedést, feltétel nélküli ügybuz­­góságot senkitől sem várhatunk. A rosszul tájékoztatott emberek soha­sem kormánypártiak. Egyedüli terü­let, amelyet mi ilyen kétséget kizá­róan ismernek: saját sorsuk és vi­szontagságaik. Egyedüli probléma, amelyhez avatottan és erővel hozzá­szólni szoktak: saját egyéni helyze­tük hovafordulása, saját eszközeik­kel felderített saját univerzumuk. Szegényes világ, amelyet ráadásul tőlük gyakran még el is vitatunk!... Nem ilyenféle húza-vonó játékra esküdtünk. Mint Hamletet az apa szelleme, minket is felesketett, kar­dunkra, torkunk ereire és életünkre, egy hatalmas és halhatatlan szellem. Legyek dagályos, hulljon akármi, bombaszt még, szóvirág csipkerózsa arra a szóra, hogy igazság és fedje el szövetét ott, ahol megkopott. Rö­vid időre csak. Nemzedékünk, ha va­lamire, amúgy is arra esküdött, hogy újjáöltözteti s még csak most kita­lálandó káprázatos vegyi fényben tündökölteti meg. A visszhangzó világ­ ha kérdé­­seinket belekiáltjuk, legtöbb zugából szenvedélyes igennel vála­szol. Nem az dörög vissza Moszkvá­ból is, a nemzetközi barátkozás nagy színteréről? Elhatároztam már ré­gebben, hogy nem lesz olyan sze­mély és nem lesz fétis, amelyért ez­után vakon és fenntartás nélkül, mint egykor tettem, lelkendeznék. Nem is lesz. De a nagy barátságban, amelynek, újságlapomat kihajtva reggelenként — ma reggel is —ked­vező jeleit látom, az élet, a kísérlet barátságát fedezem fel. Az életét és a nagykorúságét. Az életét és a fan­táziáét. Az életét és az önálló gon­dolkodásét. Az életét s néhány te­kintetpárét, amely szembenéz a való­sággal. Tito életrajzát nem adták ki Magyarországon, sem a Kommunis­ták Szövetségének elveit s gyakor­latát nem részletezték. Annyit kell csupán mondanom, amennyit érzek és megértek: íme, egy elvtárs nagy szovjet elvbarátai között és mind­annyian, mint egy csoportos fénykép­­felvételen, egy irányba, a nép igé­nye, esze, szíve és szava felé tekin­tenek. A képről mindannyian husza­dik századi, századközépi emberek­nek látszanak — amilyen én magam vagyok, amilyenek mindnyájan va­gyunk. A századközép emberének demokratizmus kell és mérhetetlen alkotóvágyának mérhetetlen alkotási szabadság. A középkor itt bukott meg végérvényesen, e század köze­pén — visszahozhatatlanul. A nagy barátság szláv képviselői — ahogy gondolom — megértik egymást eb­ben a kérdésben, ma­ Moszkvában. Találkoztam nemrégiben egy em­berrel, aki azt mondta, hogy a mi népünk nem érett még meg az igaz­mondás meghallgatására és jogainak szabad gyakorlására. Hórihorgas, szé­­lesvállú, de buta ember; magyarnak mondotta magát, mert más nyelven nem beszél és pártkönyvecskéjét is megmutatta, bebizonyítandó, hogy forradalmár. Nem hittem el sem egyiket, sem másikat. Nincs nemzet, aki ne volna érett az igaz szóra és nincs olyan nép, aki rosszabbat cse­lekedne a nagyobb szabadságban, mint a kicsiben. Ennek az embernek hiába volt pártkönyvecskéje, nem hitt az elmúlt tizenegy esztendő vív­mányaiban s nevelő erejében és azt gondolta, hogy a magyar nép majd kuvasz-ostobán visszakívánkozik az ellenforradalom fehér­késű csendőrei­hez ... Az idő hullámai, ahogyan mondani szokás, átcsaptak fölötte Ha akarta, ha nem — az önálló gon­dolkodás és a vita a jobb útról meg­indult. Az értelmiség legjobbjai tu­dományos csatákban, művészeti kö­rökben — a munkások legjava üze­mi taggyűléseken és­ az újságok ha­sábjain , a pártmunkások legjobb­jai munkahelyükön és a pártiskolá­kon, arról cserélnek eszmét, hogyan haladhatna Magyarország őszintébb, szabadabb légkörben a tartalommal telő eszmény, az igazat kívánó esz­mény, a forradalmár-eszmény, a hu­szadik századi eszmény, a teljes em­beri igazság irányában. TV magmoccant a földgolyó. Képle­­l -ze­tesen szólván, kitért ezeregy­­szer kiszámított orbitusából és új pályára, új napokra, új galaktikára áhít. Országonként számíttatik ki ez az út , hogy úgy mondjuk, nem­zetileg vállalt matematikai pártmun­kában. Van egy nevetséges, megve­tendő­, boldogtalan, szamár ember­típus, aki nem fél, keresi a lélek viszontagságait mint ópiumszívó mandarin a mákonyt. Ez az ember­típus az igazságot kereső ember. A kór nem káros, ismeretes és szélté­ben elterjedt. Pusztítása általános és bevett — útjába nem állhat sorom­pó — kárvallottal csupán a dogmák, a bálványok, a babonák. Ami pedig felnő belőle, az egy újfajta, komoly mosolyú, fejével okosan biccentő, önnön életét finom, kékeres, acél­­m­ű kezében tartó emberiség. A hu­szadik század szülötte. — A tenger vize sós — mondja nyugodtan. Hidegvérrel körültekint s hozzá­kezd az óceánjáró hajó ácsolásához. A tengervíz — hajózásra való. Tardos Tibor A román írók I. kongresszusa Június 18 és 23 között tartják meg a Román Népköztársaságban a Román írók I. kongresszusát. Az írókongresszus megvitatja a román írók feladatait, a Román Munkás­párt II. kongresszusa és a Szovjet­unió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa tanulságainak fé­nyében. A Gazeta Literara, a Román írószövetség lapja hasáb­jain március óta széleskörű vita folyik a kongresszus előkészíté­sére. A vitában a legjobb ro­mán írók, költők, kritikusok mondják el, mit várnak a hazai írók nagy tanácskozásától. A vita során az eddigiekben elemezték a többi között az írói egyéniség kérdését, a kritikai realizmus és szocialista rea­lizmus viszonyát, a pártosság és pán irányítás körül felvetődő prob­lémákat és értékelték az új román irodalom alkotásait. ­i irodalmi szakkörök hagyomány­gyűjtő pályázatának elbírálása Az Oktatásügyi Minisztérium, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Magyar Irodalom­történeti Társaság az iskolai év elején pályázatot hirdetett az iskolák irodalmi szakköreinek, a helyi irodalmi hagyo­mányok (irodalmi emlékhelyek adatai kéziratok, emléktárgyak, népi emléke­zések, történetek) gyűjtésére és gondo­zására. Az ország különböző iskoláiból (álta­lános iskolák és gimnáziumok) 28 pályamunka érkezett be, amelyekben igen gazdag és értékes anyag gyűlt össze Bessenyeiről, Csokonairól. Ka­­zinczyról. Vörösmartyról. Petőfiről Aranyról Tóth Kálmánról. Justhról, Gárdonyiról. Móráról. Móriczról. Tömör­kényről, Juhász Gyuláról, Adyról. Babits­ról, Kaffka Margitról, Komját Aladár­ról. Somlyó Zoltánról és irodalmunk más alakjairól Az Oktatásüg­yi Minisztérium, a Pe­tőfi Irodalmi Múzeum és a Magyar Iro­dalomtörténeti Társaság által kiküldött bíráló bizottság a díjakat a következők­nek ítélte oda: Megosztott ELSŐ DÍJAT: 1000 — 1000 forintot és kitüntető oklevelet kapott a nagykőrösi Arany János Gimnázium és a sárospataki Rákóczi Gimnázium. Megosztott MÁSODIK DÍJAT: 750 — 750 forintot és kitüntető oklevelet kapott a Turistvándi általános iskola, az orosházi Táncsics Gimnázium, a kiskunfélegyházi Petőfi általános iskola és a debreceni Fazekas Gimnázium. A HARMADIK DÍJAT a bizottság nem javasolta kiosztásra. NEGYEDIK DÍJAT: 500 — 500 forintot és kitüntető oklevelet kapott: az aszódi Petőfi Gimnázium az újpesti Könyves Kálmán Gimnázium a szegedi Tömör­kény Leánygimnázium, a bajai Közgaz­­dasági Technikum, a gyulai Erkel Gim­názium és a balatonalmádi általános is­kola. Ezenkívül több iskola gyűjtői kaptak kitüntető oklevelet és részesültek dicsé­retben. Tíz színház - tíz előadás A kritikus, aki egy hét leforgása alatt tíz színház tíz előadását látta­­, nehéz helyzetben van. Nehéz helyzetben volna akkor is, ha csak azzal a problémával kéne megbirkóz­nia, hogy egy­­hetilap szűkös terjedel­mén