Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1956-02-25 / 8. szám - Hermann István: Törvényen kívül - Keszi Imre drámája a Jókai Színházban • színház • Keszi Imre: Törvényen kívül. Rendező: Kamarás Gyula, Jókai Színház (4. oldal) - Reményi Béla: Negyven után • vers (4. oldal) - Szabó Pál: Nem vagyok azonos (4. oldal) - Thurzó Gábor: Egy eltűnt film nyomában • film • Puskin: Borisz Godunov, zene Musszorgszkij. Rendező: Vera Sztrojeva (4. oldal)

Törvényen kívül — KESZI IMRE DRÁMÁJA A JÓKAI SZÍNHÁZBAN — A dráma nem történelmi tablót nyújt az 1930-as szeptember 1-i tün­tetésről. Ahhoz, hogy egy napra a munkásoké legyen az utca, szívós agiációra, nagy emberi átalakulá­sokra volt szükség. S a szerző ennek a napnak emberi sorsokat megmoz­gató előkészítését helyezte a dráma középpont­j­ába. Elsősorban azt ábrázolja, hogyan lesz Bárkányiból, a dzsentriből, csa­ládja ellen lázadó bölcsészhallgató­ból, a kommunista. Bárkányi átvál­tozásának, átalakulásának számos akadálya van. Ha a fiú kommunista lesz, akkor húgát nem veheti felesé­gül katonatiszt vőlegénye. Ha ez a családi kapcsolat nem jön létre, ak­kor az idősebb Bárkányi főmérnök nem szerezheti meg a­­honvédségi megrendelést gyára számára a nepo­tizmus országában. Ennek további következménye pedig az, hogy ha a gyár bezárja kapuit, az apa is állás nélkül marad. Ez az akadályok egyik fele. Az „úri viharból” menekülő fiút a mun­kásmozgalomban is gyanakvás fo­gadja. Ő maga szakít szüleivel, de nem engedi, hogy apjáról tiszteletle­nül beszéljenek. Mikor egy kirán­duláson elfogják a fiatal Bárkányit, a politikai rendőrség főnöke, apjának régi barátja megrendez egy jelene­tet. Ebből a jelenetből az ifjúmun­kások joggal vonhatják le azt a kö­vetkeztetést, hogy Bárkányi rendőr­spicli. A rágalom, a gyanú szintén Bárkányi átalakulásának útjába áll. Keszi tudja ábrázolni, hogy a ter­ror légkörében, a politikai elnyo­matás atmoszférájában hogyan válik ártatlan emberek meggyanúsítása szükségszerűvé. Felvillantja ezt az összefüggést s helyenként még azt is érzékelteti, hogy a Horthy-korszak brutális elnyomása támogatta a mun­kásmozgalom egyik helytelen tenden­ciáját: a szektás elzárkózást. Ennyi visszatartó erővel szemben Bárkányit elsősorban szerelme viszi el mégis a kommunisták közé, Rolla bácsi, az öreg kommunista bizalma pedig támogatja Bárkányi fejlődését. Rolla bácsi ismeri a fiatalember jel­lemét és bízik a fiúban. Ezért kap­hat Bárkányi újabb feladatot, így válhat az apja irányította gyárban a besúgás leleplezőjévé, a tüntetés egyik szervezőjévé és harcosává. Hasonló szituációval egy szovjet drámában, Ivanov Kosztya bátyáink­­jában találkozunk. Egy szovjet mér­nök azért, hogy a partizánmozgalmat szervezhesse, színleg a németek szol­gálatába áll. Ezzel magára vonja a megbízatásáról mit sem tudó parti­zánok gyűlöletét. A Törvényen kívül problémája még súlyosabb. Ivanov drámájában a pártvezetőség meg­bízatása olyan biztos pont, ahol a fő­hős megvetheti a lábát. Itt viszont még Madaras Erzsébet sem bízik megingások nélkül a főhősben, pedig ő szerelmes belé. Ilyen szituációban, amikor az egyént több kapcsolat, több érdek té­ríti vissza a régi útra, mint amennyi előre vinné, egyedül a világnézet és a jellem ereje segíthet. De a darab­ban az alak szellemi arcának, világ­nézetének