Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1956-03-17 / 11. szám - Kovács Endre: Boleslaw Bierut • nekrológ (2. oldal) - Földeák János: Szárnyalj föl, márciusi ének • vers (2. oldal) - Rónai Mihály András: Kossuth Lajos utca (2. oldal)

2 I BOLESZAW BIERUT ( Éppen négy éve lesz tavasszal, hogy a lengyel irodalom legjobbjai papírra vetették emlékezéseiket és vallomásaikat, az akkoriban hatvanadik életévét betöltő Bierut elvtársról. Meglepett, az a bizalmasan meleg tónus, amellyel az írók és a költők az ünnepelt felé fordultak és az a jellemzésmód, amely a párt harcos katonájában, az államférfiban olyan sokatmondó élességgel villantotta fel a népével együttérző embert. Sok szó esett a kommunizmus nagy ügyének elkötelezettjéről. Bierutnak a lengyel munkásmozgalomban betöltött kiemelkedő szerepéről, a fasizmus ellen vívott kemény küzdelméről, tehát a személyes életeiről, amely egymagában is imponáló, de az írók arra is ügyeltek, nehogy szoborrá merevítsék az élő, érző, aggódó és örvendező embert! Nagyon szerény, de nagyon határozott modoráról is írtak tehát, kiemelték azt a gondoskodását, amellyel a romokon bontakozó új élet minden megnyilvánulását segíti naggyá fejleszteni, nem hallgattak arról az őszinte örömről sem,, amelyet lengyel hazájának széles perspektívája ébreszt benne. Úgy vált teljesebbé és élményszerűbbé a kép, amelyet Biszut elvtárs küzdelmes, de felemelő életsorsáról alkothattunk magunknak. Arról az életről, amely oly sok rokonvonást mutat azoknak a felejthetetlen lengyel hazafiaknak , a sorsával, akik a nemzetközi munkásmozgalom hőseiként többnyire kiontott vérükkel tettek hitet a haladás, a nép ügye mellett. Méltó társukként élte át ő is a cári rendszer utolsó éveit, harcolt a Pilsudski-féle burzsoá-nagybirtokos hazaáruló klikk ellen, az első vonalban küzdötte végig a fasiszta megszállás esztendeit. De neki része lehetett a tragikus sorsú lengyel,nép igazi felszabadításából is, élvezhette az országépítés nagy örömeit. Dolgozott is az utolsó pillanatig! Tudott évszázadokban gondolkozni, előrenézni, de tudott visszafelé tekinteni is! A lengyel munkásmozgalom többi nagy harcosaihoz hasonlóan őt is eltéphetetlen szálak kötötték nemzetehaladó hagyományaihoz. Tudatosan irányította a figyelmet e múltbéli értékek felé. Az ő kezdeményezésére vált tömegeket megmozgató élménnyé a Chopin-évforduló, a Mickiewicz-centenárium, az ő bátorítására indult meg a klasszikus írók műveinek sok millió példányos kiadása. Azt akarta, hogy a nép hazájában a kultúra valóban a dolgos tömegek mindennapi tápláléka legyen. De ott állt serkentő szavával a mai lengyel tudomány és művészet munkásainak oldalán is, sok-sok baráti órát beszélgetett el a lengyel írókkal, képzőművészekkel, nem fukarkodott a tanáccsal, a bátorítással. Hogy a lengyel írók érdeklőődése mind erőteljesebben fordul a kisember hétköznapjai felé, hogy mindinkább meg tud birkózni a sematizmus, a lakkozás kísértéseivel, abban minden bizonnyal vitathatatlan érdeme volt a varsói Belveder halkszavú lakójának is, aki élete végéig megőrizte kapcsolatát az egyszerű emberek világával. És mekkora szeretettel beszélt ** róla a nép! Iwaszkiewicz, az idősebb költőnemzedék kiválósága ..Levél az elnökhöz’’ című versében a nagy vallomások őszinteségével teregeti ki ifjú éveinek tévedéseit; mint írja, akkor rabságban tartották fantáziáját a „rózsák” és a „márványok’’, költői érzékei nem vették észre az igában nyögő egyszerű embert. Most, előrehaladott korban, amikor „mindent újra kell fogalmazni’’, a vers írójának tekintete megakad azon a Bierut elvtárson, aki már fiatalon is tudta az igazságot, aki szereti a széles lengyel