belül egyszerűen számot adjon külön-külön és együtt, egymáshoz mérve, e tíz előadás mindegyikéről. De az idei színházi fesztivál légköre még bonyolultabbá teszi a dolgát. Miért? Megértéséhez ismerni kell az érzést, ami csaknem mindenkit el­fogott a vidéki színházak pesti elő­adásai­nnak nézőterén. * Az általam látott tíz előadáson egyetlen miniszterrel találkoztam, (egyszer), két miniszterhelyettessel (sokszor), két budapesti színigazgató­val, egy filmrendezővel (rendszere-ssen). A fővárosi színházak rendezői és nem fiatal művészei közül több­nyire azokkal, akik a bemutatott da­rab pesti előadásának résztvevői vol­tak. A törzsközönség, a többi vidéki színház tagjai, igen kevés újságíró és azok a fiatal pesti színészek, akiket a főiskolai szolidaritás tesz évről évre a fesztiválok szorgalmas látogatóivá. Ez a „statisztika“ természetesen nem tökéletes, ahogy a statisztikák általá­ban nem szoktak tökéletesek lenni. A darabokat kétszer játszották s így a látott tíz csupán fele a hét nap előadásainak. Mégis, ahogy a néző­téri, beszélgetésekből kiderült, ez a hivatalos és szakmai részvétlenség végigkísérte a fesztivált. „Objektív“ magyarázata bőven akad. Először is túlzsúfolt volt a prog­ram. Aki például kedd délután fél 3- kor nem tudott otthagyni csapot-pa­­pot, hogy színházba menjen, annak eleve le kellett mondania arról, hogy Debrecen és­­Szeged előadását végig­nézze, tekintve, hogy két legjobb tár­sulatunk egy időben játszotta az Éj­jeli menedékhelyet, illetve a Tisztes­ségtudó utcalányt, meg a Művésznő hintáját. De túl volt zsúfolva maga a június hónap is: egyik kulturális ese­mény a másik tyúkszemére lépett. Könyvhét, francia filmhét, fesztivál, három kiállítás megnyitása, pedagó­gusnap, Nemzeti Színházi bemutató... Jómagam, mikor még a Petőfi Szín­ház meghívóját is kézhez kaptam, hogy nézzem meg a Don Carlost, mert Eboli szerepét Lénárd Judit vette át — már ahhoz sem voltam elég erős, hogy vissza­küldjem a je­gyeket —, az is időt és energiát köve­telt volna. Objektív okok. Csakhogy ezeket az objektív okokat (mint több­nyire az objektív okokat) emberek és szervezetek csinálják, ebben az eset­ben például a Népművelési Minisz­térium és a Színházi Szövetség. Kár, hogy így csinálják, kár, hogy nem­csak az elnevezésben, de a szervezés­ben is megfosztották a fesztivált a Magyar színjátszás ünnepi heté‘’-nek jellegétől. Mégis azt hiszem, nemcsak ők hibásak. A vidéki színházak sereg­szemléje bizonyos fokig az egész or­szág színházi kultúrájának sereg­szemléje is a fővárosban élő ember számára. Ez pedig ugye kell, hogy legyen színigazgatónak és színésznek, rendezőnek, írónak, újságírónak, de még a politikusnak is. Sokat beszé­lünk mostanában a provincializmus­ról. Arról, hogy nem tudhatjuk saját értékeink valódi értékét, ha nem is­merjük a kultúra „világpiacát“. De vajon nem tartozik hozzá a Buda­pesten végzett művészi munka érté­keléséhez, sőt értékéhez annak isme­rete, hogyan viszonyult az, mondjuk a szegedihez s általában milyen ha­tást gyakorol a többi városra? A részvétlenség ellenére minden előadáson vastaps volt. Talán nem is a részvétlenség ellenére, inkább an­nak következményeképpen. Valami furcsa, jótékony siker fogadott itt jót és rosszat, nagyszerűt és vitathatót. Színészek tapsoltak a színészeknek. S ebben a meghatón és egészségesen túl volt valami szomorú is. Abban, hogy a színészek soha még ennyi ér­deklődéssel nem figyelték egymást, nem kérdezgették ilyen izgatottan: mit csinálsz jövőre? Ennek az ér­deklődésnek is „objektív“ oka volt. A fesztivál idején, d’etre közvetlen az előtt több színnér­múktban érte mennykőcsapásként a hír a társulatot: átszervezés van. Ma­gyarán: egy sereg rendező, színész nem tudja