pusztán töredékes csíráit látjuk. Ezért az érdekes szituációban a jellem lélektani fejlődése nem válik hitelessé. Rolla bácsi bizalma is meg­alapozatlan. Midőn minden jel arra mutat, hogy a fiú áruló, pusztán egy találkozásra alapítja a hős iránti bi­zalmát. A cselekmény rendkívül sok­rétű. Röviden és jól jellemzett ka­rakterfigurák mozognak a színpa­don, mint pl. a hős nagybátyja. A két idősebb Bárkányi alakja jól mutatja a dzsentri középosztály polari­zálódását. Az apa szorgos, csak kar­rierjét néző filiszter, a testvér élősdi szélhámos. Ezeknek az embereknek barátja a politikai rendőrség főnöke. Az egyetemen is elénk kerül néhány jellegzetes figura. Ringwald, a köny­veibe gubódzó, dekadens verseket írogató, reménytelenül szerelmes „filosz”, a mosószer-ügynök fia, aki végül — a cselekmény alapján tel­jesen érthetetlenül — részt vesz a tüntetésben. Az új világra áhítozó professzor. Az egyetemi hallgató­lány, aki nem tudást, hanem férjet akar az egyetemen szerezni. S a kommunista fiatalok: a tüdővészes Sátoros, aki először Bárkányi barát­ja, majd, mikor a gyanú felébred benne, meggyűlöli. A szocdem apjá­val hadilábon álló orvostanhallgató, Tilajka, a tudásvágyó munkásifjú. A spiclivé aljasuló Rozmaring Ilona. Tehát a társadalmi körkép igen széles. A szerző nem akarja leszűkí­teni a problémát. Ez az elgondolás helyes. A szerző által megrajzolt út­keresés és úttalálás sokoldalúan ösz­­szefüggő probléma. Azonban bár­mennyire szellemes dialógusokkal jellemzi is Keszi csaknem minden szereplőjét, ezeknek megjelenése aka­dályozza az alapkonfliktus konkrét érvényesülését. Inkább környezetrajz az, amit ezek a dialógusok nyújta­nak, mintsem drámai konfliktust elevenen éltető motívumsorozat. A drámában nem kell előtérbe helyez­ni a kontúrok tüzetes rajzolását. A környezetrajzban szükségtelen min­den funkciót egy-egy alakkal jelle­mezni. Még akkor is, ha az író nem beszél bizonyos feltételekről, még ak­kor is, ha ezek jellemzésének nem szentel külön figurát, kevesebb alak jellemében, egymáshoz való viszonyá­ban is meg kell teremteni a kor lég­körét, így pl. itt szükségtelen a munkásmozgalomban fellelhető szek­­tarianizmus vagy az egyetem kis­polgári libáinak jellemzésére külön alakot a színpadra hozni. S ez is különösen a főalak jellemzésére hat vissza. Ha minden ilyen jelenségnek külön alakot szentel az író, akkor nincs ideje, nincs módja összetetteb­ben jellemezni a főalakokat, jelen esetben Bárkányit és Madaras Er­zsébetet. Ezért nem elég bensőséges a fiatalok szerelmének rajza sem, így az előadás számára bizo­nyos mértékig paradox helyzet áll elő. Drámai funkciójuk szempontjá­ból ugyanis a mellékalakok, az epi­zódfigurák teljesebb jellemmé vál­nak, mint a főalakok. A rendező, Kamarás Gyula, tehát nehéz helyzet­be került. Kiaknázhatta az epizódfi­gurák karakterteremtő erejének le­hetőségeit, de ezekkel szemben — el­sősorban Bárkányi alakjában—nem tudott méltó vetélytársat teremteni. A rendezés érdeme, hogy ezt meg­kísérelte. A főalakok megjelenésének intonálása a színpad egész elhelyezé­sében, a színpadon lévők viselkedé­sében, általában sikerült. A színpad rendkívül mozgalmassá válik, külö­nösen a kirándulás jelenetében és a sodronygyári jelenetben. A szereplők közül az előbbiekből következően elsősorban az epizódfi­gurák alakítói