hazát s munkában fáradozó embereit. „Dolgozz sokáig — mi segítünk neked!”, mondja az 1952- ben írott vers zárósora. Bierut elvtárs halálával komoly veszteség érte a lengyel népet, a nemzetközi munkásmozgalmat és az egész békéért küzdő emberiséget, őszinte barátunk volt nekünk, magyaroknak is. Nevét megőrizzük, munkája tanulságait tovább adjuk a következő nemzedékeknek! Kovács Endre S Petőfi, Jókai, Vasvári és Vidács lépett be először, utánuk jöttek a többiek. — A nép nevében ezt a sajtót lefoglalom! —■ hangzott el a forradalmi szó. Landerer ugyanis, a régi rendőrspicli és körültekintően gazdagodó nyomda- és laptulajdonos, ezekben a percekben hajtotta végre élete legügyesebb vitorlázó-manőverét — a széllel, mely most szembe fújt. Hiszen ő figyelmeztette „az eshetőségekre“ az ifjakat, akik cenzori engedély nélkül óhajtottak kinyomtatni egy verset és egy tizenkét pontos proklamációt. De azzal máris bizalmasan és udvariasan meghajolt. Foglaljanak le az urak egy sajtót.“ Ő tehát megtette a magáét, „csak az erőszaknak engedett“. Ha ez a Kravall balul üt ki, őt felülről baj nem érheti. De nem kell ijedeznie akkor sem, ha felállítják — mert ugyebár kétségkívül felállítják — Pesten is a puillotine-t. Hisz’ az ő nyomdájában lett szabad a sajtó. A kalkuláció be is vált: megúszott Landerer forradalmat, ellenforradalmat egyaránt. „Foglaljanak le az urak egy sajtót“ — nyájaskodott a fifikus üzletember. S az ifjak legott megtalálták a forradalmi pátosz büszke, szép szavát. A nép nevében!... Tehát a nyomdászok nevében is. Mert azok aztán egészen április elsejéig, míg a törvények szentesítése le nem jött, végig ünneplőben dolgoztak, s kivilágították a nyomda ablakait. A lefoglalt sajtót — tudták mindnyájan — Landerer úgy is azon a pénzen hozatta Angliából, amit a Kossuth Pesti Hírlapján keresett. Aki pedig a tizenkét pontot kiszedte, az a Potemkin O. K. Alfonz nevű szedő, élete fogytáig, pontosan 1891. július 7-ig megemlegette azt a szerda délelőtti, 1848. március 15-i műszakot. Az első példányokkal Irinyi József állt ki abba az ablakba, amely mögött most a töltőtolljavító működik. Azt mondta ott az ablakban, hogy bárminő szabadsága lesz is eztán a magyarnak, az a dicsősége mindig megmarad, hogy... — ...a sajtószabadságot magunk vívtuk ki magunknak! Abból az ablakból Jókai, Vasvári, Egressy Gábor, Irányi Dániel, meg sok más is szónokolt még akkor, valaki még németül is, Petőfi meg elszavalta a kinyomott versét. Kossuth Lajos utca 3., a Szép utca sarkán. Soha köznapi lélekkel, soha ünnepi gondolat nélkül nem mentem a ház előtt. Szabadsajtó-udvar: ezt a nevét a Petőfitől kapta. De máskülönben sok más neve volt. Hívták „Arany Csillagnak“, a szállodáról, mely ott volt a házban, mikor új volt még, a XIX. század elején, aztán Horváth-háznak, Pálffy-háznak is. S ha majd megszűnik az utolsó lakáshivatal, akkor legyen majd benne írószövetség, újságírószövetség, legyen klub, szerkesztőség, újságpalota. Mégpedig nemcsak 1848 március idusa miatt. Hanem már Kulcsár a Hazai Tudósításokat, majd jóvoltából ebben a házban volt az első állandó és szabályos budapesti szerkesztőség. Itt szerkesztette Kulcsár a Hazai Tudósításokat, majd Szemere Pállal s Beregszászi Pállal a Hazai s Külföldi Tudósításokat. Lakása is itt volt, itt látogatta Kazinczy, Berzsenyi, Vitkovics, Dessewffy, Helmeczy, itt adta ama híres irodalmi ebédjeit, melyekről Dessewffy, sőt Kazinczy leveleiben is annyi magasztaló szó esik — noha, ami a nyelvújítás kérdéseit illeti, Kulcsár körül e házban épp a Kazinczy-iskola ellentábora gyülekezett. A század elején még Virág Benedek is lakott egy darabig a házban, de hamar visszament Budára. Hanem