e pillanatban, lesz-e állása és hol lesz? Mint eleven kartotéklapo­kat, kihúzták őket egy dobozból , vagy átteszik vagy nem teszik át egy másikba. A nézőtéren ült a fiatal pesti rendező, akit Szolnokra helyez­tek, de nem tud Szolnokra menni, anyagi és családi okok miatt. A szí­nésznő, aki még másodszereposztás­­ban Ebolit játssza, de akit még nem helyeztek el sehová sem. És esténként a Mű­vészklubban folynak a találga­tások: ki marad, ki megy, keltenek-e nektek, van-e szabad státuszok stb., stb? Nem kétséges: több színházunk­nál nagyobb a létszám a kelleténél, s ez a zsúfoltság tétlenségre kárhoz­tat embereket, intrikákat szül, vagy egészségtelen módon szociális szem­pontokat állít a művésziekkel szem­be. De, kegyetlen és embertelen az átszervezés így, ilyen kapkodva, év végén s éppen az ünnepi héten. Ke­gyetlen és embertelen, ha a szenve­dő felek megkérdezése, a velük való beszélgetés nélkül csinálják. Mindezt el kellett mondanom, mert a kritikus soha nem lehet független a színház második főszereplőjétől, a kö­zönségtől. Ak­kor sem, ha ennek a közönségnek zöme: színész. A tíz előadás biztató és érdekes képet adott a magyar színjátszásról Már év közben is híre kelt, hogy négy nagy városunk: Szeged, Debre­cen, Pécs és Miskolc színháza több éves következetes munkával egysze­rűen megszűnt vidéki színház lenni. Egy-egy bemutatójukra valóságos karaván indult le Pestről s ezekkel a színházakkal szemben tört meg első­sorban a fővárosi lapok korábbi közönye is. Nagyszerű jelenség ez, annál is inkább, mert a fesztivál tanúsága szerint a négy felnőtt színház mellé már fel­sorakoznak azok a „kamaszok“, akik szemmel láthatóan egy-két év múlva fogják nagy­korúsí­tani magu­kat. Ma még szinte lehetetlen egy mércével mérni mondjuk Szegedet és a legfiatalabb együttest: Egert. Má­sok az adottságok, más a város viszo­nya a színházhoz, a tagok még nem kovácsolódtak össze s nem teremtőd­hetett meg az a sajátos stílus, amivel az öreg testvér rendelkezik. De, ha ebből az első évi számadásból csak azt nézzük, hogy darabválasztásból kitűnőre, több alakításból jelesre vizsgáztak a fesztiválon, s hogy emel­lett felmutattak egy olyan kiugróan sikerült színészi munkát, amilyen Bod Terézé volt, akkor kutya­kötelessége kritikusnak és kollégának egyaránt, hogy már a hibákat is ko­molyan vesse fel­, abban a hitben: az egriek is le akarják és le fogják ten­ni az érettségit. Az egyes előadások ebben az esztendőben is nagyon kü­lönböző értékűek. De itt is van vala­mi új. Néhány évvel ezelőtt még a különbözőség onnan eredt, hogy egyes színházakhoz a szerencse és a város vonzóereje jó színészeket vezé­relt, másoknak meg a selejt jutott. A jobb elosztás, vagy egyszerűen a „fő­iskolai termelés“ következtében ma már nincs olyan együttes, melyben ne láthattunk volna szép számmal tehetséges embereket. A kudarcot — mert ilyen is akadt — sehol sem okozta az „általános tehetségtelenség ” éppen ezért, mert a színészi állo­mány minden színháznál jobb lett, az idei fesztivál főszereplőivé a ren­dezők váltak. Már tavaly is fel kel­lett figyelni az olyan rendezői egyé­niségek, mint Ádám Ottó vagy Vá­mos László munkájára. Most min­den előadáson előkerült a műsor­füzet, minden előadáson elhangzott a kérdés: ki rendezte? A vidéki rendezők többsége fiatal ember. S nemcsak éveik számát te­kintve fiatal. Jórészük abban is, ami­ben a legfontosabb fiatalnak lenni: önállóan lát, önállóan dolgozik. Hor­váth Jenő például a Budapesten már kétszer is bemutatott Sartre-darab­­ban olyan új ízeket, gondolatokat, az alakoknak annyi új vonását tudta megmutatni, hogy szinte mellbevá­gott, hát ezt sem vetted észre? Meg­­újhódik a mű Horváth keze alatt, de (Folytatás a 2. oldalon)

Next