emelkednek ki. A sort Apáthy Imrével és Rozsos Istvánnal kell kezdenünk. Apáthy Imre a poli­tikai rendőrség főnökének szerepé­ben cinikus, alattomos és kegyetlen figurát állít elénk a színpadra. Düh­kitörései jelzik, hogy hacsak ösztön­­szerűen is, de magánál nagyobb erőt érez a kommunista mozgalomban. Ezek a kitörések csak pillanatnyiak, a főnök külső magabiztossága jelzi a Horthy-uralom közönyös aljasságát. Rozsos István nagy öniróniával jel­lemzi Ringwaldot. Természetes vi­szont, hogy a kiváló alakítás a szerep elhibázott funkciója miatt a negyedik felvonásban bizonyos mértékig meg­törik. Hasonlóan kiemelkedő Gordon Zsuzsa egyetemi hallgatónője. Min­den mozdulata érzékelteti, hogy en­nek a lánynak voltaképpen nincs he­lye az egyetemen, hogy az ő gondol­kozásában a tudományos intézetet a szalontól nem sok különbözteti meg. Sátorost Molnár Tibor alakítja forra­dalmi pátosszal. Jórészt az ő érdeme, az, hogy az első pillanattól kezdve érezhető a figura körül a tragikus légkör. Tilajka János szerepében Pa­­tassy Tibor rendkívül friss, okos ala­kítást nyújt. Nem mérnénk egyenlő mér­­ tékkel, ha a főszereplők kevésbé határozottan megrajzolt karakterei­nél ilyen jó teljesítményeket követel­nénk. A fiatal Bárkányit Somogyvári Rudolf játssza. Magatartásában sok­szor többet tud érzékeltetni Bárkányi erkölcsi erejéből, mint amennyi a da­rab szövegében van. Ez sem teszi azonban képessé arra, hogy alakítá­sával eltüntesse a szerep fogyatékos­ságait. Szerelme, Madaras Erzsébet szerepében Bara Margittal ismerked­tünk meg. Egy-egy szép hangja el­árulja, hogy komoly alakításokra ké­pes, de egységes arcot nem tud te­remteni. Legszínesebben a fiú iránti szerelmét bontakoztathatná ki, de sajnos, az alakítás egész felépítése egyelőre még hiányos. Valószínű, hogy a további előadásokon ez az alakítás is fejlődni fog. Rolla bácsi szerepében Kovács Ká­roly megmutatja az alak jóságát, emberségét és filozofáló hajlamát. De mivel Rolla bácsi drámai funkció­jának racionális alapja hiányos, a színész helyenként vergődik szerepé­ben. Több érdekesen megformált ka­rakterfiguráról kell még szólnunk, így Géczy Dorottyáéról, Nagy Ist­vánéról, Pataky Jenőéről és Rákosi Máriáéról. Egészében Keszi Imre darabja igen érdekes kísérlet arra, hogy pártunk múltbeli harcait, e harcnak belső emberi problémáit feltárja. A párt a darabban úgy jelenik meg, mint olyan mozgalom, mely egyedül hoz­hat mély katarzist, belső erkölcsi megtisztulást egy aljas társadalom­ban élő emberek számára. S bár ezt a folyamatot nem tudta minden te­kintetben művészileg és hitelesen megragadni, mégis fontos kezdemé­nyezéssel van dolgunk, melynek bi­zonnyal lesznek követői. Hermann István Irodalmi Újság Qian img,y,&k­azan&s avval a Szabó Pállal, akinek „Brazí­lia“ címmel a Szikra kiadásában a napokban egy könyve jelent meg. Nem vagyok azonos azokkal a Szabó Pálokkal, akik 1930. január elseje, az „Emberek“ megjelenése után cikket, novellát, könyvet írtak, vagy avval a Szabó Pállal sem va­gyok azonos, aki 1945-ben képviselő lett s akik megválasztották, azt hit­ték, hogy engem választanak meg, s aki negyvennyolcban külföldre lé­pett, s az amerikai rádióban pisz­­kítja, s gyalázza azt a fészket, ame­lyikben született s azt a földet, ami felnevelte és ami a kenyerét adta. De általában: azonos