Kulcsáré az érdem, hogy annyi mindent vitt véghez e falak közt, hogy sorolni is bajos. Ez a lakás és ez a szerkesztőség volt akkor Pesten újságpalota és irodalmi szalon, agitációs központ és tudós akadémia, minden együtt, a Reformkor tűzhelye. Innen intézte Kulcsár áldozatos és történelmi érdemű izgatásait a magyar színjátszásért, itt lakott mint egy időben szerkesztő és színigazgató, nála, e falak közt szokott össze a magyar író, hírlapíró és a magyar színész társadalmilag is: itt született a magyar kultúra közélete. Mert eljött egy olyan délután is, hogy Kisfaludy Károly és Forgó doktor ült itt. Kulcsár asztalánál jobb- és balfelől: aznap az Auróra megindítását beszélték meg ők hárman, az irodalmi megújhodás folyóiratáét. Aminthogy ugyanitt, Kulcsárnál tartották meg a Tudományos Akadémia előkészítő megbeszéléseit is; az alakuló ülést Kulcsár már meg sem érte. S reformkorunk e hajlékának csak első fénykora volt ez. Mert szerkesztett ám itt Kulcsár után is egy szerkesztő, Kossuth Lajosnak hívták. S akkor már a mai értelemben is „komplett“ újságpalota volt a ház: amióta földszintjén megnyílt a nyomda, az „Arany Csillag“ vendéglője helyén, a Hatvani utca (később ezt majd a szerkesztőről nevezik el) s a Szép utca sarokfrontján. Landerer nyomdatulajdonosként s kiadóként is jó üzletet csinált Kossuthtal, aki itt szerkesztette neki a Pesti Hírlapot. Fájt is a zsebe, amikor felsőbb parancsra, mint titkos spiclinek — erre Kossuth is, Deák is rájött, már 44-ben — meg kellett szabadulnia Kossuthtól, kormányintenció lévén, hogy Kossuth lap nélkül maradjon. Hogy ezt micsoda piszkos trükkel csinálta, Kossuth azon melegében izgalmas levélben írta meg Wesselényinek. „Az úr egy alávaló gazember, háládatlan imposztor, takarodjék szobámból“ — mutatott ajtót e házban Kossuth Landerernek, aki őbelőle a tönk széléről úgy felgazdagodott, hogy Kossuth nem győzte Wesselényinek elsorolni új gépeit, hintóit, lovait, s „pazar metresszeit“. Látták e falak ezt a jelenetet is. Csakhogy a szerkesztői és publicisztikai munka, amit Kossuth e falak közt addigra már elvégzett — az a munka pár év múlva, 1848. március 15-én ugyane falak közt mutatta fel a történelemnek első örök okmányait. Annyira, hogy 16-án este — mikor már városházi választmánnyá szilárdult a forradalom — Landerernek is volt képe odaállni Heckenast mellé a száz munkája élén, díszfelvonulásra vezetni őket. Kék vászonban a nyomdászok, díszmagyarban Landerer. Ezt sem hitte volna Kossuth, mikor 44-ben a szobájából ugyanitt dobta ki. Azóta egyébként 48-ig Szalay László, a történetíró, Eötvös József doktriner barátja szerkesztette itt tovább a lapot, majd Csengery. S nála olyasmi történt, ami sem azelőtt, sem azóta magyar szerkesztőségben meg nem esett. Szegény ifjú Czakó Zsigmond volt fenn Csengerynél 1847. december 17-én, éppen el volt keseredve, hogy darabjait nem pártolja a közönség és kritika. Ezen vitázott izgatottan Csengeryvel , s a vita csattanója egy pisztoly, az öngyilkos Czakó pisztolyának csattanása volt. S a pisztolylövés, mely abból a házból hallatszott ki, ahol megszervezték a modern magyar irodalom és sajtó első műhelyeit, kiépített hadállásait, már egy nagy és virágzó irodalmat borított gyászba. Gyászba, melyet ugyane falak közt három hónapon belül váltott kokárdás, piros ünnepre március idusa. Tegyvennyolc és Negyvenkilenc után Landerer átadta a maga nyomdarésztulajdonát is Heckenastnak, aki a nyomdával elköltözött (később kifejlesztette belőle a Franklin-Társulatot, abban az öreg Egyetem utcai palotában, melyet az ostrom vitt el, jó tizenegy esztendeje). A nyomda helyiségéből Ramimon-kávéház lett, mely derekasan