vagyok azokkal a Szabó Pálokkal, akik a munka vagy az élet annyi változatában együtt voltak velem, lent a bihari tájakon, jóban, rosszban, és akik nyomban a falujuk nevét, vagy csak egy betűt illesztettek a nevük elé, amikor meg­ismerkedtünk. Azonos vagyok veled, többek között, jó öreg komám, M. Szabó Pál, Hencidán. De nem va­gyok azonos azokkal az írókkal és nem írókkal sem, akik nincsenek tisztában az általános emberi és tár­sadalmi erkölcs alapvető tételeivel, én nem tudom rámvenni a más ingét, én nem tudok ékeskedni a más tol­lával, hát mi ez? Naívság, vagy tisz­teletlenség? Az író nem tudja, vagy nem akarja tudni, dehát akkor hol van a kiadó? S általában: hol van­nak a kiadók? Kezdő író koromban sok töpren­gés után nyugodtam meg a saját ne­vemben, mert hiszen már volt előttem egy Szabó nevezetű író, ha Dezső is, s most, mikor e sorokat írom... Két évvel ezelőtt, ötvennégyben je­lent meg önéletrajzomnak, a „Nyug­talan élet”-nek első kötete. S utána pár hónappal megjelenik egy regé­nye egy másik írónak „Nyugtalan ember“ címen. S a múlt év legvégén olvasom a Könyvterjesztő Vállalat tájékoztatóját, hogy többek között hamarosan megjelenik egy írónak „Nyugtalan napok“ című regénye. Elképesztő! Elképesztő ez a sunyiság, egy igen küzdelmes és becsületes írói múltnak a semmibe vevése, a kakuknak több ízlése van, amely befészkeli magát a mások fészkébe. Vagy útban vagyok? Tagadjam meg önmagam? Ugorjam ki a bőrömből? S égessem el, vagy ássam el a földbe írói munkáimnak a végtelenbe menetelő tömegét? A magyar irodalom munkásainak helyzetét és jelenét és jövendőjét, már nem mi ketten, vagy tízen dönt­jük jobbra vagy balra, hanem az öröktől fogva való és mindvégig örökkön tartó írói tisztesség, írói er­kölcs és írói magatartás és írói te­hetség. És hát persze maga a mű. De hogyan születhetnének nagy művek ezen feltételek nélkül? . Szennyet és mocskot nem tűr meg sem a betű, sem a papíros. Egy nap, vagy egy év, de még ennyi sem, de úgy kifakulnak az ilyenféle írások hogy az isten sem tud bennük eliga­zodni. De addig is tiltakozók, tiltakozók. Mert még vagyok. De útban vagyok? Igen, én útjába állok a tisztesség­telenségnek, a tehetségtelenségnek, amíg egy leheletnyi szusz lesz ben­nem, hát hirdetem és vallom, hogy a szocialista társadalom az emberi ér­telem és emberi tisztesség társadal­ma. A szocialista művészet, a becsü­­le nagy és tiszta művészete. Mert e nélkül élni nem érdemes, de nem is lehet. Szabó Pál Reményi Béla Negyven után Meleg sarok — Akkor pattan negyven évvel már a kályha mellett föl a szikra, lángról le a ruha, kakaskodok Mikor lassan hitet, bátorságot és szerelmet, betemetne negyven év hamuja. Még a halált is vitézül bizony felnyársalom, de legkivált­b ilyenkor csendül legszebbik dalom. Addig élek, amíg a tűz, addig vetek lábot. Minél vénebb — világ! — annál ifjítóbb a borod. Nem halok én, ki nem lobbanthat már semmi sóba, amíg legény — lángoknak pattog piros ostora. Amíg a lány lehellete szítja a parazsat s guggolva, lám, kebléből a tűznek meleget ad. Még hány hasáb? Amíg a vágy A nagy kamrából nekem jut-e még? csóvája táncol a mennyezeten, Lopjuk a fát, hogy a világ s mikor utolsó tán, legszebben ég, pattogó örömök hona legyen, Negyven után tüsköt fogok, csap föl a láng, ha már sok a parázs, tuskó-magamat is tűzbe dobom. Akkor tud­om, Vessen lobot mint a dudán, szólni a jó duruzsolás, ez az égig magas forradalom. — ■ ...............