próbálta folytatni a ház nagy hagyományait. Az ötvenes-hatvanas évek irodalmi központja a Kammon révén továbbra is ez a ház maradt. Vajda János, a tegnapi márciusi ifjú egészen otthonosan érezhette magát benne. A hetvenes-nyolcvanas években azonban már a legkrakélerebb dzsentri vonult be a Kammonba, hajnalonta onnét kijövet szerezte be kiadós párbajafférjeit, korai járókelőktől, vagy a szomszédos Nemzeti Casino kártyacsatái után távozó mágnásoktól. Aztán meg lámpagyár költözött a csarnokba, Ditmar nevű, még később magkereskedés. Az volt benne már, amikor harminchárom éve, a Petőfi-centenáriumkor az utcasarok emléktáblát kapott, az volt benne — utoljára Vörösváry néven — egészen a felszabadulásig. Mgy ősz a Bizományi Áruház antik osztálya árusítja benne annak a kornak szép bútorait, öreg képeit, mely 1848. március 15-én falai közt összegezte önmagát. Helyet kapott a felparcellázott csarnokban még egy késes-köszörűs és egy látszerészszövetkezeti fiók is, meg egy töltőtolljavító. A két szövetkezeti fiók ma is a felszabadulás előtti ronda portálok mögött működik, amelyek elfödik az ajtók s ablakok nemes félköríveit , s amelyeket onnét sürgősen el kell takarítani. Tavaly ilyenkor még azt hittem, sietnek is vele. Beszéltem akkor a házmesternével. Szemrehányóan néztem szegénykére, a ronda portálok, meg a csúnyán elhanyagolt, fakorlátokkal pótlékolt, egykor gyönyörű, oszlopos lépcsőház miatt. Hát most megint elmentem, de nem változott semmi, se kívül, se belül. Az előcsarnokban még mintha valami falat is készülnének húzni, mely (balsejtelmem valóra ne váljék!) még megfelezné, tönkretenné a végén. Pedig a házmesterné igazán nem tehet róla: ő már tavaly elküldött a belvárosi KIK-hez, amely — úgy tudja — már készítteti az eredeti állapot szerinti helyreállítás terveit, mégpedig a BUVÁTI-val. Beszéltem is tavaly márciusban telefonon a BUVÁTI-val, ahol nagyon megörültek ama közlésemnek, hogy van a világon egy közismert metszet, mely a házat 1848 márciusi állapotában ábrázolja, s amelyen az erkélyt egyszerű konzol tartja, nem a mai nemző-kariatid, továbbá amelyen látható az erkély kovácsoltvas rácsa is, melynek helyébe tehát csak utóbb falaztatott valaki téglából korlátot az erkély köré. Azóta is szánom-bánom bűnömet, hogy nem küldtem el a BUVÁTI-nak, nem téptem ki akármely könyvből azt a közismert metszetet — mikor pedig oly szépen megkért reá. Ttókor! Ritkán éreztem e szónak szívszorítóbb pátoszát. Utókor vagyunk. (Utókor a BUVÁTI is, amely azóta tán rá is jött már mindenre; esetleg csak a KIK — vagy a zsebe — nem egészen utókor talán.) Mondhatatlan gyengédséggel cirógassuk hát helyére mindenét e falaknak, melyek közt tettek annyit e kis hazáért, mert „a fényes Franciaországért” azok, akiknek tettein Petőfi lelkesült: a jakobinusok abban a hajdani monostorban, a rue Saint- Honorén. Rónai Mihály András KOSSUTH LAJOS UTCA Irodalmi Újság Földeák János Szárnyalj föl, márciusi ének Szárnyalj föl, kiáltlak, márciusi ének, régvárt robbantója a mély csöndességnek, szerteszaggatója ködnek, sötétségnek, ébresztő villáma az új magyar népnek! Ha fájt is a csöndünk, erősödünk, élünk, minden sötétséget oszlat fényességünk! Ha az egünk dermeszt, szívünk mélyén égünk; nincs oly hosszú tél, hogy tavaszt ne reméljünk! Közöny ülepedett a villódzó észre, ólomnehéz súlya szerszámra és kézre; sokszor egymást marjuk, alig vesszük észre, megtörik, megcsonkul jövőnk tervezése ... Szárnyalj föl, kiáltlak, márciusi ének! Ideje van már a lányos szenvedélynek , s mert művük ezrével holtukban is élnek, azok a győztesek, akik bátran lépnek. Szenvedélyt a tettben, riadót a szóban, s tavaszt akkor is, ha hazánkon még hó van, csak a gyávák, gyöngék botolnak a sorban, csak a kételkedők törnek meg a gondban. Múltat, történelmet többször vérrel írtunk, emberöltőkön át verekedtünk, vívtunk, évszázadok egét kormozta a kínunk, ellenségeinket végül térdre bírtuk... Szárnyalj föl, kiáltlak, márciusi ének! Gyűljetek tanuknak s biztatóknak, évek: a magyarságot csak harcban ismerték meg, a forradalmaink így lettek törvények! Ha fájt is a csöndünk: erősödünk, élünk; ha az egünk dermeszt: szívünk mélyén égünk; ha megtorpanunk is: csak előre lépünk; ha vitatkozunk is: hazánkért szót értünk! Szárnyalj föl, kiáltlak, márciusi ének, Petőfi nyomában, Petőfi hevének lobogásával; föl, márciusi ének, ébresztő villáma az új magyar népnek! 1956. március 11. Kiosztották az idei Kossuth-díjakat A Minisztertanács a művészet és irodalom terén kifejtett munkásságáért a Kossuth-díj I. fokozatával és a vele járó 50 000 forintos pénzjutalommal tüntette ki: Darvas József írót, irodalmi munkásságáért (Egy parasztcsalád története, Vízkereszttől Szilveszterig, Törökverő, Város az ingoványon, a Szaladék című film forgatókönyve stb.). A Kossuth-díj II. fokozatával és a vele járó 35 000 forintos pénzjutalommal tüntette ki: Barta Lajos írót, több évtizedes irodalmi munkásságáért, Bulla Elma színművésznőt, a szovjet darabokban az új típusú női alakok kiváló megformálásáért, Domanovszki Endre festőművészt, a sztálinvárosi Vasmű homlokzatára készült, a munkás-paraszt szövetséget ábrázoló monumentális freskójáért, Gergely Sándor írót, a Rögös út című regényéért, Harangozó Gyula vezető koreográfust, szólótáncost, magyar és külföldi balettek színrehozásáért, Hernádi Lajos zongoraművészt, a Zeneművészeti Főiskola tanárát, zongoraművészi tevékenységéért és pedagógiai munkásságáért, Jankovich Ferenc költőt, Szántód partjainál című versesekötetéért és újabb költeményeiért, Losonczi György operaénekest, 25 éves operaházi működése alatt nyújtott művészi teljesítményéért, Orosz Júlia operaénekesnőt énekesnői pályáján nyújtott művészi teljesítményeiért, Takács Paula operaénekesnőt, Erkel- és Verdi-operák drámai hősnői szerepeinek kiváló tolmácsolásáért, Tompa Sándor színművészt, kiemelkedő alakításaiért, különösen Móricz Zsigmond Úri muri című színművében Cseörghő Csuli alakjának megformálásáért, Viski János zeneszerzőt, a Zeneművészeti Főiskola tanárát zeneszerzői munkásságáért, nagy sikert aratott versenyműveiért, Varga Mátyás díszlettervezőt és Nagyajtai Teréz jelmeztervezőt (díjegyenlően megosztva) a Nemzeti Színház és Filmgyár részére készített művészi díszletterveikért és a Nemzeti Színház részére készített művészi színvonalú jelmeztervekért. A Kossuth-díj III. fokozatával és a vele járó 20 000 forintos pénzjutalommal tüntette ki: Ascher Oszkár előadóművészt, több évtizedes kiváló munkásságáért, Demján József grafikusművészt, művészi színes fametszeteiért, különösen a Spartacus-sorozat és a Bükki ifjúsági találkozó című műveiért, Kaesz Gyula, a Magyar Iparművészeti Főiskola főigazgatóját, az iparművészet különböző ágaiban kifejtett több évtizedes eredményes munkásságáért, különösen a bútor- és kiállítástervezés terén elért eredményeiért, valamint kiemelkedő pedagógiai munkásságáért, Kőhalmi Béla könyvtárost, a könyvtártudomány fejlesztése terén kifejtett kiemelkedő munkásságáért, Máriássy Félix filmrendezőt, a Budapesti tavasz című film rendezéséért, Molnár Tibor színművészt, magyar filmek munkás- és parasztszerepeinek kiemelkedő alakításaiért, Ranódy László filmrendezőt, eddigi filmrendezői tevékenységéért, különösen a Szakadék című film rendezéséért, Várkonyi Zoltán rendezőt, a Különös ismertető jel című film rendezéséért.