~?-!?- ----­ 1956. február 7­. Egy eltűnt film nyomában Ú­gy látszik, nemcsak a köny­veknek, a filmeknek is meg­van a maguk sorsa. Némelyik a hír­verés csatazajában, plakátok tarka áradatával követel magának figyel­met — és hatása nyomtalan, maga a feldicsért film is szégyenkezik a vásznon. És van olyan, amely szinte lábujjhegyen oson be a mozikba — és megragadó, sokáig felejthetetlen élménye lesz annak a maroknyi embernek, aki felfigyelt rá. Ilyen lábujjhegyen beosonó mes­termű a „Borisz Godunov’1. Szinte titokban mutatták be. Ugyancsak jó szeme volt annak, aki észrevette semmitmondó plakátjait, hirdetéseit, szerényen megbújva csiricsáré esztrádműsorok erdejé­ben. Se előtte, se utána alig írtak róla. Két eleve sikerre kiszemelt film közé dugták be a mozikba, szinte mint valami kötelező penzu­mot — essünk túl rajta! Jöjjön a biztos siker! És az a közönség, amely valóságos csatát vív egy-egy gyengén sikerült, épphogy fémre eszkábált operafilm jegyeiért — és máskülönben a Borisz Godunov je­gyeiért is sort áll az opera pénztárá­nál — észre sem vette, meg sem nézte. Egy remek alkotás, egy zenei él­mény, mely sokakat gazdagíthatott volna, keveseknek, nagyon kevés em­­bernek lett tiszta öröme. Mellékutcai moziban bukkantam én is rá, fagyos­­kodva, néhányad magammal láttam. De a mozi már az első képeknél fel­forrósodott, s a közönség — a kevés szerencsés —, egy nagy élménnyel gazdagabban ment ki a februári hóesésbe. „Egyetlen hatalmas személyiség­nek látom én a népet” — áll a Bo­risz Godunov partitúrájának első oldalán —, „s ezt a személyiséget egyetlen eszme hatja át. íme, ezt a témát ragadtam meg, ezt próbáltam megoldani”. Ez Puskinnak, a dráma költőjének, ez Musszorgszkijnak a zeneszerző­nek szándéka. És valóban: sikerült a vállalkozás, a nagy tett — a „Bo­risz Godunov” az első. Szinte máig egyetlen zenedráma, melyben az el­nyomott, megalázott, sorsa ellen hiá­ba felkelő nép a főszereplő. A nép kezdi a komor történetet. Ott ri­­mánkodik, kancsukától hajtva, a Szent Szűz Kolostor udvarán, hogy Borisz fogadja el a trónt. És a nép zárja a történetet a lovon, gyalo­gosan, akár az áradat, zúdul végig a kromii fennsíkon, megdönteni a zsar­nok Borisz uralmát, és ujjongva fo­gadni az új cárt, az ál-Dimitrijt, a holt zsarnok helyébe lépő új zsar­nokot. „Alaktalan, arc nélküli tö­meg” — milyen sokáig volt csak ennyi, statisztéria, színpadjainkon a nép. Itt, Musszorgszkij zenedrámá­jában nyerte el sokszínűségét, bom­lott egyéniségekre, jellemekre. Pusz­tító, félelmetes erő a forradalmi je­lenetben, amikor dönteni próbál sor­sa felett , és félelmetesen fenyege­tő meghúnyászkodásában a Szent Szűz Kolostor udvarán. Az elnyomott, zsarnoka ellen for­duló nép a hőse a filmváltozatnak is. Arc nélküli, alaktalan tömeg? Vera Sztrojeva, a rendező, egyének­re bontja a megragadó kórusok szó­lamait, remek típusokat állít elénk, mesterin jellemzett csoportok kiált­ják felénk panaszukat, lázongásu­kat. Mindig ők vannak az előtérben — az ő hangjukat halljuk akkor (remek, művészi gondolat!), amikor először pillantjuk meg a tétovázó Boriszt, ők hajszolják a meggyil­kolt cári gyermek árnyékával szin­te szövetkezve őrületbe, majd halál­ba a bitorló, gyilkos cárt. Szerencsés indítás! Akár ott zúg kórusok előt­­tünk, akár nem, mindig éreznünk kell jelenlétüket, Borisz drámájáról újra meg újra rájuk vált át a kép, egyetlen mozgásban vannak: fenye­gető, zordon erő. A forgatókönyv­író — mert itt az is van, forgató­­könyvíró, aki filmdrámává alakí­totta a zenedrámát —, néhány ki­tűnő, dramaturgiailag rendkívül öt­letes, jelentős változtatással emeli ki fontosságukat, elhagyva a drámailag fölöslegest, kiemelve a drámailag fontosat. Ilyen változtatás az, hogy a forradalmi jelenetet kettévágja, és így a nép feltámadásának sodró je­lenetei közé iktatja Borisz halálát. S ilyen változtatás — helyesebben új­donság —, hogy visszavesz egy jele­netet az eredeti partitúrából, a drá­mailag és zeneileg egyaránt jelentős dialógust Borisz és a bolond között. J­ilmre vitt opera, a Trubadúr, a Bajazzók szellemében? Nem, Musszorgszkij remekének filmre­ komponálása önálló mű. Fe­lejthetetlenek a „filmszerű” megol­dásai — így Borisz viaskodása a le­gyilkolt cárevics árnyékával, ez a ha­talmas monológ, csodálatos ritmus­érzékkel felbontva; így a kocsmai jelenet tele mozgással, szinte bűn­ügyi feszültséggel; és a nagy tablók Borisz trónralépése előtt, az ala­mizsnaosztás a Vaszilij székesegy­ház előterében. A film színes, a ren­dező és az operatőr a színeket is, mint dramaturgiai tényezőket használja. Egyes szovjet filmekben gyakran érzünk öncélúságot a szí­nekkel való játékban, mintha ren­dező és operatőr arra törekednék bennük, hogy egy-egy beállítás fes­­tőiségével ejtsen ámulatba, sok­szor a filmen pergő akció kifejtését is akadályozva. Itt, a „Borisz Godu-*­nov“ vásznán, a színek segítenek, emelnek, felfokoznak, szinte együtt lángolnak a drámával, zenével Elég egy-két példát mondani erre, a legszebbeket, a sok közül. Borisz őrülési jelenetének két színe van mindössze, nyomasztó arany-vörös és fekete; a fennsíkon végigvágtató forradalmi tömeg csupa égő, párás vörös. Milyen érdekesen, megdöb­bentően használja a színkompozíciót ellenpontnak. Sokáig emlékezetes marad az a pillanat, amikor Sujsz­­kijjal való párbeszéde után Borisz egyetlen indulattal eloltja a gyer­tyát — a kilobbanó fény vöröse után hirtelen ijesztővé válik az arca, félelmetesen hideglelőssé, kékessé, dermesztővé a Kreml. Remekül formálják meg szerepü­ket az énekesek is. Egyetlen pilla­natra sem érezzük, hogy énekelnek, nem „állnak be" egy-egy szólóra, kettősre még ott sem, ahol ez szin­te elkerülhetetlennek látszik: Gri­­gorij és Marina szökőkút-jeleneté­­ben. Emberek, küzdő és vívódó, fennkölt és aljas jellemek vala­mennyien. Élükön rendkívüli színé­szi-énekesi teljesítmény Pirogor Borisz Godunov­ja. Kozlov­sziki­­ meg­rázó bolondja, Mihajlov bölcs, vén Pimen szerzetese. És a többiek is, köztük kitűnő karakter­ alakításával az intrikus Sujszkijt megszemélye­sítő Hanájev. „Valóban emlékezetes, egyedül­álló, súlyos film a Borisz Godunov” — írta róla a neves olasz filmkri­tikus, Guido Aristarco, a ve­len­­cei biennálé után —, „méreteivel ragad meg, és nem rendezői külső­ségességekből, hanem mély drámai és zenei kulturális hagyományból fakad”. S ehhez még annyit tehe­tünk hozzá: remek, feledhetetlen film­élmény. — talán még felfedez­heti valaki egy-egy kicsi, eldugott moziban. Érdemes nyomozni utána! Thurzó Gábor

Next